Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1984-03-20 / 12. szám

ÜJ IFJÚSÁG 5

— Hány napot óhajt Zanzibáron maradni? — Tucatnyian sem érkeztünk a szigetecske repülőterére. A határ fiatal őre meztelen lábát sebtében tornacipőbe bújtatja, úgy siet ki az utasok fogadására.

I

— Egyet válaszoltam. Ö pedig akkurátusán beírja az útlevélbe pecsételt vízum kipontozott sorába: One Day — egy nap. Felébred bennem a kíváncsiság:

— Mennyit írna be, ha történetesen két hónapig kívánnék maradni?

— Két hónapot. Á tartózkodási engedély addig érvényes, ameddig ön óhajtja.

Zanzibár a Tanzánia néven a — zám., 1964-ben egyesült Tanganyiká- val (ez a 'Tan-). Fenntartott magának bizonyos autonómia-jogokat. Így eshet meg, hogy ha valaki Tanzániából érkezik Tanzániába — Zanzibár- ba —, csak érvényes vízummal léphet a sziget területére. Ellenben tartózkodási idejét ki-ki maga szabhatja meg,

Márpedig erre a földre lépni igencsak érdemes. Kicsi, 1600 négyzetkilométer, autóval egy nap alatt bejárható, de — mint j. F. Elton angol utazó írta még 1879-ben — Itt égy művész heteken át találna ihletet. Noha szavai több mint száz évvel ezelőtt íródtak, nemcsak igazságuk állt ellen az időnek, hanem Zanzibár sajátos hangulata, a korabeli épületek s nagymértékben az életforma is.

De maradjunk a reptéren. Egy civilruhás fiatalember — ugyancsak tornacipőben — tárgyalni szeretne, s ragaszkodik hozzá, hogy az irodájában váltsunk szót. Már megyünk is. A repülőtér bejárata előtt álló kicsiny alumínium kioszkhoz vezet. Tetején harsány betűk hirdetik: Zanzibar Tourist Office. A fiú beáll a pult túlsó oldalára, két kezét ráhelyezi, szélesen elmosolyodik és kenetteljesen közli.

— A zanzibári turistairoda üdvözli önöket, és felajánlja szolgálatait.

Rosszat sejtek. Ez pénzt akar. Most következik a levágás, a kiszolgáltatott utas megfejése.

— Ha lehetne valami prospektust... — próbálkozom kipuhatolni szolgáltatásainak mibenlétét.

— Az sajnos nincs, de taxit, akár a városba való utazáshoz, akár egész napos körutazásra, rendelhetek.

— Igen, az jó lesz — mondom, s a fiú máris intézkedik.

— Rasid! — kiáltja oda a rozoga Toyotájával egymagában várakozó taxisnak. Az készségesen odajön, máris megragadja a csomagokat.

— Egy pillanat! — Megfogom a bőrönd fogantyújára tapadó, keskeny csuklót. — Mennyi lesz a taxi?

Az egyszemélyes idegenforgalmi hivatal így válaszol:

— Majd megegyeznek Rasid Mohameddel, a 264-es számú taxi tulajdonosával. Kívánok önöknek kellemes tartózkodást Zanzibárban.

Rasiddal nem kellett alkudozni. Tíz dollárt kért a teljes napra, idegen- vezetéssel együtt. Afrikai viszonylatban is szégyenletesen olcsó ár. Máig is röstellem otrombán kinyilvánított bizalmatlanságomat. Zavart, hogy nem értettem a fiú státuszát. Hiszen még közvetítési díjat sem számolt fel. Ma már meggyőződésem, csupán azért teljesít „irodájában“ szolgálatot, hogy legyen aki élőszóval üdvözölje a Zanzibárra érkezőt.

MICSODA KEVEREDÉS!

Zanzibár mesebeli város. A nagy csend. A végtelen, álmos nyugalom. Az ósdi, kopott falak, a függő arab erkélyek, a díszes, kőbe vésett kapubejárók. a fényesre csiszolt rézveretek. a méternyi széles sikátorok, a titokzatosan kihalt város, az ablakokból kibukkanó és nyomban eltűnő fejek, a leskelődő gyerekek, a suhogó,

fekete leplekben fel-feltűnő és sebesen elillanó asszonyok. És természetesen a szanaszét heverő szemét, az életfolyamatok prózaiságára figyelmeztető szagok.

Arab, indiai, portugál és ki tudja, még mennyi kultúra, építészet keveredik itt, az eredetit nem utánzó, arra inkább csak emlékeztető sajátos stílusban, ősi időket idéző patinával. Nem a szegénységet juttatja az eszembe, inkább valami olyasfélét, mintha egy megelevenedett, képes történelemkönyv lapjai között lépdelnék. Méghozzá biztonságban. A veszélyeztetettség legcsekélyebb érzése nélkül. Nagy szó ez Afrikában. Nem a- karnak megvágni. Nem akarnak kifosztani. Rasid sosem zárja be az autót, még mialatt ebédelünk, akkor sem. Zanzibáron nincs bűnözés.

v, V

A sziget zizegőén muzsikáló neve perzsa eredetű. Zangh — fekete, bar

— part.

A négyszázezer zanzibári (ennek mindössze tizede él a városban) afrikai néger, arab és indiai — ez aztán a keveredési Ez a sziget volt az arab elefántcsont- és rabszolga-kereskedelem központja. Hivalkodó pompa és az emberiség nyomorúsága együtt

— tenyérnyi helyen. Rasid szerint ma is őrzi az emlékezet azoknak a régmúlt időknek a borzalmait, amikor az arab kalózok évente egyszer megjelentek gyors járatú dau vitorlásaikon, s adó gyanánt nőt és rabszolgát rek- viráltak. A jobb módúak már előre „bespájzolták“ a rabszolgákat. A szegények pedig kijelölték maguk közül, ki megy.

A dau még ma is megvan. Rasid nem szívesen áll meg a hajóépítő műhelynél. Pedig tanulságos. Ugyanúgy építik ma is, fából, szekercével. A dauk mind a mai napig jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolítanak le. A partközeiben maradva eljutnak még az arab kikötőkbe is árujukkal. Koprát, szegfűszeget, fahéjat, kakaót szállítanak ezek a masszív vitorlások

— a személyi számítógépek korában.

A hajóépítő műhely tulajdonosa morog. Nincs fotó — mutatja. Munkásai zord arccal markolják meg sze- kercéjüket. Megpróbálok üzletelni: küldök a kész képekből az engedély fejében.

— Nem fogja maga azt elküldeni

— a túlsúlyos, fekete tulajdonost nem lehet egyszerű szavakkal kifizetni. Végül Rasid kezeskedik értem, ő garantálja, hogy elküldöm a fotókat, így végre fényképezhetek.

Egy teljes évig épül egy hajó. Mennyi az ára?

— Mit érdekli? Úgysem akar venni —■ borul el ismét a tulajdonos arca. Nem értem, miért bizalmatlan. Ügy nézek én ki, mint aki az adóhivatalból jött?

— És ha mégis... — erősködöm. Kíváncsi vagyok az összegre. De ő hajthatatlan. Kinevet. Az ilyenek — mármint én —, nem szoktak daut venni. Jönnek, kérdezősködnek, fecsegnek mindenfélét, és örökre eltűnnek.

Belátom, igaza van. Kemény ember. Azért lehetne barátságosabb. Nézem az arcvonásait. Nagy küzdő lehet. Kikaparja magának, ami kell. S tud vigyázni arra, ami az övé.

MENNYI A FELESÉG?

Maruhubi szultán palotájához megyünk. A XVII. századi uralkodó 99 feleséget tartott. S mivel jó férj akart lenni, mindegyik feleségének önálló szobát építtetett. Azért magára is gondolt: akkora úszómedencével ajándékozta meg önmagát, hogy egy mai amerikai milliomos is megirigyelné.

A többnejűség ma is divat, de már korlátozzák a törvények. Legfeljebb négy felesége lehet az itteni állampolgárnak. Ez sem kevés. Megkérdem Rasidot, neki mennyi van. Válasza nem éppen zanzibári:

— Egy. De az is sok.

— Miért nem több?

Rosszallóan néz rám:

— Hat gyerekem van. Egy asszonyért 2—3000 Shilling menyasszony- -váltságdíjat kell fizetni. Sok pénzl

Zanzibári gyerekek

Hivatalos árfolyamon 375 amerikai dollár. A feketepiacon alig száz.

•— És mit szól az új asszonyhoz a már meglévő feleség?

— A férfi dolga.

Rasid szerint elég gyakran kimerítik a „keretet“. Ö maga ellenzi a dolgot, ósdinak tartja, szerinte a felvilágosultabb fiatalok már nem cselekszenek így.

A PANELHAZAK DICSÉRETE

Mintegy ellensúlyozásul a keleti városrészbe robogunk. Tágas térségen hajt keresztül, széles utcába fordul. Szempillantás alatt megváltozik a táj képe. Minden ismerős. Kékre festett kockaházak. Erkélyeken száradó mosott ruha- Lapostetőn sorakozó tévéantennák. De hiszen ez egy lakótelepi utca. Rasid büszkén száll ki a Toyotából:

— A német demokratikus köztársaságbeli barátaink építették 1971-ben. Nagy szerencse itt élni! — sóhajt fel. Láthatja elképedésemet, mert hozzáteszi.

— Modern, szép. Állami lakások. Kényelmesek, tiszták. Csak az áramért és a vízért kell fizetni, összesen 15 Shillinget.

Ami hivatalosan sem éri el a két dollárt. Nem szólok semmit. Két világot képviselünk. Észrevehette, milyen nosztalgiával nézem az óvárosban a meseszép, faragott kapubejáratokat, romantikus, tengerre néző erkélyeket, a kopott, évszázados, sokat megélt falakat.

Rasid meg ezekre a simára gyalult, egyforma betonfalakra tekint szinte simogató sóvárgással. Nem is lehet kérdéses, kinek a vágyakozása megalapozottabb. Az övét évszázados, év- szredes kielégületlenségek, megalázott remények táplálják.

Megyünk a Mwangapwani-partra. Apró falvakon keresztül vezet az. út. Elmarad a mesevilág, ismét afrikaivá válik a táj. Fűkunyhók, az autót körülvevő fekete gyerekek. Fantasztikusan gazdag, buja növényzet. A kontinens partjaitól mindössze 37 kilométerre fekvő szigeten sokkal kedvezőbb klíma uralkodik, kiadősabb az esős időszak is. Zanzibárt Fűszervagy Szegfűszeg-szigetnek is nevezik. A világ szegfűszeg-ellátásában övé a vezető szerep.

Hiába említem a mohamedán Ra- sidnak a forralt bor áldásait. Nemcsak vallási tilalma miatt nem érti. Alighanem elképzelni sem tudja a fogas telet, amikor a forralt bor igazán üdítő. Ellenben a szegfűolaj gyógyító hatásáról én is most hallok először. Rasid esküszik a fogfájásra használt, a kínzó, köszvényes lábra kent gyógyír csodálatos hatására.

Megmutatja milyen a vaníliafa, micsoda maradandó, hódító illatot áraszt a megdörzsölt citromfű, mi' fán terem a kakaó (mert itt fáról szedik), hogyhn virágzik a szegfübors. Valamiféle botanikai senki földje ez számomra a felfedezés hihetetlen örömével.

A Mwang'apwani-parton hajladozó kókuszpálmák, a távolban, kibontott vitorlákkal sikló dauk, a víz fölé tornyosuló felhők látványa — nincs rá jobb szó — lélegzetelállító. Még Rasid is percekig szótlanul mered a szavakkal csak szegényesen, hozzávetőlegesen is csak bajosan visszaadható tüneményre.

LÉTEZIK ...?

Hamar elmúlik a kurta nap Zanzibáron. Délután indul vissza a gép Dar-es-Salaamba. Most sem vagyunk többen, mint reggel. Turistát alig látni. Érthetetlen. Kicsit várni kell a gépre. Visszafelé nincs útlevélvizsgálat.

Rasid nem tágít. Pedig üzleti kapcsolatunknak vége, elszámoltunk. Leírja a címét. Ha netán még egyszer erre járnék ...

Az ablakból még látom vékony alakját. Lelkesen integet. A gép a levegőbe emelkedik. Nehéz szívvel hagyom itt Zanzibárt, Rasidot, aki kezességet vállalt értem. Egyetlen nap volt az egész.

Felejthetetlen nap.

HAHN PÉTER

ZANZIBAR EGY NAPJA

: . ' W,' 7

Háborúelíenes

megmozdulások

világszerte

Nemcsak Európában, de a többi földrészen is naponta kerül sor olyan akciók ra. melyek résztvevői haté kony intézkedéseket sürget oek az atoraháborús veszély elhárítására és a lázas fegyverkezés leállításéra. Az alábbiakban ilyen háborúéi lenes megmozdulás'król készítettünk összeállítást.

OTTAWA — Montrealban a kanadai háborúellenes mozgalom több mint 200 aktivistája tiltakozott az Egyesült Államok konzulátusának épülete előtt „Nemet a szárnyasrakéta kísérleteknek!“ „Nemet a nukleáris fegyvereknek!“ jelszavakat hangoztatva. A megmozdulás résztvevői követelték, hogy a kana- nadai kormány vonja visz- sza azt a tavalyi döntését, miszerint az Egyesült Álla mok szárnyas rakétákká' kísérleteket hajthat végre az ország területén.

BONN — Az NSZK ban folynak a szokásos tavaszi és húsvéti békemenetek előkészületei. Az idei hábo rúellenes megmozdulásokra az elsőcsapásmérő amerikai nukleáris rakéták telepítése ellen folyó harc jegyében kerül sor. Várhatóan az évente sorra kerülő háború- ellenes megmozdulásokon az idén még többen vesznek részt, mint a korábbi évek ben.

RÖMA — Abano Terme olasz városban munkások, közalkalmazottak, diákok, valamint politikai pártok és szakszervezetek képviselőinek részvételével háborúellenes tüntetésre került sor. A város főterén elhelyezett urnákba a békéért és a leszerelésért küzdő mozgalom helyi aktivistái olyan különkiadványokat helyeztek el, amelyekben sürgették az amerikai rakéták megkezdett szicíliai telepítésének a leállítását.

TOKIO — „El a nukleáris fegyverekkel bolygónkról!“, jelszóval Tokióban megkezdődött a japánban készült háborúellenes filmek fesztiválja. A fesztiválon levetítették az egyik legismertebb japán rendező, Kuro- szawa alkotását a Fukura Maru halászhajó személyzetének tragédiájáról, akiket éppen 30 évvel ezelőtt radioaktív sugárzás ért a Bikini korallzátonyon végrehajtott amerikai hidrogén- bomba-kísérlet következtében.

BECS — Ausztriában májusban békeakciók sorozatára kerül sor az osztrák háborúellenes mozgalmak fel hívására. Az Osztrák Kommunista Ifjúsági Szövetség Grázban megtartott tartó mányi konferenciájának a résztvevői a megmozduláson való tömeges részvételre szólítottak fel.

PÁRIZS — A világ 18 országából művészek, tanárok, tudósok, jogászok í és mérnökök vesznek részt a francia fővárosban március 94 én és 25-én sorra kerülő nemzetközi találkozón. Az akcióra a „Százak mozgalmának“ kezdeményezésére kerül sor.

Az az egyetlen nap úgy él az emlékezetemben, mint egy tarka keleti mese. Két éve már. Emléke azóta sem halványul. *