Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-10 / 19. szám
7 B éres Kató tizenhét éves. Másodikos gimnazista és kitűnő tanuló. Anélkül, hogy különösebb megerőltetésébe kerülne, mindent tud, amit tudnia kell, sőt valamivel még többet is. Kiváló matematikus, fizikus, s otthonosan mozog a kémia és a biológia világában. A nyelvérzéke Is ■kitűnő. Minden túlzás nélkül állítható, hogy őstehetség. Csak hát nyamvadtka szegény és csúnyácska. Szokás-mondás: nagyon hátul állhatott a sorban, amikor a szépséget osztották. A hasonló korú lányok többsége már szépen fejlett, bögyösödik-farosodlk, a szeme csupa vibráló csillogás, kemény, délceg a lépte, higanyszerű a mozgása, az arca hamvas, mint az érintetlen, érő szilva, vagyis magán hordozza a fiatalság jól ismert, csalhatatlan jegyeit. Kató eléggé magas termetű, amolyan csupa kéz-láb, cingár és lapos, mint a deszka, félő, hogy átüti a napsugár. Az arca csontos, majd hogy .nem szögletes, s talán mert kreol a bőre színe, még inkább kihangsúlyozódik sápadt fakósága, amely úgy világit a félhomályban, mint a tompított fény. A hasonló arcú teremtésre szokták mondani, hogy koravén. Ami mégis feltűnő rajta, az a két szeme: bogárfekete és mélytüzű. A tekintete meleg és bizalmat gerjesztő. S még valami: figyelemre méltó a dús, gesztenyebarna hajkoronája, amelyet azonban alig egy hónapja fiúsra vágatott. Amikor megpillantották az osztálytársai, ugyancsak elcsodálkoztak és megrökönyödtek, hogy mi lelte a szerencsétlent, aztán meg vihogva összesúgtak a háta mögött. — Wo, nézd csak, hogy flancol a „Csu- nyi“l Kató füle ugyan elkapta a csúfondáros megjegyzéseket, de nem bántotta már különösebben. Régen tisztában volt már a csúnyaságával, hiszen nemegyszer nézett farkasszemet önmagával a tükör előtt ülve, sőt meztelenre vetkezve is megnézte tükörképét elölről, hátulról, s bár kissé elkeseredett. de tragédiát azonban nem csinált belőle. Belenyugodott a változtathatatlanba. Már semmi mást nem kívánt, csak azt, hogy legalább egy csenevész almányira duzzadna meg a melle, hogy vehetne magának melltartót, akkor talán nőiesebbnek erezhetné magát. ' Egyébként teljes egészében nő volt, egyáltalán nem érzett magában ferde hajlamokat, sőt — különösen az utóbbi időben — gyakorta álmodott arról, hogy valaki simogatja, becézgeti, csókolgatja, s olyankor a benne rejtőző egészséges női vágyak felerősödtek és szédületes magasságokba röpítették. Gyönyörű álmaiból mindig lucskoson és erős szívdobogással ébredt. Bántotta, hogy felébredt, s újra meg újra lehunyta a szemét,'hogy magára erőszakolja az álom folytatását, ami azonban egyszer sem sikerült. Elkeresedésében hangtalanul sírt egy sort, aztán nyugtalanul forgolódott reggelig. Az a fiú, akt áimaiban megjelent és hozzáköltözött, Bozóky Péter volt, az osztály „vagánya“, aki a valóságban arra sem méltatta, hogy ránézzen. Miért is nézett volna, hiszen szebbnél szebb, csinosabbnál csinosabb lányok vették körül az osztályban, valósággal hemzsegtek körülötte. Az álmaiból szőtt szép illúziók is szertefoszlottak nem sokkal azután, hogy levágatta a haját. Bozóky az egyik óraközi szünetben, az egész osztály füle hallatára rászólt. í — Csunyi, haliad-e, Csunyikám, most már eljöhetsz velem egy kólára, azt fogják hinni, hogy a barátom vagyl Az osztály hahotázva felröhögött. Bozóky hangja tele volt sértő gúnnyal, ami rettenetesen szíven ütötte Katót, de nem bőgte el magát. — Akkor sem mennék el veled, ha szom- jan halnék, Bozóky Petiket — mondta Kató csendesen. Volt valami letaglózó erő a hangjában, falami furcsa fennköltség, az emberi méltóságában megsértett ember kemény, fegyelmező visszautasítása. A haho- tázó osztály elcsendesedett, Kató pedig még megtoldotta egy godnolattal. — A nagy va- gányságod ellenére az én szememben szádálkozzatok el rajta, ha úgy tetszik...! — Elhallgatott, pedig most lett volna rá alkalma, hogy kipakolja mindazt, ami égette belül: „Bezzeg, most törődtök velem, most mindenki velem foglalkozik, de a kézilabdacsapatba nem vesztek be, sem a dzsessz- balettcsoportba, az irodalmi színpad is működik nélkülem... De akkor sem vesztek észre, amikor névnapi vagy születésnapi bulit rendeztek. Miért is vennétek?' Az én csúnyaságom, esetlenségem csak rontaná az összképet, igazi?... Le vagytok sajnálva, pukkadjatok meg!“ Ezt szerette volna kipakolni, de helyette csak ennyit mondott. — Wo, gyertek hát és bámuljátok meg az elhanyagolt kezemet! nalmas kis figura vagy, Bozóky Pétiké! Pedig dehogy volt az! Az egyik osztályfőnöki órán felvetődött a pályaválasztás kérdése, habár messzi volt még a döntés ideje. A hallgatók közül többen eldöntötték már. hogy milyen pályára készülnek, sokan azonban még haboztak, nem tudtak biztosat mondani. Kató is nyilatkozott. — Orvos szeretnék lenni — mondta magabiztosan. Általános nevetés. Az osztályjönbk kissé megbotránkozva, rosszallóan csóválta a fejét, és leintette az osztályt. — S ha nem sikerül? — kérdezte. — Nővér leszek... ha orvos nem lehetek... — Miért? — Az az én dolgom ... — Helyes... — hagyta rá az osztályfőnök. ár harminchármán voltak a tanterem- ' >en, Kató kiközösítettnek érezte magát. A nagy tanteremben olyan volt az a négyzetméternyi hely, ahol ült, mint elhagyott, kopár sziget a tenger közepén, s amelyen még a reménye is meghalt annak, .hogy fehér vitorlás, formájában valaki... segítő kézzel és emberséges szóval köze- ledjéic feléje, és kiragadja a magányából. Ez az áldatlan kényszerhelyzet megtanította dacosan ellenállni és szembeszállni minden nehézséggel és igazságtalansággal. Az egyik órán megállt fölötte a tanár, és jól szemügyre vette a lány kezét. — Miért hanyagolod el. annyira a kezed, Kató? — kérdezte jóindulattal., Nem volt sértő szándék a hangjában. — Nem hanyagolom el... — Nézd csak meg! .. Mintha örökké szennyben kotornál, sikálnál, súrolnál... — Nem hanyagolom el — ismételte meg Kató makacsul. — Te tudod..-. — vonta meg a vállát a tanár. A következő szünetben, aki a közelébe került, a kezét bámulta. Kató feldühödött. —. Álljatok sorba, és gyertek, nézzétek meg közelről, és szörnyűlködjetek vagy csoVplt, aki kuncogott, s volt, aki szótlanul elsompolygott a közeléből. Egyedül Bozóky maradt ott és álldogált tétován. Komoly volt, amilyennek még sohasem látta Kató. — Ne haragudj rám, Kató, és bocsáss meg a múltkori hülyeségemért ... Nagyon sajnálom, hogy megtörtént... — mondta Péter, azzal ő is kisompolygott a tanteremből. Kató elérzékenyült, s a szeme teleszaladt könnyel. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy a nagy vagány fiú, az álombéli jópajtás mindent jóvátett a maga és az osztály nevében. Megnyugodott... A kkor érzett utoljára valami hasonló belső megnyugvást, amikor három évvel ezelőtt, több hónapos kezelés után anyukáját hazaszállították a kórházból. Az történt ugyanis, hogy apukája a kocsijával a vasúti átjárón belerohant a gyorsvonatba és szörnyethalt, anyukája pedig súlyos gerincsérüléssel került kórházba. Hónapokig •feküdt élet és halál közt. Végül hazakerült, de az első évben úgyszólván teljesen magával lehetetlen volt. Kató látta el, forgatta az ágyban, mosott, főzött, takarított. Az utóbbi hónapokban annyira javult az állapota, hogy már talpra állt, és olykor pégig- csoszogott a lakásban, de egyébre még nem futotta az erejéből. Kató szívből örült a lábadozó édesanyjának, ügy érezte, nem volt hiábavaló a nagy-nagy erőfeszítése. Nála nélkül mi is lett volna vele? Azonkívül élt a házban egy magányos és beteges öreg néni. Kató rendszeresen bevásárolt neki, kitakarította a lakását, elintézte az ügyes-bajos dolgait, olykor megsétál-. tatta a kutyáját, amihez nagyon ragaszkodott Juliska néni, hiszen a kutyáján kívül senkije sem volt, vele szórakozott nap mird nap. Talán az a hűséges jószág tartotta benne a lelket, meg hát Kató önzetlen segítsége. Áldotta is a lányt, s a nyugdíjából rendszeresen juUatott Katónak néhány koronát a jószívűségéért, annak ellenére, hogy Kató nem akarta elfogadni. Valósággal ráérő; szakolta. Kató magányosságán leginkább ez a két tényező enyhített valamit. Jó érzéssel töltötte el annak a tudata, hogy szüksége várt rá az édesanyjának és Juliska néninek. Tőle soha senki nem kérdezte meg, hogyan él, mit csinál, milyen körülmények között tanul. Talán akkor sem mondta volna el, ha netán megkérdezik. 0 csupán a Csunyl volt, a lenézett, a kiközösített, pedig ha beleláttak volna az életkörülményeibe, alig- hanem elszégyellték volna magukat az osztálytársai, s talán a tanárat is. Aztán elérkezett az a végzetesnek tűnő pénteki nap. Az osztály moziba ment. Kató lelépett, mivel sok munkát tervezett be a hétvégére. Gondolta, ha időben elvégez min-^ dent, a vasárnapja szabad lesz. A szokottnál jóval előbb ért haza. Gyanútlanul lépett be anyja szobájába. Az ágyban meztelenkedve, félreérthetetlen helyzetben találta az anyját egy. .számára ismeretlen férfi társaságában. Szinte megállt a szívverése, döbbenetében mozdulni sem tudott. Ügy érezte, hogy egy sötét vizű tenger hatalmas hulláma csapódik feléje fenyegetőn, amely magával sodorja és nyomban megfojtja. Végül feleszmélt, s mintha forgószél seperte volna ki a lakásból, lerohant a lépcsőkön, ki az utcára s bele a forgatagba. Futott, mintha a fojtogatással fenyegető hullám ott hömpölygőn volna a sarkában. Minél mesz- szibb került a lakásuktól, annál hangosabban visszhangzott fülében anyja fájdalmasan könyörgő kiáltása: „Kató, Katókám, gyere vissza!" K^áső éjszakáig csavargón a városban 0^céltalanul. Talán már éjfél is elmúlt, ■mire hazaért. Pedig meghalni akart, ném hazamenni. Hiába szólongatta az anyja, nem ment be hozzá. Lefeküdt, de aludni nem tudott. Sírt... A következő napokban azért éppen úgy ellátta az anyját, mint a történtek előtt, de szólni nem szólt hozzá. Ha az anyja kezdte a mondókáját, faképnél hagyta. Ügy járt-kelt otthon meg az iskolában is. mint az alvajáró. Mindenki észrevette rajta, hogy történt vele valami, de senki sem kérdezte meg. Egy világ omlott benne össze, és az csak rá tartozott. A következő hét végén, amikor már kissé megnyugodott, engedve anyja könyörgésének, meghallgatta. — Nézd, kislányom, én tudom, hogy rettenetesen megrendített ez az eset, de valamit meg kell értened, s én tudom, hogy megérted, hiszen okos kislány vagy... Még csak harminchat éves múltam ...a legszebb asszonykor... En szeretem azt a férfit.. ■. és 6 is szeret engem... Jogom van arra, ha ilyen nyomorultul is, hogy boldog le-' gyek még egy kis ideig... Ezt meg kell, hogy értsd, kislányom, hiszen te is nő vagy... Nagyon szépen kérlek, ne haragudj rám, és próbálj megérteni! Kató felállt. — Tudom ... persze... jogod van, anya... neked mindenre jogod van... Nem haragszom ... de fáj... — Felállt, tétován körülnézett, és kiment a szobából. A történtek után már nemcsak az iskolában, nemcsak az utcán, a rettentő embertömegben, hanem otthon is magányosnak érezte magát. Tűnődő magányában olykor felderengett előtte az orvosi pálya ígérete, amikor az életükért szorongó és rettegő emberek sorsa összefonódik az 6 segítő szándékával, amikor s akikkel egyek lesznek az életért vívott küzdelemben, akkor talán az ő magányossága is megtelik melegséggel, s megszépült emberré válik a hajdani Csunyi, s ; MÄZIK ISTVÁN: Itt Úszom 0, tenger! Bőszen viharzó, tajtékzó zöld habok; itt úszom, csillogó homokzátonyra kivetem magamból Jónást. Futás Futás egy bronz- vagy rézszínű vár romba dőlt termein át... Az ablakrácsok közt csillag ragyog. Vajon ki vagyok, a szerető vagy a megcsalatott?. FODOR KATALIN tusrajzai