Új Ifjúság, 1985 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1985-04-23 / 17. szám
új ifjúság 8 harmadvirágzás Költői között Ozsvald Árpád fejlődése volt a legegyenletesebb. Nem akarta mindenáron felhívni magára a figyelmet, nem görgetett költészete világmegváltó igéket, pátosza visszafogott volt. Költészete úgy nőtt bele a harmadvirágzás irodalmába, mint a bokrok alatt megbúvó ibolya, szinte észrevétlenül. Ifjoni kedvvel még a szeszokványos szerelmes vers tulajdonképpen, hanem a megújulást, az -újrakezdést szimbolizáló költemény. Fábry Zoltán a túlzott egyszerűségtől féltette abban az időben Ozsval- dot, a szókimondó laposságtól. A költő azonban tudatos meghatározója lett költészetének, s elmondhatjuk, nagy- ívű utat futott be. Költészetében ott Á költőnek most új kötete vár kiadásra. Ezért is kerestem fel kíváncsiságtól hajtva... — Utolsó versesköteted az Oszlopfö volt, válogatás életművedből. Ez a kötet félig-meddig lezárása életművednek. Mit tehet hozzá ü] könyved? — Az életmű lezárása legtöbb esetben csak az író vagy költő halála uányt. Mindenesetre a költő minden új vers megírásánál a lehető legtöbbre vágyik. Ha nem így gondolná, akkor előbb-utőbb félretenné a tollat, és egy időre elhallgatna. —> Sok verset írtál az emberiség végpusztulása, az atomháború ellen. Segíthet egyáltalán valamit a költő szava? (Beszélgetés Ozsvald Árpáddal Valahol otthon című új kötetéről) A KÖLTŐ OLYAN, MINT A SZÉLKIÁLTÓ MADÁR relémről énekelt többet, első kötetének a címe is erről árulkodik, mikor kijelenti: Tavasz lesz újra, kedves. A vers utolsó strófája azonban fölülemelkedik a szerelem költői magánügyén, társadalmi kicsengést kap: Tavasz lesz újra, kedves. / Mi tavaszunk, tavasza a mának. / Virgonc kedvű hírnöke a nyárnak I az élet bőségét hozza elénk... I Köszöntsük hát tavaszát a SzabadságnakI Az ötvenes években, amikor még nagyot- mondó címekkel illették köteteiket az írók, ez a könnyed cím amolyan lelki harmatcsepp volt. Sok embernek megakadt rajta a szeme, a kötetben új hangot sejtetett: vadvirágos rétet, szerelmet, szépséget. Jól sejtette, mert volt a kötetben több szerelmes vers, de nem szenvedélyeket felcsigázó, érzéki vallomás, hanem napfényes, szel- lös, idilli léírása a vágyakozásnak. Ám címe ellenére nem a szerelmes versek domináltak a kötetben, hanem a falusi életképek, motívumok: a Lu- ca-napi emlék, az esti fejés, a menyecsketánc szavakba foglalása, elmondása. A kötetben ott lélegzett az a falu, amelyet a költő otthagyott, feltámadtak verseiben a gyermek- és ifjúkor emlékei, a háborús évek, mindaz, ami még tisztán élt Ozsvald Árpád lelkében. Mindezt frissen, eleven egyszerűségében fogalmazta meg a költő. A Tavasz lesz újra, kedves sem él és lélegzik az utóbbi félszáz esztendő története, a nagy társadalmi, politikai és gazdasági változások színképei, az emberi lélek, illetve tudat formálódása e változások hullámverésében. Ozsvald szimbólumokba á- gyazva építette föl sajátos költészetét, rátapintva az emberiség, a társadalom, a nép és nemzetiség neuralgikus pontjaira. Költészete túlnyomórészt közéleti — a kifejezés nemes értelmében. Szó van benne a régi paraszti élet kereteinek széthullásáról, a költő felemeli szávát az ember önpusztító tevékenysége, a környezet mérgezése ellen. Fölrajzolta az atomháború vízióját, igyekszik földeríteni a gyűlölködések okát. S e nagyméretű gondolatok és kompozíciók árnyékában ott találjuk az intim, őszinte vallomásokat saját életéről, sorsáról, hétköznapjairól. Így áll össze az ozsvaldi líra szerves egésszé, meleg fényű költészetté... tán válik véglegessé. Érdekes, hogy én az eddig megjelent két válogatásomban, a Galambok szállnak feketében és az Oszlopfö című kötetekben is mindig túlléptem az adott időkeretet, ugyanis mindegyikhez hozzácsatoltam még 10—15 új verset, amelyek a soron következő kötetekben nem jelentek meg. A zárórész így visszacsengett a már készülő kötetek alaphangjában. Ez történik most a Valahol otthon című, megjelenésre váró kötetemben is. De mivel az ember, a költő is, az adott időben él, amely örökké változik: a versek is részben mások, mint az előzőek. Az alaphang ugyan már nemigen változik, de a téma tágasabb, a tömörség, a zártság felenged, a betegségek szorításában az ember sokkal közlékenyebbé válik. Lehet, hogy csak én érzem így, a kritikusok, ha módot találnak rá, majd fölmérik a többletet, vagy számon kérik a hi— Gyermekkorom a második világháború időszakára esett. Sok mindent megírtam ezekből az emlékekből. Tudom, az atomháború borzalma ehhez képest sokkal nagyobb méretű, és szinte felbecsülhetetlen károkat, talán végpusztulást is okozna. Hogy mit segíthet a költő szava? Lehet, hogy sokat, lehet, hogy nagyon is keveset. Talán olyan, mint a szélkiáltó madár rikácsoló hangja, amely vihar közeledtén egyre csak kiáltozik, figyelmeztet, óvja kicsinyeit, társait. E versek is apró figyelmeztetések, és elsősorban a költő dolga, hogy higgyen akár a lehetetlenben is. — A költő dolgát sokféleképpen értelmezik. Mi a költő dolga ma? — Elsősorban az, hogy higgyen a versben, azt érezze maga is igaznak, amit papírra vet. Csak így lehet a múló divatokon túllépni és megmaradni őszinte hírmondónak, a kor valódi krónikásának. Persze, ehhez az is kell, hogy a versírás műhelytitkait felsőfokon művelje, mert a félmegoldásokkal, ellesett bűvésztrükkökkel soha nem juthat el a célig. — Sokszor találkoztál már olvasóiddal. Mit szűrtél le ezekből a találkozókból? Egyáltalán mit vár a költőtől az olvasó? — Már közel három évtizede járok író-olvasó találkozókra. Nem rendszeresen, megvallom, az utóbbi időben különböző egyéb elfoglaltság és betegség miatt egyre ritkábban, Az író-olvasó találkozók néha jellelkesítenek, egy-egy szép szavalat, egy-egy felfigyeltető kérdés szinte új erőt önt belém. Vannak persze ünnepélyesen szürke találkozók is, ahol a verset (versemet] alig ismerik, és a költőtől várják a csodát, a mutatványt és szórakoztatást is. Ezek azok a találkozók, amelyek fárasztanak, és nem szívesen gondolok rájuk vissza. — Költészeted szinte zökkenésmentesen épült. Az ozsvaldi hangot nem lehet más hanggal összetéveszteni. Lehet itt még újítani, előbbre lépni, vagy már csak csiszolgatod, variálga- tod költői müvedet? — - A régi verseket sohasem variál- gatom, nem szeretek csiszolni, újra írni, javítani rajtuk. Mindig az újabb vers megírásának a gondolata foglalkoztat. Minden vershez úgy fogok hozzá, hogy ez lesz a legjobb, ha nem így tennék, akkor egy verset sem tudnék befejezni. Csak torzó maradna. Mindig van még valamit újra felfedezni, hiszen az élet végtelen lehetőségeket rejteget. Ezekej a rejtett szépségeket, néha szomorúságokat, emberi kapcsolatokat szeretném továbbmondani a költészet érthető, emberi nyelvén. Beszélgetett: DÉNES GYÖRGY A Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium irodalmi színpada A meglepetések fesztiválja volt GONDOLATOK A KISSZÍNPADOK 18. JÁRÁSI FESZTIVÁLJÁRÓL Március végén tizennyolcadszor találkoztak a komáromi (Komár- no) járás kisszínpadai, hogy bemutassák új műsorukat. Több okból is érdekesnek ígérkezett a fesztivál, melyet idén Keszegfalun (Kamenicná) rendeztek. Először azért, mert a járás tavaly országos elismerést szerzett két együttese élén új rendezők állnak. Szalai Miklós a komáromi Baráti körtől tért vissza a heté- nyi (Chotín) Csokonai Kisszínpad- hoz, melynek már korábban tagja, később rendezője is volt. Az izsai (Iza) Jókai Kisszínpad élére Izsák Elvira került, aki Tóth Kurucz Máriától vette át a stafétabotot. Az idei seregszemle másik meglepetése: újra láthattuk a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium irodalmi színpadát. A rendező Gáspár Tibor. Ismét jelentkezett a marcelházi (Marcelová) Jókai Kisszínpad Gál László rendezővel az élén. Az előzetes tervek szerint a szlovák kisszínpa- dok kategóriájában kettő, a magyar kisszínpadok kategóriájában öt csoport indult volna. Időközben a Komáromi Szlovák Tanítási Nyelvű Gimnázium Spagát irodalmi színpada visszalépett. A Gutái (Kolárovo) Városi Művelődési központ kisszínpadán próba közben baleset történt, ezért mindannyiunk sajnálatára a csoport nem mutathatta be új összeállítását: Hernádi Gyula Rekviemjét, amelyet Tóth Ilona rendezett. így a délután négykor kezdődő verseny zsűrije elé öt kisszínpad került. A bíráló bizottság elnöke Takáts Ernőd, a MATESZ igazgatója, tagjai Platon Béker szlovák rendező és Boráros Imre, a MATESZ színművésze volt. Elsőként a szlovák kisszínpadok kategóriájában a komáromi Szakszervezetek Háza kisszínpa- da mutatkozott be Hájková: Ran- nou rosou láska je című összeállításával, melyet Holubek László rendezett. Hatásos volt az egyszerű díszlet (három dobogó), az öt szereplő szép versmondása, a zene és a fény játéka. Az idén jelentkező csoport előtt ígéretes jövő áll. A Komáromi Magyar. Tanítási Nyelvű Gimnázium irodalmi színpadának 45 főnyi társulata Gáspár Tibor rendezésében bemutatta Kulcsár Ferenc: Halottaim piros virága című versének színpadi változatát. Nagyon pontosan kidolgozott oratórikus játékot mutattak be, ahol minden mozdulatnak jelentése és helye van. Tudom, nehéz egy olyan kisszínpad szereplői közül valakit is kiemelni, ahol mindenki egyformán fontos. Hadd említsem meg mégis Keszegh Tímea és Antala Zsuzsa nevét, akik gyönyörűen szavalnak, tőlük teljes mértékben visszakapjuk a vers hangulatát. Házi Aranka énekhangjához hasonló ritkán hallható, élményszámba ment egy- -egy szólója. A kórusból, amely együtt is, tagonként is átérzi a vers mondanivalóját, Peczena Tímeát és Pataki Andreát említeném. Harmadikként a hetényi Csokonai Kisszínpad lépett a nézők elé Szalai Miklós saját összeállításával, a Táltossal. Itt kell megjegyezni, hogy a fiatal rendező é- vek óta maga készíti az összeállításokat az együttesnek. Az idei darab témáját a vogul és cseremisz mondavilágból merítette, a zenét is maga komponálta. Maradandó élmény Nagy Cecília színpadi beszéde, Török Ida és Mó- rocz Ildikó hangszerjátéka. Szakmai vélemény szerint a csoport nem a mai realitást képviselte, s a darab némely része inkább a színjátszáshoz állt közelebb. A marcelházi (Marcelová) Jókai Kisszínpad Kiss Anna Járatlanok (Pokoljárás) című művét mutatta be Gál László rendezésében. A humor kínálta lehetőségeket nagyon jól kiaknázták. A színpadkép Chagall és Picasso világára emlékeztet. A szereplők pontosan, jókedvűen játsszák a néha abszurdnak tűnő jeleneteket, mégis érezzük, járatlanok az élet dolgaiban. A jelmezek most is ötletesek, mint 1982-ben a Több ismeretlenű e- gyenlőtlenség című- összeállításukban, mellyel a Jőkai-napokra is eljutottak. A csoport előadásainak sajátos, csak rájuk jellemző arculata van mind a díszletet, jelmezt, mind a színészi játékot tekintve. Ebben az összeállításban is játszik az előbb már említett Keszegh Tímea, s itt is nagyszerűen illik neki a ráosztott szerep, bizonyítva ezzel sokoldalúságát. Utolsóként állt a közönség elé az izsai Jókai Kisszínpad ismeretlen francia szerző művével: Űj komédia öt személlyel az asszonyokról, akik újraöntették a férjüket. A művet Kálnoky László fordította. A díszlet — Kopócs Tibornak, a MATESZ díszlettervezőjének munkája — nagyon tetszett, egyszerű és ötletes volt. A kemence (melyben a férjeket újra- öntötték) egy női arc formájában jelent meg a színpadon, a férjek a szájon keresztül mentek be, s feleségeik minél jobban húzogatták le és fel egy női arc szempilláit, a férjek odabent annál fiatalabbak lettek. A rendező Izsák Elvira ügyesen vezeti a szereplőket, fordulatos játéknak lehetünk tanúi, ahol csak a „modern“ zene zavaró egy kissé, amelyet még ki lehet küszöbölni. Az izsai csoport kellemesen szórakoztatott, színvonalasan fejezte be a fesztivál! versenyműsorát. Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy a zsűrinek nem volt könnyű feladata. Végül mégis megszületett az eredmény: a szlovák kisszínpadok kategóriájában az első és második díjat nem osztották ki, a harmadik helyen a komáromi Szakszervezetek Házának irodalmi színpada végzett. Magyar kisszínpadok kategóriájában a harmadik helyen az izsai Jókai Kisszínpad végzett, a második helyezett a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium irodalmi színpada, s a legjobb a marcelházi Jókai Kisszínpad lett. Jól sikerült a kisszínpadok 18. járási fesztiválja, amiért elsősorban a szervezőket illeti dicséret. A közönség nemcsak művelődött, szórakozott is. Ez utóbbira pedig egyre nagyobb a nézők igénye, legyen a színház profi vagy amatőr. Bárány János Fotó: Zeleflanská