Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-12-21 / 51-52. szám

12 B iztosan sokan elmondhatnák ezt a történetet, de ezúttal, ahogyan ez Ilyenkor lenni szokott, egyvalaki me­séli, aki lehet útitárs valami hosszú éjsza­kai vonaton, lehet az írói fantáziám lele­ménye, szolgálva egy hirtelen felébresztő szomorú Igazságot, de lehetek én magam Is. Mindegy. A saját valóságunkat is köny- nyebb szerepként eljátszani... Ennek az évnek az elején felhívott egy gyermekhangú nő, azzal, hogy Gáli András költővel szeretne beszélni. — Én vagyok, tessék — mondtam türel­metlenül, mert éppen a feleségemmel vi­tatkoztunk a ml régen kátyúba jutott éle­tünkön. — Jaj, maga-az személyesen?... Én nem Is tudom ... Egv olvasója vagyok .,. És na­gyon tetszett az a kötete... és különösen az benne, aminek... Izsák a címe, hogy „éppen szeretteinket áldoznánk a magunk Istenéért“ ... Nagyon tetszett... Csak eny- nylt akartam mondani. És elhallgatott, készen, hogy letegye a telefont, ha nem mondok valamit én is. Kíváncsivá tett a rövid beszélgetés, mert a babókos irodalom- vagy Iróbarát nők nem így szoktak telefonálni, azok mindenekelőtt nagyon jól érthetően bemutatkoznak, akár a címüket és foglalkozásukat is közük, hi­szen éppen az a fontos, hogy ők rajonga­nak, ők értenek. — Most otthonról beszél? — kérdeztem. — Igen ... Miért? — válaszolta kis této­vázás után. — Mert hallom, hogy kisgyerek gőgicsél a közelben. — Igen, a kisfiam. Talán még tovább érdeklődtem volna, de ránéztem a feleségemre, aki ott ült a fél­behagyott mondatával, ezért köszöntem és letettem a telefont. — Különös telefonáló... — meséltem a feleségemnek rögtön. — Nagyapa lettél — mondta ő —, Ká­roly megnősült és a felesége telefonált. Én is erre gondoltam, de kételkedve, mert annyira és olyan régen szerettem volna, hogy egyszer így történjen. Károly oégyéves volt, amikor elváltam az anyjától, aki egy évvel később feleségül ment a hivatali főnökéhez. Olyan szokvá­nyos és érthető eset ez, hogy kár is szót vesztegetni. A magam szempontjából nézve mi voltam én akkor? Semmi. Még csak ké­szülődtem valamire. Fiatalon házasodtunk. Akkor még divat volt a szerelem. Egykori feleségem az új férje mellett Olyan gyorsan megtalálta saját helyét az úgynevezett életben, hogy hamarosan szük­ségét érezte az én kitagadásomnak. Nagyon érzelmesen kért, hogy Károlyt — akkor még Károlykát — az új férj nevére írathassák. Teljesen formális lesz az örökbefogadás — mondta —-, mert így lesz harmonikus a csa­lád és elsősorban Károlyka élete. Termé­szetesen továbbra Is akkor látogathatom a gyereket, amikor akarom. Ugyanúgy, mint korábban. Én akkor még kevésbé tudtam, hogy ez az úgynevezett élet némelyeknek az adott CSÄSZÄR ISTVÁN: MÉG / VÁRNAK jogok embertelen kihasználását Jelenti, és nekem, az ön- és közveszélyes együgyű fic­kónak sok mindent be lehetett adni, azért beleegyeztem a névcserét szolgáló örökbe­fogadásba. Amikor ez mindenféle papírok segítségé­vel megtörtént, egykori feleségem, az én első szerelemem, akinek én is az első sze­relme voltam, a következő látogatásom al­kalmával behívott, és tárgyilagosan, akár egy hivatalnok, kezében nyugodtan füstölgő cigarettával ezt mondta: — A jövőben ne látogasd a gyereket. Le- mondtál róla. Nincs hozzá jogod. 0, drága olvasó, ne keresd most a nő! lé lek romantikus rejtelmeit... Nem a hajda ni szerelmesének ragaszkodását próbára te vő és csalódott nő beszélt velem. Kiűzeté sem oka mindössze annyi volt, hogy Ká rolyka a közös sétáink után néha azt mond' ta újonnan került apukájának, hogy: — Nem Is te vagy az igazi apukám. Zavartam az ö úgynevezett rendjüket. aminek hazugságok voltak a tartópillérei, önként sétáltam bele az általuk értelmezett törvény kihegyezett cölöpökkel megtűzdelt vermébe, amikor engedtem a gyermeke ér­dekében könnyezve riraánkodó anyának. És ettől kezdve már csak titokban látogat­tam el Károlykához, amikor csupán az anyai nagyszüleivel volt otthon. Ezek a nagyszü­lők még olyanfajták voltak, akikben az em­berség szabja a törvényt. Egyszer, amikor Károlyka már befejezte az első osztályt, a Balaton mellett nyaralt nagyszüleivel, és én a közelben utazva, el­mentem hozzá. — És tudsz már írni? — kérdeztem, nem a felnőttek szokásos gyermetegségével, ha­nem mert valódi csoda, hogy különös tudo­mányokban jártas az a beszélni sem tüdő apróság, aki a kabátom gallérja mögé bújt, amikor valamikor szemerkélő esőben karo­mon vittem az orvoshoz ... — Írjál nekem ide — mondtam, és oda­adtam neki egy jegyzetfüzetet. »- Mit írjak? — kérdezte. ■— Írd le a nevedet: Szabó Károly — ta­nácsolta a nagyapa ártatlan természetes­séggel, hiszen Károlykát akkor már egy éve Szabónak hívták. Károlyka egy kicsit gondolkodott, aztán csak annyit Irt, hogy Károly, és a Balaton menti címüket. Azt hiszem, ma is megvan az a füzet va­lahol a mindenféle irataim között, de le­het, hogy szándékosan eldobtam, ahogyan eldobálom az emlékeimet, a múltamat, csak azért, hogy újat és mást teremthessek he­lyette. Mindig újat és mást, hogy tovább tudjak élni. Aztán egyre ritkábban találkoztam Ká- rolykával. Anyja és név szerinti apja leta­gadtak előtte, és Karcslka jő gyerekként úgy tett, mintha hinne nekik. Ahogy na­gyobb lett, önmagamat megkínozva, nem akartam a jelenlétemmel még fokozni a rá nehezedő hazugságot. Mert nekem nem mondhatta, hogy apa, én pedig hitványság­nak tartottam cinkosságra kényszeríteni egy gyereket. Tizenegy éves volt, amikor újra láttam. Anyám és apám minden megfontoláson túl ragaszkodtak az első unokájukhoz, és néha meg akarták nézni. Csak nézni, hogy milyen. őket Károlyka anyja — egyszerűen szól­va kidobta. őrizték a rendet és a nyugalmat ebben a családban. Negyedóra sem telt el a történetem ele­jén leírt beszélgetés után, amikor ismét csengett a telefon. Ezúttal Ismerős hang­súllyal beszélő kamasz vagy fiatalember szólt: — Szia. Károly vagyok ... — Szia. Hogy vagy? — Tudod, kivel beszélsz? — Persze... — Honnan? — Játékosan jól működik a logikám — mondtam nevetve. — A feleséged hívott az előbb? — Igen. — És van kisfiátok? — Igen. — Akkor én nagyapa lettem ... Olyan régen vártam, hogy ez így megtör­ténjen. Az életet sokszor balga módra végtelen és meglehetősen romantikus regénynek hi­szem. Mámorítóak azok a pillanatai, ame­lyek Idején Igazán az, azok a lapjai, ame­lyeken helyreáll az általában kizökkent és széttört valóság. Letéve a telefonkagylót, egyszerre érez­tem a minden síráson túli meghatottságot, és ugyanakkor ádáz elégtételt afölött, hogy van valami olyan Igazságom, ami érvénye­sül, mert érvényesülni akar, és érvényesül­ni fog nélkülem is, még akkor is, ha nem leszek. Károly úgy mosolygott, amikor ajtót nyi­tott, mint gyerekkorában, szégyellösen és naiv kedvességgel bezárkózva a raoso.lya mögé, csak úgy ajándékba adja nekem ezt a mosolyt, és én attól félek, hogy neki egye­dül maradva semmilyen mosoly nincs az arcán. Edit, a felesége még húszéves sincs, bodorltott hajú, őzike szemű gyermeteg gyerek. Zoli, az unokám szintén mosolyog, és volt feleségemre, az első szerelmemre hasonlít. Gyerekek mind a hárman. Ritka szerencséjüknek köszönhetően ilyen fiatalon szoba-konyhás lakáshoz jutottak egy régi bérház sötét udvarú földszintjén. Aibérlőként költöztek ide, a föbérlő kórház-, ban volt, és nem sokkal az ő beköltözésük után meghalt. Károlyék most „jogcím nél­küli, jóhiszemű lakók.“ És innen kezdve viliódzva, egyre gyor­sabban peregnek a képek. — Te nem tartod szemétségnek, hogy egy gyereket úgy hagynak felnőni, hogy eltit­kolják előtte az apját? — kérdezi Edit. Itt mindent a feleség mond ki. Károly mosolyog hozzá és hallgat. Néhány látoga­tás után úgy éreztem, hogy szükségük van rám, öntudatlanul elszámoltatnak, várnak tőlem valamit és felelőssé tesznek a sorsu­kért. Arra gondoltam, hogy örökös elbuká-í .saimnak legalább annyi értelme legyen, hogy a magam példájával megóvjam őket, mert „ó, nagyon csúnyán éltem“, és most is el kell viselnem a szüntelen gyötrelmét annak, hogy én Gáli András költő sok min­denkinél különb vágyóig de ugyanakkor em­berként... nyomorult'és aláv^.ó. Minden hibám és oktalan tévedésem egy szent már- tírorasága lesz. ha arra szolgál, hogy ne­kik, ennek a két gyereknek, akik most kez­dik az életet, ne kelljen elkövetni azokat Mert én már elkövettem helyettük ... — Anyádéknak nem akarod megmonda­ni, hogy találkozol velem? —• kérdeztem Károlytől. — Elöbb-utóbb úgyis kiderül, és mennél később, annál megalázóbb lesz mindannyia­tokra, hogy hosszú időn át félrevezetted őket. — Majd akkor mondom meg neki, hogy egyre állunk. Ők is hazudtak nekem egész gyerekkoromban — mondja Károly, és ez­úttal nem mosolyog. Károly műszaki ellenőr a Vízműveknél, egyedül járkál a városban, fél nap alatt el­végzi a munkáját, de nem is keres any^ nyit, amennyiből közepesen megélhetnének; Edit ugyanis otthon van a gyerekkel, ál­talában délig alszik, akkor Károly hazaér, bevásárol, este legtöbbször elmennek Ká­roly anyjáékhoz, és ott esznek. Károly, ha csak módja van rá, drága külföldi leme­zeket vásárol, de nem klasszikusokat, ha­nem njlndenféle, a fiatalok által kedvelt együtteseket. Könyveket is vesz. Hasonlóan él, mint én, amikor vele egyidős voltam. Hasonló különös nemtörődömséggel, csak engem összefogott és belülről Igazolt vala­mi ismeretlen célú elhivatottság-tu,dat. Mint egy bolond hittem abban, hogy ami van, az csak átmenet, készülődés, várakoz,ás arra, hogy rendkívüli tettekkel ejtsem bámulat­ba' az embereket, hogy operaénekes leszek vagy agysebész, ökölvívóbajnok,- hadvezér, költő, az Elnök elleni merénylő vagy isten. Károlynál nem találtam és azóta sem ta­lálom a célt, ami miatt érdemes semmibe rK7i««iitorin t«nrvna w NYIKOLAI TYIHONOV: BOLDOGABB TÁJAK GYERMEKEI Sztyefanytnak, a velünk egy házban lakó fogorvosnak a lakásán ádáz há­ború folyt. A gyerekek, Fjodor Sztye- janylnak, a fogorvos fiának barátai, skatulyában hozták el hadseregüket. A temérdek papiros- meg ólomkato­nát asztalon, székeken, polcokon, sőt a padlón állították csatasorba. A játékhadseregek tulajdonosuk akarata szerint mozogtak, hol leeresz­kedtek az asztalról a padlóra, hol fel­kapaszkodtak az asztalra, megtámad­ták az ellenséges hadállásokat, köny­vekre hágva megostromolták a szé­keket. Az ágyúk szögekkel meg drótda- rabkákkal tüzeltek. Néha a gyerekek kézzel dobálták a srapnelt helyette- sító sörétszemeket. A fiúk azokban a régmúlt esztendőkben kivétel nélkül lelkesedtek a háborúért. Minden tra­fikban papírkatonákat árultak. A gye­rekek kivágták, kartonra ragasztot­ták őket, talpat fabrikáltak hozzá — és máris indulhattak az ütközetbe. Mialatt a nagyobbak, akik nagyszá- ' mü gyalogsággal rendelkeztek, egyre ■ jobban belemelegedtek a csatába, s ; azon vitatkoztak, hogy a papiros- meg ólomhősök közül ki esett el, ki sebe­sült meg, én a másik szobában üldö­géltem, és egy érdekfeszitO könyvbe mélyedtem el, amelynek az ég vilá­gon semmi köze nem volt a szomszéd­ban kibgntakozó hadműveletekhez. Még kicsi voltam, csekély számú had­sereggel rendelkeztem, és olykor még azt is hívesen átengedtem bátyám­nak, akt igazi, erős kötelékekkel vett vészt a játékban. Így aztán, mihelyt az a könyv a kezembe került, nem törődtem már a csata menetével. A könyv tudniil­lik Mikluho Maklaj orosz tudós éle­téről s a pápuák országában tett uta­zásáról szólt. Ott jártam én is vele együtt, a trópusi erdőkben, a járha­tatlan rengetegben, ismeretlen virá­gok hódító illatában, pálmák és pan- danuszok. araukárták meg gumifák közt küzdve át magam. Bn is láttam a durva sörtéjü vadkanokat, óriásde­nevéreket, a fák törzsén egzotikus gyík szaladt fel a szemem láttára, kaméleon nyújtotta ki hosszú nyelvét, kiszáradó mocsár mélyéről krokodi- lus fenyegetett. A kutatókkal együtt hatoltam be a pápuák falvaiba, és iz­gatottan lestem, hogyan fogadnak majd a furcsa, vtrágdíszes, pucér em­berek, akik csak eleinte hallgatagon, ellenségesen méregetik a betolakodó idegent, s kezükben kőbalta, lándzsa meredez. De a riadt vademberek hamarosan felderültek, megkedvesedtek, banán­nal, cukornáddal vendégeltek, tarka színű kagylóval, kutyafoggal ajándé­koztak meg. Milyen izgalmas, milyen lélegzetelállítóan érdekes volt ez az utazást De sajnos, váraltnul hamar véget ért. Ügy beléfeledkeztem a véletlenül kezembe került könyvbe, hogy nem ügyeltem az idő múlását. Egyszer csak ktriyílt az ajtó, betódultak a had­vezérek, Izgatottan tárgyalva a csata kimenetelét; s akkor megláttak en­gem. — Nézd csak, hát itt bujkál az ipsét — Tivolit rám bátyám dühösen. — A te nyamvadt katonáid miatt, akik nem vettek részt az ütközetben, bekerí­I f" ®í2oSűat ^' ?v’ __\ □ r nn tették a jobbszárnyamat, és af egész hadseregemet a szekrény alá kellett vinnem, hogy rendezzük sorainkat. Te meg ahelyett, hogy harcolnál, itt ülsz, és olvasol. Fiúk, meg kell őt fosztani a rangjától!. A gyerekek hangosan nevettek le­fokozásomon. — Nem bánom, vegyétek el a ka­tonáimat meg az ágyúimat, de hagy­játok meg nekem ezt a könyvet! Hasztalan könyörögtem: szegény hadseregemen kívül a könyvet Is el­vesztettem, mert a fiúnak, aki oda­hozta, vissza kellett vinnie a könyv­tárba. Megígérte, hogy megpróbálja újra kivenni számomra. De nem lát­tam többé, mert a gyerek a háborús játék hevében persze megfeledkezett ígéretéről. Bn azonban nem felejtettem el a könyvet. A néhány fejezet, amelyet a szó szoros értelmében felfaltam, hosszú időre emlékezetembe vésődött. Ha behunytam a szemem, magam előtt láttam a pápuákat, pálmalevél­lel fedett, csúcsos-magas tetejű kuny­hóikat; éjjelente azt álmodtam, hogy csodálatos szigetek fövenyes partján üldögélek, lábam előtt magas, kék hullámok törnek meg, azután elindu­lok az ösvényen, csokoládészínű, szép emberek között, akik virágokkal éke­sítik hajukat, könnyű léptekkel ha­ladnak. Később táncolunk a tábortűz körül, megint az óceán partján. Óriá­si nagy, mézszínű hold nézegeti ma­gát a lagúna tükrében. 0, hogy sze­rettem volna eljutni e boldog táj gyer­mekeihez, a béke és barátság e föl­fedezetlen hazájába! 0, ti boldog, fél­meztelen emberek!... Felkutattam minden lapot, folyóira­tot, amelyben a pápuákról szó esett, s szenvedélyem csakhamar közismert­té vált az egész osztályban. Hiszen iskolás gyerekek mindig szívesen kér­kednek egymás előtt a könyvekkel, amelyeket olvastak, meg fantasztikus ábrándjaikkal. Anna filekszejevna, iskolánk igaz­gatónSje fháromosztályos, városi ele­mit fártamj szintén értesült szenve­délyemről. Karácsony közeledett. Mind vártuk a hagyományos fenyő­fát, ajándékokat. A szünet előtt az utolsó tanítási napon Anna Aleksze- jevna kijelentette: — Találtam ám valami érdekeset számodra! Elérkezett az ajándékozás estéje. A fa a mennyezetig ért, sárgás, ünnepi fényben ragyogtak rajta a gyertyák, az ágakról tarka zászlófüzérek csüng­tek. S lenn, a fa alatt, szerény kis csomagok — az ajándékok. Akárhogyan meregettem a szeme­met, nem láttam köztük akkorát, a- melyik elfért volna a Mikluho-Mak- lajról szóló vaskos könyv. Nem is volt ott. Ahelyett Anna Alekszejevna gon­dosan kék papirosba csomagolt vé­konyka könyvecskét adott át, és ér­deklődéssel nézte, ahogyan Óvatosan kibontom. Azután meglátta arcomon a leplezetlen csalódást. — Nem ezt kívántad? -7- kérdezte. — Hiszen ez Polinéziáról szól. Cook kapitányról! Nem érdekel? Vékonyka, harminckét lapos füze­tet tartottgm a kezemben, melynek borítólapja piros, fekete, kék szín­ben virított. Vörös mundéros férfit ábrázolt, kezében kard, mögötte ugyanolyan vörös egyenruhás kato­nák, puskával. Fekete bőrű vadak tá­madtak rájuk, lándzsát vetve, nytl- táport zúdítva a vörös mundérosok- ra. Belelapoztam. A nagy betűs szö­veg arról szólt, hogyan ölték meg és ették meg a vademberek a híres-ne­ves Cook kapitányt. Megfordítottam a füzetet. Szityin olcsó, népszerű kiadványainak egyi­ke volt. Ara tíz kopejka. Anga Alekszejevna látta csalódáso­mat, de félreértette. — Nézd, fiam — magyarázta —, mi nem tudunk mindnyájatoknak drá­ga ajándékot venni. Árra nincs pén­zünk. De ezt a könyvet külön kike­restem neked, mert tudom, hogy ér- dek-elnek az utazások. Magköszöntem, mert gyermekko­runktól fogva arra neveltek, hogy ud­variasan leselkedjünk a felnőttekkel, de nem áVtam meg, és hozzáfűztem: — Ez a könyv a háborúról szól. és

Next

/
Oldalképek
Tartalom