Új Ifjúság, 1984 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1984-02-28 / 9. szám
Aniőka Opavská betöltötte a kilencedik Bjkéletévét. Ez épp márciusban volt, tmindfárt a hónap elején. Anilka szármára mindez egészen különös: vége a februárnak, itt van már március, s vele együtt a születésnapja. Igaz, Aniőka ezt sohasem jelejtette el. Még február utolsó napján azt mondta, hogy nyolcéves. (Egy évvel előtte, hogy hét.) De március elsején már azt mondta, hogy nyolc, illetve kilenc. Most már pionír. A nénik a szövetkezetből, köztük az ő nagymamája is, az eskü alatt elsírták magukat egy kicsit, a boldogság és a szorongás érzése járta At őket. Az ilyen látszólagos kis dolog, mint egy kendő a nyakban; mennyi mindent felidézett az emberekben, annál is inkább, hogy nem volt benne valami túlzott ünnepélyesség. Az eskü után Aniékában semmi sem változott, legalábbis így gondolta — ez egy kicsit bántotta is, amit meg is mondott az apjának. Az apja elmosolyodott. Valamire gondolt volna közben? Gondolt. Aniőkának legalábbis úgy tűnt, hogy mindenki többet gondolkodik, mint ő. Egyesek sokáig, nagyon sokáig tudnak beszélni, a többiek meg hallgatják. Azt mondják végül, tényleg igaza van, és ezután valaki más beszél. Amikor mind a ketten befejezik, kezet adnak egymásnak. Donnán tudják, hogy egy ilyen találkozáskor erről és erről kell beszélniük? Ha az apja találkozik valakivel a hentesnél, az a másik máris tudja, hogy neki mit kell kérdeznie: „Hogyan ünnepeltek?“ Az apja egymaga főzött az ünnepek alatt, ám mégis azt mondja: „Csak nyűg az egész, tömény unalom. Örülök, hogy végre hétfő van. Az apa már ilyen. Mindent meg tud magyarázni, hogy azt a látszatot keltse, semmire sem tud haragudni. De éjszaka, hallja Aniőka, hogy sóhajtozik. Az apja nem horkol, dehogy, sóhajtozik. Az ilyen sóhaj nagyon szomorú. Aniőka még reggel is, amikor iskolába megy, ezen a sóhajon gondolkodik. Mert az iskola jó, csak egyhangú. Egyes fiúk néha felbosszantják a tanítót, és nagyon tudnak truccolni. Miro Mandu is hazament az óra alatt. A tanító azt mondta: „Menj inkább haza!" Miro fogta magát, kinyitotta az ajtót és elment. Másnap a tanító hosszan beszélt a fegyelemről. A mondat kimondott vagy leírt gondolat. De egy gondolatot akár szűz mondattal is ki lehet fejezni. Ezt a tanító tudja a legjobban. Ahelyett, hogy azt mondaná: Miro rossz, azt mondja ez és ez s ha nem lesz ez, akkor pedig az és az lesz. Miro firkálgat magának. Á tanító rácsap a tenyerével az asztalra, s azt kiáltja: „Látjátok? Ö firkálgat magának.“ Az egyik kérdő, a másik pedig kijelenté mondat. De mit számít a mondat. Aniőka gyönyörű mondatokat tud írni. A tavaszról szőlő házi feladata tíz mondatból állt. A címe: Tavasz. Tavasszal nyílnak a virágok az erdőben. A fű zöld. Süt a nap, de a víz hideg. Aniőka látta a kalendáriumban ezt a mondatat: A májust eső aranyat •ér. Gyönyörű mondat. De még ennél is szebb ez: Ha megfő a május, erdőbe hajtom a gidákat. A március jobban hasonlít májusra, mint áprilisra, holott április e kettő közé van ékelve. Néha egész márciusban meleg van. Már majdnem úgy tűnik, hagy egy hét múlva mindenki fürödni fog, de eljön április, és egyszer csak havazni kezd. Ez furcsa. A szövetkeze- tesek dörzsölik a kezüket a gazdaság előtt, és mindenki nevetgél a hő fölött. Ez jó. De valójában hogyan tudják ezt bebizonyítani, s egyáltalán miért jó? Májusban porztk az út — bácsi szánt a lovakkal, az inge kinn lóg a nadrágjából, lengeti a szél. A lovak álmosak. Néznek valahova messze, de olykor megakad a szemük Aniőkán. Mire gondolnak a lovak? Aniőka sajnálja a lovakat. Egész nap húzzák az igát. Ha a kovács eltéveszti a szög helyét, és rosszul veri fel a patkót, a ló nem sír — sántít. Ilyen volt a gyermekkor is. Különös történetek, jó megfigyelése. A szerelemről egyszer csak minden előzmény nélkül kezd gondolkodni az ember. Nem kell, hogy ünnep legyen. Előfordul, hogy reggel felkel a lány, s már szerelmes. Közben azt sem tudja, hogy miért. De ez a bizonytalanság megszűnik, amikor a lány eléri a lizenkét-tizenhárom évet. Aniőka már tudja, hogy a szerelem jön és megy. Es azt is tudja, hogy ennek mi a neve: ez a szimpátia. Egyáltalán: eljön valamikor az igazi szerelem? Ügy tűnik, hogy minden pillanatban megérkezhet. Mert ha valaki nem szerelmes, akkor szerencsétlen. A fiúk erről nem tudnak. A tanítók pedig egyre csak ezt hajtogatják: „Veszélyes korban vagytok. Tapintatosan kell veletek bán- ni. Majd elmúlik ez is, csak lábaljatok ki a pubertáskorból." De valóban mi az, ami megérkezik, és mi az, ami elmúlik. A legfontosabb férjhez menni. Kinek fog'kelleni, és milyen lesz ... Aniőka úgy gondolja, ha tizenhat éves lesz, férjhez megy. Néha pedig azt gondolja, hogy sohasem megy férjhez, csak úgy jár majd a fiúval. Lehetséges az ilyesmi? Igen, elmúlik néhány év, Aniőka már tizenhat éves, és látja, hogy a férjhezmenést el kellett napolni. Majd ha tizennyolc éves lesz, altkor megy csak férjhez. Most tanul. Inas. Már kitanulta a szakmát, már keres. Már van néhány ruhadarabja is. Itt az udvarló. Azt akarta, hogy üljön mellé a vonaton. Erre ő azt felelte, hogy a barátnője után kell mennie. Ez az első hiba — gondolja ma, amikor az eszébe jut az eset. Akkor viszont azt hitte, hogy győzött. Az apjának van egy barátja. Egy hentes. Hazajött a hadseregtől, másról sem beszélnek, mint a katonaságról. Kihallat- szik az ablakon. Az anyókák is hallgatják a pádon. Megjelenik Aniőkánál az udvaron. Beles a konyhába, ahol Aniőka hagymát szeletel. A hentes egyik kezébe fogja a kést, a hagymát a másikba, feje fölé hajítja, elkapja, Aniőka észre sem veszi, s máris fel van szeletelve. A hagymaszeletek közben olyan vékonyak, hogy szinte áttetszöek. A hentes — Ondro — felemeli a födőt, beleszagol az edénybe, belehinti a fűszert, nem kérdi Aniőkát, hogy mit főz. Beleszór még valamit, kevergeti, a tűzre rak, és egyszer csak minden kész. Ondro megkóstolja a levest, beáll a főzőkanállal az ajtófélfa közé, és azt- mondja: „Az egész ezred vártg, hogy meghozzák a cukrot. Ekkor én azt mondom, mire itt a cukor? Tegyünk bele szirupot. Mindenki megnyalta az ujját. Jaj, már megyek. Az api mit csinál?“ Ondro elmegy. Milyen hibát vétett megint ez az Aniőka? Miért ment el? Néhány hét múlvg újra eljött, hívja Aniőkát a mulatságba. Meg van rémülve. Most mitévő legyen? Megmondja, hogy. nem lehet, majd máskor? — de amikor Ondro elmegy, szomorú, s elmondja magát mindenféle butának. Beválasztották a vezetőségbe. Tisztségviselő lett. Mindent nagyon jól csinál, szeretik. Bejön valaki az Nősülj meg, a lányod ts biztosan férjhez megy utána. így azt hiszi, hogy téged kell gondoznia. Magunk közt, ezt nem akarhatod a lányodtól. Nem fiatalnak való. Az apa azt mondta: „A te vallási felfogásod nem helyes. Én mondok neked valamit. Nézd, meghalok, a test elporhad, csak egypár csont marad ...“ Mihalkoviő megszakítja: „Az összes csont.“ Az apa folytatja! ,,Es ebből lenne ismét egy test? Nem, én ezt nem hiszem el...“ Mihalkoviő ezt mondja: „Mi bánt téged?" Az apa ránéz Aniőkára. Átmentek mind a ketten Ivanékhoz. Kikérdezték minden felöl, és így tovább, a szüleivel is beszéltek. Már ne féljen annyira ez a fiú, jöjjön át néha látogatóba, Ivan néhány nap múlva megborotválkozott az angol zsilettjével, fehér rövid elálló ujjú inget öl- ' tött, és belépett A.niőkáék udvarába. Aniőka épp a kertből jött egij vödörrel a kezében. Á vödröt a csap alá helyezi, megengedi a vizet. Elzárja, de a víz tovább csöpög. Ivan előhúzza zsebéből a kulcsot, leszereli a csapot, a . víz ömlik. Elzárják a főcsapot. Az apja hozza a seprűt, elsöpri a vizet, onnan, ahol mindig tócsában áll. Azt a gödröt be kellene betonozni. Véletlenül árra megy Mihalkoviő. Bekukkant az udvarra, bejön segíteni. Arra megy Ondro is, a hentes, azt kérdi: ,flíit kevered itt a dolgokatMlvan?“ De RUDOLF SLOBODA: Lélekből lélek (Részlet) üzemből vagy az igazgatóságról, és azt mondja, „Elvtársnő, tanfolyamra küldjük. Harmónián gyönyörű a környezet, fürdőmedence is van. Este táncolni lehet...“ Mit mondjon neki? Bármit megcsinálna, minthogy tanfolyamra menjen a természetbe. Az apja viszont azt mondja: „Menj el, találsz ott magadnak valami okos udvarlót.“ Ez még jobban elrémisztl. Udvarlót már szeretne, de a tanfolyamokon, azt mondják, furcsa viszonyok uralkodnak. Tulajdonképpen nem is tudja, hogy mindezt honnan is szedte. De különben is meg van róla győződve. Közben azt hajtogatja magában, ha majd húszéves lesz, férjhez megy. Ez holnap lesz, egy nap múlva. Most ugyanis február van, február huszonkilencedike. Ez ritka nap. Egyetlen nap alatt nem lehet férjhez men- fii. Március másodikán, egy nappal a születésnapja után már nem is akar olyan nagyon férjhez menni. Megvárja Ondrót, hadd nyilatkozzék. De Ondro nem mutatkozik. Megjön MiSo. MiSo Okos, de óvatos fiú. Kérdi Aniőkát, van-e szeretője. Van egy ismeretségem az üzemből, de az már idősebb .. » De... Hát MiSo elhiszi, óvatos, szűz lányt szeretne. Inkább kipuhatolja az egészet, s a lagzi után megjönnek a bajok. MiSo elmegy. Egy idő után a vonatban megbámulja öt egy diák. Becsukja a füzetét és mosolyog. Második vagy harmadik nap, amikor épp rá gondol, meglátja, hogy egy korsó sörrel száll fel a vonatra. A beszélgetésük: „Meleg van.“ „Bizony." „Jár moziba?" „Ritkán.“ Aniőka kiszáll, a diák integet. Ta. lálkoznak majd. De érdekes, soha többé nem találkoznak már. Aniőka a fejébe veszi, hogy a férfiakat meg kell hódítani. Már nem érdeklik a fiúk. Megjön a szerelő, a mesterségek mindentudója, lvan Kupec, akinek mindennap borotválkoznia kellene. Az ádámcsutkája úgy kiáll a borostájából, mint valami fegyver, de Ivan ritkán borotválkozik. Leginkább csak szombaton. Vizet fröcsköl a fehér testére. Majdnem szomszéd. Aniőka vágyódó tekintetet vet felé. Ivan megingatja a fejét, sok a gondja, állandóan hívják a javításokhoz. Aztán be is rúg. Ekkor nagyon szerencsétlenül ■ fest. Aniőka biztos benne, hogy nagyon nagy szüksége lenne gyöngédségre és gondoskodásra. Az apjának is gyakran mondogatják: '„Az asszony hiányzik magának, valami mozgás a háztartásból.“ Ezt Mihalkoviő bácsi; az emberi lélek ismerője és falu bölcse mondta. Nem tudom egyébként, hogy azért van neki sok gyereke, mert valaha pap akart lenni. Most tagfa a nemzeti bizottságnak, és nagyon sok a gondja. Az óvodák és más hasonló intézmények vannak a 'gondjaira bízva, ö mondta az apjának: tizenöt éve vagy özvegy, egészen elvadultál, nem étkezel rendesen. a csap már rendben is van. Aniőka veszi a vödröt hátra a kertbe, mindenki odamegy’, hogy megnézze a salátájukat. Az apa kivág mindenkinek egy fejet. Nem akar érte semmit. Iván hallgatagon ül Aniőkánál, az apa kővályog az udvaron. Ivó pedig így szól: „Ha akarnád, egybekelhetnénk.“ Aniőka elkacagja magát, és azt mondja: „Nekem még van■ időm.“ Erre Iván: „Hát nem is mindjárt holnap gondoltam.“ Aniőka elkomolyodik, majd azt mondja: „En komoly férfit szeretnék .. aki megértene, aki érdeklődik a kultúra iránt...“ Ipán örömmel így szól: „Tegnap kaptam két jegyet a fővárosi színházba. Eljöhetsz?“ Aniőka így szól: „Mikor? Ma nem mehetek.“ Ivan: „De csak gyere!" Aniőka: „Fel kell öltöznöm, meg kell fésül- ködnöm" Ivan ránéz az ajtóra, ahol az autóbuszok menetrendje lóg. Azt mondja: „A tizennyolc nulla háromkor induló busszal megyünk. Sietek felöltözni. Kabátot veszek.“ Tenyerét végighordja az álián, elégedetten a zsebébe. süllyeszti a kezét, mert érzi, hogy meg van borotválkozva. Még egyszer megnézi az autóbusz-menetrendet, de már megy is. Amikor felszállnak a buszra, összefutnak Nagy Zoltán illusztrációja Martinkóval, aki máris egyezkedik, hogy Ivan mikor javítson meg neki valamit, Ivan azt mondja, hogy most nincs ideje. Az előadás sokáig tart. Gyönyörű. Ivánnak, de Aniőkának is nagyon tetszik, és főleg az, hogy a közönség szépen jel van öltözve, elégedettek, majdhogynem vidámak, van pénzük is. A ruhatáros néni nyújtja a kabátjukat, de nem veszik fel. Meleg van. Ivan meggyőzi Aniőkát; hogy térjenek be egy pohár borocskára: Aniőka beleegyezik és minden olyan szép. Reggel, bár esik, mégis vidám, és azt gondolja, butácska volt, amikor azt képzelte, hogy nagyon is nehéz szerelmesnek lenni valakibe. Egész nap szerelmes. Este megjön Ivan, és mint mindig, tisztelettudő, de határozott. Azután már egész héten szerelmes, a hét elmúltával megkezdődnek a gondok, Ivan ott ne hagyja véletlenül. De az már készül az esküvőre. Rakják, rakosgatják a bútorokat, az edényeket, minden Anickához vándorol. Aniőka varrónőhöz megy. Menyasszonyi ruhát varrat magának. Á rúha fehér lesz. Mindenki mindent tud, mert Ivánnak most gondjai vannak, és nem jár fusizni. Megjött a köz- biztonsági szervek helyi képviselője, azt mondja: „En ellenzem a kenőpénzt, de Ivan, csorog a konyhában a csap, adok neked két darab százast .ráadásként, csak gyere el és csináld meg nekem.“ Ivan kihúzza a szekrényből, ahol Aniőka dolgai is vannak, a takarékbetétkönyvet, megmutatja neki, és azt mondja: „Nem akarok semmit, nősülök." Az ránéz a betétkönyvre, elgondolkodik, és azt mondja: „No, látod, a vagyonodat én védem. Mi lesz veled, ha ellopják. Mi kutatjuk fel a tolvajt. Ez a mi kötelességünk.“ Ivan ezt feleli: „De csak munkaidő alatt... Mikor lesz otthon holnap... vagy tudja mit... megyek. De senkinek egy mukkot sem. Torkig vagyok már az egésszel.“ Aniőka rámosolyog Ivánra és a biztonsági szervek képviselőjére is. Elmegy megjavítani a csapot. Nem nagy javítás, de Ivan majd egy órát elvan a faluban. Az esküvő után Aniőka már tudja, hogy áldott állapotban van. Mindjárt el is megy a tanácsadóba; és megkapja a könyvecskét. Terhesgondozóba jár, vár, hogy most mi fog történni, Ivan szinte rohan haza a munkából, minden apróságot tökéletesen rendberak a lakásban. Mindenhol csempe, ■patent, záracska, kerekecske, minden tökéletesen, vagy még jobban működik, mint ahogy kellene. Esténként Aniőka gyermekről szőlő könyvet olvas. Sok különös dolog van benne. Összehasonlítva a múlt századdal a mai gyerekek már magasabbak. Ki tudja, hogy ezt miért, említik. Es mi lesz akkor, ha az ő gyereke kicsi marad? Mindenki azt fogja hinni, hogy az anyja rosz- szul táplálkozott a terhesség alatt. Éjszakánként rövid, de erős kétségbeesés keríti hatalmába, szorongatja a férje kezét, és várja, hogy most miféle égzengés, földindulás, vihar következik majd. De a reggel csendes, köd van. A tejcsarnokban találkozik,egy másik várandós anyukával. Annak olyan már a hasa, mint egy hordó,’és még előre is tol- ■ja. Milenka Kovríkovának hívják, Banská Bystricából származik, két évvel ezelőtt jött férjhez a faluba, és már egészen föl beilleszkedett a környezetbe. Aniőka \sok mindent elmond neki. Milenkának szintén sok a gondja. Viszik a táskákat, a kutyák rohannak a macskák után, hull az. éretlen rossz dió. Ősz lesz. A libák gágognak, mint évekkel ezelőtt a vakáció végén. Az iskola is olyan, mint régen volt, csupán az ablakai .újak. Sehol semmi, egyszer csak valamelyik osztályból felhangzik á karének. Aniőka kiszórja a gyúródeszkára a lisztet, felüti a tojást, és nézi a gyönyörű sárgáját. Mitől van az, hogy mindén lenni gkar? A fű kapaszkodik a beton alól, a pók menekül a seprű elől, minden élni akar, s közben valami mégis az élet ellen tör. Az egyik rovar felfalja a másikat: Szinte megáll az ész, ha az ember elképzeli, hogy tartják, nevelik őt egészen húszéves koráig, meged- zik, kiművelik, tanítják, hogy naponta mosóik, fésülködik, mert szép .akar lenni, különböző dolgokat tanul, hogy okos legyen, igyekszik megszabadulni a hibáitól és számtalan gyönyörű dolgot lát maga előtt, azután egyszer csak valahonnan iderepül egy aprócska acélgolyó, egy pillanatön belül mindennek vége. A délceg legényből már csak hústömeg marad, halott, elesett katona. Az a másik csak finoman meghúzza a ravaszt, nem is kellett hozzá annyi erőfeszítés, mint annak a másiknak az élet megtartására.. Hogyan lehetne ez ellen valamit tenni? Hát talán mi asszonyok csak azért vagyunk, hogy újabb és újabb katonákat szüljünk?! Inkább ha lányom születne, gondolja magában Aniőka. De az a lány sem lehet meg egymagában. Megölhetik a szeretőjét. Jaj, miért ezek a szomorú gondolatok! Már nem lesz háború. Aniőka még emlékezik a háborúra, ötéves volt éppen, látta az egymás mellé fektetett halottgkat. Vagy ötvenen is lehettek.a a NÉMETH ISTVÁN fordítása nHBnm
