Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-06-14 / 24. szám

4

m

M

ég Ilyen furcsa tantermet nem láttam. Padok helyett két sorban elég komplikált műszerfal képezi a berendezés alapját.

A műszerfal előtti hosszú asztalon különböző adó-vevő készülékek. Húsz év körüli lányok gyakorolják a távkapcsolás alapműveleteit. „Itt Agráfa 35“ — hallom, amint az egyik egyenruhás lány kitartóan Ismételgeti fedőnevét mindaddig, amíg a hívott fél nem jelentkezik. Utána számomra leírhatatlanul értelmetlen beszélgetés kezdődik, de a Itiy arcán látom, hogy pontosan érti a hívott fél válaszait. Történik mindez a N-ové Mesto riad Váhom-i Katonai Szak- középiskola szakosító tagozatán, ahol a; már valamilyen szakközépiskolát, esetleg gimnáziumot végzett lányok készülnek a katonai pályára.

Ebben a szaktanteremben szervezett oktatás folyik, kérdezősködésről szó sem lehet, így átmegyünk egy másik tanterembe.

A padokban itt is egyenruhás lányok Sínek, mindegyik előtt írógép, s buzgón írják a fülhallgatón érkező szöveget. Kihagyni egyetlen szót sem szabad, mert ezzel esetleg teljeseii megváltozna a kódolt szöveg értelme. Ebben a tanteremben tanulnak azok a lányok, akik az egyéves tanfolyam elvégzése után adminisztrációs munkaerőkként dolgoznak majd az egyes katonai alakulatoknál.

Néhány perc múlva csöngetnek. A lányok katonás rendben menetoszlopot képeznek, és a vezényszavak elhangzása után fegyelmezetten elvonulnak. A laikus e látványt megmosolyogja, de ők

Éva Krállková szakaszvezetö

A vonalban Agrafa 35

komolyan vesznek mindent. Érthető: néhány hét múlva hivatásos katonatisztek lesznek. A menetoszlopból most egy fő hiányzik, mert Éva Krállková szakaszvezetőt megkértem, maradjon egy kis beszélgetésre. Miután engedélyt kapott rá, készségesen visszaült az írógépe mögéj és most várja a kérdéseimet.

, Kerülni szeretném a közhelyeket, de mégis meg kell kérdeznem, hogy lány létére mi vezette erre a pályára.

— Amikor leérettségiztem a közgazdasági szakközépiskolában, két választási lehetőségem volt: vagy főiskolára megyek, vagy keresek magamnak megfelelő állást, és dolgozom. Vonzott a továbbtanulás, de sajnos a közgazdasági főiskolára nem vettek fel, így amikor értesültem erről a lehetőségről, habozás nélkül jelentkeztem, mert a középiskolai érettségivel nemigen tudtam volna olyan állást találni, amely minden téren megfelel elképzeléseimnek. Ezen az egyéves tanfolyamon lényegében továbbképezem magamat, s olyan szakmát kapok a kezembe, amellyel nemcsak a hadseregben lehet érvényesülni, hanem a civil életben is. Soha sem lehet tudni, hogyan alakul az ember sorsa.

— Ha elvégzed a tanfolyamot, már nem lesz lehetőséged, mondjuk, katonai főiskolán továbbtanulni?

— Elméletben megvan ez a lehetőség, de tudom, hogy a szolgálat mellett nagyon nehéz lenne továbbtanulni. Mindenesetre még nem mondtam le erről a tervemről.

Húszéves vagy, s ez az a kor, a- mikor a lányok mindent megtesznek azért, hogy csinosak, divatosak legyenek. Az az érzésem, hogy nektek itt erre nemigen van lehetőségetek, jóllehet csinos az egyenruhátok, csak hát variál- gatni nem lehet. Mindent az előírások értelmében kell viselnetek.

>— Érzékeny pontunkra tapintottál. Emiatt főleg az első hónapokban fájt egy kicsit a fejünk, de később rájöttünk, hogy van ennek előnye is. Nekünk nem kell törnünk a fejünket, hogy mit vegyünk magunkra, mint azoknak a barátnőimnek, akik civil foglalkozást választottak. Ök szinte másról sem tudnak problémázni, -csak az öltözködésről. No de azért mi sem vagyunk megfosztva a divatos öltözködés lehetőségétől. A tanfolyam befejezése után csak szolgálatban kell egyenruhát viselnünk, utána úgy öltözhetünk, ahogy akarunk.

— Mit tudsz jövendőbeli munkádról?

— Azt bizto.san tudom,, hogy a hadsereg adminisztrációs ügyelt intézem majd, mert ilyen irányú a tanfolyamunk.

Szerencsére nagyon praktikus a tantervűnk, azt is mondhatnám, hogy csakis olyan dolgokkal foglalkozunk ebben az egyéves továbbképzőben, amire szükségünk lesz kint az életben. Talán ennek a gyakorlati életre nevelő tantervnek köszönhető, hogy én és a. társnőim is IgéiÍT úagV elánnal It^zülíiii1t.‘.!'az igen, érdekesnek ígérkező í hivatásunkra.

— Érdekes lesz, az biztos, de nem lesz túl nehéz ez a pálya nőknek?

— Az ismerőseim közül is már többen feltették nekem ezt a kérdést. Egyesek szerint ml, nők olyan szakmába kotnyeleskedünk bele, amihez semmi közünk, sőt azt is hallottam már, természetellenes jelenség, hogy nők is szolgálnak a hadseregben. Szerintem ez téves felfogás, mert a hadseregben is vannak olyan feladatok, amelyeket a nők tudnak a legjobban ellátni, én például azt fogom csinálni, amit a civil adminisztrációs alkalmazottak, csak egyenruhában, s talán valamivel komolyabb lesz ez a feladat, amellyel megbíznak.

— Nem érzed úgy, hogy a te életed teljesen más lesz, mint azoké, akik civil foglalkozást választottak?

Nem hiszem, hogy túl nagy különbséget jelentene az egyenruha. Biztos vagyok benne,, hogy az életem lesz olyan tartalmas, mint sok más velem egykorú lányé. Ha meg lesz különbség, akkor csak annyi, hogy én jobban fogom tudni, ml a fegyelem, a pontosság, ez viszont csak előnyömre válhat.

— Van szabad Időtök is, amelyet azzal tölthettek, amivel kedvetek tartja?

Eleinte úgy éreztem, hogy semmire sem futja az Időből, de már megtanultam, hogyan kell beosztani, hogy a tanulás és az egyéb feladatok mellett fusson a kedvtelésekre is.

— Mivel foglalkozol a szabad idődben?

— Rengeteget olvasok, sokat sportolok és tagja vagyok az iskolánk énekkarának is. A sportok közül a röplabda érdekel a legjobban.. A mozgást, a sok mozgást nagyon fontosnak tartom, és

rdtomolyan is veszem a sportolást, illetve a testedzést, mert még nagyon sokáig szeretnék ilyen karcsú maradni, mint most vagyok. Az énekkarban való szereplés is nagyon jó felüdülési lehetőségnek látszik. Nagyon örülnék, ha az éneklést a tanulmányaim befejezése után sem kellene abbahagyni. Ezenkívül van még egy nagyon kedves elfoglaltságom is. Rendszeresen látogatjuk a közeli zlatovcel gyermekvárost. Nagyon szeretem a gyerekeket, legszívesebben egy-egy ilyen látogatás után magammal hoznék egy-egy kis árvát. Végtelenül hálásak tudnak lenni azért a szerete- tért, amit tőlünk kapnak.

— Ebben az iskolában a fiúk vannak többségben, velük milyenek a kapcsolataitok?

— A fiúkkal főleg a szakköri munka során kerülünk kapcsolatba, bár gyakran szervezünk közös sportrendezvényeket is. Néhány sportágban sokkal jobbak vagyunk náluk. Persze barátságok is szövődnek, mert sokat járunk együtt szórakozni, táncolni. Szerintem nagyon jó, hogy Ilyen vegyes ez az iskola. Érdekesebb az életünk, néha nem Is tudatosítjuk, hogy lényegében kaszárnyában élünk.

!— Idén mikor lesz a felvételi vizsga erre a tagozatra?

*— Június 28—29-én. A járási katonai parancsnokságok tudnak még segíteni az érdeklődőknek.

KAMOCS-U IMRE

Ez a felvétel télen készült, amikor a lányok a jártak.

zlatovcel gyermekvárosban

Ilyenek vagyunk?

Régi ■ ismerősömmel találkoztam a minap. Két hatalmas táskát cipelt. Biztosan utazik valahová, gondoltam, de mint később kiderült, tévedtem. Ismerősöm ugyanis bedolgozó, otthon gyöngyöt fűz, és a kész árut két-há- romhetenként beszállítja a ,^özpönt- ba“.

Beszélgettünk egy kicsit, aztán megkért, segítsek legalább az egyik táskát cipelni. Segítettem, annál is inkább, mert az autóbuszom indulásáig még jó két óra időm volt. Alig ötszáz méter gyaloglás után lerakodhattunk a „központban“, amelyet egy családi ház két szobájából alakítottak ki. A gyöngyfűzö gépeken négy nő dolgozott, a főnöknő mérte a gyöngy füzéreket, két további bedolgozó meg türelmesen várt, hogy átadhassa a kész árut. Leültünk a sarokban, és jobb híján hallgattuk, miről beszélgetnek körülöttünk. Pár mondat után rájöttünk, valakit patikamérlegre tettek, megvitatták az illető viselkedését, családi helyzetét, és hát egyhangúlag elítélték. „En is voltam ilyen helyzetben, de én ügyesen megoldottam...‘ — ez a mondat elég gyakran elhangzott.

Közben a főnöknö az egyik bedolgozóval kiment az udvarra, hogy kiválasszák, milyen gyöngyszemeket kell felfűzni a következő „adagnál“. Alighogy kitették a lábukat, mintha elvágták volna az előző beszélgetés fonalát, új téma került terítékre, az egyik nő odament az asztalhoz, megnézte, hány kilót adott le az illető, erről gyorsan felvilágosította a többieket, és rögtön hozzáfűzte: „Köny- nyű neki! Az ura mindent megcsinál, 6 pedig...“ Csak néhány perc kellett hozzá, hogy megtudjuk az imént távozó hölgyről, hogy erkölcstelen, undok, buta, még beszélgetni sem tud, és még sok ehhez hasonló, nem éppen jó tulajdonsággal rendelkezik. A másik várakozó nő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, felsorolta az észrevételeit, kifogásolnivalóját az illető viselkedésével kapcsolatban, de arjaikor ő távozott, megismétlődött az iménti jelenet, őt is lehúzták a sárga földig.

Ismerősöm már mérni kezdte a füzéreket, amikor a főnökasszonyí sürgős dologban pár percre kihívatták. Körülbelül tíz percig lehetett távol, de ezalatt megtudtam, hogy nemrég ment férjhez a lánya, a lagzi jó volt ugyan, de d fiú szülei állták a költségeket, és a főnöknő ... hadd rie írjam le, milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Aztán, amikor visszajött, illedelmesen megkérdezték, nem kér-e kávét, mert biztosan fáradt, ők már ezt tudják, és maximálisan együtt- éreztek a kedves főnökasszonnyal.

Végre minden elintéződött, ismerősöm két táskája újból megtelt ezúttal felfűzetlen gyöngyszemekkel. Az utcán jólesett a kellemes napsütés és az, hogy végre kínt vagyunk.

— Te, ezek most rólunk beszélnek? — kérdeztem.

— Persze, ha eljönnél velem párszor, lassan meg is szoknád. Egymás előtt teszik a jót, a szépet, a hátuk mögött meg szapulják.

Szó szerint így mondta. Kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Gondolkoztam, mit is mondhatnak rólam, hiszen csak egyszer láttak. Ostoba dolog, próbáltam elhessegetni a gondolatot, mindegy, úgyse látom ö- keí többé. De nagyon lehangoló érzés kerített hatalmába. Valóban ilyenek vagyunk? Vagy ez a néhány nő csupán az elenyésző kisebbség?

Eszembe jutott egy volt osztály- társnőm, aki annak ellenére, hogy nagyon buta volt, mindenáron főisko. Iára akart kerülni. Nem számított neki. milyen főiskolára vagy egyetemre, csak valamilyen diplomához jusson, A tanárok szerették őt, mert simulékony volt, a diákok annál kevésbé. Harmadikosok voltunk, és az érettségi hetében délutánonként szendvicskészítésnél kellett volna segédkeznünk érettségiző ískolatár- sainknak. Ezt csak az érettségik után tudtuk meg fizikatanárnőnktől, ö ugyanis üzent az említett osztálytársnőnkkel, számítva valamennyiünk segítségére, de az nem adta át az üzenetet. A tanároknál persze jól „bevágódott“,' mi voltunk a lusták. Megdicsérték őt, ő volt a segítőkész, „becsületes“ diák.

Minden embernek vannak jó és rossz tulajdonságai, sokan évtizedeken át nem is sejtik, nem is tudatosítják jellembeli hibáikat. Nagyszerű embereknek képzelik magukat, akik mindenkinek csak a javát akarják, készségesek, egyszóval; jó emberek.

Tapasztalataimra hivatkozom, amikor azt kívánom, hogy a sors minél kevesebb ilyen „jó“ emberrel hozzon össze...

KAMONCZA marta

'/éj