Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-11-09 / 45. szám
8 A bagyomAnyas flssl lenefeastlTil, as Mai Immár 18. BHS összesített prQgramtüieta hatszor Uz rendezvényt tüntet fel, melyben egyaránt helyet kapott a zeneesztéták konferenciája, a szocialista országok fiataljainak bemutatkozása az fnterpödium keretében, valamint a változatos fisszetételft kan- certek ée operaelőadások hosszú sora. Ami pedig a falragaszokon megjelent képzőművészeti emblémát illeti, jobbat és kifejezőbbet választani sem lehetett volna, mint a pezinokl születésű arcképfestő, Ján Kupecz- ky bájos művét, a „Viola da gambás lány‘*-t. A koncertsorozatot megnyitó első zenekari hangversenyen a Vigadó virúgdíszba Öltöztetett termében bevezető számként hazai szerző, Milan Novók új müvét hallottuk, melyhez a két hét folyamán örvendetesen még további szerzők — Hja Zeljenka, Tibor Andraáovan, Dezider Kardoi — új művei is csatlakoztak. Ezek mellett az ősbemutatók mellett azonban — s ez pozitív és szimpatikus vonása az idei BHS műsorstruktúrájának — több külföldi kortárs szerző, Így a szovjet Ovcsivnyikov, Borisz Csajkovszkij, Scsedrin, Karen Hacsatnrján, valamint az angol Oliver Knussen szerzeményeit hallottuk. Kár, hogy a budapestiek bemutatkozása nem valósult meg. A világ zeneirodalmának olyan jelentős művei is elhangzottak, mint Mahler V. szimfóniája, Bruckner f-moll miséje, Ravel G-dúr zongoraversenye, Bach világi kantátáiból kettő, Bellini „Puritánok“ című operája, mert ezek az alkotások csupán fehér hollóként, elvétve vagy egyáltalán nem szólaltak még meg közönségünk előtt. A nyitókoncertet a Szlovák Filharmónia élére állított új fűzeneigazgató, a szovjet Vlagyimir Verbickij vezényelte, s közreműködője Dvofák versenyművének szolid tol- mácsolőjaként a japán csellóművésznő. Mari Fujiwara volt. Verbickij Sosztakovics Ötödik szimfóniáját szólaltatta meg a mű lírai jellegét hangsúlyozó felfogásban, amely ellentéte volt a Ladislav Slovák által képviselt és meghonosított magvas, drámai koncepciónak. A hamisítatlan zenekari fesztlválélmény és légkör tehát váratott magára, s csak az első hét utolsó estjén élvezhettük, amikor a ragyogó formában játszó Szlovák Filharmónia élére Libor PeSek állott. Hasonló élménnyel ajándékozta meg a közönséget az angol vendégek koncertje is, amelyen a számunkra eddig ismeretlen együttes, a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekar állandó karnagya, Simon Rattle (195SI) irányításával lépett pódiumra, s maximális teljesítményével bebizonyította jogos élvonalbeli helyzetét. Műsoruk, a centenáriumi évben, hódolat volt Igor Stravinsky zsenijének, mert a nyitószámként játszott Knussen szimfónia után három StravinskyBratislava! Zenei Ünnepségek mű következett, mégpedig a csak vonóskarra komponált balettzene, az „Apollon Musagetes (Apollo, a múzsavezér), majd a Debussynek ajánlott „Fúvós szimfóniák“ — így lehetőség nyílt a vonósok és fúvósok külön-külön bemutatkozására is —, végezetül pedig talán legnagyobb műve, a híres „Petruska“ következett. Ami ezen az ünnepi koncerten az eszményien kihangsúlyoz-'tt hanazásvilág mellet* az é ményt jelentette, az a tengerentúli zene karokat megidéző és a szó legnemesebb értelmében vett zenekari virtuozitás volt. Az olasz Aldo Ceccato fiatalon szívesen fogadott, többszöri kamagyvendége volt a Szla- vák Filharmóniának. Most éretten, pályája csúcsán találkoztunk Ceccatúval ismét, akinek köszönet jár elsősorban azért, hogy betanította Mahler Ötödik szimfóniáját, és hogy ilyen tűzzel, az arányok iránti érzékkel és lenyűgöző teljességgel szólaltatta meg a monumentális mű hömpölygő szim- fonizmusát. Ha a bevezető Schubert-szimfó- niánál hiányoltam is a mű jellegzetesen bécsi kedélyvilágát, az egész est kicsengése méltó párja volt a „nagy koncertek“ hármasának. Az élvonalbeli nemzetközi fesztiválok dédelgetett üdvöskéje, Peter Schreier három minőségben is szerepelt városunkban egy csonka hét leforgása alatt. Először — és ebben volt a legnagyobb — Marián Laptanskf társaságában dalénekesként üdvözölhettük viszont. Hugo Wolf, Beethoven és Schubert Goethe verseire komponált dalait tolmácsolta — a Goetbe-évben ezzel hódolva a költő szellemének — a kifejezés ezer árnyalatával. Majd Bach-műveket vezényelva karmesterként mutatkozott be. Nagyon tetszett az a protestáns templomok puritánságát megidéző egyszerűség és tisztaság, mely- lyel Bach kantátáinak világát megszólaltatta. Kár, hogy a Prágai Kamarazenekar és a nemzetközi szólistagárda középszerű volt, mert Pavel Kübn vegyeskara viszont kitűnő, a svájci Edward Tarr trombitaegyUttese pedig világszínvonalat képviselt. Operaénekesként Mozart „Cos! van tutte* (avagy Mind így csinálják) című buffójá- ' ban énekelte a tenor főszerepet, jómagam a berlini Német Állami Opera együttesének két előadása közül azt láttam, amelyen ugyanezt a szerepet a németek további tenorja, a már szintén világhfresség, Eberhard Büchner énekelte. Maga az előadás — különösen a nyár eleji baisikerű hazai előadás emlékei után — osztatlan elismerést érdemel, amelyre azonban a zenekari produkció von némi felleget, mert hiányzott a Mozart-zenével egyenrangú játszi könnyedség. Viszont mindaz, amit a színpad nyújtott a szellemesen finom rendezésben, egyszerűen ízléses színpadképben, jelmezekben és hat ragyogó énekes-színészi teljesítményben, az a legörömtelibb önfeledt műélvezet forrása volt. A Ljubljanai Szlovén Nemzeti Színház operaegyüttese Bellini operáját, a „Puritá- nok“-at mutatta be, mely városunkban több mint száz éve hangzott el teljes egészében. Megszólaltatása ugyanis rendkívüli hangkultúrát igényel, s középszerű előadásban bizony veszít szépségéből, meggyőző erejéből. Így amellett, hogy magáért a megszólaltatásért, tehát a színpadon való megismerésért köszönettel tartozunk, megcsodáltuk vendégeink vállalkozó kedvét, örömmel vettünk két rangos énekesprodukciót, és tetszéssel fogadtuk az énekkar teljesítményét. A további komponensek eredője már nem tudta szítani az egyértelmű lelkesedés szikráját. Hazai operaegyüttesünk Gerhard Auer zenei irányításával Smetana művét, a „Oali- bor“-t vitte sok évi hallgatás után ismét színpadra. A szép színpadképben jól beállított tablók adtak méltó keretet Elena Kitt- narová, Anna Czaková, Frantiáek Livora és Peter Mikulás színvonalas teljesítményének. A Bratislava! Zenei Ünnepségek záróakkordjaként az operaszinpadon Puccini műve, a „Bohémélet“ hangzott el, melyben a pompás formában éneklő Peter Dvorskf mellett Mimiként a budapesti Tokody Ilona 'szerzett emlékezetesen szép estét. VARGA JÓZSEF a művelődési otthonba, ás megkérdeztem, hogy járhatnék-e az énekkarba. Hogyne I — mondták, sőt örültek, hogy a fiatalabbak közül Is Jelentkezik valaki. Én ezt nem nagyon értettem. Nem tudtam felfogni, hogy mások miért nem szeretnek értekein!. Valamikor száz-százhúsz tagja Is volt a kórusnak, ma meg alig van fiatal, akit vonzaná a dalolás. — El vannak foglalva. — Nem hiszem! Én Is járok munkába, építkezem Is. Sokszor alig vártam már, hogy letehessem a szerszámot, és rohantam a próbákra. Amíg ml beszélgetünk, lassan gyülekeznek a kórus tagjai. A férfiak előhúzzák zsebükből a lila csokornyakkendőt, és kérik a lányokat, fianem Is érdemeljük meg, s ml nem Is tudjuk viszonozni. Később Horváth Ferenccel, a kórus egyik legrégibb és legidősebb tagjával beszélgetek. Életének több mint a felét, de a kórus életének a telét Is kiteszi az a negyvenöt év, amit átélt az énekkarral. Valamikor 1932-ben kezdett énekelni Nagyszombatban Ml- kuláá Schneider Trnavsky, Kodály Zoltán gimnáziumi osztálytársának a kórusában. Amikor mint Iparos hazajött Nagymegyerre, természetesen jelentkezett az énekkarba. Hencz Pál tanító-karnagy hangpróbát tartott, és az első tenorba sorolta. — A fiatalok azt mondják, hogy akkor másképp volt, olykor százan- -százhúszen Is énekeltek. Kik voltak Horváth Ferenc 1982. október 23-a, Nagymegyer (Calovo), a városi Művelődési Otthon előcsarnoka, valamivel öt óra után. Hét órakor kezdődik a helyi vegyes kar megalakulása 90. évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepi hangverseny. Benn a nagyteremben próbál a lébénymiklósi Liszt Ferenc Énekkar. A helyiek Is gyülekeznek már ... Horváth János kórustag, építésztechnikus elsők között érkezik. Az énekkar egyik leglelkesebb tagja, és mondanivalója is bőven van. — Látom, egy-két fiatal Is akad az énekkarban — mondom, hogy Irányt szabjak a beszélgetésnek. — Nem sok —• mondja szűkszavúan. — Maga mindenképpen ... — Amióta az eszemet tudom, mindig énekeltem. A tanyl kilencéves iskolában kezdtem, s mindig nagy örömömre szolgált, ha énekelhettem. Később a János vitézben énekeltem. Losoncon Jártam építészeti szakközép- iskolába. Ott nem volt énekkar, így csak a műsoros esteken szerepelhettünk, de szerepeltünk, és én énekeltem. Amikor 1968-ban befejeztem az iskolát, és hazajöttem, majd pedig beköltöztem a városba, sokat gondolkoztam azon, hogyan Is jelentkezhetnék, kivel kellene beszélnem, hogy beléphessek az énekkarba. Végül rászántam magamat, egyszer bejöttem KILENC ÉVTIZED DAL talasszonyokat, igazítsák meg nyakukban az egyenruhához tartozó „jószágot“. Oyurovszky Vilmos is bekapcsolódik a beszélgetésbe. Nem csallóközi, de aki egyszer Nagymegyerre jön, az már innen nem megy el. így volt ez vele Is. Annál is Inkább, mert az emberek méltányolták érces hangját, örültek, ha előszedte a harmonikát, és eljátszott rajta egy-két nótát A kórusban is szívesen fogadták. — És miért Jár? — kérdem, de látom rajta, nem érti a kérdést — Sokszor örülünk magunknak, nagyszerű hallani, hogyan zeng a dal... •— válaszolja. — Ezt megérzi a közönség is. Valami kis örömet talán sikerül átadnunk nekik. Különben azért is járok az énekkarba, mert nemcsak a mi csoportunk tagjaival, hanem más énekkarok tagjaival Is alkalmunk van találkozni. Van közöttünk tanító, munkás, tisztviselő, de itt senki sem nézi, hogy ki kicsoda. Itt csak a hang és a barátság számít. Hogy ne menjek messzire, hadd hozzam fel példának a lébénymikló- siakat Amikor ott voltunk náluk, szinte a tenyerükön hordtak. Azt a vendégszeretetet látni, tapasztalni kellene. Már-már úgy éreztük, ez túlzás, a körus tagjai? ' kérdem Horváth Fersnctól, hogy egy kicsit a múltból Is lássunk valamit. — A tagok hetven százaléka paraszt származású volt, de akadt közöttük iparos, tanító és egyéb foglalkozású Is. Ezek az emberek csak maguknak tartoztak elszámolással, s alig várták, hogy kifoghassák lovaikat, és énekelhessenek. Nagy dicsőség volt az akkor, ha valaki a kórus tagja lehetett, pedig Hencz Pál nagyon szigorú volt. Még egy perc késést sem tűrt el, az emberek mégis szívesen jöttek, jártak. Igaz, akkor még nem volt autó, tévé, amelyek manapság annyira lekötik az embereket. — Mit énekeltek abban az Időben? >— Sok népdalt, népdalfeldolgozást meg a Rákóczi-lndulót. Az utóbbinál egyszer azt mondta nekem valaki, hogy tudom-e, hányán álltak az ablak alatt és hallgatták az énekkart... Tudja, én már hetvenhárom éves vagyok, néha jó lenne otthon maradni, pihenni, de azért csak eljövök a próbákra, mert szeretek énekelni. Ha nehezemre esik Is ez sokszor, de a végén mindig nagyon örülök. Valahogy mindig felfrissülök. Még sokáig elbeszélgethetnék az énekkari tagokkal, de most felmegyek az emeletre, ahol az Iskola két diákkórusa, Ag Tibornéé és Szeder Irmáé gyülekezik. A legkisebbek meg- illetődve ülnek. Néhányan a zongora köré gyűlve énekelnek. — Kevés a fiú — mondom a témánál maradva Szeder Irma tanítónőnek, aki a hazai énekkari mozgalom egyik legismertebb tagja. Alapító tagja például a Tanítók Énekkarának, és amióta Ismerem, mindig is vezetett valamilyen kórust. — Sajátságos helyzet ez — válaszolja megjegyzésemre. Míg kicsinyek, be lehet őket szervezni az énekkarba, de amint egy picit felcseperednek, már nem nagyon lehet rájuk számítani. És nemcsak azért, mert változik a hangjuk, hanem mert nem érdekli őket az éneklés. Szaladnak futballozni, sportolni. Nem sok Időnk van arra, hogy Ag Tiborral, a nagymegyeri vegyes kar vezetőjével, a hazat magyar népdal- gyűjtés és zenetudomány egyik legismertebb tagjával elbeszélgessünk, de azért csak felvetem a kérdést, hogy miért. Is olyan kevés a fiatal férfi, nemcsak az ö kórusában, hanem a többiben Is. Bonyolult és sokszor klúttalan helyzet következménye — mondja, és aztán hozzáértéssel, a témát alaposan ismerve sorolja az okokat, százalékarányokat. Míg a lányoknál talán minien harmadik tud énekelni, addig a fiúk közül minden huszadik, néha csak minden harmincadik tud és akar is énekelni, ö maga úgy próbál ezen majd segíteni, hogy Duna- szerdahelyen (Dun. Streda) fiúkórust szervez. Másutt erre sem lenne lehetőség, nincs meg hozzá a kellő bázis, nem lenne miből válogatni. Közben megkezdődik az ünnepi hangverseny. Előbb az ünnepelt, a kilencvenéves nagymegyeri vegyes kar, majd a vendégkórus lép fel, utána az Iskolások következnek, a végén pedig Ismét a két felnőtt kórus, előbb külön-külön, majd együtt is. Ülök és hallgatom az Ismert és ai általam nem ismert kórusműveket, az igényes és minden mellékzöngéstől mentes műsort, és tűnődöm. Ott fönn csak egy maréknyi ember, a város lakosságához, a nyolcezer emberhez viszonyítva csak porszem ez a harmincöt énekes, aki a színpadon áll, de nem a számarány számít, hanem a sugárzás Intenzitása, szépsége« Márpedig ez elvitathatatlan, s az 1»> kólák munkájával együtt nemes mun-* ka. Kilencven év nagy Idő, a társa-* dalml változások így vagy úgy befő* lyásolják az énekkar létét, és ezután sem lesz másképpen. Egy valami azonban biztos, nemcsak Nagymegyer, ml Is szegényebbek lennénk nélküle, .NÉMETH ISTVA» A szerző felvételei Ag Tibor átvette a lébénymiklósi Liszt Ferenc Énekkartól a zászlót.
