Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-08-28 / 35. szám

n 4 z öreg Kalocsait ugyan meglepte az őrnagy behízelgő hangja, de megté­veszteni azért mégsem tudta. Tanács­talanul pislogott maga elé. Egyre határo­zottabban érezte, hogy rosszat tett, olyas­mit, amivel kellemetlen helyzetbe hozta Katókát meg tán a fiát is. — Bácsikám, kik vitték el a tanító urat?. ismételte meg a kérdést az őrnagy. — Hát... nem tudom, kérem szépen, el­vitték... — És miért vitték el? — Azt sem tudom, kérem 'szépen... Kató halálsápadt volt, kezében megreme­gett a tálca, egykét pohár le is esett ró­la. Az őrnagy előzékenyen jelvette a poha­rakat és visszatette a tálcára. ' — Rosszul érzi magát, Katóka? — kér­dezte az őrnagy igazi úriemberhez méltó együttérzéssel, de a szemében alattomos, sőt kárörvendő fények égtek: végre bejöttél az utcámba, gondolta magában.- Az öreghez fordult. — Biztos benne, bácsikám, hogy Katóka kisasszony áll maya előtt? Az öreg segélyt kérőn nézett a fiára, aki lehajtott fővel, tanácstalanul állt. Döbbent- sége az arcára volt írva. Tapasztalat híján nem tudott mit tenni, szorult helyzetéből nem tudta magát kivágni, sem Katón segí­teni. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy mindennek vége, lebuktak. Ennek az őrnayynak vaslogikával működik az agya. A történtek után nem lesz nehéz kibogoznia az összegubancolódott szálakat, és fényt deríteni mindenre. — Hát... — kínlódott az öreg —, nem tu­dom... Lehet, hogy tévedek, mivel hogy a kisasszonyka nem ismer rám... Az őrnagy most már nyeregben érezte magát. — Nem téved maga, bácsikám, dehogy téved — mondta az őrnagy magabiztos fölény- nyél. — Sőt azt is nagyon jól tudja, hogy kik és miért vitték el a tanító urat... Ha nem tisztelném a kárpit, s ha nem gyűlöl­ném az erőszak alkalmazását, néhány per­cen belül őszintébben beszélne, mint a gyón­tató papjának... De hát most nem az a lé­nyeg, másról van szó, egészen másról... — Hátravetette a kezét, s néhány sétáló lépést tett a megrettent társaság előtt. Csupán az alezredes ült kifejezéstelen arccal, mintha őt egyáltalán nem érdekelnék a körülötte zajló események, valójában azonban figyelt, men derengett már a szesztől ködös agya, s mindent felfogott a maga teljességében: megérezte a háziakra szakadt veszélyt. Az őrnagy pedig folytatta eszmefuttatását. — A tanító urat tehát elvitték... valakik, vala­miért... nyilván nem liliomliprásért — mo­solyodon el gúnyosan —, a lánya pedig, Katóka kisasszony, beállt a doktor úrhoz cselédeskedni... Rendkívül érdekes ez a kép­let, nemde? Mit szól ehhez, doktor úr? A doktor megvonta a vállát, az. őrnagy pedig folytatta, egyre magabiztosabban, egy­re jobban élvezve a helyzetet. — Magának tudnia kell, doktor úr, hogy valóban a tanító úr lányáról van-e szó, vagy sem. Hiszen hellyel-közzel együtt gyerekes- kedtek, ha nem tévedek. A doktor megszólalt. Nagyon ■ idegenül csengett a hangja. Mintha más beszélt vol­na helyette. — Nagyon régen volt, őrnagy úr, alig emlékszem rá... Cseléd kellett, ő jelentke­zett, én felvettem, ennyi az egész. Zita előtt is kezdett derengeni valami, s kirajzolódni a kép, ö azonban nem a poli­tikai hátteret kereste és látta az események mögött, hanem egészen mást: félrevezetelt- nek és megcsaltnak érezte mayát, amit alig- •alig bírt elviselni. A bosszúálló nőstény ; haragja lobbant fel benne, s a női hiúsá­gán esett csorbát akarta kiköszörülni akkor, amikor a férjére támadt: — Sucht/! — kiáltott fel haragtól villám­ló szemmel —, az öreg Suchy protezsálta be hozzánk, ö hozta nyakunkra ezt a szé­gyentelen perszónál, mondván, hogy távoli rokona... — azzal a férfe elé lépett és ar­cul ütötte. — Zita — kiáltott rá az apja Zita, kérlek, ne ragadtasd el magad! — Suchy... Suchy... az öreg, a faluvégé- Töl — mormolta maga elé az őrnagy —, természetesen majd a körmére nézünk... — lsn.ét a doktorhoz fordult. — Szóval nagyon régen gyerekeskedtek együtt... Rendkívül érdekes, szerfölötte érdekes... Es sosem be­széltek a múltról, a gyerekkorról, doktor úr? Nyilván vannak közös emlékeik, eset­leg élményeik, vagy nincsenek? — Nézze, őrnagy úr, az én apám cseléd- j ember volt, az övé pedig tanító. Hogy le­hetnének közös élményeink? Kató nem járt el játszani a szegénysorra, libákat sem őr­zött... két különvilágban éltünk mi akkori­ban... Szándékosan nem beszéltem a múlt­ról, nem akartam megalázni... — Finom lélekre vall — jegyezte meg az őrnagy gúnyosan. — De tudta, hogy kiről van szó? — Igen... tudtam... — Mégis felvette. — Fel, mert kellelt a cseléd. ■— Mást nem talált? s— Nem... Az igazat megvallva, nem is kerestem. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy cseléd után szaladgáljak. — Okos, elfogadható válasz — bólogatott az őrnagy, s kimért, választékos mozdula­tokkal rágyújtott. Cigarettafüstjének finom illata veil. Azóta, hogy először lépte át a lakása küszöbét, a doktor mindig és min­denhol, még a hálószobában is azt a jelleg­zetes illatot érezte. — Nincs rá semmi okom, hogy mellébe­széljek — mondta a doktor, s szintén rá­gyújtott. Igyekezett nyugalmat erőltetni ma­gára, pedig bensőjében a szorongás hullá­mai csapkodtak jékezhetetlenül. — Valóban? Valóban, doktor úr? — állt meg az őrnagy Kalocsai előtt, és hosszan fürkészte az arcát. — Mondjuk, hogy elfo­gadom a válaszát, azt azonban nem tudom elhinni, hogy nem gondolkodott volna el azon, miért éppen ide, magához főtt cselé­deskedni. Semmi gyanú nem ötlött fel ön­ben, doktor úr? S ha felötlött, miért nem szólt nekem idejében? Hiszen mi ketten megállapodtunk valamiben, ha jól emlék­szem. — Igen, megegyeztünk. — Hát akkor? — Nem tudom, miért kellett volna gya­nakodnom? A munkáját becsületesen elvé­gezte... ha csak tehette, elkerülte a velem való találkozást, így aztán egyáltalán nem zavart a jelenléte. A feleségem sem panasz­kodott rá, sőt, amint tudom, nagyon elége­dett volt g munkájával, az egész magatar­tásával, hiszen többször meg is ajándékoz­ta. Ma este például egy nagyestélyivel. En is fellehetném a kérdést: miért, miért, őr­nagy úrj? Az őrnagy széttárta a karját: — Bocsásson meg, doktor úr, én illeték­telen vagyok a válaszadásra. Ügy vélem, ~- kérdésére a nagyságos asszony tudna meg- feíí"ö választ adni, föltéve persze, ha akar­na, de amint látom, semmi kedve hozzá... Vagy mégis? a doktoráé tagadóan rázta a fejét. Lobo- | gó haja az arcába csapódott. — így hát lezárhatjuk ezt a témakört — j mondta az őrnagy —. ellenben Katóka kis­t asszonyhoz lenne még egykét szavam. — Körüljárta a lányt, majd megállt előtte. — 1 Mondja, Katóka... Katóka kisasszony: szere­ti a virágokat?... Pardon, egy pillanat — gondolta meg magát és a társasághoz for­dult. — Megkérhetném az illetékeseket, í hogy hagyják el a doktor úr lakását? Re­mélem, nem veszik sértésnek, de ami ez­után következik, nem tartozik önökre... A föjegyzőék kissé megbántottan tápász- kodtak fel, és indullak, a kél paplány szin­tén. Ök viszont látható örömmel tettek ele- get az őrnagy felkérésének: kellemetlenül érezték magukat a számukra érthetetlen helyzetben. A doktor utánuk szólt: — Annika, kérem, legyen szíves föfjön be a rendelőbe egy pillanatra, vigye el anyu­kájának a gyógyszert... A rendelőben suttogóra fogta a hangját: — Annika, tegnap megkértem, hogy időn­ként látogassa meg Marikát... Ne menjen oda, legalábbis addig ne, amíg nem törté­nik valami. Nem szeretném, ha feleslege­sen gyanúba keveredne. Megígéri? — Természetesen —■ mondta a paplány, és elköszönt, a doktor pedig visszament a többiekhez. — Nos, Katóka — folytatta az őrnagy —, nem válaszol?<Ugyanis én kaktuszos va­gyok, nemigen értek a többi virág!ajtóhoz. Nagyon lekötelezne, ha néhány találó mon­dattal ecsetelné a tüzvirágot... Ritka szép virág lehet, s hogy egészen őszinte legyek, kissé szégyellem is magam, hogy eddig uaj- mi kevés figyelmet szenteltem ennek a kü­lönlegesen ritka virágnak... Kató mozdulatlanul, összeszorított szájjal állt. Esze ágában sem volt megszólalni, ő még nem adta fel, ö még mindig remény­kedett valami nem létező csodában. Szerin­te' mindig, még az utolsó pillanatban is tör­ténhet valami, valami váratlan és kedvező fordulat. — Már megbocsásson tisztelt, őrnagy úr — szólt Bátory —, miért kínozza ezt a sze­rencsétlen lányt? — Kedves uram — felelte az őrnagy hi­deg, hivatalos hangon —, ön vendégségbe fölt a nejéhez és a lányához... az a dolga, hogy vendégeskedjék, érezze jól magát... én a kötelességemet teljesítem... -s pillanatnyi­lag komolyabb a helyzet, mint sem gondol­ná, de megoldom... Ez viszont már nem tar­tozik önre, így hát... — Értem, őrnagy úr, teljes egészében megértem, és elnézését kérem a közbeszó­lásomért... S az őrnagy intézkedett: Katót a cseléd­szobába záratta, két őrt állított az ajtó elé, a ház köré is őrséget állított, majd a dok­torhoz fordult. — Kérem, ne hagyja el a lakását, m"ég beteghez sem mehet el a tudtom és az en­gedélyem nélkül... Különben rövidesen meg­oldjuk a kérdést és tisztázunk mindent. Reg­gel folytatjuk. Addig is a viszontlátásral Elment. ' Már csak hárman tartózkodtak a szobá­ban: Bátory, az alezredes meg a doktor. — Jó kis pácba keveredtél, fiam — mond­ta Bátory teljesen lehangolódva. — Remé­lem, nem annyira súlyos a helyzeted, hogy komolyabb következményei lehelnének a dolognak? Ugyanis, amint már mondtam, reggelre megérkeznek a teherautók, és... hogy oldjuk meg, fános? ' — Érthetően megmondtam, hogy sehová nem megyek, maradok, de most akkor sem mehetnék, ha akarnék, elég Világosan tud­tomra adta az őrnagy, hogy mihez tartsam magam. — Csak nem keveredtél bele valami, va­lami... hogy is mondjam... ellenséges tevé­kenységbe? —ifedezett Bátory. Annak még a gondolatától is megborzadt, hogy az őve- fe esetleg összepaktálhatott holmi szélsősé­ges elemekkel. Nem, az tettességgel lehetet­len. A jövőjét illetően dugába dőlne min­den elképzelése és terve. Bement a hálószobába a lányához, aki az ágyra borulva sírdogált. Minden igyeke­zete ellenére nem sikerült megvigasztalnia. Kalocsai János magába roskadva ült az - asztalnál. Kezében pohár. Egy idő múlva j hozzáment az alezredes. — Doktor... doktorkám... —1 kocogtatta meg a vállát fel a fejjel, még nincs semmi veszve... Figyelj rám, figyelsz? — A doktor bólintott. — Az adóvevőt hozd fel az én szobámba... Igen, igen, jól hallottad. Igyekezz! Reggel már késő lehet! — De alezredes uram! — Nincs most idő a vitára, igyekezzI — ismételte meg az alezredes újra. — Nálam biztosabb helyen lesz... és' egyébként is, a- ligha lehet már használni... nem lesz ki­nek... — Te tudtad? — nézett a doktor csodál­kozva az alezredesre. — Mindent tudtál? — Nem ültem a fülemen, s bekötött szem­mel sem jártam, de ez most lényegtelen. Tedd, amit mondtam! Végül is elcsendesedett a ház, mindenki lefeküdt. A két Kalocsainak azonban nem jött álom a szemére. Feküdtek, iszogattak, füstöltek meg beszélgettek, de a szó is mey- keseredett a szájukban... XXX Másnap reggel az őrnugy parancsára a faluból eltűnt kommunisták családtagjait, asszonyokat, gyerekeket a templom előtti téren terelték össze a nagy hársfa alá. Su­chy bácsi unokáját pedig a parancsnokság­ra hurcolták. Gyenge volt még, alig állt a lábán, és remegett a félelemtől. Közben jelentették az őrnagynak, hogy az éjjel eltűnt két járőrt holtan találták az er­dő széli bokrokban. Erre a „jinom modorú“ úriember teljesen kivetkezett emberi mivol­tából: a részeges kocsisok stílusában szit­kozódott vagy öt percig: Az arca eltorzult, a teste megfeszült, mint az acélpenge, egy­szóval rettenetes ■ bosszú érlelődött benne: ezt a napot soha nem felejti el a fglu népe! Majd ő megmutatjaI Gyorsan lehajtott két-három pohárka ko­nyakot, s rágyújtott. Látszólag megnyugo­dott, de csak látszólag: magában a tervét kovácsolta, mit s hogyan fog csinálni. Nem nagyon kellett megerőltetnie az agyát ter­vének az összeállításához, gazdag tapaszta­latokkal rendelkezett. A Szovjetunióban és Lengyelországban jó néhány megtorló ak­ciót vezetett már le. Közismert volt a hi- üeqvérúségéről és a kegyetlenségéről. A német hadvezetés százszázalékosan megbí­zott benne, mindig és mindenben számítha­tott a „precíz“ munkájára. Az őrnagy keresztbe vetett lábbal ült az asztalnál. Tekintetét a nyárfalevélként re- meqő kislányra szeqezte. — Neved? — Suchy Mária... — Hol a nagyapád? — Kikkel tartott kapcsolatot? — Mi köze volt a doktor cselédlányához? — Ki értesítette, hogy el kell tűnnie a faluból? — Hajlandó vagy-e megmondani, hol a partizánok tanyája, s nyomra vezetni a ka­tonáimat?. — Rendben van, kislány..i te koszfészek.-.. ha te az örök némaságot választottad, ám legyen! Intett a katonáknak, hogy vigyék a kis­lányt a templom előtti térre a hársfa alá a többiekhez, majd a kisbiróval összedoboltut- ta a falu apraját-nagyfát, legyenek szemta­núi az eseményeknek. — Az elrettentő példát mindenkinek lát­nia kell! A faluból eltűnt kommunisták családtag­jai, hozzátartozói, néhány idősebb férfin ki- 'vili, többségükben asszonyok és gyerekek, mint a csomóba terelt birkák topogtak, tel­ve félelemmel és rettegéssel. Géppiszlolyos katonák vették őket körül, a falu népe pe­dig vagy húsz méternyi távolságra tőlük to­longott egymás hegyén-hátán. Akkor még nem tudták, nem is sejtették, hogy mi következik, mi lesz. Azt azért sej­tették, hogy a parancsnok nem azért terel- telte őket a térre, hogy lakodalmat üljön. Marika a gyengeségtől alig állt a lábán. Két idősebb asszony fogta közre s tartotta, hogy össze ne essen. Beborult az ég. A falu fölött szürke fel­hők gomolyogtak, meg fekete varjúsereg ke­ringett le-lezúdulva a föld felé, majd meg felemelkedve a magasba, éktelen ricsajt csaplak a baljós károqásukkal. Marika tekintete az erdővel borítóit he­gyekre vándorolt. Valahol ott, ott van a nagyapja, s talán fogalma sincs arról, hogy mi történik itt lenn a faluban. Mennyivel nyugodtabb lenne, mennyivel könnyebben viselné el és tűrné a sorscsapást, ha itt vol­na mellette, ha bátorítón szorítaná magá­hoz... Képzeletben az erdei tisztáson szalad­gált a pillangók után, mókust csalogatott le a fáról kenyérrel a kezében, köszöngetett az énekes madaraknak, és Zsuzsit ölelget­te, cirógatta, becézgette, s játszott vele fo­gócskái... Tündérmesék hősének képzelte és érezte magát: özikelábon száguldozta be a hegye­ket, völgyeket, pillangúszárnyon röpködte be a tájat, seüüként pocskolt és úszkált a hegyipatakok hús vizében... Miért, miért nem élheti totvább ártatlan gyermekéveit? Miért kell neki most itt rettenettel a szívében, meggyalázoüan és megalázottan várakoznia sorsa beteljesülésére?... Miért fosztják meg az álmaitól és a vágyaitól?... Minden ízében remegett. Az egyik öreg néni suttogva biztatta: — •Ne félj, 1kis bogaram, ne félj, jó az isten, majd megsegít bennünket... Végre jött a parancsnok nádszálegyene- sen, szobormerev arccal. Mint a végzet. Elcsendesedett a tér. — Emberek! — kezdte rövid mondókáfáu ■— A német hadvezetés bízik a végső győze­lemben, és számít azoknak a jó érzésű em­bereknek a támogatására, akik féltik hazá­jukat és szabadságukat a barbár bolseviz- mustól. Ugyanakkor mélységesen elítéli és méltóképpen megbünteti azokat, akik nem válogatva az eszközökben szembefordulnak velünk, s megpróbálják elodázni, illetve meg­akadályozni a végső győzelmünk kivívásátt Halál az árulókra! A beszéd elhangzása után intett a kato­náknak, azok pedig munkához láttak. Az öreg hársfa egyik kar-ágára kötelet erősí­tettek, aláfa pedig széket állítottak. Két erős kar megragadta Marikát, a székhez hurcol­ták és ráállították, majd nyakába akasztot­ták a lelógó kötél hurkát. A falu lakói elszörnyűlködve nézték a szokatlan jelenetet. Sokan elfordultak, vagy befogták a szemüket. Az őrnagy diadalittasan nézett körül, majd olyanjéle mozdulatot tett a kezévei, mint­ha valakit arcul fricskázna. Az egyik katona kirúgta Marika talpa a- lói a széket, a másik pedig megrántotta a lábát. Az előbbi hóhér felállította a széket, fellépett rá, s egyetlen erélyes rántással le­tépte Marika felső testéről a ruhát. Fejlő­désnek induló melleinek barna bimbói las­sanként elhalványodtak... Nyakába egy táblát akasztottak: Jgy jár­nak az árulók“ felirattal. Az asszonyok a szörnyű látványtól fel fáj­dulva sírtak, a férfiaknak pedig ökölbe szo­rult a kezük. Egylknek-másiknak vér ser­kent ki a tenyeréből. A körülzárt családtagokat a temetőkert­ben álló halottas házba terelték, és rájuk zárták az ajtót. Bár az volt az őrnagy ere­deti terve, hogy a deszkatákolmányt bősé­gesen lelocsoltatja benzinnel és felgyúftat- ja, de ki tudja, miért, elállt szándékától. Két nap és két éjszakai jogvaiarlás után, szabadon engedte a halálra rémült embere­ket... XXX Alig virradt még, megérkeztek a teherau­tók és megálltak az orvosiak előtt. Bátory teljesen tanácstalan volt. Nem tudta, mit te- gyen. Egyelőre szó sem lehetett róla, hogy János elhagyja a lakását. Azon tűnődött, va­jon meddig tarthat ez a hercehurca, amíg véglegesen tisztázódik a veje helyzete: két napig vagy tán egy-két hétig is eltarthat?, Ekkora utat megtenni potyára! Végül is úgy döntött, hogy a teherautók maradnak, ő pedig a lányával együtt el­megy, aztán majd néhány nap múlva visz- szájon a holmiért és Jánosért, ha közben nem történik valami váratlan esemény, s nem húzza át a számítását. Bátory elköszönt a nejétől, de a szívére kötötte, hogy nagyon vigyázzon magára. Zi­ta is ráborult Jánosra. (Folytatjuk)' 4 v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom