Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)

1982-11-23 / 47. szám

7 _ lány mondott valamit a sofőrnek, az fk hunyorított, és elindultak. A férfi, aki ßz előbb még idegesen fészkelödött a hátsó ülésen, most némán figyelte a je­lenetet. Arra a megállapításra jutott, hogy új kis ismerőse, akit az imént szedett fel a Fehér ökörhöz címzett borozóban, nem először teszi meg a pilótával s az estén­ként szerzett újabb és újabb ismerősökkel az utat. Nem is tévedett, mert a kocsi ma­gabiztosan szedte a kanyarokat, áthajtva a Duna pompás hídján, a Liget jöltúrt girbe- görbe utcáin, hogy végül megálljon-a nagy panellömbök árnyékában meghúzódó ideig­lenes munkástelep lakókocsijai előtt. — No gyere már, na játszd a szendéit — és sarkig tárta az ajtót. A férfi még most sem mozdult. Csak állt a poros út közepén, és a távolodó taxi fé­nyeit figyelte. — Semmi vész, én itt lakom. — Csak nem azt akarja mondani, hogy ez az otthona? — Furcsa pók vagy te, hát miért nem te­gezel. A többiek már itt mind tegeznek. — Rendben van, éppenséggel tegezhetlek, csak hát még a nevedet sem tudom. — Nem is tudtam, hogy ez neked any- nyira fontos. — Kinyújtotta a kezét, és a férfit bevezette a lakókocsiba. Fehér ka­bátját ledobta a vaságyra, és az éjjeliszek­rényben kezdett matatni. — Szólíts Mártá­nak — kuncogta el magát. — Vodka meg­felel? — Meg — bökte ki a választ, lélekben máshol kalandozva. Gondolatai nagyon messzire vitték. Vissza a kamaszkorba egy elrkuszosbódé belsejébe, ahova egy dús keblű vörös nő után bújt be az ablakon, de a kopaszodó erőművész már hajította is kijeié az ajtón. Csin-csint — emelte poharát a lány. — A találkozásunkra! — és fenékig ürítette a poharat. — Vetkőzhetünk — mondta a lány. A férfi nem mozdult. Kiürült az üveg, s a férfi egyre csak a lánnyal kapcsolatos miérteken tűnődött. Gyerek még, gondolta, és már kezdte bánni az önszántából vállalt kalandot. A lány mintha megértette volna a gondolatait, egy­re szomorúbb lett. Bement a függönnyel el­választott mosdóba, és tisztán, de nem üdén tért vissza. Most látszott csak igazán a szo­morúság az arcán. Lefeküdt az ágyra. En­gedte, hogy a szoknyája felcsússzék. — Miért nem vetkőztetsz le? Nem kell tőlem félned, egészséges vagyok és tiszta. — Miért beszélsz így? En ott, a borozó­ban is egészen másnak ... — Hagydt — vágott a férfi szavába. — Tudom, hogy nem vagyok szép, de jó a tes­tem. A testemet azt mindenki dicsérte. Még azok is... — hirtelen lehajtotta a fejét, és elhallgatott. A férfi nézte egy darabig, de mivel a lány csökönyösen hallgatott, bíztatni kezd­te. ~ Kicsoda maga? Nem valami kivetkő­zött zsaru? — kérdezte aztán a lány. — Megnyugtathatom, anyagbeszerző va­gyok egy vidéki vállalatnál. Ha akarja, hi­vatalosan is igazolhatom magam. lány jóízűen elnevette magát: — Hál már megint magázódunk? — Fölkelt és odament a férfihoz. Két oldalról megfogta a vállát, magához húzta, és hosz- szan megcsókolta. — Hogy legális legyen a pertu — mond­ta, és visszaült az ágyra. A férfi szólni akart, de a lány leintette. — Most én beszélek. Még azt is elmon­dom, amit a bíróságon elhallgattam. — Bíróságon? — Ne szólj közbe. Előbb kértél, hogy beszéljek, akkor most... — jó — bólintott a férfi. — Korán lánnyá értem. Tetszett, hogy a fiúk észrevették. A falunkban a srácok össze is verekedtek értem, pedig még tizen­négy éves sem voltam. Egyre több fiút akar­tam meghódítani. Beutaztam a városba is, csak úgy csavarogni. Otthon azt hitték, hogy zeneiskolában vagyok. Ott ismerked­tem meg Tomiékkal. — Ültem a pádon a szállóval szembeni parkban. Ügy tettem, mintha újságot olvas­nék, közben a járókelőket figyeltem, jöttek a srácok. Kettő gitározott, a másik kettő meg dúdolgatta az ismert dallamot. Körbe- állták a padom. Kértek, hogy énekeljek velük. Dicsérték a hangomat, és azt mond­ták, hogy akár a zenekarukkal is fellép­hetnék. Hát így kezdődött. Aznap nem men­tem haza. Elvittek magukkal, ki a város szélére egy kis odúba. Az egyik gitárossal, Tomival bementem, a többiek kint marad­tak. Egyből le akart vetköztelni, a képébe karmoltam. Morgott, és félrevonult. Zseb­kendőjével törülgette az orra tövéből szivár­gó vért. Menj a frászba, te lotyó, mordulta el magát. Hülyén kezdtem magam érezni. Vigasztalgattam. és simogatni kezdtem. Csit- ri vagy te még, mondta Tomi, és még te akarsz velünk föllépni?! Nem, nem vagyok csűri, tiltakoztam, de ezt még nem csinál­tam. Valahonnan a pléhszekrény mögül elő­vett egy üveg könyakot. A must árospoharat jó félig töltötte, és kínált. Erre már nem mertem azt mondani, hogy még inni sem ittam soha, és gyors egymásutánban lehaj­tottam három fél pohárral. Megszabadultam gátlásaimtól, és úgy vetkőztem le Tominak, mintha az lett volna a világ legtermésze­tesebb dolga. Később bejöttek a többiek is. Kábultan félálomba estem. Már egészen be­esteledett, mikorra magamhoz tértem. A történtek után féltem hazamenni. Ott maradtam három napig, csak a Tomival, mert a többiek lekoptak. Apám már min­denütt kerestetett. A rendőrségen is jelen­tette eltűnésemet, és így talált rám a nagy­bátyám. fktÉ árta fölkelt az ágyról, és nagyot nyúj- ■yy tózkodott. — Azt hiszem, ennyi elég, nemde? A férfi bólintott. — Pedig még nincs vége. Ezután kez­dődött az én igazi kálváriám. milyen volt. A’kilencedikes fiúk közül olyan is akadt, aki folyton a fiúvécébe akart csalni. Sokat sírtam. Az öngyilkosság is megfordult az agyamban, de a haláltól fé­lek. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy a tanítóim nem szóltak egy szót sem, pedig a diri is meg az osztályfőnököm is ott voltak a tárgyaláson. Még csak kettes ma­gaviseletét sem kaptam, jóval később tud­tam csak meg, hogy az Igazgatónál is az apám járt, és ő intézte el a dolgot. Tanul­tam, talán még szorgalmasabban mint ad­dig, jó jegyeket is kaptam, de a dicsére­tek elmaradtak. Csak a polgárit tanító Bubu dicsérgetett. Ügy hívtuk, mert tipikusan medvemozgása volt. Lábán egész baromfi­udvart hordott. Különös kaján szemmel né­zegetett rám. Ha diktált, odacammogott hozzám a hátsó pádhoz: megsimogatta a vállam, de úgy, hogy a keze a mellemig lecsússzon. Utáltam. A hideg futkosott a há­tamon, amikor hozzám ért. Kopasz, göm­bölyű feje úgy ült fodrosra hízott nyakán, mint egy kugligolyó. A szája kegyetlen bűzt árasztott. 0 volt az apám ivótársa. Az orra, ZIRI& ÁRPÁD: A férfi újabb cigarettára gyújtott, és bambán bámulta a füstöt. Furcsa, eddig még soha nem tapasztalt gondolatok foglalkoz­tatták: Szedd le a ruháit, ne lelkizz, szólt az egyik énje, de rögtön rá megszólalt a másik is: Segítened kellene ezen a lányón. A lány hangja zökkentette vissza a való­ságba: — Figyelsz rám? A férfi zavarában majdnem a cigaretta égő végét vette a szájába, s ez mosolyra deritette a lányt. Ha mosolygott^ az arca is szép volt. A szeme fényesebbé: vált, és kis gödröcskék jelentek meg a szája szögleté­ben. Egyedül csak homlokának ráncai torzí­tották arcának harmóniáját. — Igen, már figyelek. A lány mély lélegzetet vett, és foly­tatta a történetet: — Apám meg akarta mutatni a hatalmát, fenyegetődzött, mindent klkürtölt, amivel csak nekem ártott. A falu a szájára vett, s hátam mögött meg előttem is összesúgtak az emberek. Még olyan is akadt, aki, felém köpött. Bírósági tárgyalás lett a dologból. A nagybátyám előre betanította velem, hogy mit kell mondanom. A tárgyalás simán zaj­lott le, minden úgy történt, ahogy azt az apámék előre eltervezték. A fiúk közül egyet felmentettek, hogy miért, azt még a mai napig sem tudom, mert a többiek há­romévi, sőt Tomit három és fél évi börtönre ítélték. Nem is nagyon tiltakoztak ellene. Egyedüli kellemetlen dolog csak a tárgya­lás után történt. Amint mentünk kifelé a teremből, odajött hozzám Tominak az any­ja. Elmondott mindenféle cafatnak, bele­markolt a hajamba, és megátkozott. Alig tudták rólam leszedni. Megállt a beszéddel, nyalogatni kezdte a szája szélét, mint akinek nagyon kiszá­radt a szája. — Van még egy kis konyakom, meg­isszuk, jó? Mivel a férfi semmit sem válaszolt, meg­fogta a kezét és szdbódni kezdett: — Most nagyon kell, érted, be szeretnék rúgni. Egyébkérü Is, kérlek, ne vágj olyan képet, mint egy szűz pap. — Rendben, jöhet a konyak — válaszolta a férfi, és azon kezdett gondolkodni, hogy miért van az, hogy már több nő papnak nézte. A lány egy fél üvegnyl Martinit vett elő,' és töltött a vodkáspoharakba. Ittak. — A tárgyalás, az orvosi kivizsgálás, a bírói végzés és a többi cécó sem adta visz- sza a falu előtt a becsületemet, sőt ha lehet, még fokozta az ellenszenvüket. Ehhez hozzájárult persze az is, hogy az apám nem volt valami népszerű ember a falunkban, így az én ügyem jó alap volt az utálko- zásra. Az iskolában is egy csapásra nagyon TOSSZ lett, pedig jó tanuló voltam. A lá­nyok nem mertek velem szóba állni. Kizár­tak maguk közül, pedig furdalta az oldalu­kat a kíváncsiság. Ott, ahol nem látta sen­ki, egy-egy osztálytársnőm odasomfordált hozzám, és nagy titokban érdeklődtek, hogy igen, az orra Is btbircsókos volt, éppen olyan, mint azé a borozóbeit férfié. Lehet, hogy attól is azért rettentem meg annyira, mert a Bubut láttam benne... Nem tu­dom, de mindenesetre jó hogy segítettél és elhoztál onnan. — A nyolcadik osztály befeiezése után apám gondoskodott róla, hogy jó messzire kerüljek, gondolván, hogy ez nekem se árt, meg a család hírét se rontom. Nem kel­lett azt nagyon rontani. Az anyám, akkor már hosszabb ideje beteg volt, az apám pe­dig kétes kapcsolatokat tartott fenn. Egy­szer meg ts verték érte, de otthon azt ha­zudta, hogy biciklijéről dőlt le, ami hihető is lett volna, mert igazán csak az italt szerette. — Messze kerültem. Csak itt kezdtem gondolkodni a történteken. Gondolatban új­ra átéltem az egészet, s minél többször tettem ezt, annál jobban éreztem bűnös­ségemet. A nagybátyámat ts gyűlölni kezd­tem,. mert a tárgyaláskor hazugságra ta­nított. En akkor azt vallottam, hogy engem úgy fogtak le, meg azt is hazudtam, hogy megmondtam a fiúknak, hogy még tizen­négy éves se vagyok. A valóság azonban más. Elhallgattam, áőt ha jól emlékszem, azt lódítottam Tominak a parkban, hogy már tizenhat éves vagyok. K intről autóbúgás hallatszott. Először csak gyengén, majd egyre erősebben. A lakókocsiban ez a búgás egy ha­talmas vihar gyors kitörésének tűnt. — Megjöttek — mondta Márta. A férfi csak bámult maga elé, és eltar­tott pár pillanatig, míg újra megtalálta a kapcsolatot a jelennel. — Kik, kik jöttek meg? — Tömték. A férfit e nem várt válasz csaknem le­taglózta. Hirtelenében túl forró lett alatta a szék. Halántékára verejtékgyöngyök ül­tek. Gyomorszája tájékán erős nyomást, majd görcsöt érzett, éppen olyat, mint mi­kor gyerekkorában dinnyelopáson érte a csősz. — Ok Itt vannak? Hogyan...? — Mondtam már, hogy felkeresett. — Most mi lesz? — Hogyhogy mi lesz? Semmi. A lány látta, hogy a válasza nem na­gyon nyugtatta meg q férfit, így hát to­vább folytatta a történetet. — Túlságosan egyedül éreztem magam. 0 hívott, én jöttem. — Ezért költöztél hozzá? — Talán igen, meg egy kicsit kénysze- rített ts. Azt mondta, hogy őneki most már joga van hozzám, mert miattam ült. Meg egyébként ts... Mondtam már, hogy nagyon egyedül voltam. — Milyen telep ez ttt? — Aszfaltozó — mondta a lány. — Van Itt öt fabódénk meg kilenc lakókocsink. — Te is itt dolgozol? — Nem, csak itt lakom, meg néha ta­karítok is. — Megfizetik? — Nem. — Akkor miért éled ezt az életet? . ; — Miért? Miért? Nem olyan egyszerű ez. Előre nem akartam, de most meg már mindegy. Egyébként is senkinek semmi kö­ze hozzá. Munkaviszonyban vagyok, a többi meg az én dolgom. Kintről lépések hallatszottak, majd meg- nyikordult az szomszéd kocsi ajtaja. — Vetkőzz, kérlek. A férfi értetlenül bámulta a lányt. — Muszáj — mondta. — Tomi figyel. — De én így nem akarlak... — Ez most nem fontos, csak vesd le már azt az átkozott kabátot. O dament az ágy végéhez, és f elkölt in-_ tóttá a falra szerelt éjjelilámpát, majd betanult kéjes léptekkel végig­sétált az ágy előtt, beletúrt a férfi hajába, és eloltotta a mennyezeti világítást. — Muszáj — súgta a férfi fülébe. Tu­dod ez azt jelenti, hogy minden rendben. A férfi kissé vonakodva, de végül is le­vetette magáról a kabátot. Hátulról a hq- jába túrt, majd lassan nyaka köré fonta a lány a karját. Hirtelen forróság apró hullámai törtek be a szobába. Már indul­tak volna az eddig tétlenségre ítélt férfi­kezek, hogy fölfedezzék e női test csúcsait, lankáit, hajlatait, domborulatait, mikor kintről újabb zajok hallatszottak. Felébredt férfiassága, amit egyébként a lány is ész­revett, lassan halkulni kezdett, és az ösz­tönökön apránként fölülkerekedett a tuda­tosság. A lányt láthatóan semmi sem zavarta. Hátrább lépett, és úgy két lépésnyire, hogy beférjen a férfi látószögébe, s egyszerre mutathassa meg fiatal testének csodálatos harmóniáját, vetkőzni kezdett. A blúzát gom- bolgatta, majd odament az ablakhoz, ősz- szehúzta a függönyt. Amint a férfi felé for­dult, a sárga blúzból, mint érett alma a zöld lombból, előbújt a melle, apró reme­gésében fényárny játékot játszva az éjjeli- lámpa diszkrét fényében. Látható volt, hogy a lány tudatában van teste szépségének. Mozdulatai elárulták azt ts, hogy kacér számításból nem hord melltartót; úgy bon­takozzék ki testének csodás domborzata, ha leveti a blúzt, mint tavaszi reggelen a ködből a hőfedte csúcsok. A szoknya leve- tése következett. Két keze ügyes mozdu-. latára katlant a kapocs, zizzent a villám­zár, és már csúszott is lefelé a zöld ruha­darab. jm férfi az ágyat nézte, és már újra kezdte hatalmába keríteni lobogó, követelőző ösztöne, de egy pillanatra észrevette a női test magát jeszítő mes­terkéltségét, és már tudta, hogy köztük nem fog történni semmi. Nézte még, egy ideig a csupasz női testet, nehezen szaba­dulva a bűvöletből. — Szép vagyok? Mondd, szépnek találsz? — Nagyon szép vagy. Csodálatos ... Kár, hogy így találkoztunk. — Utálsz? — Nem, de így nagyon lealacsonyító. Különösen, ha az emberre dlszörség figyel. A falakon is átsüt Tomi vigyázó tekintete. A konyakosüveg után nyúlt, szájához emelte és kortyolt belőle. A férfi erős ki­törést vagy sírást várt, de nem ez követ­kezett. A lány hányát vetette magái az ágyon, és szemét a végtelenben pihentette. — Kár, hogy nem vetkőzöl le — mondta egykedvűen. — Téged igazán szeretni akar­talak. Te vagy az a ritka vendégem, aki­nek nem utálattal vetkőztem le. — Ha utálattal vetkőzöl, akkor minek csinálod? — En se így gondoltam. Azt hittem, hogy élünk majd Tomival együtt, és minden jó lesz. Amikor ide jöttem, Tomi azt mondta, hogy harlnchét hónapot ült énmíattam, és ez alatt az idő alatt több mint százötven­ezret kereshetett volna, és hogy ezt nekem be kell hoznom. f löször csak részegen tudtam lefeküd­ni, most már mindegy. Hétköznap összeszedem a pénzt, szombaton meg vasárnap előkelő helyen szórakozunk, csu­pa osztrák társaságában. — Te szegény, de sajnállak — szólta el magát a férfi. — Ezt nem kellett volna mondanod. Légy szíves, vedd a kabátod, és menj el, mert bőgni akarok. Amint kilépett a lakókocsi ajtaján, meg­pillantotta Tomit. Egy fához támaszkodva szívta a cigarettát. Alacsony termetű, kó­cos, nyáptc srác volt. Az egész ember nem volt több ötven-ötvenöt kilónál. Livi, oké minden? szólt be a ko­csiba. — Oké — hangzott belülről a válasz. A férfi meg lassan ballagott a gyéren megvilágított úton a Duna hídja felé. Szo­morúnak és egy kicsit gyávának is érezte magát. Tehetetlenségében az aszjalton he­verő apró kavicsokat rugdalta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom