Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-22 / 8. szám
völgyben fontos út vezet, amely egy darabon a bal part mentén kíséri a folyót, azután egy hídon átfutva a főbb parton visz tovább, de néhány kilo- ; méterei leffebb ismét visszatér a bal partra. A aszfaltút sűrűn lakott vidéken kanyarog. Az egyik történelmi esemény a másikba kapcsolódik itt, az ember észre sem veszt, hol végződik az egyik falu, és hol kezdődik a másik. A főút menti települések minden megszakítás nélkül kötődnek^ egymáshoz, és ez olyan benyomást kelt, mintha egyetlen vég nélküli falun haladna keresztül az ember. A családi házak mellett szakadatlanul futkosnak a személy- és tehergépkocsik, autóbuszok, traktorok. Éjjel-nappal búgnak a motorok, s a kipufogó gázok szüntelen ótt kígyóznak a kertekben és behatolnak a hálószobákba. Ez a vidék az egészség egy- ,.k{>ri jelképe volt. A csönd, a nyugalom és a friss levegő oázisának képzete azonban rriár nem illik ezekhez a helyekhez. Az itt élők, akik gondosan őrzik illúzióikat, nem számít'hatnak másra, jobbra, mint a zajos nagyvárosok lakosai. Egy nagy fekete autóban negyvenes, őszülő hajú férfi utazik, arca sápadt, meggyö- tötft, szeme fáradt. A hátsó ülésen ^ül, dohányzik, előreszegezi tekintetét. A hosszú-hosszú falust utca azonban egyszer mégiscsak véget ér. A sofőr megpillant egy forgalmi táblát, mely a sebesség- korlátozás végét jelzi, és feldünnyög: — Hál’ Istennekl Am kis idő múlva egy vasúti átjáróhoz ér az autó, és vezetője ismét lassít. Pár száz méterre az átjárón túl már kezdődik a város. Először csak az építők földszintes barakkjai jelzik az autó utasainak a város közeledtét, ám amikor a kocsi fölszalad a dombtetőre, már ott terül el a szemünk előtt. De valahogy szürkének látszik. Dideregve, húzódik össze a völgyön átsuhanó őszi szélben. Most egészen másképpen fest, mint azon a tavaszon, amikor itt járták utoljára. A város a folyó jobb partján fekszik. ’A völgy annyira tág, hogy hiába ölelik ál mindkét oldalról a hegyek, csak igen ritkán frissítik fel üde leheletükkel az erdők a város lakóit. A folyótól jobbra húzódó hegység csak kristálytiszta időben látható a városból. Az emberek távoli, kékesszürke csíknak látják ■csupán, mely a láthatáron egybeolvad az égbolttal. Ha különösképpen kedvezőek a légköri viszonyok, délnyugati irányban egy romokban heverő középkori vár körvonalai is kirajzóidnak. Ebben a várban lakták év- százainkon át az ország uralkodói. A folyó bal partján egy másik hegygerinc emelkedik. A városból is jól látható az oldalát borító tűlevelű erdő sötétje. A szűk erdősávok lefutnak egészen a földek és a szőlők közé, helyenként közvetlenül Ériitítk a hegyalji kerteket, vagy egybeolvadnák a lombos ligetekkel. Ez a hegység közelebb esik a városhoz, mint a túloldalon húzódó hegyek, de az mit sem változtat azon a tényen, hogy a városnak sem hegyi, de még csak hegyaljai jellege sincs. A völgyben hömpölygő folyót számos patak és csermely táplálja, s csaknem valamennyi jobb oldalról ömlik bele. Bal oldalról voltaképpen nem Is táplálja semmi. A balra fekvő hegyek mintha nem is tartoznának ehhez.a vidékhez, a hátukat mutatják. Arcát, melynek vérellátását zubogó patakok hajszálerei biztosítják, a hegyen túli völgykatlan felé tartja. Az északnyugati lejtőin csordogáló erecskék igen vékonyak, alig csörgedez bennük valamicske víz. Kihőrpintik a szomjas partok meg irtványok, mielőtt még lefutnának a hegyoldalon. Csupán, ha tavasszal megindul a hóolvadás, - telnek meg a csekélyke árkok és erecskék vízzel. — Karol, a téren majd álljon meg, beugróm az ismerősökhöz — mondja a sofőrnek a kocsiban ülő férfi. Ez egyáltalán nem lepi meg a sofőrt. Hiszen keresztülmentek valaha is ezen a városkán, hogy meg ne álltak volna? — Addig elugrok tankolni — mondja a sofőr. — Csak menjen, de ha tankolt, induljon vissza, mert nem időzünk sokáig — egyezik bele a férfi, akit az autóban visznek. Azután átadja magát a gondolatainak, melyek minden alkalommal meglepik, amikor e jellegtelen. Idegen számára aligha vonzó város felé közeledik. Lelki szemei előtt egymásután jelennek meg a képek. Először gyermekkori emlékei elevenednek fel. Némelyek homályosak, bizonytalanok. Más emlékek csupán távolt villámlásokként lobbannak föl benne, jönnek és el is tűnnek, hiába tört rajta a fejét, mit akar jelezni a régmúlt idők fukar küldötte, aki felizgatta bensőjét, visszhang ra bírta a távoli napokat, és szomorúsággal vegyes szorongást keltett benne életre. És feltolulnak benne a többi eleven, életszerű képek. Édesanyjával, ballag a reggeli utcán. A város fölött megjelenik a nap, a levegő éles, már eléggé hűvös van reggelenként. e gy sarokház elé érnek, a széles vaskapun át bemennek a tágas udvarba, amelyet úgy teleraktak mindenfélével, hogy éppencsak a középen maradt tenyérnyi üres tér. Riadtan tekint körül. Cséplőgép, eke, vetőgép és más mezőgazdasági fépek sorakoznak egymás mellett. Alighanem javításra vár valamennyi. Egészen hátul, a kőfalnál, egy egész halom rozsdás pléh, mellette vasúti sínek, szép sorba rakva. Amerre csak tekint, mindenütt vasdarabok, fémforgácsok, drótok, bádoglemezek hevernek ... Belépnek a műhelybe. A bajuszos mester éppen egy gépen babrál, egy meglazult anyacsavart húz meg rajta. Az egyik laka- tosssegéd a gép alatt fekszik, és alulról tartja a csavart. A másik segéd hátul mesterkedik valamit a homályban, de amikor belépnek, mindketten leplezetlen kíváncsisággal emelik tekintetüket a fiúra, akinek az elkövetkező négy észtéi.dón át éppen ez lesz az osztályrésze, ami nemrégen az ő vállukra nehezedett, és amikor látják, hogy milyen aprócska, rémült és betegesen sovány az arca, csalódottan horgasztják le a fejüket. Másmilyennek képzelték. Ez a törékeny fiúcska nem visel majd el túl sok megterhelést. Nem nyilváníthatják majd ki előtte annyira a fontosságukat, és ez b'osz- szaníja őket. Még egészen elevenen él emlékezetükben, mit ’-kellett nekik klállnluk inaséveik alatt. Feszülten várják a mester döntését. — Hát elhoztam a fiamat — mondja alázatosan az édesanyja. A mester végignéz a fián. Bajusza megrándul. Nyilvánvaló elégedetlenséggel azt mondja: — Valahogy igen kicsi... — De itt majd megerősödik, csak most kezd nőni — védi őt édesanyja. — Máshová jobban megfelelne, mondjuk FiSek mellé g bodegába, de ide? — Kicsi, de erős. Nemrégen is... — édesanyja elbizonytalanodik, de befejezi. A fiú nem ismerte az édesapját, de már jóval azelőtt, hogy elszegődött volna inasnak, zsenge gyermekfejjel megálmodta apját--- ha rá gondolt, egy bajnok, egy magas fiatal férfi jelent meg előtte, aki szüntelenül mosolyog, akit az egész utca irigyel tőle. Am az idő múlásával a daliás férfinak feltűnően megváltoztak az arcvonásai, sőt kisebb is lett, megöregedett, arcáról eltűnt a mosoly, és mindinkább hasonlított a bajuszos mester úrra, akinek keze alatt tanult a lakatos műhelyben, és e vonzalom kölcsönös volt, ellenkező irányban is hatott. Bizonyára valami hasonló ment végbe a mester képzeletében is. A mester, akinek csupán egyetlen gyermeke volt, egy már erősen öregedő leányanya, és fia — bármennyire is vágyott rá — már nem lehetett, a törékeny inasgyerekben alighanem megtalálta azt, ami saját gyermekéből hiányzott. Amikor a műhelyben magukra maradtak, kapcsolatuk még inkább elmélyült. Az első segéd 44-ben hagyta ott a műhelyt, nyár végén, s már sohasem tért többé vissza. Mindjárt az első tűzharcban elesett a város szélén, a híd fölött, ahol néhány puskával és gránátokkal felszerelt vakmerő ember fölvette a harcot az ellenséggel, azt remélve,- hogy megállíthatja a páncélosokat. Alig ért véget a háború, a második segéd is elment. Bevonult katonának, és az ezrednél annyira megtetszett neki, hogy hivatásos katona lett. Az eltelt évek alatt többször változtatott munkahelyet. De bárhol ült is, mindig talált rá időt, hogy évenként egy szer-két szer mégiscsak ellátogasson a városkába. Az öreg mesterhez jön, aki persze már nincs is a lakatosműhelyben, hanem már csak otthon tesz-vesz. Édesanyja már évekkel ezelőtt meghalt, már rokonai sem élnek a városban, mégis jön. A mesternek egyre inkább romlik a látása, az utcára már ki sem merészkedik, csak az udvarra megy ki kevés időre ügy déltájban, a lépcsőn pártában maradt lánya segíti le, aki voltaképpen már maga is öregasszony. Páratlan kitartással és türelemmel viseli a vénlánysorsot. önzetlen támasza apjának öregségében. A térről mindig gyalog szokott felmenni hozzá. Jobb ez így. A nagy fekete autó csak fölösleges izgalmat keltene a szűk kis utcában, és mindenféle találgatásokra adna okot. Átvág a téren, s eltűnik a girbegurba utcák útvesztőjében, ahol keményítőszag és ürülékbűz terjeng. Kisétál az egykori elővárosba, amely ma már kis híján a város közepén fekszik. Az utóbbi években gyakrabban meglátogatja a mestert, mint kezdetben. Eljön, itt van egy-két óráig, és máris felfrissül szellemileg, mindjárt köny- nyebben lélegzik. A gyászmenet a régi temető szélén jött ki a kápolnából, és az országút túloldalán levő dombocska felé tart, ahol nemrégen új temetőt nyitott a város. A dombocska álig kétszáz méternyire lehet a kápolnától, nem hosszú odáig az út, tehát vállon is vihetik a megboldogult koporsóját, nincs szükség halottaskocsira. A gyászmenet rendkívül szerény. Tulajdonképpen csak egy maréknyi ember kíséri a megboldogultat, bizony aligha nevezhető gyászmenetnek, hiszen a tíz ujján is megszámolhatja őket az ember. Az egész kíséret: a pap, a ministránsok, a temetkezési vállalat emberei, akik a koporsót viszik, három idős asszony, utánuk néhány lépésnyire egy sántikáló idősebb férfi, aki nem is visel fekete ruhát, ki tudja, hozzájuk tartozik-e egyáltalán... Az utat, amelyen a gyászmenet halad, egyik oldalról a régi temető palánkja, a másikról egy hosszú, piros téglából épült földszintes épület szegélyezi: ez utóbbi az egykori munkáskólónia maradványa. A kolónián régen a téglagyárt munkások lakták a családjukkal... Amikor leállították a gyárat, a kolónia elnéptelenedett, a munkások másfelé néztek munka után. A kolónia üresen tátongott egészen addig, míg a város engedélyt nem adott néhány cigánycsaládnak, hogy odaköltözhessen. » mint a gyászmenet kiért az útra, tar- ^1 kaszoknyás cigányasszonyok tódultak ki a kolóniáról. Kijöttek egészen az út szélére, megálltak, és most némán, teljes méltósággal és komolysággal figyelik a kis embercsoport lassú menetét. Nyomban az asszonyok után néhány feketeruhás cigányember is kijött a kolóniáról. Válamennylen gondosan öltözve, hónuk altt hangszereket szorongatnak. A férfiak nem állnak meg, hanem elhaladva a tarkaruhás asszonyok mellett, tovább ballagnak, kimennek az útra, ott várnak egy kicsit, és amikor a gyászmenet elvonul, besorakoznak a végére és rázendítenek. Panaszosan visong, jajgat, sír, zokog a kezükben a hegedű, és a szánalmas gyászmenet, az egyszerű koporsóval, melyet mindössze egyetlen koszorú, három olcsó virágcsokor díszít, egyszerre teljesen megváltozik. A nagy fekete autó mögött egész gépkocsisor várakozik. A cigányasszonyokon és az első kocsiban ülő férfiakon kívül mások is nézik a gyászmenetet. Most a koporsó a halottal az első autó elé ért. A sofőr kimeresztett szemmel bámul, és látszik rajta, hogy gondolatai máshol járnak. A fekete autó utasa felegyenesedik a hátsó ülésen és a gyászolók arcát fürkészi. Három idős asszony szorosan egymás mellett halad. Az, aki az út jobb oldalán lépked, a középső asszonyt támogatja. A középső asszony arcán ott ül az utóbbi napok minden feszültsége, egészen eltorzította a fájdalom. Fekete ruhája és vértelen arca kissé megtévesztik a hátul ülő férfit, és amikor alaposabban szemügyre veszi őt, felismeri benne az öreg mester lányát. Mintha nagy sziklatOmb hullott volna a mellkasára. Halántékán lüktetni kezdett az ér, szíve a torkában dobog. Forróság önti el egész testét, s egy pillanatra minden elsötétül a szeme előtt, s furcsán lebegni kezdenek előtte a ministránsok, a pap, a koporsó, az öregasszonyok... Am furcsamód hirtelen az elméje is megvilágosodik, és tudja, hogy most rögtön, ebben a pillanatban határoznia kelll Kis ideig tétovázik, majd kinyitja az autó ajtaját, de mielőtt még a gyászmenethez csatlakozna, odaveti a meglepett sofőrnek: — Ha akar, várjon meg a téren, ha nem, akkor hát szerencsés utat. — És a gyászmenetben lépdelők szeme láttára, cseppet sem szégyenkezve a nézelődőktől, nekivág a partoldalnak, ahol egy frissen ásott sír látszik. KÖVESDI JANOS fordítása IVAN HABAJ: A fekete autó utasa amibe belekezdett. — Kosútnénál vállára csapott egy zsák krumplit és hazavitte... és közben meg se állt, meg. se pihent. — Jó, jó. Majd meglátjuk, lesz-e valami belőle — mondja végül: a ": mester, és az édesanya fellélegzik. ’*■■■ A nagy fekete kocsi lefelé robog a dombról. A sofőr elvégre hivatásos — elegáns ívben veszt a kanyart, és hirtelen lefékez. Az út jobb oldalán álig három méternyire előttük akadály áll. Egy vontató pótkocsival. Szemben egy másik gépkocsi közeledik. A sofőr fejét csóválja a felelőtlenségen, ■'nem érti a traktorost, aki megállt az áttekinthetetlen, éles kanyarban. De nem káromkodik, uralkodik magán. Vár egy pillanatig, majd lassan megelőzi a traktort, gyors pilantást vetve közben a vezetőfülkébe, de ott nem lát embert. Az autó nekilendül, és ekkor újabb áka-_ dály jelenik .meg előtte. Gyászmenet kanyarodik ki a temetőkapun az országútra. A sofőr fékez, de úgy látszik, hogy nincs szándékában megállni, mintha a gyászolók felháborodásának árán is át akarna vágni a meneten. Am a férfi, akit az autóban visz, megakadályozza ebben. Azt mondja: ■— Várjon, hadd menjenek ád. 'A sofőr szót fogad, gépkocsijával az út szélére húzódik, és cigarettára gyújt. A hátul ülő férfi leereszti a vállát, lejjebb csúszik az ülésen, és magába mélyed, em emlékezik vissza haraggal az inaséletre. Csak eleinte tévesztette meg a mester érdes modora. Csakhamar felismerte, hogy ez a komor tekintetű , és hallgatag ember más, mint amilyennek mutatja magát, hogy hozzáférhetetlenségének és keménységének álarca alatt érzékeny, tűnődő lélek rejtőzik, s meg tud hatódni például egy szál gyermekláncfű láttán, ami valamiféle csoda folytán ütötte fel fejét az udvaron, egy kicsi hasadßkban a vasdarabok között. Képes odébbhordani a hatalmas halom vasát, csak azért, hogy ez a törékeny növényke életben maradhasson, és képes úgy ráförmedni a nehézkes és értei fen ^segédre, aki figyelmetlenségében kis híján éltaposta a virágot, hogy az szinte megnémül, s csak áll tátott szájjal, hol a mesterre, hol a virágra sandítva. A mester szerette az igazságot, és szenvedélye volt, hogy védelmezze a gyengéket, fölemelje a megalázottakat. Ez némileg enyhítette az inas helyzetét a segédek zsar nokságával szemben. Azokban a. pillanatok- bari, amikor a leginkább szükséges volt a védelemre, a mester mindig fölébe tárta védőszárnyait. Már az első hónapokban szép emberi kapcsolat kezdett kialakulni kettőjük között, amely az ő meglehetősen félszeg viselkedése ellenére is őszinte volt és meleg, s mélységével és tisztaságával nemegy rokoni viszonynál erősebb volt. Bizony magukra maradtak a műhelyben, és az egyetlen segéd ő lett. Am nemsokára neki is be kellett vonulnia. Miután leszerelt, visszatért ugyan a mesterhez, de nem hosszú időre. Azután újra elment, most már végleg. Ma is fülében csengenek a mester szavai. — Jól gondold meg, mit csinálsz. Politizálni fogsz, és közben elfelejted a szakmát. Hisz nem megyek el örökre. Egy-két év nem árthat meg. Rendet teremtünk, s aztán visszajövök — nyugtatta meg a mestert meg önmagát is. S ezt komolyan is gondolta. Amit tett, önzetlenül tette, mindig belső meggyőződésből cselkedett, lelkiismerete azt sugallta, neki, menj, és váltsd valóra álmaidat I — Ne hagyd itt a szakmádat, ügyes kezed van, kár volna érted — vetette ellen a mester^ és hangját elnyomta az ifjú lelkesedése, mely az emberek közé hajtotta őt, ki a szabad levegőre, el ebből a falakkal és nagy udvarral körülzárt műhelyből, ahol ugyan nyugodtan élhetett, de hiába keresett egy számára nélkülözhetetlen valamit: a világ átformálásának lehetőségét. öbbé nem tért vissza a szakmájához. Valahogy minden másképpen alakult, mint eredetileg gondolta. Dolgozott, tanult, másokat tanított, órákat töltött gyűléseken, megnősült, gyermekei születtek... Észre sem vette, hogy komoly eltökéltsége visszatérni a műhelybe, mikor változott át közönséges fecsegéssé. Egyszer, már évekkel később, amikor valahol újfent a visszatérésről beszélt meg a „hátországról“, amely mint ideiglenesen távollévő diákot forrón ölelné magához, azon kapta magát, hogy nem hisz már saját fecsegéseiben. Hiszen mindenki kinevet, barátocskám, suhant át az agyán, már senki sem veszi komolyan, ^mit mondasz. De voltaképpen mit is csinálnál abban a műhelyben? Már régen elveszítetted a kézügyességedet, s anélkül mit kezdhet egy iparos? A technika, a fejlődés is alaposan elmellőzött. Sok minden, amiről a te idődben csak néhány embernek volt sejtelme, ma minden tanoncnak természetes dolog. Ha tehát mégis úgy döntenél, hogy visz- szatérsz, szembe kellene nézned a képesítetlen munkás jövőjével. Add ide ezt, tartsd meg azt, fuss el cigarettáért ...A szakma, amelyre olyan büszke vagy, már régen nem a te szakmád. Amióta megvilágosodott az elméje, szakadatlanul tudatában van helyzete komolyságának, azóta nem beszél a lakatosműhelybe való visszatérésről. Ellenkezőleg, amint lelke mélyén mozdulni érzi a visszatérés vágyát, könyörtelenül elnyomja, mielőtt még a felszínre törhetne, betemeti a hétköznapok gondjaival, a családjáért való aggódással, talán még föl is nagyítja gondjait, hogy súlyuk még csirájában megsemmisítse azt, ami fölött eljárt az idő.
