Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-18 / 3. szám

7

M

int minden nap, délután sétálni mentünk, A szálloda előtt néhány hóborította autó parkolt, a hozzá vezető jeges, salakkal felszórt szemközti hegyoldalról Idehallatszott a sízők kiáltozása, és a felvonó allg-allg kivehető'nyikorgása. A fagyos hőkristályok kékesen szikráztak a délutáni napsütésben; mintha a tiszta, áttetsző, jeges égbolt tükröződött volna vissza a hóban. Jana a barna, valószínűen mormotabundáját vette föl. A fél lábszárig ért, s szőre a gomblyukaknál már akkor kopott volt, amikor egy eldugott régiségkereskedésben megvásároltuk. Lábára szürke botost húzott, fejét fehér kasmfrsálba bugyolálta. Annak ellenére, hogy már a nyolcadik hónapban volt, s a tökéletes csendben tapinthatók voltak jövendő fiam rúgásai, egészen jól festett. A terhesség utolsó két hónapjában az orvosi könyvek nem ajánlották a szeretkezést, s mi szót fogadtunk. Nagyokat pihentünk, és nyugodtan vArtuk az eseményeket. Ami engem illet, nem óhajtottam, hogy a gyermekem később szemrehányásokkal illessen azért, amiért nem hagytam nyugton az anyja hasában a csendes, puha biztonságban. Hiszen megtörténhetne, hogy kiskorától fájna a feje. Hogyan is férnék tőle bocsánatot?

Az erdő felé irányítottuk lépteinket. Az útkanya- rulathan feltűnt egy világoskék mikrobusz — a tetején nyoma sem volt a síléceknek.

— Tehát mégis eljöttek! — jegyezte meg Jana. A mikrobusz megállt a szálloda előtt, hosszú hajú fiúk szálltak ki belőle Megfigyeltem, hogy mindnyájan szivaroztak. Ekkor jutott eszembe, hogy ma este egy beatesyUttes lép föl a bárban. Hogy eljönnek-e, mindvégig bizonytalan volt, s ezért a vendégek körében számomra tel lésen érthetetlen idegesség uralkodott Amíg kirámnlták a dobot, a gitárokat, a hangerősítőkpt meg a' tölibl titokzatos felszerelésüket, jókora csoport verődött össze körülöttük. Az emberek papírdarabkákat szorongató kezüket nyújtogatták feléjük, s csakhamar egészen elnyelte őket a rajongók tömege Mivel még előttem lebegett a vastag szivarok látványa, amint beléptünk az első fák közé, azonnal rágyújtottam egy Marinára, amelyből már félig kiszóródott a dohány.

A fák között sokkal hidegebb volt, mégis klme- legedtünk az enyhe emelkedőn. Hamarosan letértünk a kitaposott ösvényről, és keresztülvágtunk az erdőn, égyenesen az északon magasodó kopár hegy irányába, amely egy kegyetlen merőleges, vlh lámgyors és pontos fejszecsapással kettéhasftott koponyához hasonlított. A valóságban kőbánya volt. .. Vöröslő köveit jeges takaró borította. Elöl haladtam, alattam szláraz réfrósenéssel TOTt bé'a vékonyka jégpáncél, vastag talpú síbakancsom a hóba süppedt. Rövideket léptem, hogy Jana az utánam maradt nyomokba rakhassa a lábát. Néhányszor kénytelenek voltunk megkerülni a gyökerestül kldontött fákat. Leheletem, amint elhagyta a számat, a_zonnal fehér párafelhöcskévé változott. Janáról e’gyidőre egészen elfeledkeztem ... Hátrafordultam. Erőlködve igyekezett lépést tartani vetem, bundáját kigombolta, sálját zsebébe dugta, arca tüzelt, haja a szemébe lógott és nedvesen tapadt verltékes homlokához. Fölemelte a fejét, tekintetünk találkozott, mindketten bocsánatkérően elmosolyodtunk. Bizonyára őt is úgy elfoglalta saját lépteinek üteme, hogy megfeledkezett a fáradtságról — és rólam. Az a parányi, még a gyermekkorból származó sebhely a homlokán, a haja tövében egészen megfehéredett, és élesen elütött arca bronz- vörös színétől.

Lehet, hogy éppen ez a kis részlet szabadította föl bennem a régen elnyomott vágyat. Sutba dobtuk a könyvekből vett óvatosságot.

Azon a helyen, ahol feküdtünk, elolvadt a hó, s láthatóvá vált a fagyos fű.

Begomboltam Jana bundáját.

— Ne menjünk vissza? — kérdeztem.

1— Még ne ... í— Nem fáradtál el? t— Még nem ...

Kézen fogtam, s kiléptíínk észak felé, a vöröses kövek irányába. Hallgattunk. Arra gondoltam, hogy „az“ már sohasem lesz olyan, mint azelőtt volt.

— Istenem, csak már megszületne, hogy ne kellene közben aggodalmaskodnunk! — szólalt meg Jana.

— Nem szeretnél még visszamenni? — kérdeztem Ismét.

Hány óra? f— Fél négy.

Menjünk a kőbányához. Már nincs messze.

I— Ahogy akarod. De szólj, ha elfáradsz! Jó? Ühüm.

Egyre hidegebb lett. A nap lemenőben volt, s északon alacsonyan úszó, piszkosszürke felhők tolakodtak az égre. Valahol előttünk vízcsobogás hallatszott, s kisvártatva egy mély völgy keresztezte utunkat. A völgytorokban keskeny patak kígyózott. Vize nem fagyott be. Éppen azon gondolkodtam, vajon leereszkedjünk-e a meredek lejtőn, amikor odalenn lovasszán tűnt föl. Lassan haladt a szorosban, a patak mellett, a két ló kimerültnek látszott. A völgykatlan túl szűknek bizonyult számukra. A bal oldalon lépkedő ló kénytelen volt a sekély patakba gázolni, messziről azt a látszatot keltve, hogy sántít. A víz, a loccsanása és a hócslkorgás fokozatosan elhalt. A szán eltűnt'a szemünk elöl. Egy pillanatig még bámultam az üres kanyart, figyeltem az elmosódó zajokat. Éreztem, valami nincs rendben. '

— Egyedül mennek! — szólalt meg Jana.

Én csak akkor jöttem rá, amikor kimondta. Igen, a lovak egyedül poroszkáltak, senki sem hajtotta, senki sem vezette őket, senki sem ült a szánon.

— Lehet, hogy, a szükségét végzi valahol -i-mondtam.

Víirtuk, hogy megjelenjen valaki. Némaságba burkolózva ácsorogtunk a lejtő szélén vagy tíz percig. De sehol senki. Nem láttunk mást, csak a sima szántalpak éles, .jzl kivehető nyomait a mély höban.

— Tudod mit, forduljunk talán Vissza — rhondta

Jana. '

— Jó! feleltem. — Visszamegyünk!

—- Gyerünk végig a szorosan! Kissé' elfáradtam, s arra kényelmesebb lesz. '

DU§AN MITANA:

8 ■ ^

eli seta

— Csak el ne tévedjünk!

— Ugyan, hiszen ez a patak a szállodánk előtt folyik.

— Remélem, hogy ugyanaz.

r—Ez csak természetes!

Legszívesebben a saját nyomainkat követve indultam volna' visszafelé, úgy találtam, ez a legbiztonságosabb. De Jana fáradtnak látszott, s az út a szorosan sokkal kényelmesebbnek tűnt. Lassan, vigyázva ereszkedtünk le a meredek lejtőn. A sZán- nyomokban haladtunk a szorosan lefelé. Ha a sejtelmem nem csalt, a szálloda már nem lehetett messzebb húsz percnyinél. Kezdtem megnyugodni.

— Kár, hogy nem jutottunk el a kőbányáig! mondta Jana, s egy perc múlva hozzátette; — Csak már a szállodában lennénk! — de azon nyomban folytatta, mintha valamiről el akarta volna terelni a figyelmet; — Este lenézhetnénk a bárba.- Jó az az együttes.

— Ismered őket? — néztem rá rneglepődve.

— Néhány felvételüket...

— Nem bánom! Ha nem lesz számodra túlságosan fárasztó ...

■—Úgy tíz perc-Hiúlva a szoros kiszélesedett Tágas tisztáson találtuk magunkat. A közepén zöld, behavazott lakókocsi állt. Nyáron a kőbánya munkásai lakhattak benne, de a.z.ls lehet,, hogy miután a szálloda fölépült, ittfelejtették. Ajtaja csukva

volt. Keskeny, kitaposott ösvény vezetett hozzá. A nyomok a hóban frisseknek látszottak. Közelebbről megvizsgálva őket, úgy találtam, bogy őz vagy róka járt arra. A lakókocsi mégis azt a benyomást keltette, hogy használják. Zöld ablaktábláit, melyeken megrepedezett a festék, kitárták — kívülről mindegyiket retesszel biztosították, nehogy bezáruljanak. Az ajtóról hiányzott a lakat. A rácsos ablakok üvegtáblái közül egyik sem volt kitörve — ragyogtak a tisztaságtól. Mögöttük a benti .félhomályban jól látszott a vlrágmlntás függöny. Meglibbent, valaki vagy hozzáért, vagy elment mellette.

Megkerültem a lakókocsit, körülötte a hó mindenütt érintetlen volt. Csak a nemrég arra elhaladó szán nyomai szelték át símán a megfagyott havat, és folytatódtak tovább, lefelé a szoroson. Megálltam a lakókocsi ajtajánál. Szerettem volna betekinteni a belsejébe. A falépcső [a három közül a legfelső) szárazán reccsent. Ekkor vettem észre, hogy elsöpörték róla a havat. Nyomban ezután felhangzott Jana kiáltása. Gyorsan, Ijedten megfordultam. Úgy tíz lépésnyire állt tőlem, arca áttetszőén elfehéredett, görcsbe rándult, mindkét kezével a hasát fogta.

Amikor végre felé Indultam, váratlanul kicsapódott a lakókocsi .ajtaja, s három felbőszült kutya rohant ki rajta. A jól megtermett állatok szürke, vedlő bundájukkal farkaskutyákra hasonlítottak. Nem ugattak, csak furcsán lihegtek, s a pofájukból hosszú, piszkosszürke nyál csordogált. Jana felkiáltott A kutyák nem törődtek vele, minden figyelmüket reám összpontosították. Elém álltak, mintha el akarták’ volna zárni előlem a Janához vezető utat. Tehetetlenül hallgattam fájdalmas sóhajtásait, s gondolatban megpróbáltam felidézni mindazt, amit valaha a koraszülésről olvastam. Semmi sem jutott az eszembe. A kutyák morogtak, fogukat vicsorították, de nem támadtak. Nem maradhattunk így tovább, mint valami nevetséges, mozdulatlan szoborcsoport — várva, amíg ránk esteledik. Jana egyre hívott, s közben kibújt a bundájából. Futni kezdtem felé, a kutyák rám vetették magukat. Rugdalóztam magam körül, s éreztem, hogy rúgásaim célba találnak — bizonyították ezt a sűrűn felhangzó, fájdalmas vinnyogások is. Jana kiáltozott, én hangosan káromkodtam, de sehol senki. Belém hasított a döbbenet; a patak, ipe- Jyet követtünk, mégsem az igazi volt, különben már rég a szálloda közelében kellene lennünk, s valaki biztosan felfigyelne a kiáltozásra. Hiába tört ki néhány kutyafog, hiába mocskolódott össze síbakancsom véres ' szőrcsomókkal, helyzetem egy csöppet sem lett rózsásabb. A kutyák most már valóban megdühödtek. Éreztem, amint az egyik a lábszáramba mélyesztette a fogát. Zoknim átnedvesedett. Igyekeztem a torkomat védeni, s magam- • ban abban reménykedtem, hogy talán nem farkasok. Janát már nem láttam, csak hallottam. Azutlán eszembe jutott, hogy február tizenegyedike van. Jó - lesz a fejemben tartani ezt a napot, nehogy elfelejtsük megünnepelni a születésnapot. Nevethetnékem támadt. Szemem! egy pillanatra az órámra tévedt, láttam az egyenletesen mozgó másodpercmutatót. Emlékszem, mennyire meglepett mozgásának természetessége. öt perccel múlt fél öt. . . S ekkor egy újabb felismerés nyilait az agyamba. Hiszen a kutyák őt védik ... Tőlem! Ennek a félreértésnek a puszta lehetőségétől is magánkívül lettem.

Háromnegyed ötkor felhangzott a gyermeksírás. Ugyanakkor kinyílt a lakókocsi ajtaja, s a küszöbön megjelent egy húsz év körüli, hosszúhajú legényke. Egyet füttyentett, a füttyentés m^egbeszélt jelre hasonlított, s a kutyák szót fogadóan szaladtak feléje. Félreállt az ajtóból, és beengedte őket. Kitaláltam, hogy éppen borotválkozhatott, törülközőjével a bal fülét tisztogatta a maradék szappan- habtól.

— Mi az? Ml történik itt? — kérdezte. Egy pillanatig bámult ránk, aztán visszament, s becsapta maga mögött az ajtót.

Fölálltam. Jana körülbelül tíz méternyire volt tőlem; Lábát szélesen szétterpesztette, arca viaszsárga volt. Szeme alatt fekete karikák, arcán le-legör- dülő hatalmas verítékcsöppek. S a lába alatt mindenütt vér, vér, amely valami kegyetlen, barbár, kozmikus harmóniával skarlátszínben csillogott a havon.

Kiléptem feléje. Elutasítóan (és roppant erőlködéssel) elmosolyodott, és megrázta a fejét. Bólin- tással jeleztem, hogy megértettem. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem lepődtem meg különösebben. Ez volt a legkétségtelenebb bizonyítéka annak, hogy mindezt egész idő alatt előre sejtettem.

Ekkor ismételten kinyílt a lakókocsi ajtaja, s kiszólt a legényke;

— Maguk a szállodában laknak?

Egy biccentéssel igenlően bólintottam.

•— Nem tudják, megérkezett a beategyüttes?

•— Megérkezett.

No fene! — mondta, és a kezét dörzsölte.

^ Eljuthatok ezen az úton a szállodához? = kérdeztem tőle, s kezemmel az egyre lejtő szoros felé mutattam.

— Természetesen, öt perc alatt odaérheti

Becsukta az ajtót.

Tehát mégis a helyes irányt, a ml patakunkat követtük, gondoltam magamban, és kiléptem a szálloda felé — a patak mentén, a magányos szán nyomában haladva.

'Ardamica Ferenc fordítása

i