Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-05 / 14. szám
7 H äla istennek esni kezdett, jelázott az út, legalább nem ta- ■ ■ lálkozik se kocsival, sem emberrel. Itt is van már a híd. Átmegy rajta, aztán el a falu mellett, s már ott is a háza. Jő volna észevétlenül, a kertek alatt megkerülni a falui, hogy senkivel se találkozzék, ne faggassák; aztán bezárkózni a fürdőbe, lefeküdni a polcra, a fal felé fordulni s elaludni... „Cipp-cupp" — a hang az agyát kalapálta. Az új cipője teljesen átázott. Most persze jő volna a csizma, de hát a városban hagyta a mosdóban, a vécé mögött. Jefim a lányához utazott a városba. A lánya nem jött haza a nyári szünidőre, elküdték valahová krumplit ásni. Télen se volt itthon, valami versenyen vett részt. Jefim úgy döntött, elmegy, meglátogatja, visz neki sózott gombát, zsírozót, mézet, eperbefőttet. El is jutott valahogy a főiskola kollégiumáig, de ott mintha az ég szakadt volna rá: azt mondták, hogy Trofimova több egy éve kimaradt, abbahagyta az iskolát, s nem tudják, hol van. Szó sincs arról, hogy Jefim előtt elsötétedett volna a világ, vagy elment volna a kedve az élettől, egyszerűen belesaj- dult a szive, leverte 'a hír. Hová menjen? Hol keresse a lányát ebben a hatalmas városban? Hisz egyetlen házban több ember lakik, mint náluk az egész faluban. Elment a fő- iskolára: ott se tudtak semmit, azt tanácsolták neki, forduljon a tudakozóhoz. Elindult a pályaudvarra, ott volt a tudakozó. Nemigen reménykedett. De legnagyobb csodálkozására a klsablaknál ülő asszony — rendes fehérnép — ahogy megígérte, egy óra múlva papírra írva átadott neki egy címet. Jefim a poggyászmegőrzőben hagyta a csomagját, s elindult a lányához. Két óra hosszat teker- gett, arc'^r} megtalálta a házat, a házban a takást és becsöngetett. Kövér öregasszony nyitott ajtót, s amikor megtudta, kit keres, rátámadt: — Két hónapja elköltözött és nem jelentkezett ki, én meg fizessek érte. Ha nem volnék beteg, bizony elmennék a rendőrségt'ei Jefim mégiscsak megtudia, hogy a lánya a Centrál. vendéglőben dolgozik, .pincérnő. Ha. jóí értette, az a kétszarvú buszféle egyenesen oda-, visz £ őször nem mert bemenni a vendéglőbe. Talán be sem eresztik, aztán tudja ö, hogy az ilyen hely csak nagypénzűeknek való és tisztességes ruha kell hozzá, ö meg beállítaná, mint valami falusi Jankó. A lányának is kényelmetlen lenne, 6 maga se szereti, ha kiröhögik. Tipródott az ajtó előtt, ácsorgó tömegben az ajtón kint volt a tábla: „Minden hely foglalt!“, bámészkodott egy kicsit. Egy hosszú hajú ■ fiú — olyan szűk a nadrágja, mintha nem rá szabták volna' — odadugott két hármast az ajtót őrizönek, pedig látni lehetett rajta, hogy valami vezetőféle. Nem is fogadta el a pénzt. A fokhagymagerezd fenekű erre odadugott még két rubelt. A vezető elvette, eltűnt, aztán visszajött és suttyomban odadugott egy újságpapírba csomagolt valamit a legénykének. Jefim úgy gondolta, vodka lehet. Számolgatta magában: mondjuk, fél liter vodka belekerül öt-hat rubelbe, egy-két rubel csak marad a vadkutyának is. Csakhogy kapni! Jefim határozatlanul végigment a hatalmas üvegablakok előtt. A függönyök közti keskeny résen alig látott valamit, egy. vállap, egy fél arc, egy magasba emelt pohár, egy női hajsátor. Ügy döntött, mégsem megy be, inkább kivárja a zárórát. Aztán nyugtalankodni kezdett: hátha van még egy ajtó? Vagy a lánya nem lesz egyedül, az is lehet, hogy egy- ' áltálán nem itt dolgozik, s akkor hiába ács.orogta el áz időt. Jefim ekkor hebehurgyán bement egy cipőboltba és tizenkét rubelért vett egy pár fekete cipőt. A mosdóban felhúzta, a nadrágját letisztogatta vízzel, a zekéjét helyrehuzogalta, a haját is lesimította, csak úgy kézzel, imigyen kicsípve magát, újra elindult a lányához. Hiába sajnálta a csizmáját, nem tudott vele mit kezdeni; mégsem állíthat be a vendéglőbe egy pár szurkosvászon csizmával a karján. H iába csípte ki magát, a vadku- !ya ugyan váln&zalt: — Ügy látszik, ssi,C fyn után mináem- kinek itt dolgozik a nmya de nem engedte be. 'Ekkor Jefimnek e- szébe jutott, hogy megmondja a lánya vezeték- és keresztnevét. Erre a vadkutya, miután gyanakodva kivallatta, honnan jött és miért, nagy kegyesen beengedte, de azért megjegyezte, psak azt tudná, hogy miért: „Aztán semmi huncutság ám!“ Odabent elképesztő volt a lárma. A lánya épp szembe jött vele, mintha a víz alól bukkant volna fel. Alig hasonlított önmagára. Olyan városi volt, idegen. Odajött hozzá, megrebbent az ajka, még mosolyogni is próbált. fajim hátán kiütött a víz. — Né, te vagy az? Te vagy az, Ljudka? Aztán később is, amikor együtt elmentek a pályaudvarra, hogy elhozzák a csomagját, majd amikor elindulták a lánya lakására, egész idő , alatt úgy érezte, idegen lett a lánya, mint mindenki itt a városban. Ljudka az előszobában megkérte az apját, hogy várjon egy kicsit, Jefim türelmesen álldogált, hozzászokott már ehhez, a gondolatait rendezte. Valami koppant az ajtó mögött, megcsörrent valami edény. Ügy látszik a'lánya egy-két mozdulattal rendet csinál odabent. Amikor végre beme- Ketett, a szoba még mindig futott; a padló mocskos, az ágy alighogy le— Fölneveltünk. Azt gondoltuk, hogy... Te meg... Azt hittük, hazajössz majd dolgozni. Otthon az anyád öli magát, hogy . jaj, a lányom, a kislányom, mi lehet vele? Te meg itt ülsz, ki vagy pingálra, mint a félkótyós Fjokla. Utálat rád nézni! Jefimnek hirtelen szorítani kezdte a lábát a cipő, tán csak nem kicsi? Óvatosan megmozgatta a lábujjait, maga alá szedte a lábát, de így is kényelmetlenül érezte magát.-Neki is elment az esze, hogy épp télire vesz magának vékony cipőt. Na, már csak ez hiányzott! — Ej, Ljudka, Ljudka! — sóhajtott fel. A dühe hár csillapodott. — Hát velünk - mi lesz? Szé- gyellhetjük magunkat! Hogy. igyekeztünk pedig, nehogy • sült parasztnak maradjunk: Milyen jóravaló voltál, a hosszú hajad, meg a rendes ruhád, jó volt rád nézni. Azt hiszed, szebb vagy ezzel az idegen kóccal a fejeden? — Kinek mi. köze hozzá, mit hordok a fejemen? — Csak annyi, hogy rád se lehet ismerni. Vénít is. Gondolhatnál az anyádra. Mit mondjak neki? Az egész falut telekUrtöltük, hogy Ljuda milyen okos, Ljuda mennyit tanul. Most aztán mivel büszkélkedjünk? — Szóval csak az bánt, hogy nem Persze, számolnak vele a faluban, megbecsülik, sok oklevele van, többször dioséretet is kapott a munkájáért. De hát . ki törődik manapság az oklevelekkel meg a dicsérettel? Valahogy úgy alakult, hogy Jefim a falujában érezte magát a legjobban, mert ot mindent és mindenkit ismert. Az élete így teljes. Az apja, meg az öregapja is ott élt. — Ne hánytorgassuk fel a múltat. Buta vagyok, vastagfejű, de mégis az apád. Anyád is otthon van, meg-a testvéreid. Meg se kérded, hogy vannak? Pedig akárhogy is, de fölneveltünk. Ljuda hallgatott, Jefim már nem haragudott rá. El volt keseredve. — Szóval azt mondod, én vagyok a hibás? — kérdezte végül. — .Miben? — Abban, hogy... Szóval, hogy gondolod? ■ Helyes, hogy így élsz? — Nem gondolok én semmit. Feküdjünk le, aludjunk. Ljuda otthon szépnek számított, a városban esetlennek érezte, magát. Otthon ő volt d világ közepe, ttt háttérbe szorult. S ettől úgy érezte, örökre megbénult, hogy csak félember. A többi lány esténként táncolni járt, ő meg... Más volna, ha amúgy Istenigazában városiasán öltözhetne. VLAGYIMIR KARPOV: takarva, az éjjeliszekrényen púder, meg egy csomó apró holmi és érthetetlen módon egy. villanyborotva. — A. .váltótársam megbetegedett,., mindennap dolgozom, pihenőnapot se. kapok, nincs időm takarítani — magyarázkodott Ljuda. Jefim leült egy székre. — Ugye, éhes vagy? — Hát voltam már jóllakottabb is. A lánya terítéshez látott: idepda cikázott idegesen, kerülte az apja tekintetét. Jefim csak ült és az üres üvegeket nézte az ágy alatt: egész üteg volt belőlük, az egyikben, ott a szélén, még maradt is valamicske, mellette pár kupica, ez csörömpölhetett, amíg az előszobában álldogált. Egészen bent, a falnál, egy férfizokni hányódott, Jefimnek ez a zokni szúrta legjobban a szemét. A mikor Ljuda ötéves volt, egyszer kijött a kaszálóra Nasz- taszja nénivel, tejet, lepényt hoztak Jefimnek. Akkor még kolhoz volt, mind együtt kaszáltak, kézzel. Amikor befejezték a rendet, leültek, hogy faljanak valamit. Valahonnan előkerült egy újságlap, valaki' tán kenyeret, vagy mit takart belé. Ljudka elkérte, el akarta olvasni. Mindenki nevetett rajta, de Nasztaszja néni azt mondta, adjátok csak oda neki. Ljudka pedig ki se látszott még a földből, fogta az újságot ■ és az egész cikket felolvasta. Az egész falu ámuldozott, Jefim a legjobban: mikor tanulhatott meg olvasni? Azóta Ljudkát tartották a legokosabb, legtehetségesebb lánynak a faluban. Rá is szolgált a hírére, jól tanult, rögtön felvették az egészségügyi főiskolára, míg másoknak többször kellett próbálkozni. — Azíán ez lett belőle, — fejezte be hangosan Jefim a gondolatait. " — Micsoda? ■ — Hát, hogy... — Jefim elhall gatott. — Szóval a könnyebbik végét fogtad meg? Aztán jólesik legalább? <4 tanulás bezzeg nehezebb volt, mi? '— Itt ötször annyit keresek. — Láttam, hogy keresitek ott a pénzt. Nem a pénzről van szó. Nem bizony. Jefim mondani akart valamit, valami fontosat, ami éppen ide való, de ném találta a szavakat; pedig ott voltak a nyelve hegyén, de sehogy se tudta kimondani; úgyhogy egyszerre kitört belőle: lesz mivel dicsekedni? — Ljuda most már egyenesen az apjára nézett. Jefim egy pillanatra zavarba jött; . —r Nemcscdc veled büszkélkedhetek! , Ha tudni akarod, ez bánt! — Az ágy alá. bökött. — Legalább azt a zoknit eltakaríthattad volna. Annyi itt az üveg, hogy három férfinak is sok volna. Ezért neveltünk, ezért áldoztuk rád az utolsó kopejkánkat is? — Szóval, rám áldoztad az utolsó kopejkát is? — vágott a szavába váratlanul dühhel a lánya, — En öltöztem a legrosszabbul a főiskolán. Húsz rubelt küldtél havonta, most meg sírsz, hogy mire. lészel ezután büszke. Próbáld csak meg, mi az, •húsz rubelből élni meg havonta? Egy pár csizma hetven rubel. Amikor idejöttem, csak rongyaim voltak. Még hogy az utolsó kopejkát is! Miért lennék én rosszabb, mint mások?! — Köszönöm lányom, hogy ezt is megmondtad. Nem gondoltam volna. Minek méred magad a uárosiakhoz? Itt egy-két gyerek van, nálunk meg öten vagyunk. Mindegyiknek juttatni kell. Ahogy tudtunk, segítettünk. Nem éheztél. Küldtünk elemózsiát is. — Azt nem vehettem föl. — Ruhát is küldtünk. — Van még pénzetek elég. Mit siránkozol? A saját szememmel láttam a takarékkönyvet. — A könyvet... Még ketten vannak utánad, azok is .tanulni akarnak. Még az öregebb se tud megállni a saját lábán. Levka építkezni akar. Persze, hogy segítenünk kell. Te meg cifrálkodni akarsz.. Nem. arra kell gondolni, hanem a tanulásra. Majd, ha végeztél, akkor... Ljudka az ablaknál állt, nézte az apját. Milyen szánalnas. Igen, menynyire idegen és ■ mennyire szánalmas. Semmit se tud, nem lát, nem hall, azt hiszi, minden olyan egyszerű, hogy csak dolgozni kell, felnevelni a gyerekeket. Hogy elég, ha egész életében a földet túrja, mint a vakondok. — Majd ha végzek? Hát végeztem. Te miért nem tanultál? Ha professzor volnál, én is tanulnék. Nem is itt, hanem Moszkvában.. — Nem volt nékem arra- tehetségem. — Másoknak se volt könnyebb. f aza van a lányának. FegyaTo- masovból ezredes lett, pedig se apja, se anyja. Ivan Braglnból gyárigazgató. Hát belőle mtt lett? s úgy mehetne végig a korzón; bezzeg mindenki utána fordulna. Hiszen jár neki, hogy szép ruhákat hordjon, csinos. A fiúk- rá se néznek arra, akinek silány a ruhája. Igaz, egyszer odajött hozzá égy vékonydongájú, szeplős fiú és azt mondta' neki, nagyon szép, s ebbe úgy belepirult, hogy minden szeplő kigyült az arcán: aztán nem látta többet. Ljuda pedig szerelmes akart lenni, persze nem egy ilyenbe, hanem valami jóképű, okos városi srácba. Talán nem is ismer ilyet, talán még messzi van, de mindenképpen eljön egyszer, mert különben nincs igazság a földön. Aztán teljesült az álma: farmeröltöny, huszáros bajuszka, hosszú fekete haj. A folyosón pillantotta meg, a fiú magas volt,, karcsú, a vállán táska. A főiskola tánczenekarát vezette. özeledett az ünnep. Ljuda vásá- rolt egy kék ruhát, felhajtotta, ahogy csak lehetett — miért ne, szép a lába, van mit mutogatni. Amikor felpróbálta a tükör előtt, be- lekáprázott a szeme, olyan szépnek látta magát. Leengedte a haját, kifestette , a szemét, olyan volt, mint egy filmszínésznő. Kéne még egy fehér, magasított talpú cipő. De borzasztó, hogy mibe kerül! Váratlanul talált rá a megoldásra: a stadionban, a versenyek alatt, az öltözőben. Ott látta meg a cipőt,- s akkor mindjárt eszébe jutott, döntött is. Sose csinált ilyesmit, nem, nem! De most muszáj volt. Azoknak még olyan sok mindenük maradt és azok újra meg tudják venni... Aztán végre itt volt az ünnep, az ő ünnepe. Nagyon sokáig várt rá, hogy sem átengedhette volna bárkinek, nagyon sokat várt ettől a naptól, persze,-, hogy ŐNEKI egyszerűen muszáj volt észrevennie Ljudkát.-Az ünnepség után Andrejfel — így hívták a zenekar vezetőjét — átmentek- Mtskáékhoz, - ott gyűlt össze az egész banda. Már az asztalnál ültek, amikor Ljuda elárulta magát; rákot kínáltak a' sörhöz, visszautasította „Utálkozom tűle!“ Izgatott volt nagyon, azért fordult rá a nyelve az otthont szóra. Valaki elnevette magát: ,Jűle? Talán tőle, nem?“ Andrej megvédte: „De milyen kedvesen mondjál“ Aztán ott álltak az ablaknál, Andrej magához húzta, megcsókolta. Nem is csókolta meg, egyszerűen hozzáért az ajka a Ljudáéhoz. Ljudából majdnem kitört, hogy „szeretlek“, de még Idejében visszatartotta magát, tudta, még korai volna, a szíve reszketett és ujjongott. Azután... Mi is volt aztán? Sokat iítcüc, Miska koktélt kevert, Andrej gitár-Oi zott. Es? Köd és köd. Ljuda még éle-^ tében nem ivott ennyit, és még sose volt ilyen boldog. f éjszaka fölébredt: a sok italtól hasogatott a feje. Idegen bz-» kás, idegen ágy. Mellette Miska. De miért Miska? Miskával még egy fél évig Jártak együtt. Rendes srác volt, fel is ajánlotta, hogy házasodjanak össze. Ljuda nem akarta. Minek? Pedig talán jó lett volna. Amikor abbahagyta a tanulást, Miska szerezte be ide a vendéglőbe. Jefim korán ébredt, egy darabig némán üldögélt az ágyon, aztán fölkelt, nesztelenül felöltözött és óvatosán megrázta Ljuda vállát: — Ideje indulnom. — Mi? — Mondom, mennem kell. — Elmész? — Hát. Suttogva beszélgettek, mintha voU na még valaki a szobában. — Maradhatnál. — Haza kell menni. Mit csináljak m? — Csókolok mindenkit. Magyarázd meg nekik valahogy. — Tudod ... legalább a vénasszony- től jelentkezz ki! — Miféle vén...? fal Majd kijelentkezem. — Na, elmegyek. Ezt meg... Hazajöhetnél. Írjál legalább. Na, megyek! Ljuda jényképalbumot vesz elő az éjjeliszekrényből. Itt van hatévesen, a füuön ül, a ruhája illedelmesen elterítve körötte, a kezében székfű bokrétácska. Ezen már nagyobbacska, az Iskolakapuban áll, fél lábbal előre lép, keze a kabátzsebben, egyujjas kesztyűje kljóg a kabátujjból, szánalmasan, egy madzagon. „Istenem“, suttogja Ljuda, ahogy hullámokban támadnak rá az emlékek. M ska bátyja ott ül a konyha- assztalnál, az eléje tett makarónit villázza, és figyelmesen szúrósan nézi Ljudát. „Mi az, belém szerettél?“ — kérdi Lfuda, „Nem — válaszolja a fiú. — Csak arra gondoltam, hogy valamikor kicsi voltál, jó gyerek lehettél, az anyád teknö- ben fürösztött, az apád meg hazajött a munkából, s meg se mosdott, csak odaállt az anyád háta mögé, és a vállán áthajolva téged nézett.“ Miért ragadtak meg ezek a szavak az emlékezetében? Mi ez? Mert már alfogja a sírás, gáttalanul sir, és a cigaretta után tapogatózik. Este jó. Este minden jó. Összeülnek Lenkával, akt fogja a gitárt és énekelni kezd: S botladozva elindulsz megint. Könnyektől vakon nem látod, ki int. Uraim, ne törődjenek vele. Hogy fáj, egyre fáj a nő szíve. Olcsón megszámítom... Persze egy olyan Andrej-féle olcsó limonádénak tartaná ezt a dalt. Pedig a szíve is belesajdul, szinte elkábul a bánattól, szeretne fölugrani, kitárni a karját és azt kiáltani: „Menjetek, mindnyájan a francbal“ Lenka már nem énekel, telitöltötte a poharakat, és azt mondja: „Egyszer élünk, Ljudka! S úgy is csak egyszer halunk meg!“ Mély, rekedt hangja van, az egész nő szenvedélyes, fölkavaró. Minden sikerül neki, mert nem fél, mert vakmerő, mert szabad. Jefim benyitott a kiskapun, végigment az udvaron és- morgott: — legalább egy darabka deszkát vetnének ide! — Gondosan levakarta a sarat a cipőjéről a lépcsőbe vert ácskapcson, fölment a tornácra, s mintha eszébe futott volna valami, megállt. A tekintete az ajtó aljára tapadt. „A nyavalyába, lábbal nyito- galják az ajtót!" Csak álldogált, az udvart nézegette, visszasandított az útra, aztán felsőhajtott és belépett a házba. KIRÄLY ZSUZSA fordítása X
