Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-14 / 7. szám
JORDAN RADICSKOV AZ IFJÚKOR / fiúkoromban beleszerettem egy lányba. Fölösleges meggyőznöm az olvasót arról, hogy a lány nagyon szép volt. Persze, én sem voltam rusnyább nála, sőt, jóképű legény voltam, szép göndör huncutkát viseltem, és úgy tudtam biciklizni, hogy a kormányt meg sem fogtam közben. Volt-e lány, aki ellen tudott állni egy olyan legénynek, aki úgy hajtotta a biciklit, hogy elengedte közben a kormányt, és még huncutkája is volt? De a lány is biciklizett, és huncutkája is volt! Ezenkívül még hegedülni is tudott, én pedig semmiféle hangszeren nem tudtam játszani. Töprengtem, törtem egyre a fejem, és a végén kigondoltam valamit —, hogy beiratkozom az iskolai zenekarba, és megtanulok játszani valamiféle hangszeren, és akkor már semmi sem akadályozza meg a lányt abban, hogy belém szeressen. Így is tettem. Elmentem a zenekar vezetőjéhez, nagyon muzikális ember volt, a keze meg a lába úgy járt, mint a gőzgép dugaty- tyúja, Mondtam neki, hogy játszani szeretnék, ő meg azt kérdezte tőlem, hogy vajon fel tudok-e menni a hanglépcsőn, anélkül, hogy valahol megbotlanék, és én azonnal fel is mgntem. Nem botlottam meg, sőt egyetlen lépcsőt sem ugrottam át és a „fa"-nál sem dadogtam, mivel tudtam, hogy az úgy mered felém, és csak arra vár, víz alatti sziklaként, hogy utamat állja. — Nagyon jó! — szólt a tanár, és egyidejűleg meglendítette mind a négy végtagját, kiment a szobából a folyosóra, hogy kisvártatva visszatérjen, dugattyúival gyorsan kalimpálva. Akkor már egészen hasonlított egy mozdonyhoz, mivel egy hatalmas basszuskürttel tért vissza. A kürt a pályaudvar toló- mozdonyának kéményéhe? hasonlított, amelyet mi mindannyian teáskannának hívtunk. Az idő .tájt a berkovicSl. pályaudvaron volt ilyen teáskanna. Stephenson mozdonyához hasonlított, egy'tonna szén hajtotta, a vontatóerőnek azonban csak öt százalékát használta föl. — Fújd! mondta a tanár, és a kezembe nyomta a kürtöt. Könnyű azt mondani, hogy „Fújd!“, de annál nehezebb megtenni! r ermészetesen megpróbáltam, és már az volt az érzésem, hogy- ez a hatalmas rézkürt egészen elnyel, csupán a cipőm mered ki belőle, de semmiféle hangot nem adott. A tanár kihívptt, megmutatta, mit hogyan kell csinálnom, újra rám parancsolt, hogy fújjam a kürtöt, és — akár hi-' szik, akár nem — a kürt megszólalt. Talán kevés is, ha azt mondom, hogy megszólalt: szörnyű bógés hangzott fel, bizonyára ilyen volt a jerikói kürtök harsogása, és ez a kürt örökre rabul ejtett engem. Azután megkezdődtek a próbák, esténként fújtam a kürtöt, hogy kicsaljak belőle két hangot, éjfélkor pedig titokban megtömtem fával, és hazavittem, hogy befűtsek vele kicsiny kályhámba. A többi zenész nagyon irigyelt, mivel egyik sem tudott annyi fát eldugni hangszerébe, mint én. Be kell azonban vallanom, hogy a próbák nagyon kimerítettek, éjszaka úgy rémlett nekem, mintha egész este egy autóbuszt fújtam volna a kipufogó csövén keresztül, és az autóbusz minden üvege csörömpölt volna. Amikor megtanultam játszani ezen a hatalmas kürtön, egy éjjel elhatároztam, hogy szerenádot adok annak a lánynak, akit szeretek. Megálltam az ablaka alatt, de alig kezdtem el fújni a kürtöt, kinyílt csattanva egy ablak, megjelent egy bajusz, és dühös hang ri- vailt rám: — Takarodjék innen ezzel a kárálás- sal, mert a nyakába öntök egy vödör forró vizet! Eltakarodtam. Leültem a járdára a kürtömmel, és arra gondoltam, hogy ahelyett, hogy a zenészekre öntené a forró vizet, inkább, a bajuszát forrázhatná le vele, mivel egy bajuszos svábbogárhoz hasonlított! Mihelyt svábbogárhoz hasonlítottam, megkönnyebbült a szívem. Megfigyeltem, ha pontosan nevén tudok nevezni valakit, nyomban megkönnyebbül a lelkem. Vettem a kürtömet, és a néptelen, sötét utcán belefújtam néhányszor, de többé senki sem méltatott figyelemre. Megkérdeztem másnap a leányt, vajon hallotta-e, hogy az éjszaka szerenádot adtam neki, és a lady azt felelte, hogy hallotta, amikor az utcán fiákerek hajtottak végig, és hangosan kúrálva dudáltak. — Kúrálva dudáltak! — kiáltottam fel megdöbbenve. >— Kúrálva bizony! — felelte a lány. •— Kúrálva, azt mondod? Kúráltak, kúráltak! Az apja még ki is nézett az ablakon, és rájuk kiabált, hogy takarodjanak el onnan, mert ha nem, nyakukba zúdít egy vödör forró vizet. Ügy latszik, összetévesztettek a fiáker dudájával. Most már aztán végképp meggyűlöltem a lány apját, lelkem mélyéből gyűlöltem azt a bajuszos svábbogarat, és rögtön megnyugodtam, mivel tudtam, hogy aki szerelmes egy lányba, annak feltétlenül gyűlölnie kell a szüleit. Az idősebb legények felvilágosítottak, hogy a szülők a szemelem legkellemetlenebb tényezői, és mindig leselkednek valahol a görbebotjukkal. Ezután falura utaztam, és anyám majd elájult örömében, hogy megtanultam kürtön játszani. Minden rokonom eljött, hogy lássa, hogyan fúvóm azt a hatalmas kürtöt, és én egész nap fújtam, este pedig, amikor újból elővettem, a petróleumlámpa kialudt a légnyomástól. Mindnyájan azt mondták, hogy a sötétben is hallanak, és én csak játszottam a sötétben, és mindnyájan csodálkoztak: — Ö! Ö! Ö!... Bravó! Ne sajnáld a pénzt, amiért kitaníttattad! A nyám közölte, hogy nem sajnálfaŐsszel újra visszamentem Ber- kovicába, az én kislánykám még .szebb lett, Csak úgy sugárzott belőle á'játékos, lángoló életkedv, de én sem maradtam le tőle,-és már kezdterh ’trorotválni hun- cutkáimat. Hallottam esténként, hogyan játszik a -hegedűn, és egyszer elhatároztam, hogy a gimnáziumból a tanítás után egyenesen hozzájuk megyek kürtömmel együtt, leülök az udvaron, és mindazt eljátszom néki, amit a zenekarban tanultam, hadd ámuldozzon rajta. Kölcsönvettem az unokatestvérem cipőjét, kicsíptem magam, váltamra vettem a kürtöt, és már be is kopogtam hozzá — ő nyitotta ki az ajtót. Ragyogott a szépségtől, és én is ragyogtam, de csak a lelkemben. Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a kürtöm külseje ragyog, én pedig, meghúzódva mögötte, belsőleg ragyogok. '— Játszok neked valamit — szóltam a lányhoz. — Te bizonyára nem tudod, hogy már egy éve tanulok. — Öóóól kiáltott fel a leány. Tessék! Hellyel kínált a zöld udvaron, leült egy székre velem szemben, és ekkor így szóltam magamnak: „Most vagy soha!“ Végignéztem a leányon, a zöld udvaron, és arra gondoltam magamban: teljes egészében eldughatnám őt a kürtömben, és hazavihetném. anélkül, hogy észrevennék, mint ahogyan a télen a fát hordtam haza benne, hogy a kályhámat fűtsem vele. „Rambaml“ — ordított jerikói kürtöm. A lány mosolygott. „Rambam!“ A lány arcán elömlött a mosoly. „Rambam!“ A leány nevetésben tört ki. „Rambam!“ Kihívott valakit a házból, én meg csak fújtam tovább a kürtöt, és éreztem, hogy a tüdőm szinte a sarkamig tágul. ' „Egész lényem tüdővé alakul át — gondoltam —, de előadom mindazt, amit csak tudok!“ A basszuskürtnek egyébként megvan az a rossz tulajdonsága, hogy bár tiszteletreméltó hangszer, csupán két harígot ad ki. Hozzátartozik a zenekarhoz, anélkül, hogy a dallamot vitiné, de én semmiképpen sem akartam csupán a zenekar tagja lenni, hiszen úgy senki sem vett volna észre. „Rambam!“ A házból egy ismeretlen ember jött ki, valószínűleg őt hívta a lány. Fiatal ember volt, a cipője úgy ragyogott, hogy ha egy légy rászállna, bizonyára elcsúszna rajta. Az ismeretlen fiatalember a lányhoz lépett, vállára tette a kezét, és engem elöntött a verejték, de egy pillanatra sem hagytam abba a fújást: „Rambam!“ Az ismeretlen megcsipkedte a lány arcát, és ketten együtt nevettek, ét\ meg csak izzadtam, és fújtam a basz- szuskürtöt. Ügy rémlett nekem, a kürt annyira megtelt sós vízzel, hogy megrozsdásodik, ezért félbeszakítottam a játékot egy pillanatra, hogy kiöntsem belőle.' Ebben a pillanatban a leány, akit szerettem, és a fiú, akit először láttam megtapsoltak, j . — Hahaha! — nevetett a leány. « Még sohasem hallottam ilyen hangversenyt. — Hahaha! — nevetett az ismeretlen fiú. — Én sem! Kiöntöttem a vizet, és teljes erőből fújtam a kürtöt. „Vagy én pukkadok meg ■— mondtam magamban >—, vagy a kürt!“ Egyébként egyikünk sem pukkadt meg! Magam sem tudtam, miért, felálltam székemről, gépiesen átvágtam a zöld udvaron, és kimentem az utcára, de egy pillanatra sem hagytam abba a kürtölést: „Rambam! Rambam!“ Mögöttem becsapódott az ajtó, majd ajtók csapódtak mindenfelől, és ki tudja, honnan, gyerekek bukkantak elő, elindultak mellettem, a szemembe néztek, és ragyogtak az örömtől. „Rambam!“ — zengett rézkürtöm az utcán, és azt gondoltam magamban, hogy sohasem teszem be többé a lábam abba a házba, hogy soha többé nem adok szerenádot, hogy senkit sem fogok meghódítani a basszuskürtömmel, csak a gyerekek szegődnek a nyomomba. A gyerekekkel nagyon megbarátkoztunk, és én mindennap játszottam nekik a basszuskürtömön, a zenekar vezetője meg, aki a végtagjait úgy mozgatta, mint a gőzgép a dugattyúit, megdicsért, hogy milyen szorgalmas és állhatatos vagyok. És most is állhatatos vagyok, és mindig olyan is maradok, mint ifjúkoromban voltam, mivel az ifjúkor évei a legszebbek. KARIG SÁRA fordítása . RESZELI FERENC VERSEI Impurum Szekerezgetsz a holdfényben, kúszol hason, bányamélyben, s evezel a kiszárított folyamoknak medrein. Vonatozol szennyesek közt, ott, ahol a hidak alatt átrepülnek kékgeríncű repülők, és a fákon minden éjjel menedéket keresnek a csorba csőrű kondorok. Gyalogszerrel bandukolsz a hullamerev, nyílegyenes utakon. ■ Takaródzol tojáshéjjal, amikor a hózivatar kardlapozza arcodon a sarkantyúzott sebeket. TánckurjantáS és sóhajtás — mint homok az üvegen — a vad szélvihar ornátusán lepereg. Bíbor égalj felhasított szalonnája, véres grimaszt utánozva vicsorog. Csatangol a Nap sugara a kifosztott köveken és az erdő minden fája áhítja'a korhadást. Moha nő a ‘forró vason, a rezedán horpadás, zsibbadt beton alatt halak, csíramentes kötszerek. Araszol egy tekegolyó, álló idő zöngicsél. favaszváró küszöbön térdeplő fagyok vézna torlaszok ámene faragnak téged a csendek fásítják már az arcodat csikorgó kilincs a kézben por mögött kotródó vihar zokniban telelő virág jöjj el tajtékos szerelem brómezüst papíron arcok óarany hiánynak medre ingovány pompás kapuja fél üveg bor az asztalon Gipszöntvény Begyógyul majd a varas, néma száj, és a fákban keringni kezd a nedv. Virágzó kedv a rügyben énekel és fény perzsel majd ott, ahol homály csiszolja most az arcok éleit. i. Ne számold még a majdan-éveket! Türelmed eddze minden látomás! Ne énekelj már régi éneket! Nézz körülj — mert ím csendesedni kezd mélyeidben az apadó forrás. Ne csörömpölj! Dolgozz és álmodozz tovább, amíg az álom partra vei, és új sebet nyit arcodon a kő. A hajóról majd egy nő integet, de meglehet, hogy nem is jő hajó, s .te belátod, hogy ez már nem sziget, hogy sosem volt az, csak illúzió, mely derengett a távolok ködén. Üszkös alkonyon láng vakaródzik a szélben, fönt meg a hold sündörög, mint ha sosem járt volna erre. Ragyog a nap’ is, mégis mennydörög, é§ hull reám a kozmoszi pernye. Gyámanyám! Ábránd, te fölnevelő! — harangszótől a torony leomlik. Ne rejtőzz! Segíts! Gyere elő! ... és bocsáss meg, hogy így csilingelek a versben, hol káromkodnom kéne! /
