Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-07 / 6. szám
>w (Hajfestéket kapott születésnapján K ülönös kiállításra vállalkozott a komáromi (Komárno) Dunamen- ti Múzeum, mégpedig hogy bemutatja Bartusz Júlia festményeit. Ki ő? — kérdezheti az olvasó, de az is, akinek megakad a szeme a Múzeum plakátján. A katalógus ennyit mond róla: „Bartusz Gyuláné Németh Júlia 1904. 11. 23-án született Ekecsen. Négyévesen elveszítette az édesanyját, így gyermekintézetekben nőtt fel. 1929- ben Kéménden ment férjhez Bartusz Gyula kőfaragóhoz. Négy gyermeket i— Gyula, György, Adrianna és Rafael — nevelt fel. 1959-ben megözvegyült. Hetvenedik születésnapján olajfestékeket, ecseteket és vásznakat kapott ajándékba, ezek lettek első képző- művészeti eszközei. Ekkortól fest. Sem rajzolni, sem festeni soha nem tanult. Élő krónikásává vált a nagy családnak és a falusi életnek. Beszédkészsége, emlékezőtehetsége most képi formát ölt.“ Mi hozzátehetjük, hogy naiv, vasárnapi festő a szó régi és nemes értelmében. Persze az ő esetében a vasárnapit helyettesítenünk kell a nyugdíjassal, mert hiszen mint a fenti ismertető is mutatja, ténylegesen azután kezdett el festeni, amikor már megkönnyebbült a válla, elmaradt mellőle a temérdek napi teendő és rázúdult a rengeteg „szabad“ idő és a sok-sok emlék. Falusi jeleneteket, régi konyhákat, udvarokat, gyönyörű napos réteket, mesébe illő erdőket, mezőket, lakodalmakat, menyasszonyokat, 'disznóöléseket vet vászonra, írja a saját és a falu, Kéménd (Ka- menín) krónikáját, ráadásul nem is Kéménden, hanem Párkányban (Stú- rovo) lakik egy új bérházban. Tehát városban, látszólagos városi emberként, de lélekben még mindig és egyre inkább falusi. Ami még talán ide kívánkozik, hogy talán nem csupán az üres órák és a megannyi emlék ösztönözhette arra, hogy vászonra vesse az emlékeit, látomásait, hanem valami más is, amit veleszületett készségnek, adottságnak neveznek. Az idézett ismertetés nem szól ugyanis arról, hogy a Kassán [Kosice) élő György fia az ország egyik legizgalmasabb és legsajátosabb szobrászainak az egyike, s bizonyos idő után várakozással teli akarattal várta az édesanya a képzőművészeti közleményeket, hiszen közöttük a fiáról szólókat is olvashatta. Nos, Bartusz Júlia addig figyelte saját látomásait, és hallgatta a világból érkező „híreket“, hogy végül maga is úgy érezte, el kell mondania mindazt, amit látott, hallott, ezért festeni kezdett. Egyszerűen, keresetlenül, úgy, ahogy annyian előtte. Nem akart festőművésszé válni, de mi mégis értjük, halljuk, látjuk az üzeneteit, gyönyörködünk bennük, érezzük az erejüket, tisztaságukat, mint a többi népi festő üzenetét. Az ő festményeiben ez az egyszerűség és tisztaság az, ami mindnyájunkat megragad, és a szívünkhöz nő. Ezek a festménye^ Bartusz Júlia: Udvaron persze nem abban az értelemben festmények, mint ahogy Fulla, Benka, Szabó vagy Jakoby alkotásai, hanem ecsettel, színnel „megírt“ krónikák, szimbólumok, mondjuk az édenkert, a háború vagy éppen a szépség szimbólumai; amilyen például a fácán vagy a páva képe. Jellemző, hogy ez a kedves és jóságos nyolcvanéves nagymama éppúgy megfestette az említett két madarat, mint ahogy sokan mások, hiszen mindnyájan a természet tökéletes alkotását, a szépség rafinált tükörképét érezték benne. Többi képének a témája és tartalma is Ilyen ismert. A „krónika“ tér- mészetesen leginkább a régi dolgokat eleveníti meg, de nem zárkózik el az utóbbi események elől sem. A Kéménd lángokban, Sebesült fiam katonaautón, Front alatt című képei mutatják, hogy nagyon is intenzíven élte és szemlélte a körülötte zajló eseményeket. Az ő képein természetesen nincs tér és idő, nincs fejlődés, de mi mégis el tudjuk fogadni őket, mert ő maga egyben alanya is a képeknek, és nem akar tudósa lenni, tudósnak látszani sem. A festészete, látásmódja sem fejlődik, de így jó, mert hiszen ellenkező esetben nemcsak önmagát, bennünket is be akarna csapni, és erre mindnyájan gyorsan rá- éreznénk. NÉMETH ISTVÁN Bartusz Júlia: Páva —-'»Mnim.u«—. László Géza, Bocsárszky Attila és Szőgyéni Tibor N emzetiségi, eddig számszerűen kicsi drámairodalmunk bokra ismét egy hajtvánnyal gyarapodott. A MATESZ Thália Színpada a közelmúltban mutatta be Mészáros László Egy tanú idézése című színművét. A szerző Fábry Zoltán életét állította színpadra. A színmű alapjául Fábry életrajzi adatai, valamint műveiből vett részletek szolgáltak. Természetes, hogy egy olyan közéleti ember, homo politicus a szó legszorosabb értelmében, mint amilyen Fábry volt, életrajzának megjelenítésében nem játszhatnak domináns szerepet magán jellegű epizódok, hanem azok a politikai-történelmi események, amelyeknek tanúja volt, amelyek formálták, meghatározták közéletiségét. Annál is inkább, mert a kor, amelyben Fábry élt, tele van lorténelmi és politikai fordulatokkal, és Fábry ezeknek cselekvő részese volt. Ezt a kézenfekvő tényt a szerző sem tévesztette szem elől, és erre építette színművét. Csakhogy ez a tény buktatót is rejt magában, ame'yet Mészáros László sem tudott mindenütt kikerülni. Fábry életét, művét. Közéleti tevékenységét többé vagy (sajnos) kevésbé Ismeri a közönség, de ugyanúgy ismeretesek (többé-kevésbé) azok a történelmi események is, amelyek Fábry életéhez kapcsolódnak. Ha tehát két fonal légy ember élete és annak történelmi háttere) fut párhuzamosan a színpadon, nagyon fontos a helyes arány megtalálása. Mi legyen a domináns, és mi a mellérendelt? Ezt az arányt helyenként a szerző nem találta meg. Vannak a darabban jelenetek, amikor a néző úgy érzi, Fábry jelenléte csak apropó ahhoz, hogy egy politikai eseményt elmondhasson. Előfordul azonban ennek az ellenkezője is, amikor ez a történelmi háttér (a mai, főleg fiatal néző szemével nézve) teljesen elveszik. Tudatosítanunk kell ugyanis, ha Fábry művéből kiragadunk gondolatilag bármennyire egységes részletet, ez ma mást mond, mint akkor, amikor ezt Fábry megírta, ö ugyanis ezt egy reális, az írás pillanatában átélt szituációban vetette papírra, amikor ezt a szituációt nem „előadni“ kellett, hanem reagálni rá, de ez az akkori helyzet ma már történelem. Ha például elhangzik a Guernica név, ez bizonyára sokaknak ma is ismeretes, de csak kevés olyan néző van. aki úgy ismeri a spanyo’ polgárháború történetét, hogy ezt a nevet az akkori világpolitikai viszonyukba be tudja helyezni. De megtalálható ez a Jelenség az életrajz síkján is. Reális közéleti személyiségeket vonultat fel a szerző. Csak aki bensőségesen ismeri a kor embereit, tudja őket azonosítani. A rendezők is bizonyára tudatosították ezt, amikor a műsorfüzetben közölték Fábry életrajzi adatainak tárát és a darabban előforduló nevek és események kislexikonét. De a néző csak ritkán tanulmányozza át tüzetesen előadás előtt a színlapot. Mindezek mellett dicséretes a szerzőnek az a szándéka, hogy közelebb hozza a nézőhöz Fábry Zoltánt, Ha vannak is a Életmű bemutatása buktatókkal darabnak gyengéi, ez a szándék sikerrel járt. A rendező Hováth Lajost nehéz feladat elé állította a színmű. A rengeteg apró epizódokból összetevődő darabban nem kevesebb, mint nyolcvan szerep található. Egy-egy színész kénytelen több szerepet vállalni; Vá- rady Béla például tizenkét különböző alakításban látható. Az események pergése csak ritkán ad lehetőséget* arra, hogy egy-egy ilyen alakítást megváltoztatott külsővel jelezzenek. Marad, illetve maradna a jellemmel való differenciálás, erre viszont az epizódszerepek rövidsége csak nagyon kevés lehetőséget nyújt. A rendező az egyetlen lehető módot választotta: filmszerű, minden cenzúra nélküli „éles vágással“ illeszti egymáshoz a részeket. Mivel a színpadi kép nem változik (nem válthozhat), és mint már említettük csak nagyon kevés lehetőség adódik a differenciálásra, ez az éles vágás néha kicsit zavaróan hat. I A rendező a szlnlapba írt hozzászólásában többek között a következőt írja: „Az előadásban nem törekedtünk az élethű valóság megteremtésére — bár ez volt a kiindulópont. Ezt a mű stilizáltsága sem tenné lehetővé ... Fábry sem hasonlít „Fáb- ryra“. Kire hasonlít hát? Ránk — valamennyiünkre! Ez a mai bemutató lényege. Fábryt — eszméjét és szellemét, életét és világnézetét, alkotásait és szemléletét, helytállását és tevékenységét, béke- és igazságszerete- tét — idézzük.“ Nos, Fábry gondolatiságának tolmácsolását mindenképpen helyeselni kell, ám ami a stilizálást illeti, felmerül itt egy gondolat. Nem vitás, hogy minden történelmi mű stilizálás, a szerző a történelmi tények és személyek köré alkotó fantáziájának eredményét állítja. De miért teheti ezt? Azért, mert történelmi tényekről van szó. Olyanokról, amelyeket a szerző és a mű olvasója (nézője) nem élt át, ezeket csak áttételesen, másodkézből a história felénk közvetített adataiból ismeri. De vajon stilizálható-e egy olyan mű, amely bár már történelem, de még hiányzik hozzá a történelmi távlat, amelynek szereplői kortársaink voltak, sőt néhányat még közöttünk tudhatunk? Szinte semmit sem lehet írni a színészekről olyan darabban, ahol tizenkét színész nyolcvan szerepet alakít. Csak globális, közhelyszerű megállapításokat tehetnénk. Talán csak any- nyit, hogy becsülettel és lelkesedéssel küzdöttek meg sokszerepes feladataikkal, és a rendező koncepciójába illő, jó teljesítményt nyújtottak. Megemlítendő még Szőgyéni Tibor, aki Fábry Zoltánt alakította. A fiatal színésznek ez volt az első ilyen komoly szerepe. Bár teljesítményén néhány helyen még érezhető volt a tapasztalat és gyakorlat hiánya, egy-egy részletben felcsillantotta tehetségét, és ez reményekre enged következtetni. k Évek óta napirenden álló kérdés a ‘'hazai magyar drámairodalom nemléte. Ha azután ttt-ott megjelenik egy új hajtás, vérmes elvárások előzik meg, és ha nem felel meg ezeknek az elvárásoknak maradéktalanul, akkor jaj! Helyettesíteni kell ezt a módszert. Semmilyen irodalom nem született úgy, hogy jött egy generáció, és azonnal világirodalmat teremtett. Csak sok sikeresebb-sikertelenebb kísérletezés érlelhet nagy eredménye-1 két. A ma világklasszisokként számon tartott drámai szerzők amíg sikert arattak, vajon hány olyan drámát írtak meg, amelyeket ma már nem jegyzik sehol? Nevetséges elvárni, hogy majd jön a csehszlovákiai magyar „ügyeletes zseni“, és első próbálkozással „színháztörténeti lyukat fúr a világba“. Végeredményben a negatív tapasztalat, is tapasztalat, főleg ha segíteniakarással és jó szándékkal ítéljük meg, és természetesen ha a tapasztalatokból levonjuk a következtetéseket. HORVÄH REZSff Szőgyéni Tibor, Gombos Ilona, Lengyel Ferenc I
