Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-18 / 3. szám

8 iM Rubtnstetn a zongora mellett 1966-ban Arthur Rubinstein Szólóestjének hivatalos műsora már véget ért, de a közönség hódoló-lelkes tapsával ráadásra, sőt további ráadásokra kényszerltette a művészt. Már a negyedik ráadás következett, de Liszt egyik ke- rlngöjének kezdő ütemei valahogy nem akartak összeállni, ezért a művész a közönség elnézését kérve felállt és távozott a zongorától. P'ár lépés után azonban megtorpant, „ennek mennie kell“, mondogatta magában félhangosan németül. Meg­fordult, visszatért a zongorához, s most már za­vartalanul végigjátszotta Liszt megkezdett kompo­zícióját. Ez a szinte anekdotaízű eset valóban meg­történt. Ott voltam magam is az Erkel Színházban a még a színpadon a zongorát is körülülő közönség so­raiban 1966-ban azon az októberi esten, amikor a hófehér hajú, de koromfekete szemöldökű Arthur Rubinstein, az akkor már majdnem 80 éves művész utoljára vendégszerepeit Budapesten, s a Jelenlévő szerencséseket egy életre szóló élménnyel aján­dékozta meg. A lengyel származású Rubinstein 1887. Január 28-án Lódzban látta meg a napvilágot, s 1982. de­cember 20-án, pár nap híján 96 évesen hunyta le örökre a látástól már pár éve megfosztott szemeit. Matuzsálemi korral mérhető életútja pedig — mint azt önéletrajza dokumentálja — ugyancsak bővel­kedett nem mindennapi eseményekben. Már maga a kezdet is rendhagyó: csodagyermek volt, aki alig nyolcévesén működött közre először nyilvános hangversenyen. Ugyancsak rendhagyó, hogy már 91 éves, mikor teljes szellemi és fizikai erőben utoljára Jelenik meg a londoni közönség előtt. S hogy a visszavonulás mellett döntött, arra kizáró­lag látása kényszerítette. Első nyilvános szereplése után a magyar Jachím József az, aki Berlinben pártfogásába veszi. Pályá­ja tehát biztatóan indul. Csúcsra Jutása mégis el­lentmondásos, mert életének mintegy négy évtize­dének kellett leperegnie, míg neve a nemesfémek csengésével lett egyenértékű. De aztán félszáza­don át első az elsők között, s legendás alakja a múlt nagy egyéniségekből formálódott élcsapatá­nak. Közhelynek hat, ha zongorajátékának manuális erényeit emeljük ki, mert az természetes és nél- külözhetetien követelmény. Annál fontosabb a zon­gorából elővarázsolt hang színét, minőségét, finom­ságát, de ugyanakkor acélos masszívságát és blllen- tésének bársonyosságát említeni. De ami nála en­nél is fontosabb: az a poézis és az az azonosulási képesség, mellyel az éppen tolmácsolt mű lelkét, zenei mondanivalóját tudta felszínre hozni, s a nyomtatott kotta hangjait stílushű élettel megtölte­ni. Frédéric Chopint a maga idejében a „zongora poétája“ díszítő Jelzővel illették. Nem csoda hát, ha Rubinstein éppen az ő zenéjének a hullámhosszára tudott leginkább ráhangolódni, és Chopin zenei vi­lágának legrejtettebb rezdüléseit is megérezve, azokat eszményien tolmácsolni. Rubinstein megelégedett és boldog embernek val­lotta magát, s ez a lelki béke sugárzik még öreg­kori képein is. De boldog lehetett azért is, hogy Játékát a technika már legmodernebb vívmányaival örökítette meg. Rengeteg hanglemezt készített, s életének különböző periódusaiban rögzítette egy­azon müveket, azt az erényét dokumentálva ezzel, hogy Játékstílusa mindenkor korszerű volt, és oly sok évtizeden át lépést tudott tartani a kor köve­telményeivel. Chopln-felvételejt nálunk is árusították, főleg az Eterna cég Jóvoltából. Számomra azonban mégis az a lemez Jelenti a „lemezek lemezét“, melyen Hen­ryk Szering partnereként Beethoven két hegedű- -zongoraszonátáját tolmácsolja. Ha tehát Rubinstein művészi hagyatékát csupán ez az egy lemez len­ne kénytelen képviselni, akkor is kegyes lenne az utókorhoz a sors, mert ahogy ez a két zseni meg­idézi Beethoven szellemét, az a zenei tolmácsolás csúcsa. Varga József A LÉTEZŐ VILAGÁBRAZOLŐJA SZÁZ ÉVE SZÜLETETT ALEKSZEJ TOLSZTOJ Az irodalomtörténetre, de ma­gára az olvasói közvéleményre is gyakran a legvadabb szélsőségek a Jellemzőek: vannak írók, akiket értetlen koruk mellőz, s csak ké­sőbb emelkednek zsenivé, máso­kat életükben túlértékelnek, majd gyorsan elfelednek... Alekszej Tolsztoj művészi sorsa talán ép­pen azért rendhagyó, mert „nor­mális“ — szerették és olvasták életében, és népszerű, keresett író napjainkban is. Nemigen ad al­kalmat nagyívű monográfiák meg­írására, még kevésbé szenvedé­lyes vitákhoz — „csak“ Jó író, de milyen sokat Jelent ez... Nem mintha Alekszej Tolsztoj életében nem lett volna ugyan­csak veszélyes és tanulságos ki­térő. ösl nemesi család leszárma­zottjaként kötelességének érezte, hogy gyűlölje a forradalmat, emig­rált, szóban és írásokban nyilat­kozott. A húszas évek elején az­tán felocsúdott — szerepet Játszott ebben a LunacsarszkiJ vezette kul­túrpolitika türelmes törekvése a legjobbak hazahozatalára, de még inkább az író őszinte felismerése, hogy hazájától távol nem tud al­kotni. Tolsztoj 1923-ban, negyven­éves korában visszatért Szovjet- -Oroszországba, elfogadva, majd egyre erőteljesebben támogatva a formálódó újat. Akárcsak egyik legkedvesebb hőse, a sok vonatko­zásban önéletrajzi ihletésű Ros- csin, az orosz kontinuitás nevében védelmezte hazáját bajban, hábo­rúban. Művészi pályáját divatoknak hódolva, epigon ízű versekkel kezdte, de már a forradalom előti rátalált igazi műfajára és témá­jára; remek elbeszélésekben mu­tatta meg a végnapjait élő birto­kos nemesség utolsó bölényeit, egykori nagy eszmények kutyako­médiába való átfordulását. Nagy kortárs/ától, a könyörtelen és pon­tos Bunyintól abban különbözött, hogy mégis megőrzött valamiféle hitet az emberben, a szerelemben, a megváltás lehetőségében, és már korai munkáiban himnuszt énekelt a gyöngéd, megértő, a tisztaságát méltatlan körülmények között is megőrző orosz asszonyhoz. A stiláris próbálkozások abban mégis segítették, hogy amikor végképp elkötelezte magát a ha­gyományos-monumentális 19. szá­zadi orosz epika folytatása mel­lett. azt hajlékony, modern nyelv­vel töltötte meg, a legteljesebben közelítve a beszélt frazeológia gazdagságához és belső logikájá­hoz. Jeles íróflársa Jurlj Olesa mondta róla: „Alighogy azt gon­dolom: Alekszej Tolsztoj, egymás után Jelennek meg előttem az ál­tala teremtett világ képei, s ez a világ annyira valóságos, annyira reális, hogy még csak eszünkbe sem Jut, hogy sorokból teremtő­dött; nem, ez a világ létezik, itt van mellettünk.“ Jellemzője volt az elemi élet­öröm, jelenségekre, témákra való rácsodál kozás, ami — különösen a húszas években és a harmincas évek elején —- sokműfajű, minden­nel megpróbálkozó alkotóvá tette, tgy történhetett, hogy szenzáció- drámát írt az utolsó cárnéról és Ra.szputyinról, de ő volt a szov­jet scl-fi egyik úttörője is az Aeli- tával; ifjúsági művei, de különö­sen a Nyiklta gyermekkora az ön­életrajzi visszapillantásokban bő­velkedő orosz irodalomban is ki­tűnnek mélységükkel, pontossá­gukkal, Kritikai cikkel, novellái, kisregényei szinte mindenről és mindenkiről szólnak; akad köztük aktuális vitatémákra írott beszá­moló, történelmi látomás, az emig­ránsok életéből vett helyzetkép, agltatív háborús elbeszélésfüzér. Bármiről szóljon, alapállásából kö­vetkezik, hogy még komor színe­ket felvillantó írásai is valami­képpen optlmi.sta klcsengésűek — elmondják, hogy az orosz ember rengeteget bír el, és a legna­gyobb bajokból is méltóságát meg­őrizve Iából ki. Alekszej Tolsztoj gondolatai egy felívelő társada­lom reménységeit fejezték ki. A szerteágazó életmű két osz­lopául két nagyregény szolgál, a Golgota és az I. Péter: A Golgo­ta első kötete, a Nővérek még az emigrációban készült, tele kifor­ratlan Indulatokkal, de valóság­magja (a forradalom előtti Péter- vár szalonjaival, kérészéletű poli­tikai és művészi törekvéseivel, té­tova, de Jó szándékú értelmiségi­jeivel] olyannyira hitelesnek bi­zonyult, hogy kisebb átdolgozás után nemcsak hogy megjelent a Szovjetunióban, hanem egész tri­lógia kiindulópontjává lett. Alek­szej Tolsztoj átélten, őszintén mondja el, milyen nehéz utal kel­lett megtenniük az orosz kultúra képviselőinek, amíg megértették és vállalták, ami körülöttük tör­tént. Á Háború és békét követő szerkesztés — külsőleg-belsőleg szép, a belső megnyugvást és bol­dogságot kereső ember középpont- jllba állítása nagy történelmi ese­mények idején — Jól szolgálja az ÚJ mondanivalót, főként ott, ahol a leírás az író személyes tapasz­talataira épül. Nagy Péter alakjának ábrázolá­sa mindig trouvallle-nak számított az orosz irodalomban, hiszen az írónak egyúttal arra is választ kellett keresnie, hogy vajon Péter véres kezű erőszakos szörnyeteg volt-e, miként a szlavofilek állí­tották, fiúgyilkos despota, ami­lyennek MerezskovszklJ mutatta, vagy talán az idők szellemét meg­értő, humánus uralkodó, ahogyan Puskin vélte. A cár igen bonyo­lult, csupa ellentmondás figurája azért fogott ki az ábrázolókon, mert nem tűrte az egyoldalú meg­közelítést, az elfogult szélsősége­ket. Alekszej Tolsztoj koncepciója viszont épp olyan egyszerű, mint amilyen váratlan: Péter — akinek gyermekkorában rettegnie kellett hataloméhes gyámjaitól és a fé- kezhetetlen sztrelecektől, aki pa­raszti környezetben, muzsikként cseperedett fel —, trónra kerül­vén, megőrizte a muzsik agyafúrt­ságát, eszét, de gátlástalanságát, pusztító kedvét is. Mérhetetlen ha­talom birtokában megértette és teljesítette objektív történelmi küldetését, de úgy, hogy belere­megett az egész álmos ázsiai or­szág ... Az ő világában a közép­kori kegyetlenség összefér az utó­pisztikus álmokkal, a tivornyák pedig a minden garast fogához verő gazdaember óvatosságával. Így válik ez a könyv az orosz nemzeti alkatról szóló beszámoló­vá, maga Péter pedig ennek a ka­rakternek a megtestesítőjévé. Kétségtelen, hogy Alekszej Tolsztoj munkásságában akadnak kevésbé sikerült darabok, törté­nelmi műveinek egyike-máslka túlságosan kötődik kora — oly­kor szűkkeblű vagy tendenciózus — értelmezéséhez. Sokkal több azonban benne a maradandó ered­mény, a színes, olvasmányos le­írás, a múltat a mához kötő, tar­tós szál. És ami végképp nem rom­landó: egy bonyolult pályát meg­tett művész példája hazaszeretet­re, emberségre. B. Gy. Az 1983-as esztendő még nem ho­zott a sikerlisták környékén nagyobb változásokat. Lassan már években mérhetjük azt az időt, amióta az új zenétől hangosak a diszkók, ezt su­gározzák a rádióállomások. Ez az új zene pedig a new wave, amely min­den Jelentősebb szerző munkájára nagy hatást gyakorol. Hazánkban még mindig nagyon kedveltek Michal Dávid dalai. Nem csoda, hiszen rengeteg új elképzelést valósított meg szerzeményeiben, és fölfrlssltette a cseh könnyűzenét. A szlovák előadók . nagyon kedvelik a hagyományos könnyűzenét. Miroslav Zbirka, Pavol Hammel, Peter Heőko és a többi sztár évek óta ugyanazt ismétli. Jó lenne már valami újdon­ságot is hallani tőlük. Tény, hogy az AUantida megható dal, de már ta­valy májusban is siker volt. Peter Heőko nagy slágere, a Cervené vino olyan dalokra emlékeztet, amelyeket azért vesznek csak lemezre, hogy az oldal ne maradjon üresen. A magyarországi új hullám az OMEGA XI. nagylemezén még helyet kapott. Sikerültek a dalok, csakhogy nem elég utánozni másokat. Az Ome­gának nem lilik a new wave, inkább maradt volna az elózó album zenei világában. Várhatóan slágerek lesz­nek az Alvajáró, Az utolsó óra és a Szemközt a rózsaszínnel című dalok. A Locomotlv GT X. nagylemezéről már sláger a Zenevonat és A síneken. Az LGT is Újított, mégsem utánoz senkit. Nagyon is eredeti az album zenéje. Az EMI cégnek is megtetszett, és a Pepitával közösen angol nyelven is kiadja. Marcelllna és a PJT — Band hosz- szabb ideig zenélt külföldön. Első ha­Slágerszemle zai lemezük, a Te vagy a sztár nagy sikernek könyvelhető el — még a diszkókban is. Az Egyesült Királyságban a sláger­listákat az eladott kislemezek meny- nyisége alapján állítják össze. Csak­is olyan dal kerülhet fel a listára, amely kislemezen Is megjelent. Az év első összeállításain többség­ben vannak az újhullámos előadók. Egyesek úgy vélik, ennek a korrup­ció az oka: elég egy kis ajándék, és bárki első lehet a listán. Ha ez a né­zet teljesen nem is, de részben igaz. Hiszen néha valóban olyan lemezek szerepelnek némelyik listán, amelye­ket nem is vásárolnak. Január elején még két régi dal is siker. Az első tíz között tartja ma­gát Blng Crosby és David Bowie. Egy közös felvételen két karácsonyi dalt énekelnek: Bowie a Peace on Earth (Béke a földön] kezdetű kívánságát tolmácsolja, Crosby pedig egy kis do­bosról énekel a Yon Little Drummer Boy című dalban. Az 1977-ben kiadott I Remember Yesterday című Donna Summer-al- bumról Ismét feljutott az I teel Lova (Szerelmet érzek) az angol listákra. A diszkó nem halhat meg. Az év első listájáról nem hiányzik a Yazoo, Abba, Duran Duran, Dexle’s Midnight Runner, Human League, Ultravox, Culture Club és Adam Ant sem. „Hangya Adám“ ügyeletes slá­gerének a címe is nagyon Jellemző az ÚJ hullámra; Desperate but not se­rious (Kétségbeejtő, de nem komoly). Említést érdemel még a Bucks Fizz angol együttes remek hangszerelésű és ritmusú lemeze, az If you can’t stand the Heat (Ha mär nem állha­tod a hőséget). Nemrég a rock and roll volt a stílusuk, még az EurovI- zió-dalversenyt is megnyerték, de na­gyon Jól alkalmazkodnak a követel­ményekhez. Hasonló hangulatú a Sha- lamar Friends (Barátok) és a Wham Young Guns (Ifjú puskák) lemeze. Az ÚJ évben az első „Number One“ a Melody Maker harminc dalt tartal­mazó listáján egy — bármennyire is hihetetlen — olasz dal. A címe an­gol: Save your Lova (Tartsd meg a szerelmed), előadói pedig Renee és Renato. Magyar Antal

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom