Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-11-06 / 45. szám

F

yszer régen, talán egy más világban, hetedhét országon is túl, valahol a mesék országában, Kosz- tya Ovcsinnyikov, kezdő író látogatóba utazott neves nagyapjához, Konsztan- tyin Kszenofontovics Ovpsinnyikovhoz a neves méhészhez, akinek szakmunkáit több tudományos könyvtár is őrizte.

1 01 ró június volt, hangos döngicsé- Iés töltötte be a levegőt, lehet, hogy méhek vagy dongók zümmögtek, de az is lehet, hogy ereje tudatában és a mezőkön érlelődő termés feletti örömében, maga a természet zengett lágyan, ünnepélyesen.

A vonat kora reggel ért Uglanovóba. A kis állomás Oroszországnak azon a részén található, ahol a jó fekete földek után hamarosan az érlelődő búza és kukorica illatától terhes ukrán földek következnek. E kora reggeli órában egyetlen szekér vagy kocsi sem jött szembe, és Kosztya Ovcsinnyikov könnyedén lóbálta bőröndjét, amelyikben a fehérneműn kívül két folyóirat lapult, benne a fiú első megjelent elbeszélései: A darvak érkezése és a Találkozás.

A kísérleti méhtelep, ahol a nagyapja dolgozott, az egyik legjobb méhtenyészet volt Oroszországban. Ma már senki sem emlékszik ezekre a régi, elmaradott telepekre, ahol a házakban petróleumlámpa égett, a nagyapja szobájá- ban-pedig -még ott állt a maga korában újdonságnak számító, erős, majdnem nappali fehér fényt árasztó acetilénlámpa. Kosztya emlékezetébe örökre belevésődött az acetilénlámpa, ahogy ott állt a nagy, könyvekkel megrakott asztalon, valami kísérleti méhfajta modelljével, Maeterlinck bekeretezett arcképével együtt. Maeterlincket nagyon tisztelte a nagyapja A méhek élete című könyvéért. Ez nem volt ugyan tudományos munka, de a számára legfontosabb témáról szólt.

Konsztantyin Kszenofontovics éppen a méhesben tartózkodott, Kosztya nem mert utánamenni, nehogy a falusi emberekhez szokott méhek rávessék magukat a friss városi csemegére.

Később, a dolgozószobában a fiú nagyapja szigorú kérdéseire válaszolgatott. Konsztantyin Kszenofontovics magas, pirospozsgás, kopaszodó, ősz hajú, finom sasorrú öregember volt. Fehér, bozontos szemöldöke csak még jobban kiemelte arca fiatalos pirosságát. Mindig azt szerette volna, hogy unokája természettudományos pályára menjen, s így legalább távolról kapcsolatba kerüljön az' ő munkájával. Kosztya azonban a bölcsészetet választotta, majd kétévi tanulás után valahogy betévedt egy újság szerkesztőségébe, s Jerosin, egy volt iskolatársa, aki az információs részlegnél dolgozott, rábeszélte, hogy próbálkozzon meg az újságírással. Mindjárt megbízást is adott neki, beszámolót kért egy mezőgazdasági kiállításról. Kosztya becsületesen meg is írta. írását a felére rövidítették — de közölték.

N

agyapjának azonban nem merte bevallani, hogy otthagyta az e- gyetemet, és a nekiszegezett kérdésre: „Mivel foglalkozol?“ — előhúzta bőröndjéből a folyóiratokat, és megmutatta a két elbeszélést. De láttukra nagyapja csak még jobban elkeseredett. Ogy érezte, hogy unokája már nemcsak a természettudományoktól, hanem a filológiától is eltávolodott...

— Ogy — mondta Konsztantyin Kszenofontovics —, tehát A darva érkezése és Találkozás. Csak arra volnék kíváncsi, hova érkeznek ezek a darvaid, és kivel találkozol?

— De nagyapa, ez nem rólam szól... fantázia nélkül nem lehet írni.

— Tegyük fel — mondta Konsztantyin Kszenofontovics —, tegyük fel. De mégis, mi a célod az életben?

Kosztya nem tudott válaszolni a kérdésre. Híres, vagy legalábbis ismert íróvá lenni nem könnyű dolog; és bizonytalanul azt mondta: — Majd meglátjuk.

Később a nagyapa kivitte a méhesbe, s bár védőhálót húzott a fejére, a ruhája ujját pedig alul bekötötte, mégis minduntalan behúzta a nyakát. Ogy érezte, hogy nagyapja világa teljesen elszakadt az élettől, végtelen távolság választja el a zajos, eleven várostól, a folyóiratok és újságok szerkesztőségétől, ahol, igaz, hogy többször is visszautasították már Konsztantyin Ovcsinnyikov elbeszéléseit, kettőt azonban mégiscsak közöltek belőlük ...

Boldog, napfényes heteket töltött a nagyapjánál. Éppen virágzott a hajdina. Néhány tucat kaptárt a hajdina közelébe tettek. Ette a mézet, frisset még nem pergettek ugyan, de a nagyapjának volt tartalékban somkóróméze, ez pedig mind íz, mind illat tekintetében

felveszi a versenyt a hajdinamázzel. Amikor visszament Moszkvába, vitt belőle egy csuporra] anyjának. Azt azonban soha nem tudta meg, elolvasta-e a nagyapja az írásait vagy se. Három év múlva Konsztantyin Kszenofontovitís meghalt, és örökre vége lett mindannak, ami a nagyapja volt, csak néhány szakmunkája állt még a polcon, később a- zok is eltűntek, valószínű a költözés során.

A továbbiakban semmi sem úgy történt, ahogy Konsztantyin Kszenofontovics szerette volna, még csak nem is úgy, ahogy Konsztantyin Ovcsinnyikov, a kezdő újságíró, később a kezdő, majd a már nem is egészen fiatal író eltervezte: sok elképzeléséből nem lett könyv, sok minden nem sikerült, és bár sok könyve állt a könyvespolcon, gyakran eszébe jutottak a költő szavai, aki saját könyveinek mondta: „Én nem írtalak benneteket soha.“

Sok veszteség érte az életben: felesége — akivel harminchét évet élt le, és mindketten attól rettegtek, nehogy túléljék a másikat —, a felesége meghalt, ő élte túl, és lassan hozzászokott a magányhoz. Kira lánya régen férjhez ment, Kijevben lakik a családjával. U- nokája, Valentyin, a Filmművészeti Főiskola végzős hallgatója látogatott el néha hozzá Moszkvába; két rövid dokumentumfilmjét már be is mutatták, és érdekes -módon az egyik egy kolhoz méhészetéről szólt: egy orvos hosszasan ecsetelte benne a méz gyógyító hatását.

« hogy a nagyapja, Konsztantyin

A Kszenofontovics sem helyeselte

** valamikor az ő bizonytalan foglalkozását, most ő is — immár maga is a nagyapa szerepében — bizonyos kétkedéssel fogadta, hogy unokája filmrendező lesz. A rendezőnek, akárcsak az írónak, évtizedekre van szüksége, a- míg alaposan beletanul a munkájába, amíg egyenesbe jut.

— Mik a terveid? — faggatta az egyik látogatás alkalmával az unokáját, a- hogy annak idején Konsztantyin Kszenofontovics faggatta őt.

— A filmnél dolgozom, nagyapa — válaszolta a nyurga Valentyin. Sötét szemüveget, divatos barkót viselt, és a tarkóján lányosán hosszúra növesztette a haját. — Azt hiszem, az egyik filmemet bemutatják a tévében. Van televíziód, igaz?

Körülnézett nagyapja dolgozószobájában, megnézte a könyvespolcot, a dossziékat, a külföldi utakról hozott apró, és Svejk, a derék katona figurájához hasonló emléktárgyakat. Ogy nézelődött, ahogy annak idején ő nézegethette nagyapja szobájában a lép- mintákat és a század eleji acetilénlámpát.

i — Jól van, megnézem — ígérte Ovcsinnyikov.

— A kijevi adást figyeld.

I — Figyelni fogom.

Noha a fiam közel áll az irodalomhoz, mégis azt szerette volna, ha unokája valami biztosabb utat választ, mert a művészeti pályák mind tele vannak buktatóval. De miközben ezt gondolta, bevallotta magának, hogy semmiértsem cserélte volna el izgalmas, változatos, minden szellemi erejét igénybe vevő, de sok boldogságot adó pályáját. Az unokája nem sokáig maradt, visszament Kijevbe. Nemsokára értesítette, mikor lesz az adás, és Ovcsinnyikov egész nap a képernyő előtt ült. A filmet a jégkorongmeccs szünetében vetítették, a karéliai táj szépségeit és a Kivacs- -vízesést mutatta be, a magasról lezúduló hatalmas víztömeg fehér párába 1 burkolózott.

A filmről azonban a saját fiatalsága jutott eszébe, és hirtelen nagyon szeretett volna ott lénni, ahol néhány nagyon boldog, ragyogó hetet töltött, a- mikor a világ még nem nyílt meg előtte, és ködös ígéretekkel volt tele. És miért ne mehetne el Ulanovóba? Megnézhetné az Ovcsinnyikov Kísérleti Méh- telepet, vihetne néhány könyvet a könyvtárának, még a sajátjai közül is elvihetné a két legfrissebbet. Másnap megírta Uglanovóba, hogy szeretné meglátogatni a nagyapja nevét viselő j telepet, vinne néhány könyvet a könyvtárnak, és ha lenne valami kérésük, ö- I römmel áll rendelkezésükre. Hamarosan megjött a válasz, az igazgató írta alá. Azt írták, hogy örömmel várják, előre is köszönik a könyveket, és nagyon hálásak lennének, ha diafilmekel hozna. Lehetőleg olyat, ami a méhte- nyésztésről szól, ha nem, hát valami mezőgazdasági témáról. Szombaton rendszerint előadással és vetítéssel egybekötött összejöveteleket tartanak a helybeliekkel, így ez lenne a leghasznosabb ajándék.

O

vcsinnyikov most már minél hamarabb szeretett volna ott lenni, felidézni a fiatalságét, a nagyapja emléke tiszteletére bőven vásárolt mindenből; nemcsak méhtenyész- téssel, hanem történelemmel, az elmúlt háborúval foglalkozó diafilmeket is vett, meg könyveket, hozzátette a sajátjait is, és beleírta, hogy „Az Ovcsinnyikov Kísérleti Méhtelep könyvtárának a szerzőtől — K. K. Ovcsinnyt- kov unokájától“. Táviratot küldött, hogy mikor érkezik, és vonatra szállt, reggelre pedig Uglanovóba ért, amely már nem csak egy kis megálló valahol a nagy orosz síkságon. Igaz. hogy nem nagy, de igazi állomást énítettek, újsá- os-, illatszeres pavilonnal és étteremmel, persze ez utóbbiak ilyen korén j reggel még zárva voltak. Most már nem

két percet, hanem hatot állt a vonat, a kalauz segített leemelni néhány könyvcsomagot, és szinte azonnal odalépett egy udvarias fiatalember, bemutatkozott, hogy Szavinnak hívják, és a kísérleti telep munkatársa. — Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy eljött hozzánk — mondta, Ovcsinnyikov pedig- azt szerette volna válaszolni: „Na, nem is olyan nagy ... az unoka, akárhogy is vesszük, csak unoka, és nem a nagyapa“.

— Nekünk nincs kocsink — mondta Szavin —, de a pártbizottságon a- zonnal adtak, ahogy a nevét megemlítettük.

Az állomásépület' másik oldalánál egy kopott, piszkos, zöld terepjáró állt

— nem földúton, hanem műúton. Aztán feltűntek az ifjúkori képek, látta a szálerdőt, azon túl a mezőt, június volt, virágzott a hajdina, finom illata körülvette, már ez az illat is tiszta méz volt, a júniusi napon minden zümmögött, mintha a virágzó mezők és a zümmögő méhek együtt haladtak volna, de az is lehet, hogy maga a természet zengett érlelődő ereje feletti örömében.

A méhtelepen nagy tisztelettel fogadták Ovcsinnyikovot, hálásak voltak a könyvekért és a diafilmekért. Előkerült egy egészen fiatal, szemüveges könyvtárosnő is, és kissé ünnepélyesen azt j mondta:

— Olvastam a könyveit. Konsztantyin Kszenofontovics munkáit pedig külön szekrényben őrizzük. Oda tesszük az ön könyveit is.

Azután az igazgató, a pirospozsgás, tősgyökeres orosz Jelisztratov irodájában ült Ovcsinnyikov. Ez az ember valósággal szerelmes volt a munkájába, ebbe a hajdina- és mézillatú, virágzó világba.

— Mikor járt itt utoljára? — érdeklődött Jelisztratov.

Ovcsinnyikov elgondolkozott.

— Ügy ötven, ötvenegy évvel ezelőtt... több, mint egy fél évszázada, ahogy mondani szokták.

— Szép idő — ismerte el Jelisztratov.

— A telep, persze, már nem a régi... jő laboratóriumaink, saját nyomtatott kiadványaink vannak.

A tanácsteremben pedig, ahol diafilmeket is vetítettek, Prokopovics, a híres méhtenyésztő arcképe mellett ott függött a nagyapa, Konsztantyin Kszenofontovics Ovcsinnyikov nagy portréja is.

— Majd később megmutatom a birodalmunkat — ígérte Jelisztratov —, Konsztantyin Kszenofontovics dolgozó- szobáját azonban úgy hagytuk, ahogy életében volt.

ismét, mintha csak ifjúkorából

S

rémlene vissza a látomás, megjelent előtte a dolgozószoba, a lép- mmták, az acetilénlámpa és Maeterlinck bekeretezett képe, csak éppen ez alkalommal senki sem kérdezte meg: „Mik a terveid?“ — de ha mégis meg- , kérdezik, csak azt válaszolhatta volna, hogy: „Könyveket írogatok“, mert azt

már nem mondhatja, hogy „Ha megérjük, majd meglátjuk“...

— Bizonyára feltartom, inkább járok egyet — mondta Ovcsinnyikov —, any- nyi emlék bolydult fel bennem...

— Majd valamelyik munkatársam elkíséri — ajánlotta Jelisztratov.

— Inkább egyedül megyek.

— Ha kimegy a méhesbe, tegye fel ezt a kalapot — és egy nagy, hálós szalmakalapot adott neki. — Egyébként, ha hihetünk a képnek, ön nagyon hasonlít a nagyapjához.

Ovcsinnyikov magas termete, keskeny sasorra, kopaszodó homlokát keretező ősz haja valóban Konsztantyin Kszenofontovicsra emlékeztetett.

Kilépett az épületből. A végtelen, tágas mező kitárult előtte, a nap már magasan állt, s megint látta, milyen szép ez a zümmögő, zengő, forró világ.

Ovcsinnyikov elindult az úton, jobbra már a kaptárak kéklettek, svájcisapkáját a hálós kalapra cserélte, és a nyüzsgő, szorgos méhek birodalmába lépett. Az egyik kaptár mellett egy cserzett arcú, pirospozsgás öreg állt, vattafehér szakállán át időnként elővillant rózsaszín bőre. Kivette a kaptárból a rácsot, a méhek a karján és az arcán mászkáltak, de az öreg nem hes- segette el, csak egyszer-egyszer félretolta őket.

Az öreg ránézett, és röviden megkérdezte:

— Mi kéne?

Ovcsinnyikov elmagyarázta, hogy semmi, hogy ő Konsztantyin Ovcsinnyikov unokája, és most eljött ide, ahol valaha járt, nem is olyan régen, talán úgy ötven éve, sőt lehet, hogy több is.

Kicsit odébb mentek, és a kunyhó melletti kispadra ültek.

— Ügy — mondta az öreg —, szóval

Ovcsinnyikov unokája? Emlékszem rá, rendes, komoly ember volt, munkával is ellátott mindannyiunkat. Ehhez is érteni kell: hogy a munkádból másnak is jusson. Az én dolgom, persze, tegyük fel, egészen egyszerű. Ha megfázol, vagy nyomást érzel a melledben, mézes teát iszol, s lehet, hogy ezt a mézet az a méhcsalád adta, amelyiket én gondoztam. Tehát én sem vagyok egészen haszontalan. Te hány éves vagy? ■ t ;.

— A hetvenegyediket taposom.

— Én is annyi vagyok. Nekünk már nem sok van hátra.

— De én még élni szeretnék — mondta Ovcsinnyikov.

— Az akaratod önmagában még nem elég. Az kell, hogy minden a te javadra dolgozzon... az pedig nem tőlünk függ. Amúgy mivel foglalkozol?

— Könyveket írok.-— A könyv legalább megmarad. Én meg olvasni szeretek.

— Odaadom az egyik könyvemet, hoztam néhányat magammal.

— Jó, majd elolvasom, és elmondom a véleményem.

Ovcsinnyikov tudta, hogy itteni tartózkodása nem lesz elég hosszú, hogy megtudja az öreg véleményét, mégis nagyon szerette volna hallani. Az jutott eszébe, hogy a nagyapja annak i- dején egész éven át virágillatot árasztott, és a munkájára emlékeztette őket. igy érezte, hogy egész életében, ötÜ

ven éven át, mindig azt a napot várta, amikor majd újra eljön, nagyot lélegzik a mezei levegőből, és újra megbizonyosodik, hogy az életben valahogy minden megismétlődik, és talán éppen ez a legfőbb értelme. Valentyin a Kivacs-vízesésről szóló rövidfilmjével tulajdonképpen az ő fiatalkori első elbeszéléseit ismételte meg, az, ahogyan a fiatal könyvtárosnő magához szorította a könyveit, és a nagyapja könyveihez vitte, mintha csak betetőzte volna, ami valamikor elkezdődött.

— De én még élni szeretnék — ismételte.

— Na persze, én sem ellenzem — egyezett bele az öreg. — Ráérünk majd a temetőben feküdni. Gyere, megkínállak egy kis friss mézzel. Még nem pergettük ugyan, de egy kicsit kölcsönvehettem a méhektől.

Kihozott a kunyhóból egy kis tányér mézet, és Ovcsinnyikov ismét maga előtt látott minden kedves és örömteli képét.

Arról beszélgettek még, hogy nincs jobb dolog az életnél, csak arra kell vigyázni, hogy a munkánkból mádnak is jusson, akkor nyert ügyünk van... még a méhek is megérzik, bármilyen kicsik is, hogy ki jó hozzájuk, és azt sohasem bántják.

PIKLER MAGDA fordítása

Vlagyimir Ligyin:

MÉZELŐ TÁJON