Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-28 / 22. szám
új ifjúság 7 KULCSÁR TIBOR ROVATA hM't-LT évek óta vadászott egy vércse a galambokra, • ** míg — ahogy mondják — emberére, illetve galambjára talált, aki rendre tanítja. Szegény galambok, ha tavasszal vagy ősszel kinn a vetésen sze- melgették a szántójöldön maradt magvakat, ugyancsak tekingetniük kellett az ég felé, hogy nem jelent-e meg még a vércse. Mert számtalan eset volt már rá, hogy a vércse úrft galambpecsenyét vacsorázott. Es bizony a galamboknak nem volt semmi kedvük a vércse gyomrában szállást kapni. Ezért most is egy csoport galamb nagy .figyelemmel kémlelte a felhőtlen eget, vajon mikor érkezik meg a számukra oly nagy veszélyt jelző pici fekete pont, és mint a nyíl csapódik feléjük. De ma valahogy váratott FÁBIÁN FRIGYES A GALAMB ÉS A VÉRCSE magára a rettenetes orvvadász, pedig az ő számára is ideális, szép napsütéses idő volt. Ami késik, nem múlik, mondja a közmondás, s lám, a vércse úr is megjelent a vadászmező fölött. Lett is nagy riadalom, az összes galamb úgy röppent föl, mintha csak puskalövés hangzott volna. A vércse mint egy kő zuhant alá a magasból. Kiválasztott magának egy vörös begyü, fehér szárnyú galambot. Ha tudta volna• őkelme, hogy milyen rosszul választott, akkor bizony nem erre csap le. Éppen a környék leghíresebb postagalambját szúrta ki magának, amelyik már nem .. jy versenytávot repült, és nem is akármilyen eredménnyel. De a vércse sem volt ám az utolsó vadász, úgy húzott a galamb után, mint a villám. A vörös begyü, mindjárt ahogy felröppent, kivágódott a többi közül-, de nem igyekezett a magasba emelkedni, inkább alig néhány méterre a föld fölött csalogatta a vércsét maga után. és bizony csak az ügyes cseleknek, az út menti bokrok között leírt cikcakkoknak köszönhette, hogy mindjárt az első rajtaütésnél nem kapta el a vércse. A galamb alig tett néhány húzást az országút fölött, amikor nagy sebességgel egy szép fekete autó közeledett. A vörösbegy cselezett még egy keveset a bokrok között, s mintha zsinóron húzta volna maga után a vércsét, alig egy méterre a közeledő fekete autó előtt, közvetlen azJ út fölött keresztülvágott, majd könnyedén a magasba emelkedett, mit sem törődve azzal, hogy mi történt a háta mögött. A vércse csak az utolsó pillanatban fedezte föl a veszélyes csapdát, de már késő volt. Megpróbált ugyan még egy fétrebillenést, de ez már nem segített rajta, mert abban a pillanatban egy Óriási koppanás hallatszott, s utána már csak egy tollcsomó szállt az országút fölött. SZÁRAZ PÁL: Tavasz van Tavasz van ■ harangvirág kondítja el magát lila harsonát, fúj a sok felsorakoztatott virág léggömb száll pöttyös katicabogár Páll Tibor: A nagyapára mesélte (linóleummetszet) FÁBIÁN FRIGYES Körtánc A pajtának négy sarkában hoppszaráré hopp oda tojik négy tyúkocska hoppszaráré hopp négy tojásból négy kiscsibe hoppszaráré hopp de jövőre nyolcán lesznek hoppszaráré hopp te teszel a kilencedik hoppszaráré hopp körbe ugróm s így kiáltom hoppszaráré hopp ugorj hozzám tizediknek hoppszaráré hopp négy kotlósnak négy kiscsirke hoppszaráré hopp milyen szégyen mindegyikre hoppszaráré hopp a körtáncot vígan járjuk hoppszaráré hopp három kotlóst elzavarunk hoppszaráré hopp negyediknek téged várunk hoppszaráré hopp körbe ugróm s így kiáltom hoppszaráré hopp ugorj hozzám kispajtásom hoppszaráré hopp Dömötör Erna: Nagymamánál (linóleummetszet) Felhívjuk munkatársaink és olvasóink figyelmét, hogy anyagtorlódás miatt a szerkesztői üzeneteket jövő hónapi rovatunkban közöljük. Gyermeknapi összeállításunkat a brattslavai Duna utcai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanulóinak linómetszeteivel illusztráljuk. GÁSPÁR MÁRIA’ Valamikor régen, ezer meg ezer esztendeje talán, de lehet, hogy még annál is régebben, túl a tengeren és az óceánon, volt egy csuda magas hegység: Az emberek csak Ördöghegynek hívták, mert úgy hírlett, hogy a hegy belsejében mélységes mély barlang tátong, s benne tanyázik az egész ördögnemzetség. Ha úgy hírlett, bizony úgy is volt! S ezt azok az emberek tudták a legjobban, akiket csillagtalan, sötét éjszakákon kifosztott az ördöghadsereg. Roppant sziklafalak borították a hegy csúcsát, és a sziklák közül sötét, bűzös füstfelhők szálltak az ég felé. Eltakarták a napot, beárnyékolták a földet. Kormos és csupasz volt a hegység völgye, egyetlen fűszál, egyetlen kis virág sem sarjadt ki a megmérgezett földön. Emiatt aztán sem ember, sem állat, de még egy picinyke madár sem merészkedett arrafelé. Történt egyszer, hogy lenn, a pokol barlangjában összeüllek az • ördögök. , — Végül még kilyukad a gyomrom az éhségtől! — nyöszörgőit Tóbiás, a leg falánkabb ördög, és bosszúsan nézett az ösz- szegyűlt seregre. — Hetek óta mást sem rágcsálunk, csak aszalt piócát, mást sem szagolgatunk, mint parázsló büdösköveinket.. . Akárhogy nézzük, mi, a bátor és erős ördöghadsereg, nem érhetjük be eny- nyivel! ■' — Való igaz! — bólintott Dömötör, az ördöghadnagy legfőbb tanácsosa, —r Csak dőzsölünk és heverészünk hosszú napok óta, pedig egy ökörcsontocska nem sok, de any- nyi sincs már az éléskamránkban! Bonifác, az ördögök hadnagya fejcsóválva hallgatta alattvalói. zsörtölődését. Meg- hányta-vetette magában a dolgot, végignézett a lesoványodott seregen, és elrendelte, hogy még aznap éjszaka másszanak ki barlangjukból, nyargaljanak el a legközelebbi emberlakta földre, és vegyenek magukhoz egy kis eleséget: zsenge húsú kecskegidát, néhány kisborjút, csikót vagy egyéb jószágot. Mese az ördögök hadseregéről így is történt. Dérdúr, a futár máris felkapaszkodott a barlang nyílásához, és mesz- szelátó ördögszemével alaposan körülnézett. Szélesen vigyorgott, amikor visszaugrott társai közé. — Nosza, induljunk, ne lazsáljatok! — rikoltotta jókedvűen. — Ilyen vaksötét éjszakán nincs emberfia, aki megláthatna minket! Mákszemnyi csillag sem világít az égen, a holdat pedig biztosan egy felhő vágta zsebre ... Rabolhatunk kedvünk szerint! Annak, hogy az ördögök csak vaksötét éjszakákon bújnak elő a pokolból, s ugyancsak óvakodtak, nehogy bárki is észre vegye őket, bizony nagy oka volt. Bár harcban, ravaszságban ez ideig senki sem tett túl rajtuk', mégiscsak volt valami, ami elől a világból is kifutottak volna. Hogy mi?. Mindjárt megtudjátok. Bonifáccal az élükön az ördögök szép sorjában kiosontak a pokolból, és elindultak a legközelebbi falu felé. Nagyon óvatosan szedték a lábukat, nehogy zajt csapjanak durva patáikkal. Nemsokára el is értek a falu határába. Egyetlen mécsvilág sem pislákolt már az apró házak között, így hát bátran szétszéledtek, egyik érre, a másik arra vette az útját a szűk kis utcákon. De bizony egyik sem juthatott messzire, mert hogy, hogy nem, valahogy mégiscsak megleste őket az öreg kecskepásztor, akinek hosszú éveken át megtizedelték a nyáját. Most aztán nem maradt adósuk! Nagy bajt, nagy szerencsétlenséget zúdított az ördögök fejére. Gondolt egyet, s mielőtt az ördögök észre vették volna, a templomhoz futott, s jó erősen megrángatta a harang kötetét. Hej, lett ám kongás-bongás, akkora, hogy azon nyomban felébredt és talpra ugrott a város apraja-nagyja. Kiabáltak, sikoltoztak az emberek, azt hitték, hogy tűz ütött ki, vagy a folyó lépett ki a medréből, és készül a várost élönteni, azért kongatják éjnek idején olyan vészesen a nagyha- rangot. Az ördögök pedig, ahányan voltak, annyi felé menekültek nagy rémületükben, Csak úgy dübörgőit alattuk a föld! Mert tudjátok meg, hogy az ördögök el nem viselhették a harang zúgását. Amint meghallották, úgy érezték, mintha korbácsai ütnék a hátukat. Reszketni kezdtek egész testükben, s azt hitték, itt a világ vége. Ezután a kecskepásztor összehívta a falu valamennyi jó vitézét, azok sebtében lóra pattantak, és meg sem álltak az Ördöghegy csúcsáig. Ott aztán zutty! — rengeteg nagy sziklát gördítettek a pokol nyílására. Akkorát, hogy ha az ördögök mind a hetvenen újra összegyűltek és nekiveselkedtek volna, azt a roppant sziklatömböt onnan többé el nem mozdíthatták volna. így aztán az ördögök mindörökre kint rekedtek a föld színén, a pokol barlangja pedig nemsokára beomlott, mert senki sem mélyítgette, senki sem támogatta ki már a falait. S hogy milyen sorsra jutott a pórul járt ördögsereg? Egy ideig céltalanul kószáltak a világban, aztán megmosdottak szépen, rendbe szedték boglyas Üstökűket, embert ruhába bújtak, és igyekeztek elhagyni gonosz ördögi szokásaikat. Nem égettek többé büdöskövet, nem rabolták el az emberek jószágát, és piócát sem gyűjtögettek többé. Lassan elvegyültek az emberek között. Mi mást tehettek volna, ha nem akartak éhen veszni, és keservesen bujdokolni holtuk napjáig? S az emberek, akik így már nem ismerhették fel őket, azt hitték, ha közéjük vetődött valamelyik ördög, hogy valami vándor telepedett meg a falujukban. Ezer meg ezer év telt el azóta. Rég megvénült és elpusztult már minden ördög. De bizony sok gyermekük született e földön, ? azok unokái és azoknak a sarjai, akikben még maradt egy kis ördögvér, ma is közöttünk élnek. így aztán nemcsak jószívű és igazságos embereket hord a hátán a földgolyó, de találkozhattok hazug, gonosz lelkű emberekkel is. Ám ha óvatosak vagytok, és nyitott szemmel jártok a világban, ezek nektek nem árthatnak. Karaffa Andrea: Amit nagyon szeretek (linóleummetszet)
