Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-04-10 / 15. szám
ű7 IFJQSÜG 7 r etőpontjára hágott a 'lókedv. rA vőlegényt meg a menyasszonyt átkísérték egy másik kunyhóba, kukorékoltak az első kakasok, de a harmonikás még húzta, a házikóban még táncoltak, öt villanykörte égett vakítóan és melegen, nyughatatlan gyermekek fészkelődtek az ablakokban. Folyt az ital, tűnt az étel, hullottak a könnyek, dalolva, táncolva vigadtak. Mindig került az asztalra vodka és ennivaló, foxtrottot és tangót nyekergö gramofonnal cserélték föl a harmonikäst, s nem csökkent a dobaj, a guggolás tánc, a talpak csoszogása, no meg a jókedv sem, mindez fölerősödött az utcán, és messzebbre is elhallott, a szántóföldig és a folyóig, s most már minden környező faluban tudták, hogy mulatnak Podvorjéban. Mind jókedvűek voltak, csak Szonyát nyomasztotta a bánat. Hegyes orra kipirosodott a vodkától, feje zúgott, szíve fájdalmasan vert: sértette, hogy senki nem veszi őt észre, hogy mindenki jókedvű, mindenki szeret valakit, csak öt nem szeretik, táncra sem kéri föl senki. Tudta, hogy nem szép, szégyellte hegyes vállát: hányszor megfogadta, hogy nem megy el olyan összejövetelre, ahol táncolnak, isznak, és szeretik egymást az emberek, de soha nem tudta megállni. Már korábbah sem szeretett belé senki, mikor még fiatal volt, s a főiskolán tanult. Soha nem kísérték haza, meg sem csókolták. A főiskóla elvégzése után falura került, kapott egy szobát az iskola épületében. Esténként dolgozatokat javított, olvasott, szerelmes verseket memorizált, moziba ment, hosszú leveleket írt barátnőinek, és epekedetr. Két éven belül majd minden barátnője férjhez ment, ö meg tovább sápadt, soványodott... / rigykedve bámulta a boldog menyasszonyt, bágyadt hangon „csókot!" kiáltott a többiekkel együtt, de egyáltalán nem volt csókolódzó kedve arra a gondolatra, hogy ő soha nem fog lakodalmat ülni. Bemutatták neki az állatorvossegédet, Nyikolajt, egy komoly, markáns arcú, fekete szemű, jó kiállású fiatalembert. Egymás mellé ültették őket. A fiú udvarolni próbált. Szonya mindent evett és ivott, a- mit csak eléje rakott, s úgy tetszett, hogy Nyikolaj tekintete kifejező és bensőségesen gyöngéd. Am ki tudja, miért, egyre inkább elkomorodott, már nem is gondoskodott róla, beszédbe elegyedett valakivel, aki az asztal túloldalán ült. Aztán egyszerűen otthagyta, másokat vitt el táncolni, kurjongatott, hosszú karjával hadonászva hangoskodott, visszajött az asztalhoz, ivott, majd kiment, vissza sem jött. Szonya egyedül üldögélt a sarokban, és lenézte és sajnálta magát! Nemrég nagyon szép sötétkék ruhát varrt magának, mindenki dicsérte, mondták, jól áll. De lám, a ruha sem segít, mi sem változik ... Éjjel háromkor az elhanyagolt, boldogtalan lány, orcáján vörös foltokkal, kisom- polygott a tornácra. A kunyhók sötétbe burkolóztak. Aludt a falu, csönd volt, csak annak a házikónak az ablakaiból hatolt ki a harmonika hangja, a kiáltozás, a lábak dobogása, ahol mulatoztak. Fény pásztázta a füvet, s ettől vörhenyesnek tűnt. Szonya álla reszketett. Ajkába harapott, de ez sem segített. Lement a tornácról, a sötétségben alig tudott elbotorkálni a fehéren és lágyan kirajzolódó nyírfához, háttal nekitámaszkodott és elsírta magát. Szégyellte, hogy sír, félt, hogy meghallják, s hogy elkerülje ezt, illatos kendőjét a szájára szorította. De senki nem hallotta meg. „Elég — gondolta, behunyt szemmel, i- Elmegyek." Már indulni akart, de a lába nem engedelmeskedett. — Mi baj? — kérdezte mögötte valaki. Szonya visszafojtotta lélegzetét, a kendőt elkapta szájáról, megtörölte arcát, s még a nyírfának támaszkodva restelkedőn hátrapillantott. Nyikolaj! Nem valami biztosan állt a lábán, s hogy el ne essék, a lány vállába csimpaszkodott. Keze földtől volt mászol os. — Maga az? Én a veteményesben jártam — mondta ittas hangon. Dülöngélt, és odaszorult a lányhoz. — Meghívott az esküvőjére a nyomorult... nehezen forgott a nyelve. — De én... én megölöm! — Nyikolaj a fogát csikorgatta, és ocsmányul káromkodott. — Rosszul érzi magát? — kérdezte Szonya ijedten. — Hozzak vizet? Nyikolaj támolygott. — Hányingerem van — mondta. Szonya megsajnálta, hozott egy vödör vizet. Locsolta a fejét. Nyikolaj engedelmesen előrehajolt, prüszkölt, és érthetetlenül dörmögött. Amikor nedves fejjel, egyszál ingben már a tornácon ült, és rágyújtott, Szonya még letisztogatta a kiskabátját. jobban van? — kérdezte halkan,mert félt, hogy kijön valaki, s még meglátja. — Kicsibei könnyebb... Hogy lehet, hogy még nem láttam eddig magát? Én itt mindenkit ismerek. — Ritkán járok mulatságba. — Nem maga lakik az iskolában? — De igen. — Elkísérem. Akarja? Nyikolaj fölállt, kiskabátját a hátára vetette, ingatta a fejét. — Miért sírt? Bántotta valaki? Szonya hálát érzett, és erősebben vert a szíve. T- Nem bántott senki... — Csak szóljon, ha bántják, és annak a nyomorultnak szíjat hasítok a hátából! Karon fogta S,zonyát, és elindult vele a poros úton. A sövények és a veteményeskertek melletti kis .ösvényen lépkedtek már, a füvet belepte a harmat. Mm lánynak nevetős kedve támadt. Miniig ha kívülről látná magáig Szívesen rá- m 9 hajtaná-fejét Nyikolaj vállára, de el- szégyellte mágát erre a gondolatra, és .a- mikor a fiú támolyogva hozzá nyomakodott, sebtében félrehúzódott. sé kibodorította a haját, és beparfümözte magát. Izzadt a tenyere. MMent át a falun, s úgy érezte, minden KwM ablakból őt nézik, mindenki tudja, hova megy, és miért. Röstelkedett, gyorsabban akart menni, de nem bírt. Csak a földeknél lélegzett föl szabadon. Meleg volt, az országút enyhén porzott, a bíborszínű nap épperi lehanyatlott. Az út menti mezsgyén traktor állt. A vezető olajfoltos munkaruhában a motoron matatott. Ahogy észrevette Szonyát, . fölegyenesedett, kezét nadrágjába törölte, rábámult, és elgondolkodva nézett utána. Szonya megijedt, hogy Nyikolaj tán hamarabb odaér, nem várja meg, elmegy. Fölgyorsította lépteit, aztán futásnak eredt. Midőn a távolban feltűnt a gabonaszárító, megállt, mert senkit nem látott a közelében. Kiszuszogta magát, levette és fűvel törölte poros cipőjét, jött egy kisfiú horgászboltul, kukacot keresgélt. Az álon szekerek közeledtek a város felöl, utaJURIJ KAZAKOV A CSÚNYA LÁNY — Maga egészen részeg — mondta neki gyöngéd szemrehányással a hangjában, mintha csak régi ismerőse volna. Nyikolaj végigsimított kezével az arcán. — Ki itt a részeg? Elérlek az iskolához, fölléptek az ámbi- tusra. Szonya megszeppent: nem tudta, mit tegyen, menjen be máris, vagy várakozzék. Félve, hogy Nyikolaj megbántódik, maradt. A fiú mámorosabbnak tűnt, lihegett, és fogta Szonya karját. — Mondjon valamit — kérlelte Szonya. — Mit mondjak? — kérdezte a fiú resze- lös hangon, elkapta és úgy megszorította a lányt, hogy minden csontja recsegett-ro- pogott. — Engedjen! -- .suttogta Szonya, kiszakítva magát az ölelésből. — Engedjen! Nyikolaj is suttogott: Csönd legyen. Csönd. Ne légy bolond! — Odanyomta a falhoz. — Nyugodj meg, Kolja! Istenem, mit akarsz? A fiú dörmögve kérdezte: — Szeretsz te engem? — Ne, Kolja, ne... — mondta Szonya oly szomorúan, hogy Nyikolaj elengedte. Kifújta 'magát, krákogott, majd rágyújtott, és a gyufa lángjánál a lány arcát fürkészte. — Na jól van... Ne haragudj. Tudod, mit? Gyere el holnap a• gabonaszárítóhoz. Eljösz? — Mikor? — kérdezte Szonya, egész testében reszketve. — Este hétkor! — Eljövök. — Akkor jő .; a Nyikolaj nyújtózkodott, elhajította a csikket, s hosszan taposta a sarkával. — Hát addig is ... Még egyszer megcsókolta, simogatta az arcát, lelépett a tornácról, és eltűnt a sötétben. Odahallatszott, hogy énekelt. Borízű hangon és hamisan. Szonya levetkőzött a szobájában, ,hideg teát ivott. Hálóingben a tükör elé lépett, hosszan és bánatosan nézegette az arcát, hegyes vállát, kiálló kulcscsontjait. Istenem, de rémisztő vagyok — gondolta, és megborzadt. — Csukamájolajat kellene inni. A tartóból kikanalazott egy kis vajat. Utálatos volt, de csak nyelte, nyelte, s közben Nyikolajra gondolt. Nemsokára eloltotta a villanyt, lefeküdt, de nem tudott elaludni. — Ez volna a szerelem? -r- kérdezte fennhangon Szonya, és a fal felé fordult. Másnap alig bírt magával. Már reggeltől esett. Miközben diktált a gyerekeknek, rémülten nézte az ablakon át az ázott tyúkokat, a tócsákat. Am az eső elállt, s az iskola mellett estefelé elsuhanó gépkocsik már porfelhőt hagytak maguk után. A tanítási nap végén leült levelet írni a barátnőjének. Megírta, hogy tegnap egy fiú hazakísérte, és mára találkát beszélt meg vele. Hosszú levelet írt. Miután végzett, valami okból úgy döntött, hogy szerelmes Nyikolaf- ba. Vitte a levelet a postára, majd hazament, lefeküdt. Arra gondolt, eljön-e Nyikolaj a találkára, vagy nem, s ha igen, hogyan fog viselkedni, miket mond. Félve gondolt rá, mit csinál majd, ha megint megcsókolja. Annyira megzavarták ezek a gondolatok, hogy öltözködéskor remegett a keze. A tegnapi sötétkék ruhát vette föl, kis, sai felé nézegettek. A kisfiú elment. Szonya virágot tépett a szárító mellett, és le- ' velein számolgatta: — Eljön, nem jön, el-jön, nem jön el.., Az jött ki, hogy nem jön. Körüljárta a szárítót, nézegetett mindenfelé, nem tudta, merről bukkan föl, ha mégis.. Teljesen kimerült a várakozásban, mire Nyikolaj feltűnt. Lefelé sétált a folyóparton, zsebre tett kézzel, vállára vetett kiskabáltal. Ahogy Szonya közelébe ért, feszült figyelemmel fürkészte, mint az olyan ember, aki elfelejtett valamit, s erőlködik, hogy eszébe jusson. Közelébe érve elnézett mellette, és le- ereszkedön fogott vele kezet. — Üdvözlöm. — fö napot — felelte Szonya, és lesütötte a szemét. — Régóta vár? — Nem ... \ — Hm ... Hát... menjünk a hősbe. Megkerülték a szántót, és egy szalmakupacra huppantak. Sötétedett. — Szerencsésen hazaért? — kérdezte Szonya, gyors pillantást vetve Nyikolajra, és értőn, együttérzőn mosolygott. — Igen... Nyikolaj ásított, és letette a kiskabátját. — Csak nem aludtam ki magam. — Szonya szelíden megjegyezte: — Rosszalkodott tegnap. — Csak nem? Nyikolaj egykedvűen átölelte a lányt, mintha meg akarná csókolni, de meggondolta magát, és csak a bőrére lehelt a nyakkivágásnál. — Nemsokára besötétedik — jegyezte meg Szonya, és engedékenyen simult Nyiko- lajhoz, hallotta a szívének dobbanását. — Később kimegyünk a borsőjöldre. jó? Nyikolaj arrafelé intett. ■— Van ott egy kalyiba. Jössz-e? NAGY ZOLTÁN illusztrációja — Ne beszélj erről, Kolja! A fiú hirtelen hangot váltott. — Aludni akarok. Hadd feküdjem le... Lefeküdt, szétvetette csizmás lábait. Szonya ölébe hajtotta fejét. így hevert egy darabig csukott szemmel, aztán elkapta Szonya oldalát. — Miért vagy te ennyire sovány? ■ A lány lélegzete,egy pillanatra kihagyott. — Ilyen az alkalom — válaszolt erölte- tetten mosolyogva. — Az alkatod! Nyilván beteg vagy. Mint a szarvasmarha. Ha megbetegszik, etetheted, sovány marad. ^ onyát már nem érdekelte semmi, J JÉ s nagyokat nyelt, hogy legyűrje undorító émelygését. ‘ — Miért ilyen goromba? — kérdezte félénken. — Vagy azt hiszi, velem mindent lehet? Ne merészeljen így beszélni, megértette? Alsó ajkába harapott, és megtörölte őszemét. — Menjen innen! Én nem vagyok magának szarvasmarha, vegye le a fejét a tér demről, és takarodjék! Nyikolaj zavartan felült. — Bocsánat. Nem akartam. A munkában szokfa meg az ember az ilyen beszédet'... — Nem, nem a munkában — mondta Szonya most már nyugodtan, de szomorúan, és lehajtotta jejét. — Hanem azért beszél így, mert... mert azt gondolta, ha eljövök, akkor mindent lehet. Nyikolaj a tarkóját vakarta, de nem felelt. Hosszú hallgatás után Szonya megkérdezte: — Miért dühöi. gött tegnap? . — Mert le kell számolnom azzal a nyomorulttal. Elszerelte tőlem Zojkát, feleségül vette. Pedig én jártam vele ... — Magát biztosan sok lány szereti — mondta Szonya. Nyikolaj félrehúzta a száját, mint aki savanyúba harapott, és megint a lány térdére hajtotta a jejét: — Ismerem én az 6 szeretetüket! — Miért mond ilyeneket, Kolja? — kérdezte sietve Szonya. — Bízni kell az emberekben. Ha körülnéz, láthatja, mennyi rendes ember van nálunk. Nem hiszi? — Miben higgyek7 — Az ember .tisztaságában. Nyikolaj elmosolyodott: Tisztaság! ................................... Megfordult, ásított, és behunyta a szemét. Acélos erő sugárzott nagy, lusta alakjából, erős nyakából, határozott, szép arcából. Szonya remegő kézzel simogatta Nyikolaj haját, vágyakozva nézte, még mindig röstelkedve és pirulva. — Kolja,... Maga jó ember, én tudom, a lelke is jó — rebegte. — Várjatok! — kiáltotta hirtelen Nyikolaj, fejét fölkapva. Aztán a lány térdére tá' maszkodva fölült. Közelben az úton ketten lépdeltek, halkan beszélgetve. — Hé! — kiáltott feléjük Kolja. — Mire jő ez, Nyikolaj? — suttogta Szonya, arcát tenyerével el födve. — Hova mentek? — kiáltott utánuk a fiú. — Mulatságba. Ki vagy? Csak nem te vagy az, Nyikolaj? — De én. Hol van a mulatság? Szosznovkán. — Várjatok! Veletek megyek! Gyorsan fölállt, hátára vetette a kiskabátját. Krákogott, és kezét nyújt ott a a lány felé ... — Na, viszontlátásra. Majd találkozunk... Fölkaptatott az útra, s a távozók után rohant. Szonya csak ült, Hátát a falnak támasztotta, és reszketett. Sírás fojtogatta. Végre nehezen föltápászkodott, s elindult hazafelé. Ahogy távolodott a folyótól, a levegő mind szárazabb és melegebb lett. Már fénylettek a csillagok. Távol a földeken traktor szántott. Fényszórói alig látszottak, csak a motor gyönge zúgását lehetett hallani. Aztán megkönnyebbült. Arra gondolt, hogy ö mégiscsak nő, szíve van és lelke, s boldog lesz, aki ezt majd megérti. Erőt és könnyedséget érzett,, ahogy immár magabiztosan lépkedett. Milyen jó itt. a sötétben, egyedül a hulló csillagokkal... „Az a faragatlan tuskó!" Hamarosan az álomba dermedt faluba ért. Csak néhány kunyhóból szűrődött ki fény. Nagy, fehér szőrű kutya lopakodott elő valahonnan. 'Észrevette a lányt, utánafutott, megszagolta. „Csak az- kéne, hogy megharapj" — gondolta Szonya, s. feléje fordult. De a kutya nem harapta meg, csak orrával megbökte a lábát és aztán elsőm polygott. Szonya ment tovább, most már egészen könriyű szívvel. Pető Miklós fordítása J» 1;