Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-03-13 / 11. szám
i? ÚJ IFJÚSÁG 7 E iga feldeková upsccKeü -H msem. vonat rohant előre. Háta mögött illatos erdők susogtak, és kék szemekkel csillogott az ég. A mozdony büszkén csattogott a síneken, kerekei mohón fogyasztották a hideg acélt, amely főn-jön a távoli messzeségből, körülöleli a földet, országokat kapcsol ősz- sze. A kerekek élesen csikorogtak egy-egy fordulónál, völgyek jöttek, és hegyek tor- nyosodtak, alagutak sötét torka ásított, karcsú ívein szaladt tova az elegáns szerelvény, mintha sohasem akart volna megállni. Apró állomásépületek maradtak el, néha sínrengeteggé szélesedett ki egy-egy állomás területe, de aztán a váltók pokoli zaja és csillogása tudatta az utasokkal, hogy a. Déli expressz valami fontosabb csomóponton vágtat keresztül. A kalauz benyitott az egyik fülkébe. Jeskó Gábor riadtan ütötte fel a fejét. — Nos? — Húsz perc múlva Vilkeháza — mondta a kalauz. — Ah — ásított Jeskó Gábor — végre valahol meg is állunk. — Igenis — mondta a kalauz. Villanymozdonyt cserélünk. Negyedóra... Itt találkozunk az ellenvonattal. — Hát van még valaki, aki a tengerhez vágyik? — nyújtózkodott Jeskó Gábor, amikor a kalauz betette az ajtót. Pelnézett elegáns útiböröndjeire. Fáradtan és szomorúan gubbasztottak a csomagtartóban. Világhírű városok neve és előkelő szállodák márkája mosolygott, beszélt, ordított a bőröndök színes címkéin. Irigylésre méltó tájak... A Dél kék ege fénylett bennük, pálmafák bökoltak, narancsligetek illatoztak, és a tenger gigantikus orgonája búgott. Beszéltek, muzsikáltak a színes papírreklámok, és Jeskó Gábor úgy érezte, hogy le kell hunynia a szemét, s engednie kell, hogy a vonat zakatolása álomba ringassa. De aztán unottan simította végig a homlokát. — Hazugság ... Arra gondolt, hogy hazugság minden. Hazugság a sok legenda, a sok dal, amely azzal kábítja el az embereket, hogy akinek fáj a szíve, aki menekülni akar önmagától vagy valakitől, menjen a mosolygó tengerpartra, és elfeledi minden gondját... Hazugság. Mert a zenélő tenger, a virágzó tájak, a kék ég, csak azt juttatják mindenki eszébe, hogy nem jó egyedül élni, hogy mit se ér a világ minden szépsége, hogy ha ■nincs valaki, akivel megosszuk, akivel együtt élvezzük, s hogy a narancserdö is elhervad, ha árván, egyedül kell ülni fehér virágai alatt. A vonat lihegve rohant előre. Jeskó Gábor arra gondolt, hogy milyen egyedül ment le Délre, és milyen egyedül jön vissza. Es milyen koldusegyedül szenvedte végig a távoliét heteit, ö, hogy sietett, hogy rohant, mikor rájött arra, hogy az az asszo^ny, az ő asszonya, sohasem szerette, s hogy el tudta hagyni öt. Ö, hogy futott el, el arról a földről, amelyen a boldogságot álmodta, s amely csupa tövist termett neki rózsák helyett ■.. Vissza sem akart nézni a tájra, ki akarta tépni a szívéből az utolsó emléket is, és felült a vonatra, hogy vigye öt a mesék birodalmába, a boldogság kincses szigetére, ahol feledni lehet. — San Cirkvenica — susogta. A bűbájos sziget.., Es ott kellett leginkább érezni elhagyatottságát. Hiába kereste a pihenést, nem találta. Csak ült a tengerparton, nézett a messzeségbe, a felhőkben kereste azt, aki után vágyott, vagy azt számolta, hányszor sikoltanak a parti sirályok a napsütésben párjuk után ... Es ö a parton hiába várt egy meleg kézre, amely megsimogatta volna homlokát, valakire, akt azt mondta volna: te is olyan boldogtalan vagy, mint én, gyere, szenvedjünk együtt, feledjünk együtt Es lassan rá kellett jönnie, hogy a boldogság annál jobban eltávolodik tőlünk, minél inkább hajszoljuk ... Minél inkább szomjazzuk a nagy órákat, napokat, hónapokat, éveket, annál messzebb van az az egy perc, amely mindenkinek eljön egyszer. Hiába mész tehát a boldogság napfényes szigetére, az az egy perc, amelyben két lélek egy- másre talál, többet ér minden virágos partnál és minden mosolygó tengernél... A. vonat váltókon zakatolt át. Jeskó Gábor lehúzta az ablakot, és kinézett: Ügy látszik Vilkeháza — mondotta, és cigarettára gyújtott. II. ' — Miért rohan úgy a vonat? — kérdezte egy fátyolos női hang a kalauztól, mikor az végigment a folyosón. — Késésünk van. A két expressz Vilkehá- zán szokott találkozni... A Déli talán már benn is van az állomáson, de mi néhány percet késünk ... Vilkeházán Diesel-mozdonyt cserélünk, úgy tizenöt percet állunk, azután megyünk tovább Délre ... — Ö Dél... — sóhajtott az asszony, és bement a fülkébe. Az ülésről felvett egy hetilapot, belenézett „A boldogság vándorai“ című írásba — aztán úgy érezte, pihennie kell, s nagyot sóhajtott. —Igen ... A boldogság vándorai... Hogy is szól ez a rész? ... Hiába mész tehát a boldogság napfényes szigetére, egy perc. amelyben két szem összetalálkozik, egy perc, amelyben két lélek egymásra talál, többet ér minden virágos partnál és minden mosolygó tengernél ...“ Letette az újságot. Vajon csakugyan így van-e? Vajon hiába megy-e Délre, hogy ott elfeledje mindazt a szenvedést, amelyet az élet reá mért... El lehetne felejteni azt a férfit, akit úgy szeretett, akire éveken át várt, s aki mégis összetörte a szívét... Használ-e sebeinek a déli ég balzsamos levegője, a napsugár fel tudja-e szárítani a könnyeket? Nem lesz-e ott is egyedül, árván. Vajon találkozik-e a boldogsággal ott, ahol ő keresi... De aztán útibőröndjeire nézett és lemondóan legyintett a kezével: — San Cirkvenica ... Egy pillanatig némán ült, majd kinézett az ablakon. — Vilkeháza olvasta fennhangon az állomás nevét, és a vonat hirtelen megállt. Lehúzta az ablakot, kihajolt, és nézte a pályaudvaron nyüzsgő tömeget. III. Jeskó Gábor kihajolt az ablakon, és ránézett a szemben levő ablakra. A szeme tágra nyílt, és úgy belemarkolt az ablak fogantyújába, hogy majd letépte. Aztán a megdöbbenést valami jóleső melegség váltotta fel. és a szeme megtelt napsugárral... A asszony előrehajolt kissé, és ránézett a szemben levő ablakra. A szeme tágra nyílt, és úgy belemarkolt az ablak fogantyújába, hogy majd lelépte. Aztán a megdöbbenést valami jóleső meleség váltotta fel, és a szeme megtelt napsugárral... A szemek összevillantak, a perc nagyszerűsége és forrósága beszélni késztette őket: — Boldogtalan vagyok. — En is. — Összetört az élet. — Engem is ... — Feledni voltam .. -, — Feledni megyek... — Sohasem láttalak, és mégis ' ismerlek... — Sohasem beszéltem veled, és mégis ismerlek ... — Jó volna mindig ttt állni. •— Es soha el nem menni... — Tudom, hogy szeretnél... — Érzem, hogy te nem gyötörnél meg. Érzem, hogy csak simogatnál... — Csak ez a perc el ne múlna... — Csak ez a mámor el ne szállna.. % — Hová mész? — San Cirkvenicába ..> — Honnan jössz? — San Cirkvenicából... — Ne menj el, maradj itt. — Jöjj, itt maradok ... Mint tüzes szikrák röpködtek a forró kérdések és feleletek. Az asszony karja megremegett az ablak párkányán, és szája tik- kadtan égett. A férfinak torkában dobogott a szíve. Az asszony szeme még egyet villant. — Jöjjl A férfi szeme visszaküldte a fénylő sugarat. \ — Megyek! Ebben a pillanatban éles fütty harsant, és a két vonat elindult ellenkező irányba. Az egyik Északnak, a másik Délnek... A férfi szemében tehetetlen düh égett: — Vége — suttogta. Az asszony szemére szivárványszínű fá■ tyolt szőtt a könny. — Vége ... sóhajtotta. Es a két vonat rohant Északra, és rohant Délre ... Jeskó Gáborral és Jeskó Gáborné- val... A férfival meg af asszonnyal... Akik elmentek egymás mellett a vasútállomáson ... Mint a boldogtalanok, akik soha többé nem találkoznak. N em bántam meg, hogy férjhez mentem Upstekel Vojtóhoz. a vízvezetékszerelőhöz. Aranyat ér a keze, s ráadásul nagyszerűen tudja utánozni a madarak hangját. Csupán az nem tetszik a családnak, de különösen Veiidőczynénak, a keresztanyámnak, hogy hitetlen. Ő azt mondja, ateista. Utált mindenfajta külsőséget, annak köszönhette, hogy hitehagyott lett. Az első osztályban pap tanította nálunk a hittant, akinek a kisujján hosszú köröm díszlett, s örökké a fülében vájkált vele. Családunk megfontoltsága, figyelmessége imponált Vojtőnak. Sosem mulasztotta el, hogy el ne dicsekedjék azoknál a házaknál, ahol vízvezetéket javított, hogy a tizenhatodik születésnapomra jachtot kaptam ajándékba a szüleimtől.. Úgy ismerkedtem meg vele, hogy az albérlőnkhöz járt sakkozni. Néha én is beszálltam a partiba, s ilyenkor szimultánt játszott. Sosem győzött. Nagyon rámenős embernek tartottam. Amikor ezt bizalmasan elmondtam anyámnak is, kioktatott, hogy bizony a férfiak^ legtöbbje ilyen. Átbőgtem néhány éjszakát, *S ha reggel dagadtra sírt szemmel ébredtem, anyám reszelt nyers burgonyát és sárgarépát rakott rá. Mindezek ellenére vonzódtam Upste- kelhez. Azt viszont elhatároztam, hogy addig nem leszek a felesége, amíg ki nem derítem, kik is voltak az ősei. Az ágasbogas Upstekel családfa legrégibb hajtása, akinek kilétét sikerült felfednem, az 1650-ben Túrmezőn született Upstekel Gáspár volt. Részt vett a helyi parasztmozgalmakban és az 1672. évi myjavai felkelésben, amikor is a fellázadt parasztok megtámadtak Bársony püspököt és kíséretét; a püspök testvérét megölték, a püspököt pedig megsebesítették. A törvényszék ítélete elől a hegyekbe szökött, ahol a társaiból fegyveres csoportot, szervezett sereget verbuvált Bujdosóknak, kurucoknak, felkelőknek nevezték magukat. Főleg az egyházi birtokokat dézsmálták, gyújtogatták, de kifosztották a plébániákat és a templomokat is. A nép vagy elmenekült előlük, vagy pedig — nagyon sok esetben — csatlakozott hozzájuk. A felkelők száma így gyorsan szaporodott. Az ellenállást XIV. Ua.josis megpróbálta' kihasználni, aki abban az időben éppen háborúskodott a Habsburgokkal. A törököket még inkább érdekelte a kurucok mozgalma. Antikor a késmárki születésű ifjú Tököly Imre lett a felkelők vezére, a fejedelem szakácsméjának fia született, Meny-' hért, akinek Upstekel Gáspár volt az apja. Upstekel Menyhért nevére az 1703—1704- es esztendőkben bukkantam rá. Kuruc vitézként küzdött 'Rákóczi Ferenc seregében. Amikor Selmec mellett megkezdődtek a béketárgyalások. Menyhért letelepedett, megnősült és tizenhárom gyérmeket nemzett. Ezután sokáig nem találkoztam az Upstekel névvel. Az okiratok csak 1859-ben említik Upstekel Boldizsár nevét — feltételezem, hogy az egyik kuruc ős leszármazottja lehetett —, amikor kiadták a protestáns pátenst. Arról nincs említés, hogy támogatta-e a pátenst, vagy éppenséggel ellene volt. Voj- tó szüleiről csak az ő elbeszéléseiből értesültem. Az apja írnok volt. Éppen befejezte az egyik fogalmazványt, amikor egy véletlenül elsült puska golyója úgy eltalálta, hogy ágynak esett, amiből fel sem kelt többé. Vojtó kilenc hónapos volt, amikor először ült életében vonaton. Krakovanyba utazott az anyjával, ahol a nagynénje [anyja testvére) hirtelen elhunyt tüdőbajban. Ott állt fel először önállóan, minden segítség nélkül. Ahogy megjöttek Krakovanyból, az anyja dicsekedni akart vele apjának, aki akkor még a legjobb egészségnek örvendett, hogy a kis Vojtó már áll. Maga elé állította a fiúcskát a földre, és mondani kezdte, amit általában ilyenkor szoktak, hogy „áll a baba, áll...“ Upstekel Vojtó azonban elindult. Az apjához szaladt, és elbőgte magáit. Attól a pjillanattól-kezdve rendesen járt, egy csöppet sem botladozott. A műveltség alapjait az apjától kapta. A továbbiakat a krupinai elemi iskolában sajátította el. Ezután vízvezetékszerelőnek ment. Büntetve nem volt. Keveset dohányzik, az itókát viszont nem veti meg. A családom tagjait hamar lekenyerezte. Többször is előfordult, hogy anyám bele-beletúrt a hajába, amit ő nem szeretett, de aztán lassacskán megszokta. Vojtó elhatározta, hogy elköltözünk Kru- pinára. A szíve hazahúzta. Nem akartam haragot, hát beleegyeztem. Az anyám nagyon sírt. A lelkére kötötte Vojtőnak, hogy arra ügyeljen, abba na hagyjam a teniszezést, nehogy kiessek a formámból. Vojtó szívesen megígérte neki. Méghogy tenisz! Ugyan! Van is nekem arra időm! Jött a gyerek, aztán a másoddik, majd a többi. Vojtó elégedett. Sakkozni is szoktunk még, de csak nagy ritkán. Fordította: VÉRCSE MIKLÓS A BOLDOGTALANOK KRASCSENITS GÉZA felvétele