Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-07-03 / 27. szám

ORSZÁGOS NÉPMŰVÉSZÉT! nil MILYEN VOLT? Csallóközi Dal - és Táncegyüttes Szép, gazdag, egészében jól sike­rült. Öt műsorból válogathatott a nép­művészetet kedvelő közönség, és mi­vel az Időjárás is kegyes volt, élt is ezzel a lehetőséggel. A szervezők sze­rint megdőlt a nézők száménak a csú­csa. A részt vevő együttesek szempont­jából nyilvánvalóan a versenyfellépés a fesztivál egyik legjelentősebb ré­sze. Örömmel kell megállapítani, hogy a szervezők visszatértek a néhány év­vel'ezelőtti gyakorlathoz, és a feszti­vál ismét két és fél napig tart. En­nek több előnyét láthattuk. Elsősor. ban azt, hogy a péntek délután több idő állt a rendelkezésre a versenyen, és így az nyugodtabb, reálisabb kö­rülmények között bonyolódhatott le. Tovább ismét lehetőség nyílott az e- gyütteseknek bemutatkozni a környe­ző falvakban. Jő alkalom volt ez meg. Ismerkedni új környezettel, új közön­séggel, ezek a nézők pedig értékes műsorhoz jutottak, valamint bővült ezzel a fesztivál hatósugara. Végül, de nem utolsósorban a pénteki ver­seny lehetővé tette, hogy szombat dél­előtt több órás értékelés és vita so­rán elemezzék a látott produkciókat. Az elmúlt esztendőkben, sajnos, idő­szűke miatt csak nagyon kurtára si­kerültek az értékelések. A zsűri bár elmondta a véleményét, de „vissza- szólásra“ már nem jutott idő. Pedig csak a vélemények ütköztetése, a „több szem, többet lát“ elv érvénye­sítése segítheti a mozgalom további fejlődését. Ezt a gyakorlatot folytat­ni kellene. Egyébként: versenyt Le kell írni — ugyan már hányadszor —, vajon e- gészséges-e ilyen formában versenyez­ni a központi rendezvényeken? Va­jon nincs-e az egész öntevékeny mű. vészetünk (nem csak a népi tánc) a- gyonversenyezve? Az elmélet az e- gészséges versenyszellemről, amely előre viszi a mozgalmat, pusztán csak elmélet. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy Inkább egészségtelen rivalizálás folyik, amely sokszor személyeskedés­be csap át. Irígykedés á díj nélkül maradtak részéről, és sokszor lekeze. lés a győztesek oldaláról. Nincs az a legjobban szakképzett, legobjektí­vabb zsűri, amelynek döntésébe nem lehetne belemagyarázni. Vajon mind­fez mennyire segíti a mozgalmat? De vannak objektiven adódó prob­lémák is. Például: két együttesünk a közelmúltban lehetőséget kapott meg. szerezni a B kategóriás minősítést. Először a magyar együttesek történe­tében. Ennek feltétele a kiváló mi­nősítés a C kategória megszerzésénél, és egy 90 perces, dramaturgjailag szi­lárdan felépített, technikailag jól kidolgozott és néprajzilag hű műsor bemutatása. Nos, a két B kategóriás együttes közül az egyik harmadik dí­jat nyert, a másik nem nyert sem­mit. Viszont az első és második he­lyen olyan együttesek végeztek, ame­lyek még a C kategóriát sem szerez­ték meg, és a díjakhoz elég volt egy húsz-harmincperces produkció. Ter­mészetesen a hiba nem a zsűriben van, hiszen az azt értékeli, amit a versenyen, a színpadon lát, de akkor hol marad az együttes kétéves mun­kájának az értékelése?! A legjobb gárda is lehet indiszponált, érheti pillanatnyi megingás, vagy akár a- dódhat szervezési probléma, s ez el­döntheti a rangsorolást. Ez viszont messzemenő következményekkel is jár. hat. Nemcsak kedvét szegi a tagok­nak, hanem vannak fenntartó szer­vek, amelyek számára a díj az együt­tesük eredményességének egyetlen fokmérője, és ha elmarad a díj, az együttes esetleg káderi beavatkozás­sal vagy anyagi megszorítással talál­ta szemben maeát. Adódnak azután bizarr helyzetek is. A szinai (Sena) Rozmaring Tánc- együttes kapta a legszebb viseletért járó díjat. Valami hiba lehetett az ad­minisztrálásban, mivel a Rozmaring két évvel ezelőtt ugyanezekkel a ru­hákkal ugyanezt a díjat nyerte el. Egy kis humorral azt is mondhat­nánk, hogy két év múlva nem is kell az együttesnek eljönnie Zseftzre, e- lég, ha elküldik a népviseleteket, és a díj biztosítva van. Mindez bizonyítja, hogy a pozitívu­mok mellett sok olyan negatívum van, amelyek fölött el kéne gondolkod­niuk a szervezőknek. A versenyt egy szakbizottsági válogatás előzi meg, s csak akkor vehet részt az együttes a fesztiválon, ha ez a bizottság meg­felelő színvonalúnak találja. Ha en. nek a bizottságnak szigorítanák a munkáját, ez lehetne a minősítés (rangsorolás nélkül), a díj: részvé­tel a fesztiválon. Emellett az eddigi versenyszerű fellépést meg lehetne tartani oly módon, hogy egy szakem­berekből álló csoport előtt lépnének fel, és ezek (ismét rangsorolás nél­kül) az együttesek vezetőivel elemez, nék, megvitatnák a látottakat. A verseny pozitívumának kell el­könyvelni azt a tényt, hogy megtört a jég, és nem ragaszkodtak a szűkebb hazai területekről származó anyag­hoz, így elhárult a már-már provin- cion'alizmusba hajló fejlődés (vo)tegy verseny, amikor kilenc együttesből hét gömöri anyaggal mutatkozott be). Csakhogy ezt az újdonságot a ver­senyfelhívásból kifelejtették, sót ott a hazai anyag bemutatása bizonyos előnnyel kecsegtetett. Jgy aztán az történt, hogy az az együttes, amelyik becsületesen ragaszkodott a felhívás kritériumaihoz, hátrányba került. Külön említést érdemel a Bodrog­közi Népi Együttes műsora. Egy régi monda színházszeró táncos megvaló­sításával valami olyan újat hoztak, amit még amatőr együtteseink műso; rában nem láttunk. Bár produkciójuk műfaján belül hagyott még kívánni­valót maga után (ezek leginkább a „gyermekbetegségek“ Jelei), a kísér­let csak dicséretet érdemel. Ez per­sze nem azt jelenti, hogy most ez a műfaj divattá váljék, és minden e- gyüttes ilyen produkcióval kísérletez­zék, de mindenesetre igyekezetük új színfolttal gazdagította a mozgalmat, és megmutatta, hogy érdemes,a moz­galom fájának ezt az ágát is istápol. ni. Kísérletük annál is figyelemre méltóbb, mert tudhatták, ezzel a mű­sorral nem szerezhetnek babérokat, de vállalták a „vesztes“ szerepét. A versenyben részt vett kilenc e- gyüttes vasárnap délben (!) a Bod­rogköztől a Csallóközig című műsor­ban mutatkozott be a nagyközönség­nek. Pontosabban: mutatkoztak volna be, ha lett volna közönség. Csak ne­hezen lehet megérteni a műsorszer­kesztésnek ezt a bakugrását. Hiszen mindenki tisztában lehet azzal, hogy vasárnap ebédidőben nem lehet szá­mítani közönségre. Az ember azt hinné, az országos népművészeti fesztivál elsősorban a hazai élegyüttesek fesztiválja. Idén, sajnos, nem így volt. Mivel a három díjnyertes együttes délután is — idő- szűke miatt — csak nyúlfarknyit mu­tathatott be műsorából, a zselízi kö­zönség az élegyütteseinket egyáltalán nem látta. Kinos volt nézni, ahogy a táncosok, zenészek, énekesek per­zselő napon, ürességtől tátongó né­zőtér előtt próbáltak „fesztiváli han­gulatot“ teremteni. Pedig kár, mert a rendezők, Papp Sándor és Gál György újfajta szerkesztési felfogás­sal igyekeztek kitörni a műsorok sab­lonosságából, megkíséreltek valami újat hozni. HORVATH REZSŐ M it jelent ez a név? Kiket és milyen múltat takar? Gon- dolnak-e rá azok, akik ki­mondják a nevét, akik a fellépé­seikben gyönyörködnek? Nem tánccsoportként, hanem táncegyüttesként kezdték el a munkát 1954-ben, s mindjárt indu­láskor egész esti műsorral léptek a közönség elé, járták a környék településeit. Rá egy évre, 1955- ben, az I. országos spartakiád al­kalmából Prágában szórakoztat­ták táncaikkal, dalaikkal a közön­séget, sőt műsorukat Nejedly aka­démikus, a köztársaság kulturális minisztere is megnézte, és a CSE- MADOK KB-nek küldött levelében a látottakat igen nagyra értékel­te. 1956-ban pedig már egyhetes hazai tájoló körutat szervezett számukra a CSEMADOK-központ; ellátogattak az ország másik felé­be, a rimaszombati (Rim. Sobota), a tornaijai (Safárikovo), a rozs- nyói (RoZftava) és a losonci (Lu- cenec) járásba, hogy ott is lát­hassák őket, ott is tapsolhassa­nak művészetüknek. E körút utol­só állomása Losonc volt, itt sze­repeltek az I. országos dal- és táncünnepélyen, igaz, akkor még „Felsőcsallóközi“ volt a nevük, és a CSEMADOK püspöki (Pod. Bis- kupicej helyi szervezete volt a fenntartójuk, illetve bázisszerve­zetük, mert maguk tartották el magukat. Kulturális életünk fejlődésével párhuzamosan az együttesekkel szemben támasztott igények is nőttek. Gazdagabb fenntartót ke­resve Somorján (Samorín) kötött ki az együttes, és ott a CSEMA­DOK mellé társfenntartójául sze­gődött a Járási Népművelési Köz­pont is. Majd amikor Somorja megszűnt járási székhely lenni, az együttes Dunaszerdahelyre (Dun. Streda) költözött, és a Járási Nép­művelési Központ égisze alatt folytatta a munkát, de már Csal­lóközt Dal- és Táncegyüttes né­ven. Joggal választották ezt a ne­A művészeti népiskolák képzőmű. vészeti szakának harmadik or­szágos pályázatáról adott szá­mot Nyitrán (Nitra) a Frantiäek Stu­dent Kerületi Képzőművészeti Gálé. rla. A pályázatot a Szlovák Szocialis­ta Köztársaság Oktatásügyi Miniszté­riuma irta ki, és a tárlat sok min­denről tanúskodik. Így többek között arról, hogy bár eddig is képzőművészetünk nagy fel. lendülésének voltunk a tanúi, ez a továbbiakban sem hagyhat alább, foly­tatódni fog, mert azok, akik kora gyermekkoruk óta ismerkednek a vi­zuális művészetek titkával, nagyon sokan később Is valamiképpen a mű­vészeti pályán akarnak maradni, dön­getni fogják a közép- és a főiskolák kapuit, s e folyamatnak még admi­nisztratív úton sem lehet gátat vetni. S talán nem is kell! Ez egyben azt jelenti, hogy lénye­gében minden tehetséges, rátermett gyermek előtt nyitva állnak a kapuk, és már korán rendelkezésükre áll­nak kisebb és nagyobb városokban (de olykor falun is) azok a pedagó­gusok, akik kézen fogják őket, hogy a művészetek szép szivárványos ka­pui felé vezessék. A tárlat természetesen nemcsak er. ről tanúskodik, hanem arról is, hogy hol milyen intenzív ez a munka. így például erős és -jó kezek vezetik a fővárosi Exnár utcai iskolában a gye­rekeket, továbbá Nyitrán, Zillnában, Poprádban, Banská Bystrtcában, Bar- dejovban, de elfogadható a nagykür tösi (Vei. Krtíg), a stupavai és a pre. Sovi iskola munkája is. Viszont Ko márom (Knmárno), Érsekújvár (Nővé ZárnkyR Dunaszerdahely (Dun. Stre. da), Rozsnyó (RoZnava), Léva (Levi- ce), Losonc (Luőenec) és még néhány járás, mintha nem is létezne a térké­pen: a kiállításon ugyanis vagy egy­általán, vagy csak elvétve találkoz­vet, mert az egész Csallóközt kép­viselik. A törzstagok követték az együt­test „vándorútján“. Volt olyan tagja az együttesnek, aki 50 ki­lométert utazott le-fel, csak hogy ott lehessen a próbákon. Itt, új működési helyén vált ki a CSE- MADOK-ból az együttes, mprt úgy érezték, hogy a csoport a Járási Népművelési Központba való, s ezgel meg is találták azt a helyet, amely a működésükhöz a legop­timálisabb feltételeket tudja biz­tosítani. Hgy volt ez akkor ország­szerte, a rendszeresen és fegyel­mezetten dolgozó táncegyüttesek jelentős része az állami népmű­velési Intézmények, kerületi és já­rási népművelési központok égi­sze alá került. A művészi színvonalat csak úgy emelhették, az együttesekkel szem­ben támasztott mind nagyobb tár­sadalmi igényeknek csak úgy te­hettek eleget, ha a csoport fenn­tartó szerve képes volt megterem­teni a rendszeres munka előfelté­teleit: volt hol próbálniuk, besze­rezték a ruha- és kelléktárat, meg­oldották a zenekar kérdését, a munka és a fellépések szervezé­sét, valamint a működéshez szük­séges többi tényezőt. Ilyen intéz­mények voltak az állami költség- veiéssel működő járási népműve­lési központok is, ezért válhattak jó együttesfenntartókká is, ezek az együttesek pedig hasznos se­gítőtársukká váltak. Módszertani és szakmai központja lett az e- gyüttes az adott területi egység táncmozgalmának, műsorával min­dig az intézmény rendelkezésére állt, és reprezentálta a járást. Nem volt ez másképp a „Csallóközi“ esetében sem. Jelenleg azonban már nincs így, mert idén május elsején léptek utoljára közönség elé. A fenntartó szerv anyagiak hiányára hivatkozva nem tudta megtartani az együttes zenekarát, s ezzel félbemaradt a munkájuk. Már a csehszlovákiai magyar dől­hetünk az említett Járások gyerme­keinek a rajzaival, festményeivel. Miért? Azért talán, mert csak nem­rég alakultak meg ezekben az isko­lákban a képzőművészeti szakok, vagy mert egyszerűen nem küldték el a munkákat a pályázatra? Esetleg szín­vonalukkal nem volt elégedett a vá­logató bizottság? Nehéz megmonda­ni, mert közismert például, hogy a komáromi gyerekek már a múltban is sok szép sikert értek el a hazai és nemzetközi pályázatokon is. Vajon milyen munkát végeznek napjaink­ban, kik vezetik őket és hogyan? S ezek az irányítók magukkal tudják-e ragadni tanítványaikat, vagy csak a saját munkájuknak élnek? Mindez természetesen csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy él. tálában milyen felfogás vezérli a pe­dagógusokat. ]6 érzés volt például látni Kiss Sándor grafikus-szobrász néhány tanítványának a rajzát, sző­nyegét. Nem a legfiatalabb tanítvá­nyok munkált küldte el, hanem a végzősökét, a tizenhét-tizennyolc éve­sekét, s láthatólag nem azt akarta ezzel bizonyítani, hogy máris milyen nagy művészek, henem azt, hogy mi mindenre tanította meg őket, hogy hogyan rajzolnak, mennyire sajátítot- ták el a szőnyegszövés vagy más tech­nikák tudományát. Vele ellentétben a kiállítás nagy része a gyermeki látásmód frissesé­gét, naivitását mutatta, mintha nem is lenne az iskoláknak tanterve, pe­dagógiai módszere, és csak a játék­ra helyeznék a hangsúlyt. Ez nagyon furcsa helyzetet szül. Az ember nem látja, láthatja a fiatal, rátermett gyermek szakmai fejlődé­sét, művészetmegísmerő, gyakorlati tevékenységének az eredményeit, ha­nem csak az önfeledt játéknak a vég­ső eredm* iveit. Az annál is meglepőbb, hogy ugyan­gozók XXIX. országos népművé­szeti fesztiváljára sem mentek el, pedig bejelentkeztek az országos versenybe, és meg is hívták őket« Már műsorukkal is felkészültek. Szinte hihetetlen, hogy egy e- gyüttes, amely tavaly elnyerte az országos minősítés „C“ fokozatát, azért essék szét, szűnjék meg har­mincéves múlttal a háta mögött, mert a fenntartó szerv nem tud­ja megoldani a niűködtetés anya­gi kérdéseit. És történt mindez a Csallóköz szívében, abban a já­rásban és városban, ahol olyan ki­válóan tudják szervezni a sport­életet, megteremtve annak anya­gi és társadalmi bázisát is. Nem futná-e erejükből, nem jutnának-e anyagiak e dal- és táncegyüttes működtetésére? Hiszen szocialis­ta kultúránk elfogadta őket, s har­minc éven keresztül végeztek hasznos munkát. Jó szándékkal a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes problémáját is meg lehet és meg kell oldani. A kultúra érdekében is össze kell fogni a létező anyagi forrásokat. Tudatosítani illik azt, hogy fon­tos társadalmi feladatok megoldá­sára hivatott ez vagy ?z az együt­tes, így a működésük feltételeit is a társadalomnak kell biztosítania. Ha ez megoldódik, s reméljük, ak­kor még ebben az évben sirató he­lyett közösen örülhetünk majd a csoport fennállása 30. évfordu­lója alkalmából rendezett ünnepi előadásnak. Egyáltalán nem olyan gazdag kulturális életünk, hogy észrevétlenül eltemethessen egy harminc évig működő, sok-sok szép sikert megélt, időközönként országos példaképnek állított mű­vészeti kollektívát. Lehet vitatkoz­ni az együttes stílusáról, amihez jó alkalmat ad majd az évforduló műsora, mert az eszmecsere irányt mutathat, de vitatkozzunk és ne megszüntessünk. Vitatkozni u- gyanis csak arról lehet, ami van. ezekben az iskolákban a zenei tago­zaton szigorú oktatás folyik. Miért ez a diametrális különbség a két tago­zat között? Azért, mert hagyománya, múltja, tapasztalata van az egyik á- gazatnak, a zenészek képzésének, és hagyomány nélküli a másik szakok, tatás? Nem hiszem! A képzőművészet oktatásának Is, akárcsak a zene tanításának évszáza­dos múltja van, és talán csak nem tisztáztuk vagy rögzítettek, hogy mit is kell, illetve kellene ebből a peda­gógiai gyakorlatból magőrizni és át- menteni a művészeti népiskolák kép. zőmüvészetl szakának a gyakorlatá­ba. De lehet, csak a kusza elméiét az oka ennek az állapotnak. Ezek ugyan­is olykor túlhangsúlyozzák a játék szükségességét, s nem tudatosítják, hogy a fegyelmezett, tudatos lévé« kenység azon túl, hogy tanít, a jfrék- rjak is magasabb élvezetét nyújtja. E- mellett minden bizonnyal az iskola fogalmát is szem elől tévejztt. Nem a friss, szemet és lelket gyö­nyörködtető gyerekrajzok, festmények, különös szobrok ellen vagyok. De- hogyl Láttam én már sok szép kiál­lítást gyerekek alkotásaiból. Könyvet is néhányat, világraszóló sikerköny­vet, gyermekfestmények gyűjteményét, őrzök néhány nagyszerű katalógust is, de ezeket általában nem az Isko­lák és nem a pedagógusok Igvek ce­tének eredményeként tárták elénk, hanem a tiszta gyermeki lélek meg. nyilatkozásaként. Márpedig ennek a mostani tárlatnak, amelyet az lsk;.ia- ügyi minisztérium pályázata nyomán rendeztek az iskolák tudatos munká­járól, a pedagógiai elvek helyes ér­vényesítéséről is va’lani kellett vol­na. Sajnos, ezt nem mindig láthattuk. Németh István TAKÁCS ANDRÁS Gyermekrajzok kiállítása kérdőjelekkel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom