Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-09-25 / 39. szám

új ifjúság 1 alocsai Jánost nem lepte meg a fia­talember megjelenése, hiszen a közle­génytől már értesült róla, hogy elfog­ták a németek. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, s mintha Pista bocsánatkérön megvonta volna a vállát: sajnos lebuktam, nem tehetek róla, elnézést. — Íme, előkerült a csavargó öccse, dok­tor úr, a Pista... a süketnéma, aki azóta meg. •tanult beszélni — mondta az őrnagy gúnyo­san mosolyogva. — Remélem, örül a viszont­látásnak? Az öreg Kalocsai hirtelen felállt és a fia­talember felé mozdult azzal az eltökélt szán­dékkal, hogy most minden eddigi baklövé­sét jóváteszi. — Fiam... — mondta —, édes fiam... hogy nézel ki... ,mit csináltál... mi történt veled? Az őrnagy fölényes mosollyal az arcán félretolta az öreg Kalocsait. — Ne bohóckodjék, öreg, kár a gőzért, el­lenben azt elmondhatná, hogy ki tanította be erre a szép, megrendítő jelenetre!? — Nem tanított engem senki, őrnagy úr, Minden apa ráismer a saját gyerekére... Az őrnagy egészen közel lépett az öreg­hez. *— A maga süketnéma István fia még ti­zenöt éves korában meghalt. — Keményeb­ben. — Meghalt vagy nem halt meg!? — I... igen... •— felelte az öreg ijedten —, meghalt... Az őrnagy újabb cigarettára gyújtott, majd egyik kezét hátra téve fél s alá járt. Ügy tűnt, mintha erősen gondolkodnék. Hirtelen megállt, és a doktorhoz fordult. — Meg sem próbál védekezni? •— Van értelme, őrnagy úr? — kérdezett vissza a doktor. — Annyira reménytelennek és kilátásta­lannak látja a helyzetét, doktor úr? Hason­ló helyzetben minden normális ember meg­próbálja még a lehetetlent is... Hamis tör­ténetekkel, kiagyalt mesékkel próbál véde­kezni... Tapasztalatból tudom, hogy halálfé­lelmében az embert agy sok mindenre ké­pes... maga pedig... Vagy nem akar gyává­nak mutatkozni? — Talán... — felelte a doktor. — Életem­ben egyszer mutatkoztam gyávának, csak egyetlenegyszer, azt is mélységesen meg­bántam... — Csak nem arra a délelőttre gondol, a- mikor a cselédlányt...? — Pontosan arra... Semmivel sem volt több bűne, ha ugyan bűnnek lehet nevezni a tevékenységét, mint az enyém, és én hall­gattam, egyetlen szót sem szóltam a védel­mében, még a kezemet sem emeltem fel, hogy tiltakozzam — mondta a doktor vég. télén nyugalommal, mindenbe beletörődve. — Bár azt sosem tudom jóvá tenni, annyi­val azonban tartozom magamnak, hogy nyíl­tan és őszintén vállaljam tetteimért a fele­lősséget és a következményeket. — De miért, doktor úr, miért!? Büszke­ségből? — Büszkeségből? Ugyan! Nagyon jól tud* ja az őrnagy úr, hogy másról van szó. — Vagyis? Értem már, doktor, nagyon is jól értem: Katóka ,kisasszony“ többet jelen­tett az ön számára egyszerű cselédlánynál, sokkal többet, igaz? — Igen, sokkal többet... mindent... — Sajnálom, végtelenül sajnálom — mond­ta az őrnagy eltűnődve. — Mint férfi a fér­fit meg tudom érteni... — Köszönöm az együttérzését — mondta a doktor gúnyosan, szinte sértőn. Leqszíve. sebben az őrnagy jéghideg arcába sújtott volna ököllel. Rettenetesen gyűlölte. Leg­alább a Pistától kapott pisztolyt ne rejtette volna el annyira. Ha most a keze ügyében volna, gondolkozás nélkül beleeresztené az egész tár tartalmát. — Látom, doktor, hogy most mélysége­sen gyűlöl engem, pedig én őszintén együtt- érzek magával — mondta az őrnagy szem­rebbenés nélkül hazudva. — Sajnálom, hogy ide fejlődött a mi szépen, induló barátsá­gunk... mert szép volt... Mindig örömmel lép­tem át a háza küszöbét, mert tudtam, hogy itt kellemesen elszórakozhatok egy olyan emberrel, aki legalább annyira szereti a művészeteket és a költészetet, mint én... Honnan, miből is sejthettem volna akkor, hogy mi ketten tűz és víz vagyunk... kibé­kíthetetlen ellenfelek... és amióta világ a világ, az ellenfelek közül az egyiknek min. dig vesztesként kellett elhagynia a küzdő­teret... Kár, nagy kár, hogy ezúttal sem tör­ténhet ez másképpen. Sajnálom... — Sosem sajnálkozzék, őrnagy úr — mondta a doktor —, előbb-utóbb mindenki ráakad az emberére. — Mi akar ez lenni, doktor?... Baljós fe­nyegetés? — Távol áll tőlem. Csupán logikusan gon­dolkodom és következtetek: a háborúnak még nincs vége, és Berlin messze van. Ad­dig még sok fakeresztet ácsolnak az eleset­tek sírjára. Lehet, hogy valahol már az önét is ácsolják... sosem lehet tudni... Az őrnagyot még ez sem hozta ki a sod­rából. — Ügy vélem, minden lényeges kérdést . tisztáztunk már. ideje indulni — mondta higgadtan. — Kérem, öltözzék fel jó mele­gen, hosszú út vár önre, és ments isten, hogy megfázzék. A doktor a hálószoba felé indult, az őr­nagy pedig követte. — Ne hogy valami szamárságot kövessen el, mint annak idején az alezredes űr, em­lékszik? Maguk, magyarok, kiszámíthatat­lanok... Kalocsai János öltözködni kezdett, min­den eshetőségre számítva, jó melegen. Vas­tag gyapjúsálat .is tekert a nyakára. Amíg öltözött, az őrnagy eltűnődve néze­lődött a hálószobában: sok kellemesen el. töltött perc emléke fűződött a szobához. Szinte maga előtt látta a tüzes ajkú, vérbő doktornét. Elmúlt, vége. — Felkészült, doktor úr? — Igen. Mehetünk. Kalocsai János vegyes érzésekkel lépett a hallba", ahol a többiek várakoztak. Rette­netesen megsajnálta az édesapját, aki még inkább összetöpörödve, elhomályosuló te­kintettel, megrendítöen keserű és fájdal­mas arccal nézett rá: mintha megérezte vol­na, hogy utoljára látja a fiát. Nem akart gyengének mutatkozni. Magához vonta az édesapját, és megcsókolta a homlokát. — Isten áldja, édesapám! Mari nénitől is elköszönt, aztán az őr­nagy előtt lépkedve kifele indult. A kato­nák egyike géppisztolyának a csövével te­relte utánuk Pistát, aki alig állt a lábán. Az öreg Kalocsai megsemmisülten eresz­kedett bele a fotel kényelmes öblébe. Csak percek múltával tudott megszólalni. — Elvitték,., pedig a világ legjobb em­bere volt... Mari néni keservesen zokogott... A parancsnokság, vagyis az iskola előtt, egy terepjáró kocsira ültették fel a két,,fog­lyot". Két közlegényt meg egy marcona ké­pű őrmestert osztott be az őrnagy kísérő­ül. Mielőtt útnak indította volna őket, fél­rehívta az őrmestert. — Ne menjetek túl messzire, kár felesle­gesen pazarolni a benzint — mondta visz- szafoqva, mégis szigorú parancsnoki erély- lyel. — Egy „arra“ alkalmas helyen állja­nak ~meg, és engedje őket szabadon. Men­jenek csak, menjenek — mondta ördögi fénnyel a szemében —, hadd fürdőzzenek még néhány pillanatig a szabadulás örömé­nek a gyönyörében, hadd csillanjon fel ben­nük a remény, hogy élni jó, élni szép, az­tán... — kaszáló mozdulatot tett —, s mi­után Visszajöttek, hivatalosan jelenti, hogy szökés közben következett be a tragédia... Az őrmester elfoglalta helyét, az őrnagy pedig a kocsihoz lépett. — A hadtestparancsnokságra küldöm ö- nőket, döntsenek ők a sorsukról, doktor... Egyébként méltányos jelentést írtam, rémé. lem, figyelembe veszik... Hát... szerencsés utat, doktor úr! — mondta még. Hanyag mozdulattal tisztelgett, de mielőtt elfordult volna a kocsitól, Pista, a tűzszerész, az ar­cába köpött. Egy pillanatra ugyan megder­medt az őrnagy arca, s már-már a pisztoly- táskájához kapott, de meggondolta magát: sarkon fordult és besietett az épületbe, a terepjáró kocsi pedig elindult a „hadtestpa. rancsnokság" felé... XXX Kemény hidegre fordult , az idő. A derült égen fényesen szikráztak még a csillagok, mikor Süchy János bácsi megközelítette fa­luvégi házát. Sosem hitte volna, hogy egy­szer még tolvajként kell belopóznia a sa­ját házába. Hiába, a háború sok szélsősé­ges és szokatlan helyzetet tudott teremteni. Szerencsésen eljutott az erdő széléig, ott egy vastag fa derekához lapult és hallgató­zott. Olyan csendesség ülte meg a falut, mintha teljesen kihalt volna. A kutyák sem ugattak, sőt még a kakasok sem kurjongat­ták végig-hosszig a falut, mint máskor. Mi történt itt, tán csak nem ürítették ki a falut a németek?, mert ha igen, aligha tudja megvalósítani a tervét, gondolta ma­gában csendesen káromkodva. Óvatosan végigosont a kertjén, s az ud­varába ért. Fülelt: sehol semmi zaj, mozgás. Észrevette; hogy a ház ajtaja tárva-nyitva. Kabátja alól elővette a géppisztolyát, és 6- vatosan, lassan, mint az árnyék, belépett; üres volt, azaz nem tartózkodott benne sen­ki. Szegényes holmija viszont szétszórtan, nagy összevisszaságban hevert, alig tudott lépni a nagy rendetlenségben. Hideg volt a lakásban, mint a jégverem­ben, de hát befűteni nem lehetett. Jobb hí­ján a földön heverő dunnába csavarkózott bele, hogy él ne gémberedjenek a tagjai. Nagy szükség lesz kezének biztonságos szo­rítására. Rávirradt. . Kikémlelt az ablakon: már füstöltek a ké- mények. Tehát ál, lélegzik a falu, itthon vannak az emberek. Mozgást ugyan nem észlelt az utcán, de az most nem is volt lényeges. (így fél kilenc tájban elindult az iskola felé. Nem találkozott sem civillel, sem né­mettel. Vihar előtti csend és feszültség, gondol­ta magában. Mintha mindenki érezné, hogy holnap hajnalban fölindulás lesz itt, olyan, amilyet még nem látott a világ. Az iskola szomszédságában lakott Takács Péter, az öreg harangozó. Oda, hozzá igye­kezett. Az iskola előtt fázós őrszem topo­gott, s csapkodta tenyerét. Takács Péter rémülten nézett a belépő Suchy Jánosra. Ijedtében mukkanni sem tu­dott, sem a tűzhely körül foglalatoskodó fe­lesége, a mindenki Bözsi nénije: ö volt a falu bábája. — Ne féljetek tőlem, nem bántalak én titeket, veszedelmet sem hozok rátok — pró­bálta őket megnyugtatni Suchy bácsi —, csupán azt akarom megérdeklődni, itt tar­tózkodik-e még a német őrnagy? — Itt... — szólalt meg végül az öreg ha­rangozó. — Ilyentájt szokott előállni a fe­kete kocsija... János, János, rettenetes dol­gok történtek itt, hogy mertél visszajönni? — Szegény Marika — sírta el magát a bába néni —, két napig nem volt szabad levágni... borzasztó volt.. —Tudok mindenről — mondta az öreg Suchy —, szóval azt mondod, Péter, hogy ilyentájt? — Ilyentájt... Megiszol egy bögre forralt bort? — Nem, köszönöm, nekem most más dol­gom van... Ti csak maradjatok itt benn nyu­godtan, ne törődjetek semmivel, senynivel a világon — mondta Suchy János, azzal ki­ment, és a vastag kapuoszlophoz lapulva kémlelt ki az utcára. Tőle vagy tíz lépés­nyire már ott állt a fekete kocsi, csendesen duruzsolt a motorja. Tíz-tizenöt perc telhetett el, amikor az épületből kijött az őrnagy, s a kocsi felé lépkedett a maga jellegzetes kemény tartá­sával. A sofőr kiugrott a volán mögül, ,s kinyitotta parancsnoka előtt a kocsi ajta­ját. Akkor lépett ki az oszlop mögül az utcá­ra Suchy János végig kigombolt kabátban. — Hé, őrnagy! — ordította el magát. Az őrnagy már a kocsi ajtaját fogta, hogy beüljön. Úgy érte az erélyes kiáltás, mint az ostorcsapás. Az öreg felé kapta a tekin­tetét. Abban a pillanatban megszólalt az ö- reg dobtáras géppisztolya. Az őrnagy bi­zonytalanul csosszant egyet, a kocsi elejére dőlt, majd lassan lecsúszott onnan és ette. rult a földön. Karját szétvetve, hanyatt fe­küdt, mozdulatlanul, de üvegesedé szeme már nem látta a kék eget. A következő pillanatokban Suchy Jánost valósággal szitává lőtték az előrohanó né­metek, de még közülük is jó néhányon fel­buktak az öreg géppisztolyának golyóitól. A németek díszes temetésre és rettenetes bosszúra készültek, de a szovjet csapatok másnap hajnalban megindított támadása minden szándékukat meghiúsította. Bár számítottak a támadásra, és arra is gondoltak jó előre, hogy majd idejében eva­kuálják a falu népét, de arra sem kerülhe­tett sor. Így aztán nagy veszedelem szakadt az emberekre. Rejtezettt, bújt, ki hová tu­dott: szalmakazalba, pincébe, még krumpli- verembe is. Bömböltek az ágyúk, robbantak a gráná­tok, aknák, szóltak a könnyű- és nehéz- fegyverek, dübörögtek, a harckocsik... re­megett, nyögött a föld, mintha szörnyű földrengés rázta volna. Égtek a házak, a kazlak, a fagyos föld is sistergett. Síkon- gás, jajveszékelés, halálhörgés vegyült a harci zajba. Akadt ember, aki egyik perc­ről a másikra teljesen megöszült, akadt, aki eszelősen ordított és futkározott az utcán, míg át nem ütötte egy golyó. Nem várt, kemény ellenállást tanúsítót- tak a németek. Estefeléig háromszor cse­rélt gazdát a falu, de az a néhány óra sok. -sok évnek tűnt, majd hogy nem örökkéva­lóságnak. Aztán eltakarodtak. Véglegesen. Napokig temettek az emberek. Pap és ko­porsó nélkül, mivel a tiszteletes úr is elme­nekült napokkal előtte valahová a Csalló­közbe, ahonnan származott. Féltette a csa­ládját, feleségét, lányait, különösen a ki­sebbiket, akiről megtudta, hogy miben se­gédkezett a doktornak. Megérkezett Kovács Kató is, a Tűzvirág. Megrendültén ment végig a romos, üszkös és gyászoló falun. Hirtelen szorongás fogta el: vajon az orvosiak áll-e, és Kalocsai Já­nos vajon tülélte-e a szörnyűségeket?. Meggyorsította a lépteit. Elcsigázott és fáradt volt, mégis szapo­rán szedte a lábát, hogy tnielőbb célhoz ér­jen. Maga is csodálkozott azon, hogy annyi megpróbáltatás után még mindig bírja erő­vel. Végre az orvosiak elé ért. Egy pilla­natra megtorpant, de amikor meglátta, hogy még találatot sem kapott az épület, feluj­jongott, s felszabadultan futott a lakás fe­lé. Annyi szorongás és szenvedés után vég­re szabadon, minden gátlás nélkül kinyil­váníthatja érzelmeit, ráborulhat Kalocsai Já­nos mellére, ezret csókolhat az arcán, és fennhangon kikiabálhatja az egész világnak, hogy szereti, szereti, szereti... Nem kiabálhatta ki. Nem volt kinek... XXX Kovács Kató soha elkeseredettebbnek és elesettebbnek nem érezte még magát, mint azokban a napokban. Olyan volt, mint az érett búzakalász, amelyből kipergett min­den szem: üres, tartalmatlan. Már sírni sem tudott, összefolytak a nappalai és az éjsza­kái, sötétnek és kilátástalannak látta a jö­vőjét, a tehetetlenség és a tanácstalanság lelket nyomorító gubancában vergődött. Mari néni sajnálta, jobban, mintha a sa­ját gyereke lett volna, s mindent elkövetett, hogy Kató visszanyerje életkedvét, hogy bízzon a jövőjében, hiszen a nehezén már túlvannak: felszabadultak, befejezéséhez kö­zeledik a háború is. Lehet és kell is vala­mit kezdeni az életben maradottaknak. A sebek lassan behegednek, a fájdalmak is megfakulnak. Minden hiába, Katónak sem­mi sem használt. Az étel is kifordult a szá­jából. Lefogyott. A fszeme fekete veremben ült. Napjában többször is megkérdezte az ö- regtől: — Mi lesz velünk, Kalocsai bácsi? A búslakodó öreg mintha nem is hallotta volna. — A világ legjobb embere volt, és mégis... hajtogatta folyvást, már-már eszelősen. Ne­ki sem ízlett az étel, csak a szivart szívta rendületlen kitartással. Közben a front egyre távolodott. Már csak néha hallatszott az ágyúzás, de az is csak akkor; amikor nagyon csendesek voltak az éjszakák. Az viszont ritkán fordult elő, mi. vei a. falun keresztül szüntelenül özönlött az utánpótlás a front felé. Mint a bővizű, kiapadhatatlan folyam. Két-három hét elteltével a szovjetek tá­bori kórházzá rendezték be az orvoslakot, s az rövidesen megtelt sebesülttel. Mari né­ni a konyhában segédkezett, János bácsi fűtött, Kató pedig a sebesültek körül fogla­latoskodott. Ez a váratlan fordulat jótéko­nyan hatott a három elkeseredett emberre. Volt mivel foglalkozniuk, s ahogy múltak a napok és hetek, Ijipsé háttérbe szorultak egyéni .életük gondjai-bajai. Február közepének egyik hajnalán nyolc sebesültet hoztak be. Közülük az egyik fia­tal, magyar zászlós volt. Eszméletlenül fe­küdt és mozdulatlanul, mint akiből elszállt az élet. Aknaszilánk tépte le a bal keze fe­jét, s a fejét is érte néhány szilánk. Siral­mas állapotban volt. Az élet és a halál mezs­gyéjén vergődött. Azonnal meg kellett mű­teni. ■ . A kórház parancsnoka, . Ivan Ivanovics Kazlon őrnagy, civilben sebész főorvos, szi­kár, alig őszülő férfi volt, pedig már közel' állt a hatvanhoz. A szigorú tekintetű, ren­det és fegyelmet megkövetelő férfi két-há­rom órát dolgozott a zászlóssal. Mikor vég­zett, fáradtan leült, és lassú mozdulatokkal megtörölgette a gyöngyöző homlokát. Rá­gyújtott. Mohón szívta mellre a füstöt, s elgondolkozva, hosszan nézett maga elé, mint aki nagyon távol jár lélekben. — Életben marad? — kérdezte Kató csen­desen. Az őrnagy tőle szokatlanul furcsa, meleg fénnyel a szemében nézett fel a lányra. Tisztelte és meg is szerette a bátor, szol­gálatkész, mindenben segíteni akaró Katót, különösen azóta becsülte nagyra, hogy e- gyik este hosszan elbeszélgetett vele, és megismerte a sorsát. — Nem tudom, Katóka... — felelte az őr­nagy eltűnődve. — Mindent megtettem, a- mit tudtam, a. többi nem tőlem függ... Ha két-három napot kibír, akkor talán-talán.., — Hát van rá némi remény? — Remény, kislány, mindig van, kell, hogy legyen. Különben fabatkát sem érne az életünk és a munkánk, ha nem remény­kednénk örökösen... — Ismét rágyújtott, A bodrozódó füstön át nézett fel újra a lány­ra. — Arra szeretném megkérni, Katóka, szenteljen neki megkülönböztetett figyel­met. Kató, ha csak tehette, a zászlós ágya mel­lett ült. A műtétet követő harmadik éjsza­kán arra riadt fel félálmából, hogy a zász­lós mélyet sóhajt és megvonaglig. Vége, gon­dolta magában a lány, s lélekszakadva ro­hant az őrnagyért, aki egy fotel puha öblé­ben szunyókált. A sebesülthöz sietett. Megnézte a pulzusát, majd injekciót a- dott neki. Néhány perc múlva a zászlós arcát kiver, te a veríték, de már egyenletesen lélegzett. — Most már valószínűleg megmarad, Ka­tóka... Komplikáció persze mindig közbejö­het, de most már minden jel arra mutat, hogy túlvan a krízisen — mondta az őr­nagy,, s tőle szokatlan mozdulattal meg­fricskázta a lány orrát,, miközben halványan elmosolyodott. — Hát vigyázzon rá. — Úgy lesz, őrnagy elvtársi (Folytatjuk) /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom