Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-29 / 26. szám
7 CSERÉS FERENC •« ÍT m Jtjiü Nagy Zoltán tusrajza Ügy gratuláltak nekem, mintha kilő cukrot vittem volna meg egy tábla csokoládét a titkárnőnek. Holott arról volt szó, hogy a megye legeldugottabb falujába kértem állást. Azért dicsértek engem annyira, mert ritka az ilyen hozzám hasonló fiatal, akt önként vállalja a várostól távoli települést,' ahová vonat vagy autóbusz se jár. Nagyon szép gesztus ez részemről, nagyon szép, a mostani fiataloknál példátlan. A családban is igen örvendtek elhatározásomnak. Az apám az okos fejével nem bánta, ha távol kerülök a háztól, megpróbálok a magam lábán éltii, vége lesz annak a Zita-féle ügynek is, amitől valóban szaladtam. 'Az apám már a kezdettől nem látott semmi Jót az egészben. Azt mondta, szerezzek magamnak állást, aztán kapok én fehérnépet, aki a darab kenyerem felét megegye. A nősülés dolga ugyancsak a fejemre nőtt, pedig alig pörsent még az orrom alatt valami bajusznak való. Történt pedig a nyáron, hogy összeakadtam Zitával. Zita épp szerelmi búskomorságban vezekelt a strandon. Ez nem látszott rajta, mert hányavetin kaca- rászva mesélt nekem, mintha én múltam volna el harmincéves, és nekem lennének férjhezmenési gondjaim. Egy kis bevezető, kacér duma után csak szóba került a lényeg is: Rubit elvitték katonának a nyár elején, s most öt eszi a fene egyedül. 0 ebből a magányosságból szeretne kilábalni, hisz Rubi, mikor hazajön a bakaságból, rá se bagózik. Rubi különben is nyálas alak volt és gyámoltalan — elfelejtette őt megkérni. Most ö sétálhat a franckertben, kereshet magának egy másik palit. 0, hogy az igazat megmondja. Jó kis patkónak lát engem. Ha segítek magányos napjait eltölteni, megengedi, hogy bámuljam őt naphosszat a strandon. Éjszaka — csak semmi mentegetőzés — a víkendházban álukálunk, van neki erre alapvető cechje. Miért ne? Az apám is megnősült, s alighanem velem is megtörténik valami efféle, addig nem árt egy kis próba. A próba Jót tesz az embernek, mert utána Jobban ért a házasélethez. Az sg nagy baj, ha valamivel előbb teljesülne az el nem terveit házasodási határidő. De nem Zitával, egy tisztességes fehérnéppel. Közben egy-egy éjszaka elfelejtettem hazamenni. Az anyám figyelmeztetett, nehogy valami ócska fehérnéppel Járassam le magam. Tudja ő rólam: ameddig a gyermek kicsi, addig a szoknyáját húzza, meg a lábát tapossa, mikor nő, a szívét. Semmi razzia. Nekem is van fejem. Örvendjenek, ha nem rongálom az otthoni rekamlét. Az apám ilyen rövid oktató mesét 'eresztett meg: — Fiam, biztos összéakadtál valami trimfllvel, s ennek Jó vége nem lesz. Mondom Zitának, miket szövegel az apám. Jó nagyokat kacagunk az öregen. Csak az bosszantott, hogy Zita két délutánt, a csütörtökit s a vasárnapit kikérte magának. Szeretne magának egy kis szabad életet, amit nem velem tölt. És tessék, így adta tudtomra: ebből előbb-utóbb nősülés, házasság kell hogy legyen. Ö nem óvodás, azt tudjam meg! Nagyon rosszul gondolom, hogy ő tőlem beveszi a Rubl-cselt. Neki elege van az ilyen ócska viccekből. Aztán Jött az ősz, és Zita kezdett az agyamra menni, mert a kulipintyóban, ahol eléjszakáztuk a pénzét, kezdett hideg lenni. Olyan, nagyon nem mertem a mesével előhuzakodni neki, mert láttam: alaposan a gatyámra telepedne. Miféle dolog — kérdeztem tőle —, hogy csütörtökön meg vasárnap mással landol? Na, hallj oda? Nem elég nekem öt nap a hétből? Talán a saját tulajdonomnak képzelem? Mindjárt elmentem a céghez, és kerestem magamnak egy helyet. Kinéztem, nehogy autóbusz vagy vonat járjon arra: Zita mindennapi látogatásaival megörvendeztetne. Korzózzék Zita nálam nélkül. Beláttam, mennyire igaza van az apámnak: miféle dolog ilyen fiatalon, mikor rendes bajuszra valóm sincs, egy ilyen Zitával befejezni. Okos dolog Zitától elkussolni. Éldegélek nyugodtan. Az apám többször is megdicsér levélben: látszik, hogy a fia vagyok, nem hagytam magam egy akármilyen perszóna által befolyásolni. Vesz nekem egy borotvát. Jól érzem magam Zita nélkül, mert esténként nem kell hasonlatokat kitalálnom arról, hogy mennyire szeretem. Am a születésnap után két héttel, az apám ajándék borotvájának használata után, megjelent Zita: — Mit gondoltál, gyöngyvirág, ez a gyermek apa nélkül marad? — Hát izé... 'De Zita... — Mit bánta Zita a mentegetőzésem. Elvette a személyimet és heleíratta Rubit. — így na — mondta Zita. — Legalább kapsz gyerekpénzt, és örvendhetsz, hogy embert' csináltam belőled. Az apám megmondta: ilyen marhát ő még nem látott. Az anyám mosta a pelenkákat, mert Zita ezt egyáltalán nem szerette. Na így. oppant fáradtság bénítja a katona- szökevény minden tagját. Szemhéját le-lehúzza a' követelődző álmosság, amikor lepillant a völgyre, és észreveszi a falut. Eddig tehát sikerült. Azt hitte, sohasem mászik fel erre a fene nagy hegyre. Felsóhajt. Eh, most jóllakni, leheveredni és aludni, aludni, akár egy évig. Csak a végén ébredni fel, csak akkor, amikor már biztosán vége lesz! — suttogja vágyakozva. Leül az üt szélére. A bakancs fűzőiével bajlódik, izzadt lábának a bűze megcsapja az orrát. Elfelejt fintorogni. A háború sok mindenhez hozzászoktatta, többek között a lábszaghoz is. Halk káromkodással szórja ki bakancsából a kavicsot. Néhány napja ritkán lakott területeken halad. Emberekkel alig találkozik. Került őket, mert nem tudni', kiben mt lakozik. Ha mégis összeakad valakivel, az merő véletlen. Mint nemrég azzal a vénemberrel. Hogy megrémültek egymástól! Feltápászkodik, majd megindul, lefelé a hegyről. Nem üldögélhet tovább, még elalszik. Minden porcikája ólomból van. Minden porcikája kívánja a pihenést, az alvást. Veszélyes állapot. Hiába, nem lehet. Meg aztán az éhség Is zavarja, csábítja tovább. Az öregember úgy mondta, a németek már kitakarodtak a faluból. Nincs mitől tártant. Az orosz meg rnég várát magára. Meredek hegyoldalon ereszkedik alá. ■ Reszket a lába, néhai. szaladnia kell. Hol sírni, hol nevetni szeretne saját magán. Holtfáradtan szaladni, bukdácsolni, ki hallott már ilyet! A szaladó hullai Ha meg tudna állni a lejtőn, leülne. — Hogy, az a sistergés istennyilat... — Csenevész bokor állítja meg. Egyre jobban sötétedik. Öreg este van, mire beér a faluba. Minden óvatosságról megfeledkezik, minden óvatosságot félretesz. Vagy talán mégis bízik az emberekben? Még ezek után Is? Lám, a vénember minden szavát elhitte. Agya lassan kikapcsol, most az elhatalmasodott éhség kerül a parancsnoki posztra. Szót fogad az éhségnek. Mindig szófogadó volt. A háborúba is szófogadóan ment. Most mégis katonaszökevény, nem akar már harcolni az egyik oldalon sem, menekül, mindenki elől. a'kiben nem biztos, akiben nem bízik, .akiben nem tud megbízni, menekül, éhes katonaszökevény, aki egyedül csikorgó gyomrára hallgat. B efordul egy udvarba. A házból gyér. fénysugár szivárog ki. Az ajtónál megbotlik egy üres vödörben, óriási csörömpölés, zörgetnie sem kell, máris Jön ki, akié a ház — feleségestül. 'A katonaszökevény igen szánalmasan fest, azt maga is érzi. Amikor szállás után érdeklődik, behívják a konyhába. 'A háziasszony leülteti, nemsokára vacsora kerül az asztalra: babfőzelék, benne néhány krumpli, félnyersre főzve, legyen a gyomornak mivel szórakoznia, különben mindjárt éhségérzete támad az embernek. Megbámulják, hogyan eszik, s már-már attól tartanak, a kanalat is lenyeli. Amikor Jóllakik, újból megroharija az álmosság. Eleinte küzd ellene. Igyekszik odafigyelni a házigazda kérdéseire. — Akarattal szökött, vagy csak úgy, véletlenből? — Véletlen volt! — vdllja be rövid habozás után kissé szégyenkezva. — Lemaradtam a visszavonulásnál. — És most? Merre? Hová? — Hazamegyek. — Még nincs vége... Az egyik most hagyta el a falut, a másik most készül elfoglalni. — Hagyd békén! Nem látod, hogy majd elalszik? — Jegyzi meg az asszony. — Az ám, de hová tesszük aludni? — kérdi félhangosan a házigazda. Felkel az asztaltól; A katona látja, hogy sántít. — Hová tesszük? A szökevény szótlan ingatja a. fejét-,: felezve, hogy. nem .tudja, és hogy neki teljesen mindegy. . .. — Babával elalszik-e egy szobában? Rábólint. Jó ezeknek, gondolja magában, és tovább irigykedik. Megúszták a háborút! Jó a sántáknak! Hthon ülnek, és gyerekeket csinálnak, míg más... — Akkor jöjjön, de csendesen, nehogy Baba felébredjen! — az asszony meggyúj! egy gyertyacsonkot, bevezeti a szobába, megvárja, míg gatyára vetkőzik, azután kimegy, visszatér a konyhába. — Kíváncsi voltál? Most a lány pirul el. Fülig. A katona élvezettel figyeli zavarát. — Hány éves vagy? — HÚSZ! — siet a válasszal a lány. — Hát a leánymtatyánkot tudod-e? — Nem. Az hogy van? A katona ájtatosan hozzákezd: — Miatyánk, én már húszéves vagyok, szenteltessék meg az eljegyzésem, jöjjön el a vőlegényem, szabadíts meg a leányélettől; most és mindörökre, ámen. A leány hangosan kacag, úgy mondja: — Ezt sem hallottam még! — Tiéd a gyerek? — Milyen gyerek? — Hát az! — mutat a katona a ház felé. —■ Ügy látom, ide tartozol. Gondolhattam volna, hogy nem azoké. Öregek már az ilyesmire. Jó gyerek. Nem bömbölt, hagyott aludni. Fiú vagy lány? — Nem értem! Miket beszél itt összevissza? — Jól van, no, ne szégyelld! Nem vagy ARDAMICA FERENC Vaksötétség ... Félálmában még felfigyel az egyenletes szuszogásra. A túlsó sarok ból, ahol a másik ágy áll, onnan érkezik Megfogadja, hogy nem fog horkolni, ne hogy felébressze a kisbabát. Maradék ere Jéből többre nem telik, csak erre a foga dalomra, s .már alszik is. Amikor felébred, kínzó éhség gyötrl. PH lantása megállapodik a széken, amelyet szó rosan az ágya mellé toltak. Karfáján ott lóg az alsónadrágja kimosva,- ktvasaípa. Alig ismer rá. Hitetlenkedve felemeli dunyhát, és alánéz. Megcsóválja a fejét Amíg aludt, lehúzták róla az alsóneműt Furcsállja a dolgot, bár hálásnak kellene lennie. Bosszankodva gondol a sánta férfi feleségére. Kiugrik az ágyból, gyorsan ma gára ráncigálja a gatyát. A többi holmiját nem találja. Kimegy a konyhábá, ahol pH lanatnyilag nem tartózkodik senki. Szeme megakad egy szappandarabkán,, felragadja a maradékot, kincset ér. A többi ruhadarab az udvaron a kifeszített kötélen szárad. A kút vize hideg. Távolról lövések zaja hallatszik. Lábát kétszer is megmossa, ki tudja, mikor lát újból szappant. Most nem dagadt. Hirtelen elhatározással harmadszor is szappanozni kezdi. — Elfogy a szappant — szólalt meg valaki a háta mögött. ^ßegfordul. Fiatal lánnyal találja magát szemben. Karján fehér törülköző, ked- veskedve kínálja. Szótlanul elfogadja. — Sokáig aludt. Kis híján két napig. — Addig sem ettem! A lány Jszép szőke teremtéSj ezt észre kell vennie!f elneveti magát: — Hgy látszik, kevés volt. •— Micsoda? — Az alvás. Nem áludta ki magái. Rosszkedvű. Véqigdörzsöli testét a Jó szagú törülközővel. — Kimostam a ruháját. Még nem egészen száraz. 'A katona elvörösödik: .4z plmulasztott alkalom sem az első, sem az utolsó, akivel megtörtént. Legalább nincs szükséged a leány- miatyánkra. Háború van, nem nagy dolog. — De nekem nincs gyerekem! Se gyerekem, se uram. Még tizennyolc sem vagyok. — Szóval az előbb hazudtál? .....— Két évet. -Be- ha -nem teszem, a leánymiatyánk sem illett volna rám! — Tehát hazudós vagy? Urad sincs? A gyerek is az övék, mi? No de hagyjuk ezt. Az- a fő, hogy szép vagy. Hogy hívnak? — Baba... Baba vagyok. A katona csak áll, áll, mintha kővé dermedt volna. Fejében lassan világosodik. — Az éjszaka te aludtál ott a szoba másik sarkában? — Én. — Nem értem! Nem féltél? fis a szüleid, azok sem féltettek? — Mitől, kitől? — Hát tőlem, az idegentől. — Ugyan! Azt mondták, hogy mikor ide érkezett, nem volt sem eleven, sem holt. — Ez igaz. De ha mégis felébredtem volna? — Maga? Hiszen azt sem vette észre, mikor húztam le a... — elharapja a szót, s nevetve beszalad a házba. 4 katona meg dühösen magára. ráncigálja ruháját. Nedves még itt-ott, hűsíti. Jobban ts, mint kellene. De ezzel most nem törődik, ez a legkevesebb. Csak el innen, minél előbb, innen, ahol ilyen szégyen érte. Meg sem mosakodott, izzadton, mocskosán bújt az ágyba, s a lány mindennek tanúja volt, orrával, érzékeny orrával szagolhatta a szökevénybűzt. Mire a lány újból kijön a házból, már a lyukas bakancs ts a lábán van. — Ne bolondozzon. Civil ruhára volna szüksége, ha tovább akar bujkálni. Várja meg legalább a szüléimét. Mindjárt jönnek. Ide mentek csak a közeibe, kiásni az elrejtett krumplit. A szökevény .nem-felel,. Minden gúnyája rajta van. Elindul. — Várjon! T. szalad be Baba a házba, s egy Jó darab kenyérrel tér vissza. Mivel a férfi nem áll meg, és nem nyúl utána, mellette lépkedve a zsebébe erőszakolja. — Hová megy? • — Haza. — Sürgős? — Nagyon! Valóban roppant sürgős. Eszébe Jutnak a háborúi előtti legényévei. Micsoda évek voltak! Zsúfolva udvarlással, sikeres kalandokkal. Sürgős a távozás, sürgeti a szégyen. Fáradt ts volt, meg az Igazat sem tudta, meg becstelenség lett volna egy ilyen gyereklánnyal, de mégis... Elmulasztott egy alkalmat, illetve meg sem próbálta. Meg kellett volna éreznie, kivel alszik egy szobábani — Hálátlan! Meg sem várja őket? Meg sem köszöni nekik? Mit mondok majd, hová tettem? Elszökik. Gyáva! Gyáva szökevény! A katona megtorpan. — Ne haragudjon! Nem így gondoltam! 'A nevét sem mondta! Azt sem, kicsoda, micsoda ... — Azt éppen megmondhatom. ??? — Egy marha vagyok! Nagy marhal tM ilép... Vissza sem néz Babára, aki gí elfelejt mosolyogrii a furcsa bemutat^ kozáson. Messze Jár már, amikor Baba elkiáltja magát: — VisszaJön-e még? — de feleletre hiába várakozik. Kiáltása már nem éri utol a távolódót. Csak a szomorúság. Az utoléri. Leül az út szélére. Maga elé képzeli a leányt, s beszédbe elegyedik vele. A beszédben a faluhoz közeledő harckocsik zaja sem zavarja. „Baba vagyok“ — mutatkozik be kacéran a lány. „Hát így állunk? Te vagy a Baba?! S tudod-e, ki vagyok én? En egy nagy marha vagyok! Bizony! Ekkora!“, és kezével mutatja, mekkora állatról van szó. Kirázza a bakancsába beszemtelenkedett kavicsokat. — Ahol be, ott ki! — parancsolja nekik. Közben arra gondol, fia ott a géppuskafészekben fekvő halottról lehúzza a kitűnő bőrből készült csizmát, akkor most nem kellene minduntalan megállnia a lyukas bakancsba kerülő kavics miatt, akkor hamarább hazaérne, hamarább vége lenne a háborúnak, hamarább visszajöhetne a Baba nevű lányhoz. De így? Ki tudja, mikor lesz belőle valami? Szaporán emelgeti lábát. Babával társalog. Így Jobban múlik az idő, és a lábáról is megfeledkezik, amely ismét dagadni kezdett. Baba mindenféléről tud mesélni. Nem olyan ügyetlen a beszédben, mint ő, akt egyre csak ezt ismételgeti: „De nagy marha vagyok!“ Baba megunja, és odamondogat: „Bizony az vagy. Elmulasztod a legkitűnőbb alkalmat. A géppuskafészekben ts otthagytad a halott férfin a bőrcsizmát. Engem is Itthagysz. 'Amikor meg kettesben voltunk, aludtál. Pedig én azt vártam, hogy hozzám bújsz. Mosdatlanságodat is megbocsátottam volna. De te aludtál, nagyokat horkolva aludtál. Nagy marha vagy, annyi szent!“ „Nem horkoltam!“ „De bizony horkoltál!" Szó szót követ: összevesznek.
