Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-11-27 / 48. szám
A z öreg megállt az udvaron, és elgondolkozva nézte a kert végében kezdődő nádtengert, s azon túl a tő apró hullámait görgető, napfény csillogtatta, Játékos vizét. Ősz volt már. Bágyadtan mosolygós bár, de a dér reggelente jégbolyhos fonalakká merevítette a rozzant kerítés pókhálóit. A tóparti sás rég megfakult, a zörgő leveleket szürke pelyhekkel szórta tele a kifeslett bugájú gyékény. Barnászöld volt a tó vize, és lassan, ahogy az éjszakák hűvösödtek, rrtind tisztább, mind áttetszőbb lett. Az öreg ott állt az udvaron, nézte a nádast, a tó vizén ringatózó néhány csónakot, és emlékezett. Sokat horgászott ö is fiatal korában. A halászat sok fortélyát .is eltanulta öregapjától, aki akkoriban a falu elsőszámú pá- kásza volt. Nagyapját különc, bogaras embernek tartották, és a parasztok, akik gyakran látták őt hajnalok hajnalán a tóból előgomolygó ködben felbukkanni, majd nesztelenül eltűnni, néha vele ijesztgették engedetlen gyereküket: Vigyázz, mert odaadlak a yén pákásznak, az majd követ köt a nyakadba, őszt a tóba veszejt, mint egy macskát... Az öreg is, mint a nágyapja, , egyszerű, csöndes szavú ember volt. És magányos is, amióta a felesége és a fia meghalt. Fia gyógyíthatatlan betegségben, hosszú ideig szenvedett, és amikor meghalt, az anyja, ez a száraz kis öregasszony egy hónap elKULCSÁR TIBOR ROVATA és a kapát vállára fektetve felballagott a kertből. Tengerit morzsolt a tyúkoknak, azok fázós sietséggel kapkodták össze a szemeket, mert érezték a közelgő alkonya- tot, amely már kilépett a nádasból, és a kertkapu; félé lopakodott. Egy nagy szürke kandúr puhán leugrott a fapakás; tetejéről, és farkát magasra tartva, a# öreg lábához törleszkedett. — Éhes vagy te is? — nézett le az öreg a jeles égérvadászra. — Na- gyere — mondta, és belépett a tornácra. A macska engedelmesen követte. — jó napot! — hallotta, hirtelen az, utca felől. A kapuban egy, farmerruhás, rövid hajú fiú állt, kezében -sporttáskát és bőrtokba bújtatott horgászbotot tartott. Bodnár Pál: múltával követte fiát a domboldalon meghúzódó gesztenyefás tenyérnyi temetőbe. — Elegem van az örökös robotból! — jelentette ki egy napon összeférhetetlen menye. — Pistikét is csak elrontja. Már az anyját alig ismeri, úgy magához szoktatta... Aztán összecsomagolt, és a keservesen síró gyerekkel együtt a városba költözött. Az öreg egyedül maradt. A napok megfakultak, hónapok, évek teltek el ünnepte- len egyformaságban. Tizenöt éve élt már, magányosan a tóparti vályogfalú, csérépt.e- tős kis házban. Megművelte jóföldű kertees- kéjét, gondozta az árnyas szőlőlugast, a- melynek félig vad tőkéi minden ősszel sa- vanykás, de gyorsan bódíió borral ajándé- kozták meg őt. A kamrában egy erős don- gájú, hasas hordóban most is javában forrt már a szőlőszemek leve, pezsegve dobálta ki magából a héjon kívüli világ minden belehullott szennyét. A bor forrt, az öreg pedig vállára vette a górévágókapát, és kiballagott a kertbe. Megállt a félig már kopasz diófa mellett, és szemügyre vette az őszi napsütésben óvatosan sütkérező, kincseitől megfosztott tenyérnyi kertet. A tengeriszárak száraz szigorúsággal á- gaskodtak, és a zörgő levelek a szél minden mozdulására rekedten suttogták egymásnak a nyár meleg bőségének legendáját. Az üres csuhák szomorúan meghajol-^ tak, mintha csak a bennük született aranyló kukoricacsöveket gyászolnák, amelyek ott száradtak az agyaggal tapasztolt pókhálós padláson. Az öreg leemelte válláról a kapát, és lassan, módszeresen munkához látott. A szerszám szabályos időközökben lecsapott, az egyenes tartású tengeriszárak pedig alázatosan rakásra'feküdtek, és várták, hogy kévébe kötve egymáshoz támaszkodhassanak. Szinte észrevétlenül lett késő délután. Az öreg abbahagyta a munkát,. egy hosszú pillantással felmérte a lábon maradt részt, — Adjon isten — mondta az öreg,, és hunyorogva nézett a kapuban álló fiúra, aki mintha a vállán tartotta volna a nyugodni készülő napkorongot. — Itt lakik Ács János? — kérdezte a fiú, és megfogta a kiskapu kilincsét-. — Engem keres? Kerüljön beljebb. A fiú belépett az udvarra, bezárta maga mögött a kaput, és megállt az öreg előtt. Az fürkészve végigmérté, és megkérdezte? — Mi járatban, fiatalember? A.fiú.egy pillanatig alföldét nézte, aztán? felemelte a tekintetét ás frregszólált: — Hát, hogy is mond jam ... Szállás kellene. A kocsmában azt mondták, hogy maga egyedül lakik, úgy gondoltam, ha szépen megkérem, talán itt maradhatok ma éjszakára. ÉS' nem is gondoltam ingyen, ; . Az Öreg végigsimított sercegő ezüstborostával borított állán, aztán ajtót nyitott. A macska nesztelnül surrant be az emberek lába mellett. — No, jöjjön beljebb, megbeszéljük a dolgot. Villanyt gyújtott, és az egyik székre mutatott. — Hát isten hozta, ha már itt van. Üljön le. A fiú a sarokba állította a horgászbotot, táskáját a karosládára tette, leült és körülnézett a konyhában. Minden ismerős volt. Az ablaknál a fél .évszázad éjszakáinak álmait őrző régi heverő, a fehérre mázolt emeletes konyhaszekrény, a megfakult képek a falon, a kormos üstökű' kis csikótűz- hely. A öreg merített a vizeslócán álló vödörből, ivott egyet, aztán leült a'lá'dára: Bütykös ujjait összekulcsolta az asztal lapján és így szólt: — Itt maradhat éjszakára, hiszen már majdnem sötét van, és’ hova is menne már ilyenkor. Kicsit elgondolkozott, aztán folytatta: — Talán nem is helyes, hogy egy. idegent engedek be éjszakára, de nincs tőlem mit elvenni, meg maga nem is néz ki olyannak ... Sóhajtott. — Enni Is kéne már valamit, de csak szalonnám van, nem tudom, szereti-e? A fiú a táskáért nyúlt, és szépen csomagolt egész sült csirkét húzott elő. — A városban vettem, és magát is megkínálnám, ha meg nem sértem. Az öreg meglepetten nézett a fiúra, gondolkozott, mit is mondjon hirtelen. Megcsóválta a fejét, de aztán bólintott. — Köszönöm, elfogadom, bár nemigen illik, hogy a vendég traktálja a házigazdát. Tudtam én, hogy rendes ember maga . .. A konyhaszekrényből két tányért, poharakat- és egy üveg bort vett elő. Kenyeret, kést tett az asztalra. Leült, és töltött a poharakba. — Nem éppen tokaji, de azért egyszer meg lehet inni. Na egészségére! Aztán kenyeret szelt, és ettek szótlanul. A macska megérezte az étel szagát, felugrott a ládára az öreg mellé és sürgetően megbökdöste orrával a kopott zakó meg- foitozott könyökét. Az öreg néhány értéktelenebb darabot tett a sültből egy újságpapírra és, a macska elé tolta. A szürke kandúr szemmel látható élvezettel látott a táplálkozáshoz, néha összeroppantott egy-egy vékonyabb csontot. — Nélküle mindent összerágnának az egerek — mondta magyarázólag az öreg. — Különösen ilyenkor ősszel, hogy befelé húzódnak a kertből, de ez még a patkánnyal is elbánik. . Amikor már csak a csontok meredeztek a tányérokon, az öreg újra töltött. Katujiíiékiöl? -- kérdezte, hogy valamivel elkezdje a beszélgetést. — Igen, két. hete szereltem le — mondta a fiú, és zsíros ujjait a zsebkendőjébe törölte. — Csak abból gondoltam, hogy a magaforma fiatalemberek mostanság nemigen járkálnak ilyen rövid hajjal. Na, vegyük fel! Ittak, aztán megint csak hallgattak. A macska befejezte az evést, leugrott a ládáról, és a tűzhely mellé telepedett. A fiú félratolta az üres' poharat, és hirtelen elhatározással kigombolta zakóján a zsebet. Egy régi fényképet húzott elő, és szó nélkül az öreg elé tette. Az először értetlenül .nézett vendégére, aztán felvette a fényképet az asztalról és közelebb emelte a szeméhez. A fényképen tíz-egynéhány évvel ezelőtti önmagát látta, amint ott áll a ház előtt ünneplőben, kalapban, egy rövid- nadrágos, durcás képű kisfiú kezét fogva.. Megfordította a fényképet, amelynek a hátlapján szép, írott betűkkel ez állt: „PISTIKE NÉGYÉVES“. — Akkor maga... Akkor te... — Igen, nagyapa. — Anyád? — Egy éve újra férjhez ment. Nem tudok egy idegennel egy lakásban élni, aki ráadásul elvárja, hogy apámnak szólítsam. Sohasem .jöhettem ide, anyám megtiltotta. De most már nagykorú vagyok, és ha megengedi, itt maradok magával... V. L.: A koncert című írása a múltkorinál kevésbé tetszett. Az elbeszélés szerkezete laza, széteső, 'cselekménye nem lép túl az események elmondásán, nyelvi és stilisztikai szempotból is kidolgozatlan. Ex libris: Kilenc új verse közül kettő-három közlésre kerül. Legjobban a képvers tetszett, Írásai között viszont gyengébbek is akadnak (Az optimista kertész, A világ gyönyörű stb.j. Szigorúbban szelektáljon! K. I.:V öregség című elbeszélése biztató próbálkozás. A belső cselekményt, a főhős szándékát, lelkiállapotát is megfelelően sikerült érzékeltetnie. Az írás befejező része, a megoldás viszont kidolgozatlan, elnagyolt, az elhatározás megváltoztatása lélektanilag megalapozatlan. Próbálkozzon az írás átdolgozásával, s küldjön újabbakat is. Október: Versei ígéretes próbálkozások, a Hajnal és a Vihar a legjobban sikerültek, de közlésre még nem alkalmasak. Próbálkozzon tovább és idővel jelentkezzen. M. A.: Nehéz szív című írása egy jó elbeszélés lehetőségét hordozza magában. Mostani formájában mind szerkezeti, mind nyelvi és stilisztikai szempontból alapos átdolgozásra szorul. Szimfónia: Írásai legfőbb értéke a nyíltság és az őszinteség, ez azonban még nem teszi őket irodalmi alkotásokká. Ezt valószínűleg ön is érzi, ha levelében az alkotásokat idézőjelbe tette. Ricsi: Első prózai kísérlete nem érett a közlésre, a történet elmesélésén kívül nem mond többet az olvasónak. Mind a jellem- ábrázolásra. mind a szerkesztésre több figyelmet kell fordítania. Napsugár: Két újabb verse formai szempontból jobb az előbbieknél, de- a közölhetőség szintjét nem éri el. Próbálkozzon tovább, főleg sokat olvasson, tanuljon. K. L.: Az elbeszélés átdolgozott változatában sokkal., jobb az előbbinél, elsősorban az írás szerkezete ; szempontjából. Stílusa azonban most is kifogásolható, erősen filmforgatókönyvszerű, ezen próbáljon változtatni. Tükör: Önvallomásos levelét érdeklődéssel olvastuk. A névvel kapcsolatos kérésnek a jövőben nincs akadálya. (Különben is feltételeztük, hogy az előbbi nem volt a valódi, neve.). Elbeszélése közlésével továbbra is számolunk, de csak a jövő év folyamán. Üj versei viszont nem jobbak az eddigieknél, úgy tűnik, mintha állandóan ugyanazt a témát variálná. Legyen szigorúbb a közlésre szánt versek kiválasztásánál. Másik kérésével belföldön egyedül a Madách Könyv- és Lapkiadó n. v. igazgatóságához forduljon (816 21 Bratislava, Mi- chalská C. 9). Jó, ha nem hamarkodja el! Ravasz József versei: Cigányok Varjú-éves félelem kopogtat zúzmaravirágos lelkűnkben. Ébredésünk tő szőtte hínár-ágyban kínokból-kovácsolt álmoké. Egy tölgyre Ülök az erdőben, . hallgatom a fák suttogását a madarakról. Fülemben madárszív dobog. Kismadár Első utamon repülök. Gyenge szárnyamat biztatom: még, még egy kicsit további Tovább, tovább, hadd rakjam magasra fészkem első arany szalmaszálát. Hajnalban gyöngy-lucskos virágok gőzölgő tavak mellett • mozdulatok csattognak benépesültem Víziók Hess, kőből tépett clgánymosolyl koponya-mécsesek világítanak utóinkra dermedt lábnyomokra Csalogató Anyám sok-sok csillag nehezül arcomra őskoponyák szemgödréből délre vándorló madarak hívnak Anyám cigány-göndör szemekben elfelejtett tüzek hamuszürke hajadban haláltalan lángcsík árnyékába csipkéz a szél- remegő fehér jegenyék alatt «a.* PAPP KAÍALIN: CIGÁNY FÉRFI
