Új Ifjúság, 1982. július-december (30[31]. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-07 / 36. szám
lli'll ill pap 7 Nagy Zoltán tusra]za SASA VEGRI: Hol van a csikó Hol van a vörös pusztaszín csikó, melyet még soha meg nem lovagoltak? Ismerem még legelőimről, mikor a legszebb kanca szoptatta, hogy úgy rakta lábát zöld tejétől részegen, boldog serdüléssel, mintha álmodásban. Ólra csak érzem nyugtalanságát mellyel szívem már akkor elrabolta. Ma este az illatos búzamezőn át nyargalózhatnánk — hisz az este a miénk, zablát nem maróké —, várnak a rétek, el ne szalasszam ezt a tűz pillanatot, amely egybefolyva szép cstkósörénnyel. Nemes Nagy Agnes fordítása SILJA WALTER: Fehér turbolya 'A turbolya egyre nő, a tó fél, szökni akar, szorongatja őt a part — Fénylik és cseng az idő. Búgva nyírfa híd alatt hét bölcs barna hattyú térdel, sápadt sajka bólint éppen, míg elhúz a hattyúra}. Messze vagy. Én egymagám térden tűrök tétovázva hömpölyög a dolog árja s vágyban várok szótalan. Hajnal Gábor fordítása IGO GRUDEN: Képek Reád emlékeztetnek min'd a képek, életem mellett vonulsz életeddel, közös veled a napba hívó reggel, a dél, a Senklavi harangütések, az est, mikor az otthon puszta fészek, az éj: tükör előtt hajad kibontod, fehér ingujjad vállig visszaomlott, elfújod a mécsed, az ablakkereszten kihúnyó csillag ül — jó éjt, szerelmem! Rab Zsuzsa fordítása FÉLIX PHILIPP INGOLD: Ophélia Hajamban ' hordtam és hordtam kezemben és ingem alatt és bőröm alatt és szívem alatt hordtam ki őt. Elvetették gyökeret vet és ' nőtt az égbe nőtt és árnyékot vetett és nőtt és felnőtt és hervadni kezdett és elvétetett. Kovács István fordítása _ nyárt hőség iáén nagyoA is korán /I köszöntött ránk. Az ég sötétkék, a r% levegő meg szinte savként éget. A járdák aszfaltja olvad és olyan puha, hogy egy pillanat nem sok, de addig sem lehet állni rajta. Minden állandó mozgásban van. Mindenki aggodalmaskodó, szaporán szedi a lábát, nehogy véletlenül beleragadjon, és mint sóbálvány kénytelen legyen álldogálni. Már a séta is mentség, de az én lépteim most nem esnek egybe a kitaposott ösvényekkel. A hátamban érzem a meglepett rosszalló tekinteteket. —I Ml lesz holnap, Renáta kisasszony? ■— Szerda. — Csak szerda? •—< Szerdára értekezletet hívtunk össze. ■— Nem lesz semmi értekezlet — mondom szükszavúani — Elmarad? — Renáta kisasszony, nem akar velem jönni fürödni? — Magával? «-« Nem, csak úgy. ■—i Nem biztos, hogy föl végződik as egész. — Ez csak felfogás kérdését — Nem tudok úszni, és még vízbe fulladnék. — Ml lesz holnap? >—■ Mondtam már magának, szerdát Egy sikeres fiatalember. Egyáltalán nem vagyok sikeres. Zsófi büntelenül vádol, mintha az utóbbi időben teljesen elhagyna a szerencse. De elválni nem válók el. Néha már a boldogságért vívott harc is boldogság. Előttem aknamező, és tudom, hogy keresztül kell rajta mennem. Aki egyszer támad, annak végig kell csinálnia az egészet, és nem térhet vissza a lövészárokba. A hidakat felégették, és már nincs visszaút, előttünk egy hosszú végtelen vándorút, amelyen nem tévedhetünk el. 1—• Fiúk, én veletek tartok — mondom a szedőknek. — Az ördögbe is, ti valóban azt hiszitek, hogy jó az, ha az ember nyakát műszálas ing dörzsöli? — Igyál meg velünk egy pohárka italt — mondja Findajz. — Igyál velünk, igazgatói Körbe jár az üveg, hazai szilvapálinka. —. Meg kell, hogy köszönjem nektek, fiúk. Meg kell, hogy köszönjem nektek azt a tegnapi napot. r egnap nagy üzemi tanácskozás volt. Rauch és KoSliakov javaslata az akcióprogramra nem kapta meg a kellő szavazattöbbséget. Szoros küzdelem volt. Már nem is reméltem, hogy így lesz. Most ismét reménykedem. — Tudod — mondta Belko —, én már egyszer harcoltam ezért a nyomdáért. Húsz évvel ezelőtt! Tudod, milyen klassz gyerek voltam én akkor? Egyetlenegy nő sem tudott ellenállni nekem. — Ne hencegj! — hurrogta le Findajz. — Elég volt valakire rámosolyogni... — Hát akkor miért nem nősültél meg? — Elvégre nem is okozhattam csalódást annyi nőnek. — Én nem hiszek neked — kiabál a gépek zajában Findajz. — Én nem hiszek neked. — Te sem hiszel nekem? — fordul Hozzám Belko, — Nem tudom. Lehet, hogy igazat mondasz. Valóban elhagyott volna már a szerencse? A teanapi győzelmet nem szabad túlbecsülnU Viszont végre legalább megértettem, hogy nem vagyok egyedül. Első alkalom, hogy Straka halála óta nem érzem magam idegen betolakodónak, aki mögött mindenki csak fintorgatja az orrát. Azok, akik feltartották a kezüket Rauch és KoSUak ellen, azok hisznek bennem. Az emberre óriási teher nehezedik, ha megérzi, hogy bíznak benne. Most már nem követhetek el semmilyen könnyelmű lépést. Tilos tévedni. Már nem viselkedhetek úgy, hogy csupán a nyomda irányítását érintő semmiségekről van szó. — Egészségedre! — Egészségedre! Már egészen a velőmben érzem a szilvapálinkát. — Várj, ne igyál már annyit. Findajz kiüti a kezemből az üveget. — Ne félj, még neked is marad. Jozef Kot: LÁZ (RÉSZLET] ^ Ide figyelj, te Igazgató, ha szükséged van ránk, csak szólj — mondta Belko. — Ha szükséged van ránk, elmegyünk, mint akkor , húsz évvel ezelőtt. Amikor még olyan srác voltam, hogy egyetlenegy nő sem tudott ellenállni.., Hiszen tudod? — Hogyne tudnám! Egymásra nézünk, és Belko elneveti magát. Mindnyájan nevetünk, holott talán nagyon is komolynak kellene lennünk^ Ütközően a nyomdából megállunk a virágüzletben! — Mondja, van vágott virágjuk? >— Van mtdenünk. — Mit tudna ajánlani? I—• Születésnapra? Dehogy, w Talán a szülészetre? w Uramisten, még csak az kellene. i—i Hát akkor milyen alkalomra? •— Szükségem van a virágra, nem elég ennyi? Rajtam szórakozik az elárusítónő. Minden férfi, ha virágot vásárol, kicsit nevetséges lehet. i— Szegfűt adok, jó lesz? Sokat adjon, — Mennyit? Ötöt? — Az kevés. Húszat. Meglepődve néz rám: — Ne tréfáljon velem! — Húsz szál szegfűt kérek, és kész. Gondolja, hogy nem tudom kifizetni? Végre kilépek a virágüzletből. A csokor jókora, éppen hogy át tudom fogni az útjaimmal. A virágszálak vizesek, így a selyempapír, amelybe csomagolták, darabokra szakadt. A megállóban nagy a tolongás. Hagyom, hogy két tömött villamos is elmenjen, elvégre egy ilyen nagy csokorral nem tolakodhat az ember. Végre jön egy kicsit üresebb kocsi. Óvatosan felszállók, és ülőhelyet keresek, de nincs. Egészen hátra húzódom, a kocsi farába. A víHamos siklik, a mögötte levő kocsi enyhén hintázik a síneken. Hol volt, Kol nem volt, volt egyszer egy hercegnő. A zenekar keringőt játszott, és mi táncoltunk. Egy-kettő-három. Szabad vagyok. Elszakad a hurok, rám pedig hullik a cseresznye. Hullik, hullik ,.. — Kérem a menetjegyeket. Magas vékony férfi áll mellettem, mellén a jelvénnyel. — Mutassa már meg végre a jegyét, kérem! — Nincs jegyem. — Magának nincs jegye? — mér végig a férfi. — Nincs. — Akkor kénytelen leszek megbírságolni. — Ha megbírságol, hát megbírságol. — Rend a lelke mindennek. Nem tiltakozom. A rend az rend. Az ellenőr mosolyog. Boldog. Hány kocsin kellett átnyomakodnla, míg rábukkant áldozatára? A jól végzett munka fölött érzett elégedettséggel ad vissza a százasból. — Máskor meg ne utazzék feketén, így egy kicsit drága. Nem válaszolok neki. A legközelebbi megállóban kiszáll. Barátságosan felém int. Ha majd este hazaért, gondolom összecsődíti a családját, a feleségét, a gyerekeket, és elmondja; „Egészen különös esetem volt. Egy vtrágcsokros, jól öltözött férfi. De pont ő nem fizetheti meg azt az, egy koronát?“ „Az is meglehet, hogy a virágot is lopta valahol.“ „Látod, lehet, hogy igazad van, anyukám. Tálán tényleg lopta azt a virágcsokrot és a kávéházakban árulja. Látod, hát ez az eszembe sem jutott volna! Ilyen valóban könnyen megfizetheti a büntetést. Ebül szerzett jószág, ebül vész — tartja a közmondás. Ez a szegedi gulyás tényleg nagyon finom, anyukám.“ Végre felszabadult egy hely, leülök és a csokrot a térdemre helyezem. Érzem, az ajkam cserepes, de a bágyadtság már elmúlt. A szemem is kitisztult. Elmegyek a lakodalmadra. Csak jöjjön, Cirbes. Tudja, hogy örülök, amiért végre eleven embereket fényképezhetek. Megcsinálom az egészet féláron. Csak el ne felejtsenek meghívni. Meghívom, biztosan meghívom. A villamos csönget. Búcsúzunk a ml szeretett, pótolhatatlan igazgatónktól, búcsúzunk a mi szeretett, drága Vendel Strakánktól, aki oly gyorsan és váratlanul elhagyott bennünket. Végállomás! Kiszállás! — Zsófia! Zsófia ül a karosszékben, és dohányzik. Bőröndje ott hever a földön, a fedele felcsapva. A szekrények tárva-nyitva, az asztalon egy hálom ruhaakasztó. Zsófia, hoztam neked virágot! Izgatottan, gyorsan le akarom tépni a megmaradt selyempapírt, és átnyújtani neki a szegfűt. Zsófia hallgat. Elnéz a fejem felett, mintha nem is venne rólam tudomást. Majd leüti cigarettájáról a hamut. — Minek vetted? Elmegyek. — Elmégy? — Már megmondtam, ennek semmi értelme. — És hová mész? — Még nem tudom. — Hol álszol majd? — A nővéremnél. — És utána? — Majd csak lesz valahogy. — Zsófia. El akartam neked mondani... el akartam neked mondani, hogy új életet kezdünk. — Én kezdek új életet. — Nélkülem? — Nélküled. Az asztalon az akasztók alatt sárga, hivatalos boríték fekszik, rajta nagy nyomtatott betűkkel a nevem. — Milyen levél ez? — A postaládában találtam. A boríték fel van tépve, így könnyen kiemelem belőle a levelet. Névtelen levél. Üj- ságkivágásokból kirakott mondat; „A szemétdombon végzed, és széttaposunk, mint egy pondrót.“ — Ezért határoztad el magad? — Nem, én már korábban döntöttem. — Ez hülyeség. Ha az embernek megvan a maga véleménye, akkor ellenségei is vannak. És mindig akadnak olyanok is, akik irigykednek. — Ez nem irigység. — Tudom, de én már nem lehetek más. “ hordágyon is kimért, komoly K^nvagyok. Lehet, talán nem is én vorn Wmgyok, csak egy ismeretlen test, amelyet ügyetlenül szállít két kifulladt, koszos fehér köpenyes férfi, Cirbes fényképez. Mosolyogjanak kérem! Mosolyogjanak, most repül ki a madárka... Hol itt a szemétdomb? A hordárok megállnak a pihenőn, leteszik a hordágyat. Megállhatunk, nem? Kicsit kifújtatjuk magunkat, nem? A mi házunk tája tiszta, nálunk sehol sincs szemétdomb. Nekünk csak kukáink vannak. Az ördögbe is az ilyen munkával. Ki fizeti ezt meg nekünk, hogy felkapaszkodtunk a legfelső emeletre? Mosolyogjanak, most röpül a madárka. Nem hogy lelövik nekem! — Zsófia! Zsófia lecsukja a bőrönd fedelét, és a karjára veti felöltőjét. — Isten veled! — Várj. Vidd ezt magaddal —■ és nyújtom felé a virágot. ~ Nem kell... csak nyűg lenne. Kell, hogy szabad legyen a kezem. — Igazán nem kell? — Nem. Zsófia megy lefelé a lépcsőn. — Zsófia. — Mi van? — Nem gondoltad meg? — Nem. — Ne menj el! Hallom cipője sarkának a kopogását, ahogy lefelé tipeg a lépcsőn. Becsapom az ajtót. Ezt mégsem kellett volna velem tenni. Ti lőttétek le. Ti lőttétek le a madárkát, a szárnyalót, és most mihez kezdek? — kesereg Cirbes. Nagy villanás. De most nem az ezüstös foglalatból csap ki a fény. Kinézek az ablakon. Borult az ég. A város fölött sötét felhők gyülefceznek. — Zsófia, ne menj a viharba — kiáltok. De Zsófi már nem hall engem. Jobb kezében tartja a bőröndöt, és még csak véletlenül sem fordul vissza. él kerekedik. Érezhetően lehűlt a C JR 'evegő. Kövér esőcseppek hullanak a fejemre. Annyi forró nap után a nyárt zápor olyan, mint a megváltás. Németh István fordítása
