Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-01-24 / 4. szám

ifls htlán elvérzett..) — mondta az főorvos, amikor kijött. Péter a rövid, ■zsíros bunda zsebében lévő szemetet tördelte. — Olyan komoly ...? — Olyan ... Amint végzett, le kell, hogy hozza. Megvárom magukat. Mária az ágyon feküdt. Rövid, vöröses ha­ja lelapult, csak a feje búbján merendezett az égnek. Amikor Péter belépett, lassan ki­nyitotta a szemét és kissé elmosolyodott. Kerek, bársonyos, barna szeme most külö­nösen nagynak tűnt. A fájdalmat nemcsak tekintetében, a mosolyában is fel lehetett fedezni, ám ott már jóval kisebb mennyi­ségben. Péter határozatlanul közelített az ágyhoz. Odahúzta a széket és ráereszkedett. Mozdu­latai ügyetlenek, majdnem hogy faragatla­nok voltak. — Már jobban vagyok — mondta Mária, és beesett arca kissé megélénkült. — Már alig van valami bajom. Péter könyökével a térdére támaszkodott, és gondterhelten figyelte az asszonyt. — Az orvos rám parancsolt, még ma vi­gyelek le. — A kórházba? Bólintott. — Nem akarok kórházba menni! Minek? Hiszen már semmi bajom! — kiáltott fel. — Le kell, hogy vigyelek. Mihelyt leáll a vontató. — Nem! Nem! Az istenért, minek? — Ott majd rendbehoznak — próbálta megnyugtatni. — Es ha válami komplikáció áll be? Jól tudod, hogy itt nem tudnék veled mihez kezdeni ... Elfordította a fejét. — Ne sírj, kérlek. Hä nem komoly, azon­nal visszaengednek. Ök tudják a legjobban, mit kell veled csinálni. Biztosan segítenek. Utána gyorsan megkönnyebbülsz. De én hogy segíthetek rajtad? — Maradj mellettem! — mondta. — Ma­radj itt! Valóban semmi bajom. — Az orvos azt mondta... — Öh, istenem, amit az orvos mondott!' Már fól érzem magam. Ha mellettem vagy, mindjárt jobban vagyok. ' Kintről behallatszott a vontató halk zú­gása. — Le kell hogy vigyelek! — mondta vé­gül. — Feltétlenül szükséges, különben miért mondaná az orvos? Szótlanul feküdt, csak a tekintete tévedt minduntalan a férfira. — Hozok meleg vizet. Mosakodj meg, és öltözz föl melegen! Mindjárt érted jövök. Megnézte az óráját. 'A délután vége felé járt. Az ég derűs volti 'A nap éppen a Kisnyereg felett tanyázott. Fagyott, és csikorgóit a hó. A_jpillér fino- ■ man remegett. Péter a fakorlátnak támasz­kodva várakozott az emberekre;*jfkik felfelé vontatták magukat. Amikor az utolsó síző is felért, és a vontató megállt, összegyűjtöt­te a kötéldarabokat, és az egész nyalábot ráhajította a vontatókötél másik ágára. Majd a menedékházba sietett, ledobta magáról a zsíros félbundát, hevenyészve átöltözött és lábbelit váltott. Utána előkészítette a szán­kót. Máriát vízhatlan takaróba bugyolálta. Há­tát megtámasztotta a bundával. Feje alá ke­rült a csomag, melybe az összehajtogatott, pehellyel bélelt viharkabátot tette. Azután erősen leszíjazta. A takaróból csak az asz- szony orra látszott ki. Két nagy szeme za­varosan, betegen csillogott. — Lázas vagy — szólalt meg, amikor fö­lé hajolt eligazítani a takarót, nehogy alá­szóródjék a hó. — Lehet, hogy ott kell ma­radnod. A ködös tekintet figyelmetlenül belefúró­dott az égboltba és megmerevenedett. Mint■> ha megfagyott volna a hidegben. — Majd óvatosan haladunk —> mondta új­ból, s még szorosabbra húzta a lábszljakati — Csak kitartási A szánkó szétroncsolta a havat, amely kétoldalt apró szökőkutak módjára szökkent a magasba. Mögöttük három mély barázda keletkezett. Péter kifinomult érzékkel,, állan­dóan fékezve vezetett. A mélyedéseket és buckákat ügyesen kikerülte. A hó azonban kemény volt, és a szánkó meg-megugrott. Minden rándulás után hallatszott a, gyen­ge nyögés. Fogát összeszoríttta, és olyan magasra emelte a szánkó rüdját, hogy az erős fékezéstől a görcs húzta a karját. Végül az alsó állomásnál megállt. Az aj­tón Dlugos lépett ki, karján a kisgyermek­kel, aki kinyújtotta kezecskéjét és azt gü- nyögte: — Bácsi, bácsi... — Nos, hogy telt el a nap odafönt? — kérdezte DlugoS, azután ácsorgóit, és nézte, hogyan lazítja meg Péter a szíjakat. — Csak nem történt valami baja?! Mária ingadozva állt a lábán. Arca halál­sápadt volt és eltorzult a fájdalomtól. Neki­dőlt a korlátnak. — A kórházba kell mennie — mondta Péter, miközben sietve lecsatolta síléceit, és összehajtogatta a takarót. Dlugos letette a gyereket. — Hagyja... A többit majd eligazítom. Csak siessenek! — En még visszajövök. De előbb megvá­rom, míg megérkezik érte a mentőautó — jelentette ki Péter. — Megvárom magát. Ne menj oda, Mi- nuSka, mert bác lesz a vége! Átmentek a tavon. Az úton napközben megolvadt a hó. A teherautók kerekeinek mély nyomai megdermedtek, megfagytak. Azután ültek a váróteremben. Várták a mentőatót. Közben megjött az orvos. Átnyúj­tott egy leragasztott borítékot. Azt mondta: — A mentőautó egykettőre megérkezik — és felment a hokit nézni. Péter türelmetlenül sétált föl-alá. Mária ült a széken és merev tekintettel bámult. — Vegyél cigarettát! — kérte meg hirte­len. Péter a zsebébe nyúlt, megnézte, van-e pénze... Egy pillanat múlva visszajött. — Azt hiszem, nincs értelme tovább vá­rakozni — mondta, miközben tűzzel kínálta Máriát. — A mentőautó nem juthat el idáig. — Miért? — Az istenért, hát nem láttad az utat?! — Talán jobb lenne, ha villamossal men­nénk — szólalt meg, amikor lejött az orvos. — Ugyan! A mentőautónak minden perc­ben meg kell érkeznie. Várjanak! — No, nem tudom —. mondta Péter. — Ezeken az utakon nemigen jut el idáig. — Ügy gondolja, hogy valóban... Hogy az út...? bel© Hapotya ták. Ha csak nem nézte meg rosszul a me­netrendet, ennek a korlátozás dacára is in­dulnia kellett volna. Megállt, s egy pillana­tig hallgatózott. Ogy vélte, zajt hall. De csak egy autó motorja volt: Lámpáinak fé­nye ide látszott. Ott haladt, ahol a lakó­telep kezdődött. Alig egy perc múlva, nem messze tőle megállít a mentőautó. A sofőr megkerülte, majd kisegítette Máriát. Odafutott hozzájuk. — Nem akart ott maradni — mondta a sofőr. — Így hát hazahoztam. Mielőtt Péter felocsúdott volna, már egye­dül voltak az utcán. Mária kézen fogta. — Gyere, nagyon fázom! Észrevette, hogy az arca könnytől masza- tos, s szája szélén fényes patakokban foly- dogál. — LacÓ nincs otthon. Meg kell várnunk a villamost. — Öh! — fakadt sírva — Ügy fázom! — Ne sírj! simogatta meg a haját. — A villamos csakhamar itt lesz. Gyere, majd vezetlek. Nem moccant. — Es nincs kulcsod? HOLNAP , CSODASZÉP IDŐ LESZ — Az úton térdig érő kerékvágások van­nak. Holtbiztos, hogy ide nem jut el. — A biztonság kedvéért még érdeklődöm. Az orvos elment. — Igaza van! — mondta, amikor vissza­jött. — Villamossal kell menniük. Egy egész órán át zötyögtek. Mária feje ezalatt a férfi vállán nyugodott. Igyekezett elaludni, hogy elfeledkezzék a fájdalmáról. Amikor a megállónál kiszálltak, már sö­tét volt, s mindenütt églek a lámpák. Amíg elértek az egészségügyi intézményhez, Má­ria háromszor hányt. — Miért is erőltet? — jajgatta sírósan. — Istenem, miért is erőltet?! Péter átkarolta a vállát és vezette a kes- kenyre taposott utakon. Alig fértek el eqy- más mellett. Felváltva esett rájuk a-lámpák fénye, a fák árnyéka, és megint a fény. Péter Be­csengetett. Az üveg mögött megjelent egy alak, a nővér bevezette őket. Leültek a me­legítők és hűtőszekrények mellé. Néha fel- mordult a kompresszor. Péter kigombolta vi­harkabátját, melege lett. Mária összehúzta magát. Mindkettőjük lába alatt piszkos tó­csák keletkeztek. A nővér a kartotékok kö­pött kgtorászott, tolla ide-oda fulkározott a papíroson. A kompresszor csendesen fújta­tott. Az óra ketyegett. Végre léptek dobbantak, valahol egy ajtó csapódott. Megérkezett az orvosnő, kigom­bolt kabátban, hidegtől kipirult arccal. Mö­götte a sofőr dübörgőit. Az orvosnő elolvasta a diagnózist. — Hogy érzi magát? — Nem túlságosan jól —• felelte Mária. — El kell mennie Szombatba. Azt hiszem, sürgős — fordult a sofőrhöz az orvosnő. Né­hány tollvonást tett, és kivezette őket az ajtón. A sofőr megállt a keresztútnál. Péter ki­szállt. — Biztosan ott maradsz — mondta. A motor csendesen berregett. — Szervusz — köszönt alig hallhatóan. — Két-három napon belül rendben leszel. Becsapta az ajtót. A sofőr rátaposott a gázpedálra. Egy pillanat múlva a stoplámpa fénye eltűnt a homokbányánál, s Péter el­indult a sötét úton a lakótelep felé. Ami- kor kijöttek az egészségügyi intézményből, elhatározta, hogy Lacóhoz megy aludni, ezért vitette el magát egy darabon. Átment a síneken. Odább a lakótelep kezdődött. Kicsit kifulladt, mire megmászta a lépcső­ket. Becsengetett és várt. Mikor újból meg akarta nyomni a csengő gombját, észrevette az ajtórésbe dugott cédulát. „Csütörtökön jövök vissza!" — olvasta. Szerda volt. Visszatette a cédulát, és kiment a fagy­ra. Még félórányi ideje maradt. Sétálni kez­dett a megállóhoz vezető úton. A lámpák fé­nyét az ágak tompították. A hold felkúszott a fák fölé, s ott, ahol nem égtek a lámpák, a fákról áttetsző árnyak hulltak alá. A fa­gyos levegőben látta leheletét. Jégdarabkák roppantak a lába alatt. Péter sétált, és a lépteit számlálta. Szegénykém, mennyit szenvedett. De most már jól van, ott biztosan segítenek rajta. — ennél a gondolatnál megkönnyebbült. Már nem is bánta, hogy fel kell mennie, Tulaj­donképpen nem nagy dolog. Nem először megy fel. Gyalog is nekivágott már néhány­szor. Még Dlugost sem fogja fölkelteni. De­rült éjszaka van. Bizonyára jól fog haladni. Lehajtott fejjel ment, motyóját átvetette a vállán, kezével a szíjat tartotta. Már késő volt, a megállónál egyetlen lélek sem vára­kozott. A fél óra régen elmúlt, A fagy bele­hasított, de sehol egy ember, sehol egy vil­lamos. Valószínű, hogy ezt a járatot kihagy­— Az istenért, honnan lenne? — fakadt ki. — Mondom, hogy nincs otthon. Mindket­ten elmentek. — Ne kiabálj! Már megyek, nem látod? Csak ne kiabálj rám! — és egyedül indult el a megálló, felé. Ott leültek a padra, levette cipőjét, tenye­rével melengette, dörzsölgette a lábát.-— Ahogy megérkeztem, rögtön megmond­tam, hogy vérzek. Előkerítették az orvost. Nagyon sietett. „Kaparás?" — kérdezte, mi­előtt még megvizsgált volna. Milyen kapa- , rás, miféle kaparás, kérdeztem, s ő azonnal rám támadt: „Hogy beszél velem?!“ Azután széthúzott, jaj, szörnyen széthúzott, s azt mondta: „Hiszen ott már nincs semmi." Én meg úgy vérzek. Pedig már alig véreztem. Mondd, hát kellett nekem oda menni?! —'Nem akarta, hogy benn maradj? Kissé habozott..; — Akarta — válaszolt. — De én nem akartam! — egyre gyorsabban beszélt, hogy ne tudja őt félbeszakítani. — A szülőasszo­nyokhoz akart tenni! Rettenetesen éreztem magam. Nem maradhattam ott! Félni kezd­tem az egésztől. Egy pillanatig sem marad­hattam ott. A sofőr még várakozott, meg­kértem, hozzon ide. Ne. kiabálj rám, kér­lek ... Ha tudnád, milyen szörnyen érzem magam! Lehajolt, és megdörzsölte a lábát. Öh, hogy érzékenykedsz! Micsoda mimó- zalélek vagy! — gondolta. Közben rettene­tesen haragudott, de nem tudta, hogy miért. Az útkereszteződésnél hallatszott a villa­mos csengetése. Benn meleg volt. Kívülük még egy férfi ült a pádon, és lehajtott fő­vel horkolt. Mária nagyon rosszul festett. A kalauz átadta a jegyeket, s egyre őt bá­multa. — Rosszul van? — kérdezte őt aggódva. — Ne féljen, nem jog hányni! — vágta rá Péter. A kalauz megsértődött, s haragosan le­csapta a táska födelét. — Miért nem viszi orvoshoz, ha beteg? Mit húzza-vonja éjnek idején ...? — azzal átment a másik szakaszba, és becsapta ma-1 ga mögött az ajtót. Mária kissé átmelegedett. Már nem dider­gett. Egy perc múlva tüzes volt. Felemelte a fejét. — Milyen különös vagy — mondta. Péter gyengéden visszanyomta fejét a vál­lára. Megálltak, majd újból elindultak. Mária a zsebébe nyúlt. — Ezt a papírt adta. Péter kivette a kezéből. „Igazolás" olvas­ta. Majd alább: „Diagnózis: Abortusz." — Lehet, hogy megemeltem valami nehe­zet. Azt hiszem, a vizesfazekat. — Orvosságot kaptál? — Kaptam. Ergótamin. Háromszor öt csepp. Rosszab­bodás esetén be kell feküdnie. Ez volt min­den, amit megjegyzett. Alig fogta föl, mit beszél. — Ha egybekelünk, szeretnék egy kis há­zat. Egy pillanatig csend volt. A feje a vál­lán nyugodott. — De ne legyen olyan, amelyben az em­bernek nincs szüksége rádióra, mert áthal­lat szik a szomszédé. Egy csendes házikóban bármikor meghúzódhatnánk, és csudajó dol­gunk lenne benne, nem igaz? Péter bólintott. Még mindig haragudott valamiért, de nem akarta előtte kimutatni. DlugoS felöltözve aludt, keresztben az ágyon. A lámpaernyő vöröses fénybe borí­totta a helyiséget. A gyermek alvás közben kitette kezét a vánkosra. Orrocskája alatt verejtékcsöppek gyöngyöztek. DlugoS felriadt álmából. Hirtelen felült: — Megjöttek? — Azt monták, nem veszélyes — szólalt meg Pé — Dlug' áriát nézte. — K Ayan ilyen állapotban akar fel­menni? — Senkinek sem szeretnék a terhére len­ni. — De mégis... Itt maradhatna. — Nem, nem! — kiáltott föl Mária. Arca tüzelt a láztól. — Otthon hagytam a holmi­mat. Inkább fölmegyek. Azt még kibírom! A gyermek álmában megmozdult. DlugoS szájára tette az ujját. — Gyerünk! — mondta csendesen. Péter felcsatolta síléceit. Mária felvette a szolgálati bundát, felgyűrte gallérját, majd ráült az összehajtogatott plédre, és áthúzta derekán a szíjat. — Így jobb! Nem akarok feküdni! — mondta. DlugoS segített neki. — Tudja, azelőtt régen, amikor éjszaka vágtunk neki az útnak felfelé, mindig régi katonadalokat énekeltünk. Gyorsabban telt az idő. Próbálja meg. A motor zörögve feljajdult. Azután már si­mán járt tovább. Az út jól meg volt világít­va, minden buckát látni lehetett. Péter egy kézzel a biztosítékot tartotta, másikkal a kötelet feszítette. Az erdő kettévált. Síkság kezdődött. ’A hó sziporkázva tündökölt. Mária igyekezett a kezével megtámaszkodni. Péter végignézett a tájon, aztán újbői rá­esett a tekintete. Mintha színezüstből volnál — gondolta. — Ezüstös a bundád, ezüstös a szemed tündök­lése is. A hóra éles árnyékok vetődtek. A szánkó suhanva siklott rajta. Péter könnyedén tar­totta az irányt. Mária az egyik rúdnak tá­masztotta a fejét. Nehezen lélegzett, s a nyuszit bámulta a holdon. Azután lehunyta a szemét. Péter megfordult, s látta, hogy fekszik. Arca halálsápadt volt. Bírd ki! — biztatta gondolatban. A hold­nak nincs udvara. Holnap szép idő ígérke­zik. Mária halkan felnyögött. — Bírd ki, tudom, hogy fáj, de ezt a hó­buckát nem tudtam kikerülni. Holnap cso­daszép idő lesz, és biztosan jobban leszel. Csak bírd ki! Amint felérünk, azonnal f5- zök neked egy jó forró teát. Bizonyára meg­könnyebbülsz tőle. Máriának nem hogy egy régi, de még egy új katonadal sem jutott az eszébe... A. F. fordítása A tusrajzot Balázs István készítette.

Next

/
Oldalképek
Tartalom