Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-24 / 17. szám
K LEV Ét: 'Apa! _ _ ' A jövő héten, harmadikén leszek tizennyolc éves. Igaz, még csak elsőéves főiskolás, de már felnőtt, aki felelős és felelősségre vonható mindenért, amit ezentúl tesz majd az életben. Retenetes, hogy ennyi 'év után nekem kell utánad kiáltanom ■— ezt is csak már most, felnőttként tehetem —, de te az elmúlt évek során nem jelentkeztél. Kivéve a bíróság által megítélt gyermektartási pénzt, az napra pontosan érkezett minden hónap harmadikén. De soha egy sor, egy üdvözlet, egy kérdés, ami rám vonatkozna; mindig csak a pénz, amit nem is te, de a takarékpénztár küldött levéve a folyószámládról a kívánt összeget éppúgy, mint minden más fizetnivalódat. Anya se beszélt Rólad soha, s ha mégis, akkor se. mondta ki a nevedet, csak szörnyetegnek nevezett, és én hittem neki egészen tegnapig. Nem tudom, szerencsésnek vagy szerencsétlennek tartsam-e azt a pillanatot, amikor tegnap megláttam fényképedet egy folyóiratban és elolvastam a riportot rólad. Apa, ez szörnyű! 'Állok a tükör előtt, nézegetem benne magamat, azután a fényképedet. Minden egyforma az arcunkon, csak azt a két mély barázdát a homlokodról nem tudom áthelyezni az enyémre, hogy teljes legyen a hasonlóság. És nem tudom elhinni azt se, amit írnak rólad, de anya „szörnyetegét“ sem hiszem. Valahol valami nem igaz. Én mióta nagyobb vagyok, sóba semmit se kérek a születésnapomra. De most kérek, könyörgök, követelek. Tudni akarom, mi történt kettőtök között tizenhét évvel ezelőtt. Ez legyen az ajándék tizennyolcadik születésnapomra. Anya hallgat, csak Te segíthetsz rajtam. Üdvözlettel: Judit. rA TÁVIRAT: „HARMADIKON ÉRKEZEM HOTEL KARPATIABAN KERES APA“‘ Még kétszáz kilométer, és otthon leszek — gondolom boldog Izgalommal, de rögvest kesernyés mosolyra ránriul az ajkam, mint mindig, ha valami nem stimmel az agytekervényeimben. Otthon — onnan jövök és oda megyek, bármily irányban röpít is ez a vasparipa csattogó kerekein. Ahol felszálltam rá, ott van a lakásom, munkám, kenyerem, és ahol leszállók, ott a többi nélkülözhetetlen, pedig e kettő egy helyen kellene hogy legyen. Szentimentálissá tesz Jutka levele, mely itt lapul a kabátom belső zsebében. Évek hosszú során semmi, de semmi nem lágyított a magamra erőszakolt keménységen, csak ez a kiáltás, a- mit a lányom küldött utánam nagykorúsága küszöbéről. Monológ: Én voltam a hülye, hogy oda- álltam a riporternő lencséje elé. Ha nincs ez a kép és a riport, hinnél tovább is anya „szörnyetegében“, nem lenne benned zűrzavar éppen most, a vizsgáid előtt. Lefényképezhette volna bármelyikünket. Egyformák vagyunk. A kitüntetést is az egész brigád kapta, nem én, nélkülük semmit se érek ezer méter mélyen a szénfal előtt. De aki igazán ismeri a magunkfajtát, az tudja, hogy inkább ki- küld még ötven csille szenet csak úgy, ráadásnak, az könnyebb, mint beszélni égy újságíró mikrofonjába. Ezzel tisztában voltam én is, mikor jelezték, hogy jönnek az újságtól. Már szövegeztem is magamban a mondatokat, de nem állt össze a fejemben semmi, csak azt tudtam, hogy mondanom kell majd valamit, ha már én vagyok a vezető. Kötelesség ez is, mint minden más a föld alatt és a földön, hiszen miattunk fáradt az elvtársnő a prágai szerkesztőségből Karvináig. Műszak után, amikor kiléptünk a felvonóból, már ott várt a riporternő, a párttitkárunk és valaki a termelési osztályról. Na, ezt egy- -két szóval elintézzük és mehetünk zuhanyozni — gondoltam, de tévedtem. A riporter nem a tárna előtt akart velem beszélgetni, hanem meghívatta magát a lakásomra. A többiek röhögtek a hátam mögött, mert csak egyedül vagyok nőtlen, ha csipkedem magam, ösz- szejöhet valami, mondták kajánul. Sokáig beszélgettünk. A bányászéletről, a fiúkról, míg a riporter váratlanul megkérdezte: — Család? Valahonnan, a messzeségből felsejlett bennem az a másik lakás, ott az ország túlsó végében, benne a szobád, Judit, a gyerekágyad, melyből felém nyújtod a cumidat. eszelősen motyogtam magam elé: Jutka, Judit... Ősszel megkaptam a katonai behívót átképzésre. — Tiszta főnyeremény ■— mondták a .fiúk. — Huszonnyolc nap, itt helyben, felér egy vállalati ü- düléssel. Hát nem ért fel. Már az első héten kimenőt kaptam. Irány a pályaudvari talponálló, csak ott mérnek plzenl sört. Semmi kedvem se volt menni, téged akartalak látni, de sose szerettem kilógni a sorból. Mentem hát én is, miíit valami hülye keljfeljancsi. Éjfélig maradtunk a restiben, a kimenőm éjfél után kettőig szólt, időmilliomos voltam. Hazamentem Rúgkapálsz a lábaddal, a kezed is jár, mint a motolla, mikor az á- gyad fölé hajolok. Még nem tudod felfogni — egyéves se vagy >—, hogy nekem mennem kell. Lemondtam rólad, mint egy agyalá- gyult öngyilkösjelölt az életéről... Két hét múlva megjelent a riport. Benne volt minden. Az is, a- miről nem beszéltem. Fogalmam sincs, miként derítette ki a szerző, hogy valaki rettenetesen hiányzik az életemből *... Anyának sokszor igaza volt, bár a „szörnyeteget“ elengedhette volna, ha előtted esett szó rólam. Bár ritkán emlegetett, mint írod. Mindig olyanokkal dolgoztam együtt, akiknek nem ért véget a műszak a gongütéssel. Utána beültünk valahová és folytattuk egy korsó sör mellett elméletben azt, amit egy órája abbahagytunk. Ez a szokásom akkor se változott, a- mikor anyától a „szörnyeteg“ becenevet kaptam érte, akkor .se, a- mikor téged vártunk, és örültem neked már akkor, mikor még nem voltál több reménységnél. Tudnod kell, hogy én nagyon szerettem anyát, meg mindent, a- mi az élethez tartozik. Téged is úgy ' szerettelek, hogy míg anya terhes volt veled, imádkozni is elmentem volna, csakhogy gyere már, és lány legyen, akit várunk. — Mit csinál Jutka? — kérdeztem naponta, amikor még hónapok" .voltak a világra jöveteledig. >— Rúg — mondta durcásan anya, mert ő fiút akart. Mikor megszülettél, és a szülészeten kiszólt a nővér, hogy lányom van, mindenki azt hitte, megbolondultam. Tele voltam valami furcsa csodával, ölelgettem a vadidegen embereket, akik szintén á maguk nagy pillanatára vártak a szülészet folyosóján. Én ritkán érzékenyülök el, de akkor folyt a könnyem, végigcsurgott az arcomon, nem is törültem le, sós íze volt a szájam szegletében, míg hát megnézni, hogy alszol a kiságyadban, amit a fiúktól kaptál a- jándékba, akikkel együtt dolgoztam a gyárban. A lakásunk kulcsa nálam volt, nesztelenül léptem be, anyát se akartam zavarni. A folyosón felgyújtottam a villanyt, benéztem a szobádba^ A félhomályban láttam, hogy álmodban az ujjadat szopod. Az anya ágya üres volt. Egyedül voltál a lakásban, a magad nyolc hónapjával, mint egy főbérlő. Nem zavart, de nem is vigyázott senki az álmodra. Kiültem az erkélyre és vártam. Három körül jött anya karonfogva egy férfival. A kapu előtt hosszan csóko- lóztak. Mikor feljött a lakásba, megpofoztam. Mindennapi banális történet. Mégse mondom majd el neked, legalábbis nem így. Nem értettük meg egymást — ez minden, 'ami köztünk történt. Kívánj valami más ajándékot a születésnapodra. *— Szeretem azt a férfit, rövidesen összeházasodunk — mondta ä bontóper után. — Ha tényleg elmész ebből a városból, mint ígérted, kérlek, ne zavard többé a gyereket. Még olyan pici, hogy elfogadja igazi apjának azt, aki felneveli. Az meg esetleg adoptálja is. Nem váíászoltam, csak bólogattam. Rendben van, eltűnök. Nem miatta, de érted. Adoptáljon hát az a másik. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy egy csonka családban való felnövésre ítéljelek. Hogy aztán mégsem adoptált, sőt, tíz év múlva lelépett ő is, arról én már nem tehetek. Te nem tudod, hogy a brigádomban négyen is dolgoznak a városból. Kéthetenként járnak haza a családhoz. Ezek a fiúk lettek később a kémeim, így is hívtak bennünket a többiek: a karvinai titkos szolgálat. Mindenki megkapta tőlen a feladatát a vonatraszállás e- lőtt: mikor, hol, kinél kell érdeklődniük utánad. Kettőjük bolondja volt a fényképezésnek, ezeket külön kiképzésben részesítettem. Hétéves korodtól fogva fényképeztek mindenütt, ahol feltűnés nélkül, titokbap lencsevégre tudtak kapni: a házunk előtt, a játszótéren, az utcán, és ki tudná megmondani, hol. Tíz évig működött e titkos. szolgálat, majd meglátod, milyen eredménnyel. Az utolsó felvétel, a százharmadik, a gimnáziumi érettségid előtt készült, egy csupa mosoly kép az iskolád előtt. Szöszke hajad lebben a szélben, az arcod ragyog, mint a júniusi nap az é- gen. Egy fiatalember áll melletted, és fogjátok egymás kezét. Akkor írtam az osztályfőnöködnek, akinek a nevét és címét szintén a fiúktól tudtam meg. Megírtam mindent úgy, ahogy történt, kérve a diszkrécióját. Jött is a megnyugtató válasz nemsokáta, hogy nagyszerű emberré lettél nélkülem is, jól tanulsz és orvosnő szeretnél lenni, de ismernem kell a helyzetet, milyen nagy a túljelentkezés az orvosi karra, nem tudja, sikerül-e bejutnod, pedig megérdemelnéd... Tízezer koronám volt a takarékban, másnap kivettem az utolsó fillérig. Betettem egy borítékba, megkértem az egyik brigádtagot, aki épp hazakészült. Máig sem tudom, hogy jutott e- szembe pénzzel egyengetni előtted az utat, mindha a tehetség és az akarat megvásárolható volna. Nem is beszélve a felvételi bizottságról, amely majd eldönti, hogy alkalmas vagy-e egyáltalán arra a pályára. Barátom visszajött a tízezer koronával és a következő szöveggel: „A lányod, úgy látszik, különb ember nálad. A felvételi vizsgája kitűnően sikerült anélkül, hogy a szorgalmán kívül valami mást is bedobott volna az ügy érdekében.“ Aznap este leittam magamat a sárga földig. Ülök a Karpatia kávéházban, és várlak. Lesem a ki-be csapódó lengőajtót, amelynek üvegén át látni lehet a ruhatár pultjára. Tele a helyiség, délután jván. Körülöttem mindenki beszélget valakivel, de nem ér el a tudatomig a hangzavar. Csend van bennem, régen elfelejtett nagy-nagy nyugalom, nem a várakozás feszültsége. Éppen megfordítva, mint ahogy eny- nyi év után elvárható lenne. Talán azért van így, mert érzem, hogy közel vagy hozzám, vagy a hazatérés nyugalma munkálkodik bennem. Most lépsz be az ajtón. A kabátod beadod a ruhatárba, és az ajtó felé nézel. Innen messziről is látom a „teljes hasonlóságot“, az arcvonásaidat tényleg tőlem örökölted. De ahogy elindulsz felém, az már nem Te vagy, és nem én ' vagyok, húsz évvel korábbi a kép: Anya mozdulataival közeledsz az oszlopsor között, az ő szöszke haját tépázza a lengőajtón át benyargaló léghuzat. Percekig állunk egymással szemben. Csak akkor ölellek át, mikor az első könnycsepp végiggördül az arcodon. Érzem, mindenki minket figyel, és gondolják a magukét: Íme, a vén knapek az ifjú szeretőjével. Így festhettünk egymást átölelve. De semmi nem ér fel ehhez a pillanathoz, se gúny, se mosoly, ezt csak úgy tudtuk kivárni, hogy tudatunkon kívül egy percre se szűntünk meg egymáshoz tartozni. Apa hoztál nekem ajándékot?, kérded reménykedve. s— Hoztam. Nézd, ez mind a tiéd — mondom, és kiborítom a táskámból a fényképeket. Hull a sok felvétel, mint a januári hó, tele van vele az asztal, a szőnyeg a lábunk körül, a szék, ahol ültem, míg vártalak. Mbsolyogsz, sírsz, okomly vagy, álmodozó, százháromféle változatban vagy jelen. VAJÄNYI BÉLA’ A gyerekek barátja A gonás Aliz egyike azoknak a pionírdolgozóknak a duna- szerdahelyi (Dun. Streda) járásban, akik céltudatosan, hozzáértéssel és kitartással veszik ki részüket a mozgalmi életből. Immár hetedik éve áll a gellei (Holi- ce) V. I. Lenin pionírcsapat élén. Szereti a gyerekeket, szivesfen dolgozik velük, mondván — elfelejti gondját, baját, szinte egynek érzi velük magát. Aliz a járási pionírtanács plénumának tagja, a járást pionírház lektora. Arról faggatom, hogyan készül csapata a Pionírszervezet születésnapjának megünneplésére. — Klubunkban három fa.' liújságon régi fényképekből kiállítást készítünk az elmúlt évek pioníreseményeiről. Felelevenítjük az első sítanfolyamot. a színdarabokat — mint a Többsincs királyfit, Az aranycsillagos királykisasszonyt —, a sportsikereket, vagy a hulladék- gyűjtést. Beszélgetésre hívjuk meg az első pionírokat. Az évforduló hetében ún. örömhéttel tesszük még színesebbé a legkisebbek szervezetének születésnapját. Több éve ismérem Agonás Álízt. Tudom róla, nem szívesen beszél önmagáról. Amikor azonban ez elkerülhetetlen, néhány keresetlen szóban így vall munkájáról: — Szeretem a hivatásomat, nagyon szeretem az embereket. Boldog vagyok, ha engem is szeretnek, megbecsülnek. Az a kívánságom, hogy a 40. évfordulót is, az ideihez hasonlóan, gazdag munkával köszönthessük. CSIBA LlDIÁ Fellendülőben a munka Ä LIAZ nagykürtös! (Ver* ky Krtís) gépipari üzeme dolgozóinak átlagéletkora 28 év. Ez azonban nemigen tükröződik a SZISZ üzemi szervezetének tevékenységében. Egészen múlt év kezdetéig csak az elégedetlenség hangján lehetett szólni mind a vezetőség, mind a tagság munkájáról. Aztán új emberek kerültek a vezetőségbe, olyanok, akik akarnak és tudnak is dolgozni. Az ő érdemük is, hogy 121-ről 195- re emelkedett a taglétszám, és megélénkült a szervezeti élet. A SZISZ üzemi bizottsága nagy figyelmet szentelt a politikai oktatásnak és a különféle tanfolyamoknak. Dicséretes, hogy tavaly harminc fiatal bekapcsolódott az újítómozgalomba. Felien-, dűlőben van a munka a pionírokkal, amit az is bizonyít, hogy a tagok közül hárman pionírvezetők. A tagság társadalmi aktivitására sem lehet már panasz, hiszen nemcsak az üzem térségét szépítik, hanem ott voltak a szénakaszáló táborokban is. Jó eredményeket ér el a Bolgár Lukács vezette gépi karbantartó ifjúsági kollektíva. De dicséret illeti az Éva Findrová vezetésével dolgozó ifjúsági szó. cialista brigádot is. BODZSÁR GYULA
