Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-10 / 19. szám

7 B éres Kató tizenhét éves. Másodikos gimnazista és kitűnő tanuló. Anél­kül, hogy különösebb megerőltetésébe kerülne, mindent tud, amit tudnia kell, sőt valamivel még többet is. Kiváló matemati­kus, fizikus, s otthonosan mozog a kémia és a biológia világában. A nyelvérzéke Is ■kitűnő. Minden túlzás nélkül állítható, hogy őstehetség. Csak hát nyamvadtka szegény és csú­nyácska. Szokás-mondás: nagyon hátul áll­hatott a sorban, amikor a szépséget osztot­ták. A hasonló korú lányok többsége már szépen fejlett, bögyösödik-farosodlk, a sze­me csupa vibráló csillogás, kemény, délceg a lépte, higanyszerű a mozgása, az arca hamvas, mint az érintetlen, érő szilva, vagyis magán hordozza a fiatalság jól is­mert, csalhatatlan jegyeit. Kató eléggé magas termetű, amolyan csu­pa kéz-láb, cingár és lapos, mint a deszka, félő, hogy átüti a napsugár. Az arca cson­tos, majd hogy .nem szögletes, s talán mert kreol a bőre színe, még inkább kihangsú­lyozódik sápadt fakósága, amely úgy vilá­git a félhomályban, mint a tompított fény. A hasonló arcú teremtésre szokták monda­ni, hogy koravén. Ami mégis feltűnő rajta, az a két szeme: bogárfekete és mélytüzű. A tekintete meleg és bizalmat gerjesztő. S még valami: figyelemre méltó a dús, gesz­tenyebarna hajkoronája, amelyet azonban alig egy hónapja fiúsra vágatott. Amikor megpillantották az osztálytársai, ugyancsak elcsodálkoztak és megrökönyöd­tek, hogy mi lelte a szerencsétlent, aztán meg vihogva összesúgtak a háta mögött. — Wo, nézd csak, hogy flancol a „Csu- nyi“l Kató füle ugyan elkapta a csúfondáros megjegyzéseket, de nem bántotta már kü­lönösebben. Régen tisztában volt már a csú­nyaságával, hiszen nemegyszer nézett far­kasszemet önmagával a tükör előtt ülve, sőt meztelenre vetkezve is megnézte tükörké­pét elölről, hátulról, s bár kissé elkesere­dett. de tragédiát azonban nem csinált be­lőle. Belenyugodott a változtathatatlanba. Már semmi mást nem kívánt, csak azt, hogy legalább egy csenevész almányira duzzadna meg a melle, hogy vehetne magának mell­tartót, akkor talán nőiesebbnek erezhetné magát. ' Egyébként teljes egészében nő volt, egy­általán nem érzett magában ferde hajlamo­kat, sőt — különösen az utóbbi időben — gyakorta álmodott arról, hogy valaki simo­gatja, becézgeti, csókolgatja, s olyankor a benne rejtőző egészséges női vágyak felerő­södtek és szédületes magasságokba röpítet­ték. Gyönyörű álmaiból mindig lucskoson és erős szívdobogással ébredt. Bántotta, hogy felébredt, s újra meg újra lehunyta a sze­mét,'hogy magára erőszakolja az álom foly­tatását, ami azonban egyszer sem sikerült. Elkeresedésében hangtalanul sírt egy sort, aztán nyugtalanul forgolódott reggelig. Az a fiú, akt áimaiban megjelent és hoz­záköltözött, Bozóky Péter volt, az osztály „vagánya“, aki a valóságban arra sem mél­tatta, hogy ránézzen. Miért is nézett volna, hiszen szebbnél szebb, csinosabbnál csino­sabb lányok vették körül az osztályban, va­lósággal hemzsegtek körülötte. Az álmaiból szőtt szép illúziók is szerte­foszlottak nem sokkal azután, hogy levá­gatta a haját. Bozóky az egyik óraközi szü­netben, az egész osztály füle hallatára rá­szólt. í — Csunyi, haliad-e, Csunyikám, most már eljöhetsz velem egy kólára, azt fogják hin­ni, hogy a barátom vagyl Az osztály hahotázva felröhögött. Bozóky hangja tele volt sértő gúnnyal, ami rettenetesen szíven ütötte Katót, de nem bőgte el magát. — Akkor sem mennék el veled, ha szom- jan halnék, Bozóky Petiket — mondta Ka­tó csendesen. Volt valami letaglózó erő a hangjában, falami furcsa fennköltség, az emberi méltóságában megsértett ember ke­mény, fegyelmező visszautasítása. A haho- tázó osztály elcsendesedett, Kató pedig még megtoldotta egy godnolattal. — A nagy va- gányságod ellenére az én szememben szá­dálkozzatok el rajta, ha úgy tetszik...! — Elhallgatott, pedig most lett volna rá al­kalma, hogy kipakolja mindazt, ami égette belül: „Bezzeg, most törődtök velem, most mindenki velem foglalkozik, de a kézilab­dacsapatba nem vesztek be, sem a dzsessz- balettcsoportba, az irodalmi színpad is mű­ködik nélkülem... De akkor sem vesztek észre, amikor névnapi vagy születésnapi bu­lit rendeztek. Miért is vennétek?' Az én csúnyaságom, esetlenségem csak rontaná az összképet, igazi?... Le vagytok sajnálva, pukkadjatok meg!“ Ezt szerette volna kipa­kolni, de helyette csak ennyit mondott. — Wo, gyertek hát és bámuljátok meg az el­hanyagolt kezemet! nalmas kis figura vagy, Bozóky Pétiké! Pedig dehogy volt az! Az egyik osztályfőnöki órán felvetődött a pályaválasztás kérdése, habár messzi volt még a döntés ideje. A hallgatók közül töb­ben eldöntötték már. hogy milyen pályára készülnek, sokan azonban még haboztak, nem tudtak biztosat mondani. Kató is nyi­latkozott. — Orvos szeretnék lenni — mondta ma­gabiztosan. Általános nevetés. Az osztályjönbk kissé megbotránkozva, rosszallóan csóválta a fe­jét, és leintette az osztályt. — S ha nem sikerül? — kérdezte. — Nővér leszek... ha orvos nem lehe­tek... — Miért? — Az az én dolgom ... — Helyes... — hagyta rá az osztályfő­nök. ár harminchármán voltak a tanterem- ' >en, Kató kiközösítettnek érezte ma­gát. A nagy tanteremben olyan volt az a négyzetméternyi hely, ahol ült, mint elhagyott, kopár sziget a tenger közepén, s amelyen még a reménye is meghalt an­nak, .hogy fehér vitorlás, formájában valaki... segítő kézzel és emberséges szóval köze- ledjéic feléje, és kiragadja a magányából. Ez az áldatlan kényszerhelyzet megtanítot­ta dacosan ellenállni és szembeszállni min­den nehézséggel és igazságtalansággal. Az egyik órán megállt fölötte a tanár, és jól szemügyre vette a lány kezét. — Miért hanyagolod el. annyira a kezed, Kató? — kérdezte jóindulattal., Nem volt sértő szándék a hangjában. — Nem hanyagolom el... — Nézd csak meg! .. Mintha örökké szennyben kotornál, sikálnál, súrolnál... — Nem hanyagolom el — ismételte meg Kató makacsul. — Te tudod..-. — vonta meg a vállát a tanár. A következő szünetben, aki a közelébe került, a kezét bámulta. Kató feldühödött. —. Álljatok sorba, és gyertek, nézzétek meg közelről, és szörnyűlködjetek vagy cso­Vplt, aki kuncogott, s volt, aki szótlanul elsompolygott a közeléből. Egyedül Bozóky maradt ott és álldogált tétován. Komoly volt, amilyennek még sohasem látta Kató. — Ne haragudj rám, Kató, és bocsáss meg a múltkori hülyeségemért ... Nagyon sajnálom, hogy megtörtént... — mondta Péter, azzal ő is kisompolygott a tanterem­ből. Kató elérzékenyült, s a szeme teleszaladt könnyel. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy a nagy vagány fiú, az álombéli jó­pajtás mindent jóvátett a maga és az osz­tály nevében. Megnyugodott... A kkor érzett utoljára valami hasonló belső megnyugvást, amikor három év­vel ezelőtt, több hónapos kezelés után anyukáját hazaszállították a kórházból. Az történt ugyanis, hogy apukája a kocsijával a vasúti átjárón belerohant a gyorsvonatba és szörnyethalt, anyukája pedig súlyos ge­rincsérüléssel került kórházba. Hónapokig •feküdt élet és halál közt. Végül hazakerült, de az első évben úgyszólván teljesen ma­gával lehetetlen volt. Kató látta el, forgat­ta az ágyban, mosott, főzött, takarított. Az utóbbi hónapokban annyira javult az álla­pota, hogy már talpra állt, és olykor pégig- csoszogott a lakásban, de egyébre még nem futotta az erejéből. Kató szívből örült a lá­badozó édesanyjának, ügy érezte, nem volt hiábavaló a nagy-nagy erőfeszítése. Nála nélkül mi is lett volna vele? Azonkívül élt a házban egy magányos és beteges öreg néni. Kató rendszeresen bevá­sárolt neki, kitakarította a lakását, elintéz­te az ügyes-bajos dolgait, olykor megsétál-. tatta a kutyáját, amihez nagyon ragaszko­dott Juliska néni, hiszen a kutyáján kívül senkije sem volt, vele szórakozott nap mird nap. Talán az a hűséges jószág tartotta ben­ne a lelket, meg hát Kató önzetlen segítsé­ge. Áldotta is a lányt, s a nyugdíjából rend­szeresen juUatott Katónak néhány koronát a jószívűségéért, annak ellenére, hogy Ka­tó nem akarta elfogadni. Valósággal ráérő; szakolta. Kató magányosságán leginkább ez a két tényező enyhített valamit. Jó érzéssel töl­tötte el annak a tudata, hogy szüksége várt rá az édesanyjának és Juliska néninek. Tő­le soha senki nem kérdezte meg, hogyan él, mit csinál, milyen körülmények között tanul. Talán akkor sem mondta volna el, ha netán megkérdezik. 0 csupán a Csunyl volt, a lenézett, a kiközösített, pedig ha be­leláttak volna az életkörülményeibe, alig- hanem elszégyellték volna magukat az osz­tálytársai, s talán a tanárat is. Aztán elérkezett az a végzetesnek tűnő pénteki nap. Az osztály moziba ment. Kató lelépett, mivel sok munkát tervezett be a hétvégére. Gondolta, ha időben elvégez min-^ dent, a vasárnapja szabad lesz. A szokott­nál jóval előbb ért haza. Gyanútlanul lépett be anyja szobájába. Az ágyban meztelenked­ve, félreérthetetlen helyzetben találta az anyját egy. .számára ismeretlen férfi társa­ságában. Szinte megállt a szívverése, döb­benetében mozdulni sem tudott. Ügy érez­te, hogy egy sötét vizű tenger hatalmas hul­láma csapódik feléje fenyegetőn, amely ma­gával sodorja és nyomban megfojtja. Végül feleszmélt, s mintha forgószél seperte vol­na ki a lakásból, lerohant a lépcsőkön, ki az utcára s bele a forgatagba. Futott, mint­ha a fojtogatással fenyegető hullám ott hömpölygőn volna a sarkában. Minél mesz- szibb került a lakásuktól, annál hangosab­ban visszhangzott fülében anyja fájdalma­san könyörgő kiáltása: „Kató, Katókám, gyere vissza!" K^áső éjszakáig csavargón a városban 0^céltalanul. Talán már éjfél is elmúlt, ■mire hazaért. Pedig meghalni akart, ném hazamenni. Hiába szólongatta az any­ja, nem ment be hozzá. Lefeküdt, de alud­ni nem tudott. Sírt... A következő napok­ban azért éppen úgy ellátta az anyját, mint a történtek előtt, de szólni nem szólt hoz­zá. Ha az anyja kezdte a mondókáját, fa­képnél hagyta. Ügy járt-kelt otthon meg az iskolában is. mint az alvajáró. Mindenki észrevette rajta, hogy történt vele valami, de senki sem kérdezte meg. Egy világ om­lott benne össze, és az csak rá tartozott. A következő hét végén, amikor már kis­sé megnyugodott, engedve anyja könyörgé­sének, meghallgatta. — Nézd, kislányom, én tudom, hogy ret­tenetesen megrendített ez az eset, de va­lamit meg kell értened, s én tudom, hogy megérted, hiszen okos kislány vagy... Még csak harminchat éves múltam ...a legszebb asszonykor... En szeretem azt a férfit.. ■. és 6 is szeret engem... Jogom van arra, ha ilyen nyomorultul is, hogy boldog le-' gyek még egy kis ideig... Ezt meg kell, hogy értsd, kislányom, hiszen te is nő vagy... Nagyon szépen kérlek, ne hara­gudj rám, és próbálj megérteni! Kató felállt. — Tudom ... persze... jogod van, anya... neked mindenre jogod van... Nem harag­szom ... de fáj... — Felállt, tétován kö­rülnézett, és kiment a szobából. A történtek után már nemcsak az iskolá­ban, nemcsak az utcán, a rettentő embertö­megben, hanem otthon is magányosnak érezte magát. Tűnődő magányában olykor felderengett előtte az orvosi pálya ígérete, amikor az életükért szorongó és rettegő emberek sorsa összefonódik az 6 segítő szándékával, ami­kor s akikkel egyek lesznek az életért ví­vott küzdelemben, akkor talán az ő magá­nyossága is megtelik melegséggel, s meg­szépült emberré válik a hajdani Csunyi, s ; MÄZIK ISTVÁN: Itt Úszom 0, tenger! Bőszen viharzó, tajtékzó zöld habok; itt úszom, csillogó homokzátonyra kivetem magamból Jónást. Futás Futás egy bronz- vagy rézszínű vár romba dőlt termein át... Az ablakrácsok közt csillag ragyog. Vajon ki vagyok, a szerető vagy a megcsalatott?. FODOR KATALIN tusrajzai

Next

/
Oldalképek
Tartalom