Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-05-07 / 19. szám
új ifjúság 4 Ezerkilencszáznegyvenöt óla negyven májust értünk meg. A negyven évvel ezelőtt földre hullott makkból dere- kas tölgyfák, erdők nőttek, biztosan fejlődő, a kemény szelet is álló erdők. Felnőttek a hajdani romok között téglával játszó gyermekek is. Felnőttek, és ma emlékeznek. Küzdelmes, de tartalmas, szép úton jutottunk el mostani májusunkhoz. A kezdetekről és arról az útról, amely a máig vezetett, vallott két negyvenéves fiatalember riportereinknek. TARTALMAS, SZÉP ŰT A várost építettük és magunkat is gazdagítottuk Hármat Rudolf 1945 januárjában született — Komáromban (Komárno). Akkor, a- mikor a városban és környékén elkeseredett harcok folytak. Az emberek csak remélni merték, hogy a háború már nem tart soká. Kiváltképpen azok az anyák, akiknek újszülött csemetéjük volt. Harmat Rudolf kenyérüzletben dolgozó édesanyja is jobb időket, jobb sorsot, békés életet kívánt gyermekének. Két hónapot kellett várnia, mert Komárom március végén szabadult fel. — Természetesen csak hallomásból emlékszem azokra az időkre. A szüleim visz- szaemlékezéseiből tudom, milyen óriási veszteségek érték a várost. Szüleim házát is csak régi fényképekről ismerem. Komárom az ötvenes évek elejétől rohamos fejlődésnek indult. A régi városból ma már csak a központ néhány utcája maradt meg. A többi házat, utcát a felszabadulás után lebontották és újjáépítették. A mi házunk helyén is lakótelep épült, házak, üzletek, iskola. Ahol a házunk állt, ott most iskola van, amelyben később tanítottam is, s a néhány méterre tőle levő tömbház hetedik emeletén lakunk. Harmat Rudolf, a Komáromi Városi Nemzeti Bizottság iskola- és művelődésügyi osztályának vezetője fényképeket mutat. A korabeli és a nemrégiben készült fotókat nézve szembetűnik a változás, amely az utóbbi évtizedek során végigkísérte a várost. — Itt például — mutat a Szakszervezetek Házát ábrázoló fotóra — a katonakőr- ház romjai hevertek, és hatalmas gödrök tátongtak. Vagy itt a Vág folyó. A mai híd elődjét a felszabadulást követő hetekben építették fából. Ugyanis a visszavonuló németek a város összes hídját felrobbantották. Végigsorolni is nagyon hosszú lenne, mi minden változott, épült-szépült a negyven év alatt a városban. Azt viszont talán e rövid írásban köny- nyebb lesz nyomon kísérni, mi minden törHarmat Rudolf, a Komáromi Városi Nemzeti Bizottság osztályvezetője tént Harmat Rudolffal a negyven év alatt. A város hegedűs fiúként ismerte őt meg, később a hegedű mellé társult még a kajak is. Kiskora óta vonzotta a zene. Az édesanyja, amikor fia hatéves volt, zeneiskolába íratta, és azóta szinte nincsen nap, hogy Harmat Rudolf kezébe ne venné a hegedűt. — Helyben jártam alap- és középiskolába. Amikor érettségiztem, már kész volt az új sportstadion, megkezdődött a sportcsarnok építése. Később elkerültem a városból. A Nitrai Pedagógiai Főiskolán orosz-zene szakra jártam. Friss diplomával a kezemben Komáromban szerettem volna elhelyezkedni, de nem volt hely. Gutára (Kpláro- vo) kerültem, éppen a környék számára nehéz időszakban, az árvíz napjaiban. Emlékszem, a gyerekekkel együtt „becsomagoltuk“ az egész iskolát, és egy évre Strá2- níce mellé költöztünk. Mire visszajöttem, itthon nagy változásokat tapasztalhattam: átalakult a város, megváltozott a környék minden faluja. Ekkor következett a tényleges katonai szolgálat, amely után egy komáromi alapiskolában taníthattam. Zenét, tornát és orosz nyelvet. Horváth Erzsébet kolléganőmmel kórust alakítottunk, s egyre aktívabban bekapcsolódtam a város politikai és kulturális életébe. S azokban az időkben, a hetvenes évek elején eszméltem rá, hogy a város arculata ugyan nagyon megváltozott, de ilyen fejlődés nem minden esetben ment végbe az emberekben is. 1974-től az iskola igazgatóhelyettese lettem. Felelős voltam egyebek mellett a szabadidő helyes kihasználásáért, a társadalmi munkáért stb. is. Szépítettük a várost, de gyakran csalódva kellett tapasztalnom, hogy az általunk, a gyerekek által rendbe hozott város órák, napok alatt újra a régi. Tudniillik az emberek, talán azért, mert minden gyorsan és viszonylag könnyen jött, nem tanulták meg becsülni a közös vagyont. Értem ezen a kiültetett fákat, a parkok padjait, a telefonfülkéket, az új panelházakat, középületeket... Hosszan elbeszélgettünk még erről a témáról, hiszen két éve, amióta Harmat Rudolf a vnb osztályvezetője, már hivatalból is érdekelt ebben. — Sokkal nagyobb gondot kéne fordítanunk az emberek tudatának formálására. Már iskoláskorban. Komáromban 5000 alap- és 4500 középiskolás diák van. Közel tízezer fiatal, helybéliek és a környékről valók, akikkel lehetne mit kezdeni. Nem tagadom, van ezen a téren is előrelépés, de elégedettek még nem lehetünk. Szép eredményeink között könyveljük el, hogy igen gazdag a város kulturális élete. írók, költők, festők élnek itt. Itt székel a MATESZ, amelynek új otthonát egy év múlva szeretnénk átadni. Itt működik Szlovákia egyik legjobb ifjúsági klubja. Megnyílt a Lehár irodalmi kávéház, ahol hetente kétszer helyi művészek mutatkoznak be a presszó közönsége előtt. — Bár eredményekben nagyon gazdag volt ez a 40 év, elégedettek nem lehetünk. De azt hiszem, ez így természetes, hiszen az elkövetkező években valamennyi feladatunkat és elképzelésünket megvalósítjuk. Nekünk, negyvenévesek nemzedékének még bőven van időnk bizonyításra. Találkozás délután négykor Délután négy óra, fél öt van, csendes, nyugodt hétköznap. Elindulok Kassa (Koái- ce) régi városrészével szomszédos új lakónegyedébe, hogy megismerkedjem Karol Kubín mérnökkel, a műszaki főiskola tanárával, aki itt született 1945-ben, iskoláit is itt végezte, és most, 40 év után is itt él a családjával együtt a városban. Amikor becsengetek náluk, a házigazda a tv hokiközvetítését nézi, felesége a szokásos délutáni presszókávéját issza. Két fiuk közül az e- gyik olvas, a másik pedig magokat vet, növényeket ültet át a balkonon. Közben megérkezik Karol Kubín mérnök édesanyja is. Kalácsot sütött, és hozott az unokáinak. A beszélgetést vele kezdem. — Karol kicsit későn született — mondja. — A férjem, akárcsak a többi fiatalember, katona volt. A háború végén megszökött, és egy barátjával még sokáig a szüleim házában rejtőzködött. Veszélyes idők voltak azok. A szüleim házának műhelyéből nyílt egy kis ajtó a búvóhelyre, amelyet egy öreg vetőteknővel meg egy halom szénnel álcáztunk. Egyszer csak látom, hogy igen sok egyenruhás nyüzsög az utcán. Mondom, fiúk, ez nekem nem tetszik, bújjatok már el. És alighogy betakartuk az ajtót, megjelentek a nyilasok. Mindenhová benéztek, kerestek-kutattak, de szerencsére nem találták meg őket. Pedig előtte még ittak is egy kis bort, és az üveget a nagy sietségben ott felejtették a kemence ajtajában. Hát ez? — kérdezik a nyilasok gyanakodva. Hirtelenében nem tudtam mit mondani, hát azt feleltem, hogy vizet melegítek magamnak. Még jó, hogy nem szagoltak bele az üvegbe. A pisztoly ott volt a zsebemben, ha szükség lett volna rá, hát használom is. Utána nagyon mozgalmas idők jöttek. Én ugyan már állapotos voltam, de márciusban ott voltam a kormány fogadásán, a Kassai Kormányprogram kihirdetésén és minden Jelentős megmozduláson. Ha szerényen éltünk is, azért nem éheztünk. A környékbeli falvakból hoztak az emberek, amire szükség volt. A szüleim pékek voltak, sütötték a kenyeret... Károly szerdal napon született. Csendes, nyugodt, szófogadó gyerek volt. Tudja, néha magam is csodálkozom, hogyan mertem őt négy-ötéves korában egész nap egyedül hagyni a lakásban. Gyerekkorában később sokat járt az apjával a természetbe, hegyet mászni... — Apám hivatásos hegymászó volt, a hegymászó-egyesület oktatója — veszi át a szót Karol Kubín mérnök. — Az elején még az édesanyám sem bánta, ha vele megyek, csak később, amikor már gimnáziumba jártam, nem nézte jó szemmel ezeket a foglalkozásokat, és így már csak lopva gyakorolhattam. Édesapám, de az édesanyám is nagyon szerették a természetet, és volt úgy, hogy egész hónapokon keresztül kint éltünk az erdőben a víz mellett. Ha meg itthon voltunk, becserkésztük a várost. — A szerelem időszaka milyen volt? — kérdem. — Nem a szerelemé, hanem a szerelmeké — javít ki. A felesége közben kimegy, hogy nyugodtan beszélhessen, de riportalanyom aztán mégsem mond sokkal többet. Nem nagyon beszédes, inkább komoly, határozott ember. Gyermekkorában sokat rajzolt, elvégezte a zeneiskolát. A szülei nem bánták volna, ha valamilyen más szakmát választ, de őt érdekelték a gépek, az elmélet, és így gépészmérnök lett. — És a fiúk az apa nyomdokaiba lépnek? — Azt mondtam magamban — válaszolja komolyan —, ha valamelyik akárcsak egy csavart is a kezébe fog, ráütök, mert úgy érzem, nálunk nincs kellőképpen megbecsülve a műszaki értelmiségiek munkája. De hát minden jel arra mutat, hogy gyerekeink feltehetően mégiscsak az apjuk és az anyjuk nyomdokaiba lépnek. A feleségem műszaki rajzoló, én a műszaki főiskola tanára vagyok, s kitől tanuljanak, ha nem tőlünk? A fiúk bátrak, önállóak, el tudják magukat foglalni, sok minden iránt érdeklődnek, így hát ha mégis követnének, mégis mit tehetek — mondja, és fél szemmel végigméri a két fiát, majd pedig a munkájáról beszél. Arról például, hogy a fiatal mérnökök, ha elbúcsúznak az iskolától, már csak ritkán vagy egyáltalán nem nyitják rá az ajtót a tanáraikra. Pedig talán akadna még, amiben kikérhetnék a véleményüket, a tanácsukat, hiszen az évek folyamán sok általános és speciális ismeretanyag gyűlt, össze a tarsolyukban, jól ismerik az alapkutatások feladatéit, és e- zeket bőven hasznosíthatnák, ha olykor később is felkeresnék a tanáraikat. NÉMETH ISTVÁN ZOLCZER JÁNOS Katonakönnyek Lehet, hogy az az ember, aktról most megemlékezem, ráncos képű öreg már. Szakállas nagyapa, öszhajú nyugdíjas, aki naponta elüldögél egy-egy órát a parkban, s a gyerekek, a járókelők megszólítják: Nyikoláj apó! De az is meglehet, hogy nincs már az élők sorában. Emlékezetemben a- zonban tovább él, fiatalosan. Szálas termetű, szőke hajú izmos katona: mert ilyen volt Nyikoláj negyven évvel ezelőtt... A helyőrség parancsnokának volt a sofőrje. Az ilyen katonákra azt szokták mondani, hogy jól kifogta. Valóban, Nyikoláj szolgálata nem volt rossz szolgálat, jó száz kilométernyire a front mögött feladata főképp abból állt, hogy GAZ jelzésű terepjáróján el- -elvitte a parancsnokot egy-egy szolgálati útra. Néha hosszabbra, volt, amikor csak a szomszéd faluba. Többnyire azonban csak az udvaron sündörgött, a kocsi körül munkálkodott. Szabad idejét legszívesebben a határban, az erdőben töltötte. Vadászgatott. Vadászni roppantul szeretett. Cserkészé sre, v adászásra, erdő járásra mindig hapható volt, még olyankor is, ha történetesen az egész éjszakát szolgálatban töltötte. A- mint vállára vette vadászpuskáját, arcáról eltűnt a fáradtság jele. Néha megengedte, hogy én is vele tartsak. Hajtónak ugyan még nem váltam be, de arra megfeleltem, hogy a kisebb zsákmányt vigyem. Olyankor bámulattal néztem, milyen kitűnő lövő. A menekülő fácánok közül hajszálnyi pontossággal kiválasztotta a kakast, a tapsifüles már írhatta a végrendeletét, ha közelébe került. Nyikoláj ezekről a kirándulásokról mindig felfrissültén, élményekben gazdagodottan tért haza, és mindig hozott valamilyen zsákmányt. Pajtásaimnak azzal szoktam dicsekedni, hogy a „mi oroszunk“ mesterlövész. Egyszer azonban egy rossz lövésével zavarba ejtett. Nyikoláj apámmal a szérűben állt, beszélgettek. Éppen akkor jött meg az erdőből, és valamilyen vadászélményét magyarázta. Apám összeszedte minden orosz nyelvtudását, ami az első világháború óta bizony eléggé megkopott emlékezetében. De azért megértette: Nyikoláj azt magyarázta, hogy látni ugyan látott vadat, de most ez egyszer valahogy nem volt kedve lőni. Szépen sütött a májusi nap, sok virág nyílott a Fekete-víz partján — és eszébe jutott a hazája, az otthona, ahol szintén tavasz van... Ügy érezte, kár lenne puskalövéssel megzavarni ezt a tavaszi áhítatos csendet, és különben is volt már elég fegyverropogás... Valahogy ezeket igyekezett megértetni apámmal, miközben egyik kezével a lábhoz eresztett fegyvert tartotta, a másikkal pedig mutogatott, hogy jobban megértesse magát. Hirtelen megjelent a kapunál a parancsnok, és elkiáltotta magát: — Nyikolájuska, konyec vojni, vége a háborúnak! — és szaladt tovább. Nyikoláj egy ideig mozdulatlanul állt, aztán gyors mozdulattal felkapta a vadászpuskáját és fellőtt a levegőbe. Éppen akkor repült át egy fecske, és nagy csodálkozásomra nem esett le. Nem értettem, A lövés után elhajította a fegyvert, és szaladt a bajtársaihoz. Sehogy sem fért a fejembe, miért nem találta el Nyikoláj a fecskét. Csak később értettem meg: hiszen nem is akarta eltalálni... Egyébként is könnyes szemmel nem lehet célozni. Petrik József Karol Kubin mérnök, a Kosicei Műszaki Főiskola tanára édesanyjával.
