Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-28 / 26. szám
7 WiUiuuluugimmututumttunimmmmiimrmiiimmuMtmtMMUgmimmmttmumiitluuumnmutMmmauBmsmsesmsmssmmsmmimtmmémik 7. Laci szerdán reggel, azaz tlzenötö- 'dlkén jelentkezett a munkahelyén. Pontosan hatot mutatott a karórája. A káderesé Is. Végigraérte Lacit, s bólintott: rendben van. Elkísérte, és átadta a mesternek, aki túl járt már az ötvenen. Kissé hajlott hátú, szikár, csontos arcú, mord kinézetű ember volt. Mint később kiderült, nem is volt annyira mord, mint amilyennek kinézett, a maga módján még kedves Is, csak szótukar. Semmit nem mondott kétszer. Lacival együtt hatan dolgoztak a csoportjában. Kivétel nélkül mind fiatalok. Az első napokban eléggé. bizalmatlanul méregették a társai, nemigen akarták befogadni, ám a mester időben észrevette, és rájuk mordult. — Egy mindenkiért, mindenki egyértl Lassan összemelegedett velük Laci, különösen Milánnál, aki készségesen magyarázott, és segített neki mindenben. Erős testalkatú, szőke, a bőbeszédűségével együtt is kedves fiú volt. A harmadik héten éjszakásak voltak, s Laci éppen akkor kapta meg az első fizetését, A műszak befejezése előtt Milan csendesen megjegyezte, — A belépőről meg ne feledkezz áml — Dehogy feledkezeml... De azért megmondhatnád, hogy mi az. Milan akkorát nevetett, hogy még a sapka Is leesett a fejéről, s megmagyarázta. — Az első fizetéséből minden fiú fizet a társainak egy pofa Italt, világos? A műszak befejezése után Laci mindenkit meghívott, a mestert is. Máskor munka után mindenki rohant haza, akkor azonban egyiküknek sem volt sürgős, senki sem utasította visz- sza a meghívást. — Megyünk, hogyne mennénk, hiszen olasz bort Iszunk — mondták kórusban s vigyorgó pofával. — Hogyhogy olasz bort? — Hát potyarinótl — felelték a társai röhögve. Még a mester szája is fülig szaladt. Megittak vagy öt-hat liter bort. A mester sem igen kináltatta magát. Ügy dőlt belé az ital, mintha lavórba öntötte volna. Laci sem húzhatta ki magát az Italozásból, pedig az ötödik pohárral már nem esett neki jól, de hát nem járathatta le magát a társai előtt. Jócskán fejébe szállt az ital, s alig várta, hogy hazaérjen. Anyja már nagyon türelmetlenkedett: hol késhet, csak nem történt valami baja? Megkönnyebbülten sóhaja tott fel, mikor Laci hazaért, de látva állapotát, nyomban el is keseredett. — Beteg vagy, kisfiam? — Részeg vagyok, anya —• mondta Laci.keresztben álló szemekkel s alig forduló nyelvvel. — Belépőt kellett fizetnem ... ez lett a vége... Az első fizetése maradékát az ász- talra tette. Anyja kézbe fogta, és sírni kezdett. Laci olyan fáradt volt, hogy legszívesebben lefeküdt volna ruhástul, mindenestül. Émelyítően bűzlött rajta a ruha, minden. Úgy érezte, hogy még a bőre alól Is kőolajszag párolog kifelé. — Reggelizel? — Nem... Megfürdök és lefekszem ... Estefelé ébredt fel. Kóválygott a feje, és hányinger környékezte, s mintha minden tagját ólomba öntötték volna. Az első hetekben nagyon elfáradt. Nem csoda, hiszen soha életében nem végzett még fizikai munkát. A hirtelen Jött megterhelést aztán allg-alig bírta elviselni. A társai előtt is, odahaza is igyekezett leplezni, hogy nehezére esi-k a munka, és hogy pocsékul érzi magát. Anyja minden áldott nap megkérdezte. birja-e, nem kellene-e más, könnyebb munka után nézni. — Ne szégyenkezz bevallani, hiszen mi megértünk, tudjuk, hogy nem gyerekjáték ez a hirtelen váltás. Inkább két nappal előbb szólj, mint egy- g^e! később, hidd el, mink jót akarunk neked, kisfiam ... Laci egy pillanatig sem kételkedett anyja jóindulatában és őszinteségében. s bár voltak órái, napjai, amikor így érezte, hogy nem bírja tovább mégis elhárította a felé nyújtott segítő kezet. Úgy vélte, a meg- hátrá.ásból származó szégyenkezést még nehezebben tudná elviselni, mint a munkát. Egyik esté vacsora után apja megkínálta cigarettával, s egy pohár sört is töltött neki. — A múltkoriban azt mondtad nekem — kezdte az apja nagyon komolyan —, hogy soha nem szárnyalhatod túl az én tudásomat, és azért tartod feleslegesnek a további erőlködést. Őszintén szólva, nagyon mellbe ütött a kijelentésed, azóta is sokat gondolkoztam rajta.... Nézd, fiam, most valamit elárulok neked, amiről soha senkinek nem beszéltem, még anyádnak sem ... — Hosszabb szünetet tartott. — Sok mindent meg tudok csinálni, sok mindenhez értek, de csak felületesen, a legjobb esetben Is csak átlagos, középszerű szinten. Igaz, valahol, valakik elismerik a munkásságomat, de én tudom, én. érzem a legjobban, hogy mit érek valójában ... Tetszik, nem tetszik, el kell ismernem,'hogy hiányos az általános műveltségem, és-hiányos a szaktudásom is... Ennék a társadalom- , nak a segítségével jutottam el oda. ahová eljutottam, de azt a tudást. óta. Egyik este Joli hívta telefonon Lacit. — Szörnyű hírt kell veled közölnöm, Lacikám — mondta a kagylóba sírástól meg-megcsukló hangon. Lacinak még a szívverése Is elállt rémületében. Az első pillanatban azt hitte, hogy a családban történt vala-‘ mi. — Mondjad már! — mondta Laci sürgetőn. — Képzeld, Lacikám, Andrea karambolozott .,. Ripityára törte a kocsit ... és ... — Meghalt? — nyögte ki Laci sokára a kérdést. Ügy érezte, hogy nem kap levegőt, s menten összeesik. — Igen... — hallotta a szörnyű választ Jolitól. — Rettenetes... — mondta Laci erőtlenül. amit ifjúságom nyomorúságos helyzetében nem tudtam megszerezni, a mai napig sem bírtam bepótolni. Ez az Igazság, fiam. Ezeken a dolgokon érdemes lesz elgondolkodnod. Ne érts félre: nem akarlak én semmire rábeszélni, sem 'Táeröszakolni, csak tanácsolom, hogy gondolkodj el, s próbáld meg hosszabb távon megalapozni és elképzelni a jövödet. A te képességeidhez és lehetőségeidhez mérten az az út, arait most választottál, csakis zsákutcába vezethet. Anyáddal együtt mi örülnénk legjobban, ha a saját érdekedben megfogadnád a tanácsunkat ... Laciban hetekig köröztek apja gondolatai, s valóban komolyabb gondolkodásra késztették. Ugyanakkor azonban már a munka is Jobban ment neki, kezdte megszokni, meg is edződött, de az éjszakai műszakok még mindig megviselték. Mindegy, gondolta magában, most már nem hátrál meg, nem adja fel, amibe belekezdett, végigcsinálja, legalábbis addig, amíg nem vonul be tényleges katonai szolgálatra, aztán majd elválik, hogy mi lesz a katonaidő letöltése után. Belátta, s abban Igazat adott az apjának, az általa választott út csakis zsákutcába vezethet. Andreával rendszeresen levelezett, aki a tanév végének közeledtével egyre sürgetőbben követelte a találkozást. Találkozzanak ám, de hogyan, mikor? A munkahelye teljesen lekötötte, szabadságot még nem kaphatott, hát akkor hogyan? Bántotta a dolog, hiszen ö Is vágyódott a lány után. Aztán az a gondolat Is felvetődött benne, hogy nem titkolózhat örökké, előbb-utóbb meg kell tudnia Andreának, hogy abbahagyta a tanulást, erre fel aztán tovább gyűrűztek benne a gondolatok: vajon ml lesz akkor, ha megtudja az igazságot? Vajon továbbra is fenn akarja-e tartani a kapcsolatot, vagy egyszer s mindenkorra lemond az „olajszagú melósról"? Hosszú mérlegelés és tépelödés után elhatározta, hogy nem játszik tovább bújócskát, hanem megír Andreának mindent nyíltan és őszintén, aztán legyen, ami lesz. Szokatlanul hosszú levélben meg Is Irta. Legnagyobb meglepetésére posta- fordultával megérkezett a válasz» Andrea levelének az volt a lényege, hogy neki semmi sem számít, továbbra Is úgy szereti Lacit, mint eddig, s ha majd találkoznak, összedugják a tejüket és kiokoskodnak valamit, de találkozniuk kell mielőbbi Két-három hét múlt el a levélváltás — Holnapután lesz a temetése... Nem tudnál eljönni? — Nem ... nem ... képtelen vagyok rá ... — felelte elcsukló hangon, és letette a kagylót. Hetekig nem találta a helyét'Sivárrá, üressé vált körülötte a világ. Mintha láthatatlan és kegyetlen kezek kifo.sztották volna. ■ Azokban a hetekben számára miiiden elveszítette a jelentőségét és az értelmét. Szüleit Is megrendítette a hír, főleg az édesanyját. Megsiratta, mintha a saját gyerekét veszítette volna el. Lacin is észrevették a szembetűnő változást, amiből megsejtették, hogy Andrea többet jelentett számára egyszerű barátnál, hogy komoly és mély lehetett a kapcsolatuk. Egyik szombat délután apja elhívta Lacit a városba, amit azellőtt soha nem tett meg. Laci meglepődött, nem tudta mire vélni a dolgot. A Palace- -szálló kávéházában ültek le. — Mit iszol? — Kávét. — Mást nem -kérsz? — Köszönöm, nem... — Ahogy gondolod... — Kelemen hallgatagon ülve kavargatta a kávé-1 Ját, rágyújtott, s csak jó hosszú hallgatás után kérdezte meg Lacitól. — Nagyon szeretted? — Nagyon ... — Gondoltam... — mondta az apa ,az asztal lapját nézve. — Mikor nálunk aludt, tudtam, hogy veled tölti az éjszakét. Abból sejtettem, hogy nem újkeletű a kapcsolat, s hogy komolyabb alapja lehet. — Mégsem szóltál... — Minek? — vonta meg a vállát az apa. — Én Is voltam fiatal... Látom, hogy nem vagy a bőrödben, s azt is át tudom érezni, azt a kínlódást és vergődést, amivel nap mint nap.küszködsz ... — Ojabb cigarettára gyújtott. — Tudod, valamikor’ én is hasonló cipőben jártam. Nagyon szerettem egy lányt, végtelenül, aztán jött a front, a hadifogság, s mire hazakerültem, eltemették ... Hidd el, fiam, nekem sem volt mindegy akkor. Szerencsére olyan a természetünk, úgy vagyunk megszerkesztve, hogy mindent kibírunk. Ha közhely is, hogy az Idő múlása a legfájdalmasabb sebet Is begyógyítja, de Igaz... .Aztán összeismerkedtem anyáddal, megszerettük egymást, összeházasodtunk, és,minden a helyére került az életemben ... meglátod, fiam, te Is így leszel. Jön valaki más, aki elfoglalja Andrea helyét, s akit éppen úgy fogsz szeretni, talán még jobban, mint öt... Ki kell várni, amire egyébként Is van még bőven idő. Elhiszem, hogy most nehéz és fáj, de átvészeled, kibírod, meglátod ... Elhíszed, fiam? — Biztosan igazad van, apa ... — Tudom, a fiatalok nem szeretik, annak Idején mi sem szerettük, ha az idősebbek mindig a saját sorsukkal péjdázódnak, hogy aszongya: hej, az én fiatalkoromban így meg úgy volt, ez meg az volt, meg ilyen meg olyan nyomorúság, meg ilyen tisztesség, becsület, s a fészkes fene sem tudja, mi mindent emlegetnek még... A szerelem akkor is szerelem volt, meg most is az, és teljesen feleslege,s fölötte meditálni meg ítélkezni .,. Én csak azért hoztam fel az én esetemet', mivel nagyban hasonlított a mostani tiédhez, és azt szándékoztam bebizonyítani, hogy mindent le lehet küzdeni, és túl lehet élni ... Lacinak jólesett az apja bizalma, kitárulkozása, átsegitetfe a legnehezebbjén, habár még hosszú ideig nem bírt megbékélni a gondolattal, hogy Andrea nincs többé. A bevonulásig kibírta a Slovnaft- ban. Hol könnyebben, hol nehezebben viselte el, de nem tágított. Becsületesen dolgozott, néha már szórakozni Is elment, közben néhány futó kalandja is akadt, a szülei sem rágták már örökké a fülét. Feleslegesnek tartották. Ügy gondolták, előbb letudja a katonáskodást, s csak aztán kezdhet valami mást, ha egyáltalán akar majd. Megedzödött, megíérfiasodott. Elérkezett a bevonulás napja. Annak ellenére, hogy tavaszodott már, eléggé hűvös reggelre ébredt a főváros. A pályaudvaron nagy volt a tolongás, zslbongás. Minden bevonulót elkísért valaki: szerető, feleség, menyasszonyjelölt, ismerős, jóbarát, munkatárs, Lacit a szülei kísérték el. Szokás szerint mindig a búcsűzás pillanata a legnehezebb, Laci számára is az volt. Az iskolai kirándulásokat leszámítva, soha hosszabb ideig nem volt távol a szülői háztól, s akkor hiányzott csak a szülői ház biztonsága, édesanyja gondoskodása. A búcsúzást követő órákat, heteket, hónapokat nagyon megnehezítette a távoliét. Laci jó ideig elesettnek és magányosnak érezte magát, különösen az újonckiképzés Ideje alatt, ami mindig a legnehezebb és legmegerőltetőbb a „zöldfülűek“ életében. Nehéz volt megszokni a szigorú rendet és fegyelmet, nem beszélve a hajszáról és a megterhelő gyakorlatozásokról. Kelemenné mindezt klérezte a haza írott leveleiből, s rendre megslratta azokat. Már meg csak szaladt a postára egy-egy csomaggal, hogy egy kis hazaival enyhítse a fia ,inehéz katonasorsát“, pedig Laci majd minden levelében jelezte, hogy a koszt bőséges és eléggé ízletes is. Nem hitte el, hogy Is hihetné egy olyan édesanya, akinek a főztje valóban kitűnő ... Laci Idejében megírta a „katonaavatás“ pontos dátumát, s azt az óhaját is, hogy szeretné, ha szülei elmennének — esetleg Joliék is — az ünnepélyes ceremóniára. Ugyanakkor a katonai parancsnokság Is küldött hivatalos meghívót a szülőknek. Kelemenné nagyon készülődött a hosszú útra és a látogatásra. Kacsát sütött, négy csirkét rántott ki, ba- rackdzseraes piskótát, almáspitét, mákosrétest, túrósbatyut, egy demlzson leányka bort meg cseresznyepálinkát készített. Olyan lázas buzgalommal pakolta be a sok ínyenc falatot, mintha attól függött volna a fia élete. Joliék Idejében megérkeztek Kelemenékhez. Este korán lefeküdtek, hogy pihenten vágjanak neki a hosszú útnak: Éjfél után egy óra tájban ültek be a kocsiba mind a négyen, hogy időben odaérjenek a Prága melletti kisváros kaszárnyája elé. Minden baj nélkül, időben megérkeztek. Kissé meghatódottan — Kelemenné könnyáztatta szemmel — nézték végig a ceremóniát, s keresték a sok egyformának tűnő legényke közt az ismerős arcot. Nem találták. Tán csak nem a föld nyelte el? Dehogy nyelte: Kelemen Laci örömtől csillogó szemmel feszített a többiek között, különösen azt követően, hogy a bámész tömegben megpillantotta a hozzátartozóit. Talán bele is halt volna, ha nem jönnek el. Végre együtt volt a család. Se vége, se hossza az ölelgetésnek, csókolózásnak, a derékropogtatásnak és vállveregetésnek, meg az elismerő, dicsérő szavaknak. — De jól nézel ki, kisfiami — Jó kiállású katona vagy, fiami — Csak futnak utánad a leányok, öcskösi? — Hátha még bajuszt Is növesztenél, sógor! Aztán következett a „terülj asztalkám“. Laci majd elpityeredett az el- érzékenyülésében. De tartotta magát. Frissen avatott katona létére niár csak nem bőgi el magát. Evett, ivott, mint a moly, öröm volt nézni. Leginkább Kelemenné szívében tetőzött az öröm. Nagy-nagy megnyugvással gyönyörködött a szépen fejlett, egészséges fiában. Szinte felitta a szemével, mint napsugár a hajnali harmatot. Hosszan elbeszélgettek. Egyebek közt Lati elmondta, hogy az egészségügyiekhez osztották be, s hogy rövidesen néhány hetes tanfolyamra küldik, valahová Jáchy.mov környékére. — A tanfolyam után aranyéletem lesz — mondta büszkén. — Irigykednek Is rám. a fene eszi őket. Azt mondják, hogy marha szerencsém van, hogy biztosan protekciós vagyok... — Hát csak igyekezz, fiam, becsüld meg magad — mondta Kelemen cigarettával kínálva Lacit. — E! ne kövess valami szamárságot, hogy rá ne kelljen szolgálnod néhány hetet, esetleg hónapoti Laci elnevette magát, — Annyira azért nem szerettem bele a katonáskodásba. Később sétára indultak. Joli az öcs- csébe karolt, és súgva kérdezte. — Eszedbe jut még néha, Laci? — Eszembe — komorodott el Laci. —- Milyen jő volna, ha most ő is Itt lehetne köztelek. — Időnként viszek rá friss virágot — mondta Joli. — Köszönöm, Jolikáml... Ha szerencsésen leszerelek, majd én is viszek ... (Folytatjuk) NAGT ZOLTÁN illnsztrációja
