Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-12-11 / 50. szám
A mikor megismertük egymást, én huszonnégy éves ß^völtam, ő négy. Göndör, szőke haj, szomorú kék szempár, egyik kérdés a másik után. Lassan lárt, félénk volt, símulékony és riadt. Még nem jelejtettem el, miként vetette magát a karjaim közé. Es azt sem, hogy szappan- és fogkrémillatot árasztott; az utóbbi elnyomta az elsőt, kivált, ha előre jelezték neki érkezésem. Arckijejezésére, amikor először meglátott, csak homályosan emlékszem, hiszen eme visszaemlékezés már a szervezet más tevékenységével vagy tulajdonságával függ össze. Csak roppant erőfeszítés árán, a pillanat színben, hangban és illatokban való felidézésével sikerül megközelítően olyanná rajzolnom a képet, hogy érde- mes legyen emlékezni rá. Hogy örömet szerezzen és fájjon. Hogy oktasson. A kép. Összes részletével. Alakjaival. Az alakok vágyával, tervével, indokával. Gyengeségével. Bűnével. Minden gaztettével. A múlt kiegyensúlyozottsága mindinkább a jelen robbanó erejű mozgásába megy át. A kép megelevenedik, alakjai kifejező, jóformán mai arcjátékot és taglejtést használnak. A rendező tisztában van saját kezdeményezésével. Az alakok négy és huszonnégy évesek. Az idő a színpadon és á nézőtéren egyaránt múlik. Az alakok nem változnak. A főszereplő néző is, színész is. Emlékezete nincs. Az abszolút tökélyig gyúrja, fokozza saját alakját. A korral e figurája tökéletesebb, bűne fájóbb. A darabban már senkinek sincs hozzá egy szava sem. Mint néző meg teljesen tehetetlen, s állapota gyakran a kétségbeesés határát súrolja. Az emlékezőtehetség tökéletessége, melytől szívesen szabadulna, kényszeríti, hogy akarata ellenére feszített teljesítményben emlékezzen vissza, hogy e feszített teljesítményben úgy tervezze meg néhány ember sorsát, ahogyan e soroknak alakulniuk kellett volna, s nem ahogyan alakultak. Az emlékezőtehetség jól érzi magát a tudathasadásos hang, kép és színhely — szeretem és vágy — be nem teljesült várakozás zavarában. Huszonnégy éves férfi gyermeki emlékezőtehetsége, egy gazember lelkiismeret-furdalása, egy vizionáló kép- zelőereje, egy ember szomorúsága. Önnön lelkiismeretének mikrosebésze. fűlika jelen van a szemben, az agyban, fülben, tenyérben, hajviseletben. Simogat és büntet. Vénülő fatörzs mézgája, fejsze. Négyéves, szeme nagy és kék, kis teste simuló, ajkán méz. Az egyetlen kiegyensúlyozott alak a mozgással teli színpadon. A siető járókelők között, akik mintha csak megegyeztek volna, hogy mind a menetiránnyal szemben fognak haladni, nehezen és ügyetlenül tör magának utat három ember: Verácska, akivel jegyben járok, fűlika — a gyermekotthon neveltje, és én. E hármas nem kelti család benyomását: a két fiatalon még nem lehet fölfedezni a házaspárok azon jellemzőit, melyek elválasztják őket egymástól, de ugyanakkor összetartozásukról árulkodnak. Ök ketten még túlságosan sokat foglalkoznak a másikkal. A gyermeken sem venni észre, hogy bármelyikükhöz is tartozik. Túl erősen szorítja a kezem, és roppant nyugodt. Mindenen csodálkozik. Nem fél a tömegtől; egyszerűen csak ízlelgeti a pillanatot, ami- kor tenyerében tarthatja a szeretett ember kezét. Persze, ezt még nem tudatosítja. Mindössze parányi, izzadt, tenyérkéjében akarja tartani a jcezem. Ez az összekö- tődés most számára a minden: anya és otthon, ajándék és biztonság. Közvetlenül karácsqny előtt vagyunk, és ők hárman ajándék után futkosnak. Így akarják megünnepelni a nagy döntést, hogy családot alapítanak. Mégpedig tavasszal, fűlika után, akit csak megszültek Ianyja az sohasem volt, mondogatja Vera], senki sem érdeklődik. Es ez így van rendjén, mert fűlika forró érdeklődést mutat irántam és Vera iránt. Az örökbefogadásról elhangzott vélemények vegyesek voltak, tanácsoltak és óvtak, jóváhagytak és kételkedtek. Minket viszont a hév és szeretet fűtött. A fiatalság, lelkesedés, akarat és kedv, valami nemeset cselekedni, s ugyanakkor emberszeretetből, önmagunk iránt érzett önbecsülésből tenni meg ezt. Számomra mindez nem volt egyértelműen természetes. Beletereltek ebbe a helyzetbe, s tették ezt a szó legnemesebb értelmében, fűlika és a körülmények. S ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, akkor egyes-egyedül fűlika volt az — s én csak szemlélődtem, és hálásan cselekedtem úgy, ahogy azt tőlem megkívánták. Örömmel fogadtam szót ennek a gombostűfejnek, ravasz kis rókának, báránykának, tündérkének, szóval fűlikánakf Most itt lépked mellettem a karácsonyi ünnepeket megelőző tömegben, melyet talán nem is érzékel, erősen szorítja a kezemet, és nem vágyik ajándék után. Fél az ajándékoktól. Az ajándékok a gyermekotthonba mindig postán érkeznek, jelezvén, hogy a szülök élnek, de máshol. Nem a gyermekeikkel, mint ahogyan annak lennie kellene. Az áfán- dékok tulajdonképpen sokkal szomorúbbak, mint az ide- gén falak és megvilágított plafonok, amikor a késő éjszakában némán sírdogáló gyermekszempár nem és nem tud elaludni, fűlika azt hiszi, választania kell, vagy az ajándékok, vagy a szülök. DöntöttI Nem szabad reá e- zért haragudni. Hiszen még annyi szóra, mosolyra, érintésre, gyertgédségre. mesére, kirándulásra lesz szükség. Es teljesen új. eszményi — szülők és ajándék-kapcsot kell megteremteni. Egy óriás ereje és elszántsága munkált bennem: meglátod, fűlika, sikerülni fog! XXX f lső találkozásunkra teljesen hétköznapi körülmények közepette került sor. Volt egy órányi időm, amellyel nem tudtam mit kezdeni, elhatároztam tehát, hogy felkeresem az unokahúgomat, aki egy gyermekotthon alkalmazottja, és rengetegszer meghívott. A hosszú folyosón, melynek mindkét oldalán ajtók sorakoztak, gyermekek futkároztak; kétévestől ötévesig. Az idősebbeket más gyermekotthonokba továbbították. Némelyikük csúszkált, a padlót takaró fényes gumit mintha egyenesen erre a célra teremtették volna. A csupa szem kislány ott állt, hátát a falnak támasztva, és mozdulatlanul bámulta a rendetlenkedő gyermekeket. Meglátott és rajtam felejtette a tekintetét. Kezét, melyet a háta mögöt összekulcsolva, most lelógatta a törzse mellett. Rámosolyoqtam. szeretem a gyermekeket, szeretem, ha ők is mosolyognak. Semmi.. Arcki- felezése nem változott. Talán csak a szemét nyitotta ki egy icipicit tágabbra, de lehet, hogy tévedek. Azután kissé összehúzta magát. Odamentem hozzá és összecsókoltam a haját. — Hogy hívnak? Nem árulod el? Nem baj, úgy is tudom. Rám nézett, hitetlenkedve, és hallgatott tovább. — En mindent tudok. Azt is, hogy nagyon tetszel nekem, mert olyan vagy, mintha most léptél volna elő egy meséből. Szereted a meséket? Stefan Franko JUIJKÁ Többé nem nézett rám. Bal papucskájával elkezdte fényesíteni lába alatt a gumit. Csak erre összpontosított, homlokát összeráncolta. Leguggoltam hozzá. — Akkor én most elmondok néked egyet, jó? Gyorsabban fényesítette a padlógumit. — Hol volt, hol 'nem volt, vojt egyszer egy kislány, akinek volt egy édesanyja, aki... Későn tudatosítottam, hogy hibáztam, fűlika hirtelen sarkon fordult, cup-cup, s két lépéssel eltűnt a legközelebbi ajtó mögött. Késő. Ilyesmire nem készültem fel. Fogalmam sem volt, miért nem mentem egyenesen az unokahúgom után, az ördögbe is, miért álltam meg a gyermekek mellett, akikről tudvalévő, hogy ráakaszkodnak a kintről jövőkre. Miért, amikor tudom, hogy képtelen vagyok nekik ellenállni. Es amikor nem tudom előre, milyen bukfencek következnek. Nehézkesen fölemelkedtem, és lassan továbbálltam. A szobába, amelyben a kislány eltűnt, nem mertem utána menni. A nővéreknek sem mertem elárulni, mit műveltem. Biztosan nem dicsértek volna meg. De a történtek bántottak. I- gyekeztem róluk megfeledkezni, az unokahúgom kolléganői társaságában ez nem esett különösebben nehezemre, de a kislány arca meg-megjelent előttem, amíg döcögtem hazafelé a vonaton, és kínzott. A legközelebbi alkalomkor kapva kaptam valami ürügy ön, és ismét meglátogattam az unokahúgom. Ogy éreztem, meg kell oldanom egy férfi és egy kiszámíthatatlan kislány egyoldalú, mi több, habozó, kis híján nem is létező kapcsolatát. Azt reméltem, a helyzet megoldódik, szétbo- gozódik, ahelyett összegabalyodott. O upaszem ott volt. Pontosan ott állt, azon a helyen, mint legutóbb. Mintha el sem ment volna onnan. Nem szökött meg, amikor meglátott, s ettől lefbátorodtam. Odamentem hozzá, és megsimogattam. Egy szót sem szóltam, váriam, hogy ö szólaljon meg elsőnek. De nem. Csak állt, és tűrte, hogy simogassák. Már az is nagy siker volt, mint később megtudtam. Senkit sem engedett közel magához, csak a szép, fekete hajú Verát, akí-cutryr.mi tagadás — .űz első pillanattól kejzdve, nékem i£págyon megtetszfyti Látoegp/tfe) •' több oka 'nem.' ioj/iiíannyit iúiato/t,.’ j" gatásaimnak ja gyermekotfö lett. fűlikával sikerült jelentett, hoáy én bei sem : iökött. meg. A tif szobá ti$n pafkoskodif ró te névéi zóbar Jiagy rsi Apuka, Semmi ^ hogy ez sincs a képpen KOBMfL De ociam- m/eí;.: jecskamrXwrrizíem A kaBtimba- ilisie VeWoska - njpgyi imfpmrn gyszer játék- íti ap- távonődörji, deíji, 41 lußkajl* ska nősz: ígra f árűftásr, vider fűlika volt mint egy éve mára is felkúsi mesebb, vadabb \lptl két néha, könny nak szólított. Ét mint apa, kilűnőf\ a gyermekhez vd diumát, nem tudtää légcső- és tüdőgyulj Mindössze örömet új élmény volt: le ő. És Verácska Is testemmel éreztem m el, senki jdon tovább sznytádulok ’jetmelem\ü fe lén remeg\ sír és- f/$fhcjfóíHoz. tíedvMmfAfndeniefhez kedves, I go elervjj'Mpgért, megvigasztalj Rö i m\hket összebpronált. nföbb Ha pot,'lés hogy 'szá- e. Vidámabb,/értei és Ja bácsi., aki 1ukhnak és anyu hegengedmi, hogy 1 zpn nem éltem át \embrionális stá- nka és kanyaró, enni és járni. s ez teljesen h'ogy /óbban.. öiuZZem neki, mint gy örült, f ogy szinte egész '1 ér,étté a. Ü&A tfyylalanságpfjja veszélyt, mely — bár nem sejtettem, honnan — fenyegetett. Nem voltam vele egészen tisztában, hogy én terelem a dolgokat előre, egyre gyorsabb iramot diktálva, parancsolva, sürgetve, ahogy csak lehet, belekényszerítve valakit valamibe, persze fűlikát kivéve, mert fűlika örül. O tt ülünk Verával az tnternátus szobájában, épp most értünk vissza a moziból. Az ablak tárva-nyitva, betéved egy lepke, megérkezett a tavasz. Az esküvőről karácsony óta nem esett szó. Megelőzött. — Szeretnék néked valamit mondani. Csak így, megszólítás nélkül. De akkor eszembe sem jutott holmi kétértelműséget tulajdonítani ilyen semmiségnek. Át akartam ölelni. — Hagyj, most ne. Ez most komoly. Tényleg. En nem is tudom, hogy... — Csak beszélj, kedves. — Szóval, közel egy éve, hogy együtt járunk, vagyis több... már majdnem kettő, hiszen tudod. — Igen,,tudom, na és? — Szeretlek, tudod, olyan kedves vagy és egyáltalán... úgy gondolom... — Ogy gondolom, hogy szeretjük egymást fáz „egy. másra“ helyeztem a hangsúlyt], — Lehet, hogy azt fogod hinni, jellemtelenség tőlem, de képtelen voltam neked előbb, én nem tudom, az-e, vagy sem, de képtelen voltam, úgy összezavarodtam az egésztől, kérlek, ne haragudj rám, én igazán meg akartam... Sírni kezdett, mint valami temetésen, sokkolva engem, aki még sohasem láttam őt egyetlen könnyet sem ejteni. S most ezt Mi történhetett? Mégis hallgatok. Hallgatok és várok. — Tudod, fűlika miatt, miatta... őmiatta... szerettelek.., szerettelek téged, de... én már... nem.., képtelen vagyok tovább... Milán... Egyszer valaki azt mondta előttem deus ex machina. Szóval ő az, ez őt Milánt Összeszorul a torkom. Miért ilyen hirtelen? Miért volt hozzám olyan kedves? Miért nem szidott valamiért össze?. Miért nem tett legalább célzást? Miért engedte, hogy mindez idáig fajuljon?l fűlikával. Es velünk. Hát lehet a szerelemből tréfát űzni? Vagy lehet, hogy szerelem nem létezik, csak szerelmeskedés? Szótlanul bámulom. Most is látom, holott már a múlté. Már akkor tisztában voltam vele; hogy Vera a múlté. — Még nem mondtam el néked azt, amit... amit... nem tudom, meg fogod-e tudni érteni. En és Milán, mi már régen... mi kett.en... szóval szintén szeretjük egymást, de másképpen, mint mi. nem úgy, mint veled, te olyan... téged becsüllek, komolyan, roppantul becsüllek, rendes férfi vagy, fel tudod magad áldozni egy idegen gyermekért.., Idegen gyermek, fűlika. Szóval. A fűlikához fűződő kapcsolata. Nem hiszem... — Miért hallgatsz még mindig? Tudom, bátran á szememre hányhatod, hogy... Lehet, hogy önzőt mondott. Nem emlékszem. — Még nem magyaráztam meg, miért beszélek erről. Ügy vagyok. Milántól. Sebesen, mintha félne valamitől, Ömlőitek ki belőle a szavak. — Tudhatnád, hogy szeretlek, de itt valami más. Nem tudom, magam sem tudom, mi történt velem. Akkor is rád gondoltam, amikor... Tudtam, mikor gondolhatott rám. S azt is tudtam, . hogy sokáig, én is sokáig fogok gondolni rá. Elmentem. Egyszerűen fogtam magam, és odébbálltam. Egyszerűen és észrevétlenül, úgy, ahogy, csak a nagy dolgoktól szoktunk távozni. Ügy, ahogy a szerelmet szokás otthagyni. XXX — fis Vera néni már nincs itt. Nem is lesz. Elköltözött. / — Mikor, fűlika? — Tegnap. A gyermekek mindent, ami elmúlt, úgy hívnak, tegnap. XXX — fűlika már nincs itt. A pszichológus tanácsára áthelyezték. — Ehhez senkinek sem volt joga! — Kibírhatatlanul viselkedett. Állandóan sírt, és senkit sem akart látni. Igazán szörnyű állapotba került. Ne vegye szemrehányásnak, de nem járt el helyesen, Maga okozta az egészet. Miért kecsegtette családdal, amikor a maga és Vera dolga nem volt egyértelmű? Maga tette tönkre. Mindkettőjüket tönkretette. Így! Mindkettőjüket tönkretettem. xxx fűlikára végül is egy — a Szlovákia másik végéjben lévő gyermekotthonban találtam rá. — Az édesapja? — Nem. — Akkor mit óhajt? — Látni szeretném. — Sajnálom, de ez lehetetlen. — Miért? — Külön utasításaink vannak a nevelését illetőleg. Roppant bonyolult személyiség. Es nagyon megbántották. Ki tudja, képes lesz-e valaha' elfelejteni. Senki idegent nem engedhetünk be hozzá.Idegen ember lett belőlem. Még önmagam éíőtt is. Máig az a meggyőződésem, hogy még egy lehetőséget kellett volna adniuk. Csak fűlika tudta volna megmondani igazán, mit akar, és kitől. Mindössze bátornak kellett volna lennem. Es kitartónak. Még egyet lépni. Biztosan nem omlott volna össze a szeretet ösvénye az élet szakadéka fölött. Még egy lehetőséget kellett volna adniuk a szeretetnek. De nem adták meg. xxx E mlékezet, szeretet. Milyen■ mélyek ,a gyökereid! Az emberből táplálkoznak, szétrágják, fölégetik, kiszívják. Egyre több részlet jut eszembe, némelyik lehet hogy meg sem történt. Megjelent a szeretet emlékezete. A csalódás hamujából támadt föl. mint Csodálatos főnixmadár. A szeretet emlékezete. Szaga, színe, íze, aránya van, és valódi érintései. Egyre tökéletesebb. Úrrá lesz az eszméleten, úrrá az álmoá. E színpad színészei naponta játsszák, próbálják, tökéletesítik magukat szerepükben. Mindenki tudása legjavát adja. Mindössze egyetlen szereplő nem változik. fűlika. Négyéves, a falhoz dőlve ácsorog, tekintete ' félénk, törékeny lábacskájával a padlógumit súrolja, apró tenyerében kezemet szorongatja, ajándékra nem vágyik. Az egyetlen szereplő, akinek nincs szüksége arra, hogy csiszoljon a szerepformáláson. Sem az emlékezetben, sem az iránta érzett szeretetben nem változik. A fájdalomban viszont megnő. A kis fűlika régen rám nőtt. Figyelemmel kísérem, ahogyan nő, tanul, tanulmányokat folytat, dolgozik, orvosnő lesz belőle, férjhez megy, gyermekei születnek, szeretettel neveli őket, ajándékokat vesz nekik és kirándulni jár velük. A kis fűlika régen a fejemre nőtt. A szeretet emlékképe ő. xxx rA lányom várandós. Közeledik a szülés ideje, folyik a névválasztás. Ha fiú lesz, úgy nevezhetik, ahogyan csak akarják. — Ha kislány lesz, hívhatnák fűlikának — ajánlom bátortalanul. — fűlika? Júlia? — húzza el a hangot a vöm. — Miért nem mindjárt Rómeó? — Vagy mondjuk Péter és Lucia! Esetleg? Kleopátra! — és nevetnek. Valahogy nem kedvelem a humorát. Nem nevetek. Felemelkedem és távozni készülök. — Tulajdonképpen miért ne lehetne fűlika? — veszi magát végre észe. — Egészen jó név. Isten bizony! — főhet. Felveszem á névjegyzékbe. — Tényleg, apa — kacsint rám sokatmondóan —, a- nyuka tud róla? — Micsoda? — Ejnye, maga is megéri a pénzét. Hiába, no, nem csípem a humorát. Senki sem tud semmiről. Ebben a játékban magam vagyok a rendező, a szerző, a kritikus, valamint a főszereplő. Es ez itt, még ha sejtene is valamit, akkor sem tudna semmit. Ez nem az 6 témája. Ez már nem témája senkinek. Már a tiéd sem, fulikám. Legalábbis nagyon remélem. Őszintén remélem, hogy fele olyan emlékezőtehetséggel sem rendelkezel, mint én. ARDAMICA FERENC fordítása FODOR KATALIN tusrajza
