Új Ifjúság, 1983. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1983-12-27 / 52. szám
^ árizsban, az UNESCO székházában minden ^ évben kiosztják a Pierre de Coubertin Nem- V zetközl Sportszerűség! Bizottság díjait. Rendszerint azokat a sportolókat Jutalmazzák vele, akiknek a neve ugyan nem kerül fel a csúcsok, győzelmek listájára, akiket a célban nem jutalmaznak éremmel, de az emberség szempontjából mindenképpen rekorddal, győzelemmel felérő nemes tettet követnek el. Nemegyszer éppen a győzelmet, a rekordot áldozzák fel a sportszerűség íratlan szabályainak megtartásé érdekében. A közelmúltban csehszlovák résztvevője is volt az ünnepélyes díjkiosztásnak. Ahogy azt már korábban hírül adtuk, Ivan Fiala mérnök, a Patagő- nia 81 hegymászóexpedíció tagja társai, Vincent Dubeií és juraj Weinczlller nevében is átvette a „fair play“ bizottság dicsérő oklevelét azért, mert a dél-amerikai Andokban megmentették egy mexikói hegymászó életét még annak az árán is, hogy emiatt majdnem lemondtak a földrész legmagasabb csúcsának meghódításáról. Hőstett? A, dehogy — tiltakozik Vincent Du- beft, aki a magánéletben a Csehszlovák Testnevelési Szűvetség Szlovákiai Központi Bizottságán a szolgáltatások igazgatója. — Csak azt tettük, amit a helyünkben bárki megtett volna. A hegymászósportban Ilyesmi a világ legtermészetesebb dolga. A hegyek, havas-jeges csúcsok világa csodálatos világ. Szép, de szeszélyes és könyörtelen. A komor és hallgatag ormok, jégfalak társaságában ébredünk Igazán tudatára az élet felbecsülhetetlen értékére. A hegymászó szinte minden pillanatban az életével Játszik, folyton halálveszélynek van kitéve. Lehet, hogy éppen ezért becsüli az életet mindennél többre. Éppúgy a másokét. Még a százszor megálmodott csúcs leküzdésénél is. t Incent Dubefí nevét olvasóink bizonyára jól ismerik. Évekig dolgozott a Szocialista Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságán, utoljára a testnevelési és honvédelmi osztály vezetőjeként. S valahol itt történt, hogy eladta a lelkét a hegyeknek, mert szülőhelyén, a Nitra melletti Celadicében és környékén legfeljebb csak nagyobbacska dombokon mászkálhatott. •— Testnevelő tanítóként kezdtem az életem a Zl- lina melletti Bytőicében. Szabad időmben nagyon sokat jártam sítúrára a Vrátna völgyébe és a Fát- ra többi lejtőjére. Sífutásban kerületi bajnokságot nyertem, és rendszeresen eljártam a duklal és so- kolovi versenyekre. Közben megszerettem a hegyeket, de akkor még álmomban sem gondoltam arra, hogy hegymászó leszek. Ez a gondolat akkor kerített hatalmába, amikor az ifjúsági szövetség központi bizottságára kerültem, és hivatalból elég gyakran megfordultam a Magas-Tátrában, többek között a Rysy-csűcs megmászásával egybekötött nemzetközi ifjúsági találkozók alkalmából. Megismerkedtem a hegyi mentőszolgálat tagjaival, név szerint Ivan Gálfyval, akinek a történetei nagy hatással voltak rám. Attól kezdve együtt szövögettük az első expedíciók terveit. . Első nagyobb közös vállakózásunk egy négyhónapos dél-amerikai természetrajzi expedíció volt, amelynek során felkeresték Brazíliát, Bolíviát, Perut, Ecuadort, Kolumbiát és Venezuelát, illetve útban hazafelé az Amerikai Egyesült Államokat. Bolíviában az ország függetlensége kikiáltásának 250. és hazánk felszabadításának 30. évfordulója tiszteletére megmászták a 6500 méter magas Ilimani csúcsot. Átesett az első tűzkeresztségen. Az csodálatos út volt. Nem is annyira á hegymászáson volt a hangsúly, mint inkább az Ismeret- terjesztésen. Az egyes országokban számtalan találkozót tartottunk az ottani lakossággal, elsősorban a fiatalokkal, és filmek, diafilmek vetítésével előadások révén megpróbáltuk velük megismertetni a csehszlovák nép életét. A beszélgetéseknek mindenütt nagy visszhangja volt. Sohasem felejtem el a La Paz-i egyetemen tartott találkozót, amelyen mintegy félezer fiatal volt. A tervezett egy óra helyett majdnem fél napig beszélgettünk velük. Végtelenül érdekelte őket minden, ami nálunk történik. Ügy hiszem, jó ügyet szolgáltunk. Természetesen mi is gyűjtöttünk elég sok dokumentációs anyagot a felkeresett országokban, főleg a fiatalok életéről. Az ottani sajtó is nagy figyelmet szentelt nekünk. Amikor elértük az Ilimani csúcsát, a rádió megszakította az adását, hogy közölje a hírt. Számomra természetesen ez jelentette a legnagyobb élményt, mert ez volt életem első igazi nagy csúcsa. Aztán meg akartuk még mászni a Huasca- ránt annak a tiszteletére, hogy 1970. május 5-én borzalmas földrengés következtében életét vesztette ott egy 15 tagú csehszlovák hegymászóexpedíció valamennyi tagja. Csupán az emlékezet felfrissítéséért mondom, hogy a páratlan katasztrófa következtében nyolcvanezer ember halt meg akkor. A Yungay-hegy teljesen leomlott, és a ml hegymászóinkkal együtt húszezer embert temetett maga alá. Hegymászóink tetemét sohasem találták meg. Mi egy kis kegyeleti Ünnepélyt rendeztünk azon a helyen, ahol örökre elnyelte őket a föld, sőt Vilém Hekel, az ismert hegymászó, filmes és fotóművész filmjeiből is találtunk néhányat. Aztán Gálfy, Fiala és Pacák a szerencsétlenség ötödik évfordulója tiszteletére feljutottak a 6768 méter magas csúcsra. .ajdnem ugyanezzel a csoporttal járt 1979-ben l^ja Himalájában, a 7710 méter magas Jannát iMakarták megmászni. Tizenhat napon át ostromolták. Az expedíció méreteiről szól, hogy 107 teherhordót alkalmaztak, a csúcs azonban eHenállt. Bekövetkezett a monszunesők időszaka, és kénytelenek voltak lemondani a csúcs meghódításáról. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a tizenhat tagú expedíció néhány részvevője két évvel később, a- mikor sikeresen megostromolták a Kancsendzsun- gát, felmászott a Jannára is. Ilyen a hegymászás. AZ ember nem nyugszik addig, amíg tneg nem valósítja szándékát. A kívülálló számára lehet, hogy érthetetlen, miért ostromolja szüntelenül az ember ezer veszély árán is a makacsul ellenálló csúcsokat. Nem szegi-e kedvét az esetleges sikertelenség? Érdekes, de nem. Az átmeneti sikertelenség csak fokozza a kedvét, hogy újra és újra kísérletezzen. A Himalája egyébként teljesen lenyűgöző. Csak akkor értettem meg, hogy miért a Himalája minden hegymászó álma, amikor magam is jártam az ázsiai hegy- óriásban, az örök hó és jég birodalmában. Érdekes ti ái Íák3 Vincent Dubeií .viszont, hogy a déí-amerlkai indokban az éghajlati viszonyok még rosszabbak, mint a Himalájában. Az Andokban szinte megállás nélkül orkán erejű szelek dúlnak a Csendes-óceán felöl. A természet barátságtalan, a nagyobb magasságokban vegetációnak már nyoma sincs. Ez a zord világ a jelek szerint azonban mégis a szívükhöz nőtt. Olyannyira, hogy már 1981-ben ismét az Andokban vannak. Eredetileg az volt a szándékuk, hogy megmásszák a világ egyik „legnehezebb“ csúcsát, a Fitz Royt, amely ugyan csak 3340 méter magas, tehát alig valamivel magasabb, mint a Magas-Tátra legnagyobb csúcsa, de olyan meredek, hogy megmászása 'szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a vállalkozókat. Sziklás fala szinte merőlegesen nyúlik az ég felé, a csehszlovák hegymászók ostromának azonban nem tudott ellenállni. Erre a különítmény egyik része válalkozott, a másik, amelynek Fiala, Weinczlller és Dubefí voltak a tagjai, elszakadt a csoporttól, hogy megmássza az egész amerikai földrész legmagasabb csúcsát, a 6959 méteres Aconcaguát. ^ Bennünket Izgatott a dolog, hogy lerójunk egy régi adósságot, ezért Buenos Airesben elváltunk a társainktól és egy éjszakai, ezer kilométeres vonatút árán elmentünk Mendpzába, amely majdnem az argentin-chilei határon fekszik. Megvásároltuk a szükséges élelmiszert, és másnap már 2800 méter magasságban Puenta del irica hegyi falucskában töltöttük az éjszakát. Itt két öszvért és egy hegyivezetőt béreltünk, hogy felvltessük a terhűnket az első táborba, amely mintegy 4000 méter magasságban volt. Hogy valaki képet alkothasson róla, milyen teljesítmény ez, hadd mondjam el, hogy mintegy 40 kilométert meneteltünk folyton fölfelé. Ivan Fiala Juraj Weincziller Egy kőből rakott elhagyott katonai örházban háltunk meg. Másnap tel akartunk jutni 5200 méter magasságba, hogy megépítsük az első ostromtábort. Én már akkor rosszul éreztem magam, geny- nyes torokgyulladásom és magas lázam volt. Mivel az Időjárás is rosszra fordult, vihar kerekedett, Iván és juraj azt mondták, hogy mintegy ötezer méter magasságból próbáljak lassan leereszkedni, s kipihenni magam, esetleg segítséget kérni,^ Mintegy négyezer-kétszáz méter magasságban egy elhagyatott katonai őrházra akadtam, amelyet korábban az argentin határőrök használtak. Legnagyobb meglepetésemre bent két mexikói hegymászót találtam. Az egyik fiúnak magas láza volt, mint utólag kiderült, kétoldali tüdőgyulladást kapott. Ez a betegség ilyen magasságban végzetes lehet, mivel a szervezet nem kap elegendő oxigént. Egysczer a Himalájában én is átéltem, és valóban csak a csodának köszönhető, hogy megmenekültem, pedig gyógyszereink is voltak. A mexikói fiú már teljesen félrebeszélt, a másik is teljesen ki volt merülve. Képtelen lett volna egyedül segíteni rajta. Gyorsan teát forraltam és aszpirint adtam neki. A rossz időjárás miatt Jurajék is visszafordultak, és ez is szerencse volt, mert Ivan injekciót adott a szerencsétlen fiúnak. Aztán a csúcs megmászás! kísérlete kútba esett. Elindultunk a mexikóiakkal lefelé. Éppen karácsony-este volt. Arra gondoltam, hogy otthon a család, feleségem és három gyermekem talán éppen az ünnepi fa mellett ül. Ez a gondolat megsokszorozta erőmet, mert magam is meglehetősen beteg voltam. Szerencsére félúton találkoztunk egy nyugatnémet hegymás'^" ’'’ aki rendelkezésünkre bocsátotta az öszvérét, így már jól lejutottunk Puenta del Incába, ahonnan a mexikóit helikopteren kórházba szállították. Aztán jurajék még sikeresen megostromolták a csúcsot is, így az Aconcagua is feliratkozott a csehszlovák hegymászók sikereinek listájára. Hogy nem bántott-e a dolog, hogy én nem jutottam fel a csúcsra? Nem. Ilyen a hegymászó sorsa. Minden valamirevaló hegymászó tudja, hogy nem az a legnagyobb dicsőség, hogy valaki feljut a csúcsra, hanem az a sok hangyamunka, amelyet az egész expedíció ennek érdekében végez. óval ilyen egyszerű egy hőstett története, S ca amelyért a három csehszlovák hegymászó ^ olyan magas nemzetközi kitüntetésben részesült. A történet végkifejletéhez tartozik még, hogy az expedíció útban hazafelé megállt a mexikói fővárosban. A megmentett mexikói fiú már korábban felkereste a csehszlovák nagykövetséget, hogy köszönetét mondjon a csehszlovák hegymászóknak. Meghagyta a címét és a telefonszámát is.- Amikor követségünk dolgozóitól értesültünk erről, nyomban felhívtuk a fiút, és ö tüstént a nagy- követségen termett. Egész éjszaka beszélgettünk, nem győzött hálálkodni. Az az érzésem, hogy Jorge Louisban hazánk kiváló barátjára leltünk, mert soha nem fogja elfelejteni, amit érte tettünk. Pedig csak azt tettük, amit az adott esetben a szívünk, az emberség diktált. Hogy vannak-e tervei, vágyai? Kinek ne lennének? Bár én sohasem hajszoltam a rekordokat, de nem titkolom, hogy azért egyszer szeretnék feljutni a világ legmagasabb csúcsára, a Mont Everestre. Már foglalkoztunk is az expedíció gondolatával, csak az a baj, hogy a Mount Everest vagy a benn.szülöttek nyelvén a Csomó Lungma megmászása jópár évre előre be van táblázva. De remélem, hogy egyszer még ez az álmom is valóra válik. PALAGYI LAJOS
