Új Ifjúság, 1983. január-december (31. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-11 / 2. szám

^ Ogy érzem, hogy ennek a vitának nagyon sok fiatal hasznát veszi, hiszen a házasság ^ problémáiról sajnos egyetlen tankönyvben sem Írnak. Azért sajnos, mert ha az iskolá- <. ban foglalkoznának ilyesmivel, akkor lehet,- hogy én sem lennék iolyan helyzetben, mint amilyenben vagyok. Falusi gyerek vagyok, szakközépiskolát végeztem Ersekújvárott. Mielőtt a városba kerültem, nagyon félénk természetű voltam, de tanulmányaim alatt megváltoztam, ahogy mondani szokás, minden malacságba bele­mentem, sok lánynál sikert arattam, virtus- ságböl kezdtem ki velük — szerelemes nem voltam. Semmit sem Ígértem nekik, és so­hasem cselekedtem akaratuk ellenére. Az­tán elmentem katonának és első eltávozá­somkor nagy meglepetésemre a szüleim az­zal fogadtak, hogy az a kislány, akivel a bet.’onulás előtt jártam, .,űgy maradt", és ha a gyerek valóban az enyém, akkor vegyem feleségül. Ugyanezen a véleményen voltak a lány szülei is. Lehet, hogy ha akkor ki­tartóbb vagyok, és meg tudom indokolni ál­láspontom, nem veszem feleségül a lányt, hiszen nem szerettük egymást. De nagyon fiatal voltam, azt tartottam, mások is fgy nő­sülnek, miért éppen én legyek a kivétel. Megnősültem, megszületett kislányunk. Évi­ké. Ezután gyakrabban hazalátogattam, nem is annyira a feleségem, mint inkább a kis­lányom miatt. Gyerekünket szinte teljes mér­tékben anyósomék nevelték, a kislány félt, sírt ha meglátta a feleségem, és fit is ide­gesítette a gyerek. Amikor leszereltem, feleségem ismét álla­potos lett, de a kisfiú hamarább jött, mint számításaink szerint jönnie kellett volna, és amikor erre rákérdeztem — bevallom, eléggé durván, mert idages voltam —, fele­ségem bevallotta, hogy nem én vagyok a fiúcska apja, és hogy jobb lesz, ha elvá­lunk. Elváltunk és annak ellenére, hogy pénzt, fáradságot nem sajnálva harcoltam a kislá­nyomért, a bíróság nem nekem Ítélte. Volt feleségem nemsokára újra férjhez ment, én is megnősültem. Évike a hétvégeket velünk tölti és szin­te minden ilyen egyUttlét alatt tapasztalom, hogy a kislányt nagyon megviseli ez az ide- -oda hurcolás. Nem olyan, mint a többi gye- - rek, inbangolt, semmi sem érdekli, és egy kicsit gonosz is. Nem tudom, mi lesz belőle, a feleségem gyakran hajtogatja, kérelmez­zük, hogy a kislány hozzánk kerülhessen. Első feleségem házasságáról csupán any- nyit tudok, hogy nagyon viharos. Nem dol­gozik, reggeltől estig a barátnőit járja, s a kőrútjára gyakran a kislányt is elviszi. Ennyi a történetem, de szeretném még kibővíteni egy tanulsággal: ma már tudom, hogy a „nősülnöm kell“ kijelentés messzi­ről sem jelent biztonságot, két ember békés barátságát, főleg akkor, ha a partnereit csak .. futólag ismerik egymást. Az ilyen esetek­ben nem megoldás a házasság, mert csak elodázza a problémák megoldását, hiszen nagyon nehéz olyan emberrel élni, aki iránt még őszinte barátságot sem érzünk, legfel­jebb a gyerekünk anyját vagy apját tisztel­jük benne. ______________________(58. sz. levél] Mielőtt férjhez mentem, nagyon sok há­zassággal, a házasélettel kapcsolatos iro­dalmat átolvastam, közülük sokat későbbi férjemmel közösen. Főiskolai tanulmányaim alatt Ismerkedtünk meg hatévi együttjárás, szinte mindennapos együttlét után háza­sodtunk össze. Addig nem is volt semmi baj, míg nem akartam gyereket, és természete­sen azt, hogy kössünk házasságot. Férjem kijelentette, ő modern ember, számára az érzések fontosak és nem az, hogy személy­azonosságijában az legyen beírva, hogy nős. Hiába magyaráztam, hogy nekem is elsősor­ban az a fontos, amit irántam érez, nem adok a külsőségekre, de azért mégsem él­hetünk üvegbúra alatt vagy egy lakatlan szigeten, hanem emberek között, akik a há­zasságot tisztelik. Sajnos, a fiúm véleményét a szülei is osz­tották, úgy vélték, hogy a formális igen ki­mondása nélkül is élhetünk házastársi éle­tet, minek köteleznénk el magunkat, míg nem muszáj. Engem viszont más tésztából gyúrtak. Eleinte elfogadtam fiúm játékszabályait az­zal, hogy én bizonyára konzervatív vagyok, és az a modern, amit ő és a szülei állíta­nak. De amikor már mindketten befejeztük a tanulmányainkat, szüleim, testvéreim és az egész rokonság várta, hogy összeháza­sodjunk. Hiába mondtam, mindegy, hogy az anyakönyvvezető is hallja az igenünket, vagy csak ml ketten, szüleim bűnösnek ne­vezték viszonyunkat, és másról nem Is be­széltek, ha hazalátogattam, csak erről. így érthető, hogy hónapok is elteltek egy-egy hazalátogatásom között. Közben megpróbáltam a szó szoros értel­mében rászedni a fiúmat, kössünk házassá­got, míg egyszer ráunt a könyörgésemre, és azt mondta, nem bánja, vegyem öt el férjül. így mondta, és eszerint is viselke­dik. Házasságot kötöttünk, de ezzel minden elromlott közöttünk. A házasságunkban ő a minden, és én a semmi. Mindig neki van igaza, nem szólhatok semmiért. Ha elfogy a pénzem, nem tőle, hanem a szüleimtől ké­rek, mert mindenre csak azt válaszolja, én akartam a házasságot. így soká nem bírjuk, de szilárd elhatározásom, hogy tűrök, amíg csak bírom. Otthon minden munkát én vég­zek, nem Is'próbálom megkérni, hogy se­gítsen valamiben. (VITA — 9. folytatás) V A mi kell -jó házass^glioE című vitaindító ciííkönkl’R to­vábbra is számos hozzászólás érkezik szerkesztőségünkbe. Szívesen fogadjuk olvasóink leveleit: kérjük, osszák meg velünk és az Oj Ifjúság olva­sótáborával jó és rossz tapasz­talataikat, hiszen valamennyi tanulságul szolgálhat más házastársaknak és házasság előtt állóknak egyaránt. Gyerekünk. nincs, bármennyire vágyódom is utána, férjem azt mondta, még csak az kellenel Gyakran van távol otthonról, sej­tem, hogy nincs egyedül, szenvedek Is emiatt, de nem merem ellenőrizni, kivel volt és hol, hiszen a választ előre tudom. Így élünk egymás mellett már-már mint két ellenség. Neki jó, az ö életében semmi sem változott, a házasságtól semmit sem várt, te­hernek tartja, viszont mindent ugyanúgy megkap, mint előtte: a friss, meleg ételt, a ragyogó tiszta lakást és azt az embert, aki még az autóját is megmossa egy jó szó reményében. Lehet, hogy elválunk, de remegek ennek még a gondolatától is, mert szüleim, ami­lyen fontosnak tartják a házasságot, ugyan­olyan szigorúan ítéikeznének a válás felett. Nem tudnák megbocsátani, és jobban szen­vednének az én szerencsétlenségem miatt, mint én. És bárhogy vesszük is, az fi véle­ményük most már számomra mindennél fon­tosabb, hiszen egyedül bennük bízom. Hibát hibára halmoztam, már barátsá­gunk kezdetén mindent a férjemre hagy­tam, koncertre mentünk, amikor én cirkusz­ba kívánkoztam, és süteményt ettünk, ami­kor nekem sörre volt kedvem. A hegyeket jártuk, amikor én legszívesebben a tópar­ton sátoroztam volna. Könnyen lemondtam énemről — mert így kényelmesebb volt. Erőltettem a modernséget, de valahol belül mégiscsak megmaradtam falusi lánynak. Most már látom, hogy jobb lett volna nem megjátszani a modernséget, ragaszkodnom kellett volna elveimhez, amelyeket helyes­nek tartok. Igazán nem tudom, hogyan vég­zem, lehet, hogy rátalálok még a boldog­ság kék madarára. Félek elválni, és félek újra kezdeni. ___________ (59. ii. levélj Nagyon fiatalon, 17 évesen házasodtam. Feleségem csinos lény volt, és szerencsét­lenségemre jól nevelt, szelfd teremtés. Mi kell a jó Szerencsétlenségemre, mert én viszont nem fértem a bőrömben. Autóbuszsofőr va­gyok, sok ismerősöm van, fiatal lányok, asszonyok. Aki utazik, az tudja, hogy ma már elég, ha a sofőr egy-két kedves szót szól az utasaihoz, máris felfigyelnek rá, és hajlandók várni a járatára akár órákig is. Feleségem még félidős állapotos sem volt, amikor az egyik kalauznő, akivel viszonyom volt, hejelentette, hogy gyereket vár tfilem. Kértem, vetesse el, legyen tekintettel rám. Csupán pár hónapja vagyok nős, szeretem a feleségem, nem akarok elválni. Nevetett, és azt mondta, erről szó sem lehet, 0 már huszonnégy éves, ki tudja, férjhez megy-e, felneveli ő egyedül Is a gyereket. Tehetet­len voltam, szenvedtem, és vártam, otthon mikor robban a dolog. Még a kisfiam megszületése előtt kiderült minden. Feleségemet nagyon lesújtotta a beismerésem, de azt mondta, ha szeretem őt, és ha otthagyom a buszozást, akkor ki­tart mellettem. Persze hogy mindent meg­ígértem, és örültem, hogy feleségem ennyi­re megértő. Viszont apósomék mindent másképp ér­tékeltek. Bezárták előttem a házuk ajtaját, kijelentették, nem hajlandók aljas embert etetni és támogatni, takarodjak a házukból, szemük elé se kerüljek. Ezután még több­ször találkoztam a feleségeimmel titokban, de már nem volt a régi, a szülei nótáját fújta: hogy ez a házasság már sosem lesz olyan, mint amilyennek indult, jobb lesz, ha elválunk. Letérdeltem előtte, könyörög­tem, higgyen nekem. Megígérte, hogy beszél az apjával. Az apósom házában laktunk, és ez nagy hiba volt Minden másképp történik, ha ön­állóan élünk, hiszen majd megettük egy­mást a szerelemtől. Megtudtam, hogy fele­ségem nevében beadta a válókeresetet. Né­hány hétig a munkásszálláson aludtam. majd miután elváltunk, elvettem a kalauz­nőt, és hozzáköltöztem..,­Ez a házasság sem vplt tartós, a katona­ság alatt megismerkedtem egy elvált asz- szonnyal, és már nem jöttem haza. Nem volt miért, második feleségem nem szere­tett, hahár mindenhen a kedvemben járt. A kislányunkat pedig csak egyszer láttam, közvetlenül a születése után. Nem éreztetti iránta különösebb vonzalmat. Tudom, hogy hibás vagyok legalább két ember életének elrontásáért. Az első fele­ségemet szerettem, még most is imádom, de szinte csitriként jött hozzám, s nem tu­dott, nem mert szembeszállni a szülei aka­ratával. Mint minden férfi, én is hiú va­gyok, szeretem, ha sikerem van a lányok­nál, és sajnos nem tudok megállni félúton. Hagyom, hogy a nők behálózzanak, és kép­telen vagyok cselekedni. Mit tegyek: huszonhat éves létemre há­rom gyerekem van, az első anyja 25 éves, a másodiké 33, a harmadiké 31. Buszsofőr maradtam továbbra is, és leszólítom most is a lányokat. Szeretnék már megnyugodni, de félek, hogy még mindig nem tudom, mi kell a jó és főleg tartós házassághoz. ______________ (00. sz. levélj Érdeklődéssel olvasom főleg az idősebb házasok leveleit, amelyek nagyon tanulságo­sak. Mi csupán öt éve vagyunk házasok, de ezek az évek nagyon tartalmasak vol­tak, bármi is történjen, ezután úgy érez­zük, hogy csupán ezért az öt évért is meg­érte élnünk. Van egy nagyon okos és szép kislányunk, szabad időnkben sokat utazunk, mindent csak közösen akarunk átélni, mert így örömünk szinte kétszeres. Megdöbbentő néhány házaspár esete, fő­leg azoké, ahol a kisgyermekek szenvednek a szülők alkoholizmusa miatt. Az ilyen em­berek jobban tennék, ha nem alapítanának családot, mert ezzel megkeserítik nemcsak házastársuk, hanem védtelen gyerekeik éle­tét Is. Mi mindketten gyermekotthonban dolgozunk, férjem gondnok, én pedig sza­kácsnő vagyok, és nagyon közelről látjuk, hogyan végzik az ilyen gyerekek. Sajnos, nagyon sokan közülük felnőtt korukban túl­tesznek alkoholista, munkakerülő apjukon. (61. sz. levél) Tizenhét éves vagyok, mindkét nővérem elvált. Nem tudom, miért, csak azt látom, hogy a válás után sem nyugodtak meg, to­vábbra is idegesek, kiabálnak a gyerekeik­re. Van lakásuk, autójuk, és mégsem bol­dogok. Én nem akarok Így élni, de hát hon­nan tudjam, hol és miben hibáztak a nő- véreiim. Most mást sem hallok tőlük, csak apt, hogy férjhez ne menjek, mert minden házasság szerencsejáték, a - házasságok fele esak kívülről szép, a-másik fale pedig kí­vülről is borzasztó. Valóban ne menjek férjhez? Anyu azt mondja, ezt vessem ki a fejemből, mert az nagy szégyen lenne a családra. És a két elvált nővérem nem szé­gyen? ______________________ (62. sz. levélj Szeretném elmondani a barátnőm házas­ságának történetét. Barátnőm nagyon csinos, férje szintén jő- vágású. Mindketten műkedvelő színjátszók (voltak), én is az vagyok, és tavaly szil­veszterkor úgy döntöttünk, hogy kis csopor­tunk, vagy 15—18 ember, együtt tölti az év utolsó napját. Rengeteg alkoholt meglttunk, néhányan már jóval éjfél előtt emelkedett hangulat­ban voltak — így barátnőm és férje is. A fér] már éjfél előtt elaludt az egyik sarok­ban felesége még táncolt, de éjfél után ő is eltűnt — egy fiúval. Közben a férj feléb­redt kereste a feleségét, és mivel a hétvégi ház nem volt túlságosan nagy, hamarosan meg is találta az egyik szobában, termé­szetesen nem volt egyedül, ök a nagy ze­nebonában nem is tudták, hogy valaki rá­juk nyitotta az ajtót. A férjek ilyen helyzetben különbözőkép­pen cselekednek, barátnőm férje nem csa­pott botrányt. Lenn a hallban még tartott a mulatság, és hogy kielégítse bosszúvá­gyát, a csábító húgával kezdett flörtölni — sikerrel. Reggel a férj és feleség számára egyaránt borzasztó volt az ébredés. Szeret­ték egymást, de azt is tudták, hogy képte­lenek megbocsátani a másik hűtlenségét. Elveikbe beleszólt az alkohol, néhány deci bor után elkövették azt, amit józan fejjel soha. Megbánták tettüket, barátnőm három hétig nem mutatkozott a munkahelyén, any- nyira szégyellte magát, és az eset óta — ennek már egy éve — nem jöttek közénk, színjátszók közé sem. Bennünket kezdettől fogva nagyon bán­tott a dolog, szerettünk volna mindent el­felejteni vagy legalábbis úgy viselkedni, mintha ml sem történt volna, sajnos nem ment. Pár hónap múlva híre ment, hogy ba­rátnőm terhes, és a buta találgatások, cé­lozgatások még csak ekkor tetőztek. A kisfiú megszületett, de szerencsére mln‘ den jel arra mutat, hogy barátnőmék há­zassága a régi; együtt tolják a gyerekko­csit a falun keresztül, mindketten kiegyen­súlyozottak, fittyet hánynak minden szóbe­szédre. Ez a kölcsönös megbocsátás leg­szebb példája, és ügy vélem, hogy ez a há­zasság a sírig tart, hiszen túlélte az elkép­zelhető legnagyobb megrázkódtatást is. (63. sz. levélj

Next

/
Oldalképek
Tartalom