Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-08 / 23. szám

pes pártot teremtett. Ennek Irányítását az emigráció, a száműzetés és egyéb akadályok sem tudták kivenni kezéből.

Bár az oroszországi munkásmozgalom sem kerülhette el a nemzetközi munkás* mozgalomban ez Időben történő — éppen a fe)lődés következményeképpen általánosan jelentkező — frakcióra szakadást. Leninnek sikerült a munkásmozgalom többségét (bolsevíkokat) magába foglaló mar- liista balszárnyat önálló, ütőképes párttá fejleszteni.

A legnagyobb próbatétel a háború volt. Az első világháború kezdetén úgy Indult, mintha finálénak írták volna az előző kor különös színjátékéhoz. 1926-ban miközben az Osztrák-Magyar Monarchia* a Balkán apró fejedelemségeit kebelezte be, a II. In- ternacionálé utolsó kongresszusán a proletár internaclonálé tagjai rendíthetetlen bizalommal foglaltak állást a béke mellett. Két év múlva jött a háború, s a parlamentek mindenütt megszavazták a hadihiteleket.

Európa szocialistái sem viselkedtek másképp. A háborút elsőnek megszavazó porosz parlament egyharmada a ttautzky vezette szocialista frakcióból állott. Közülük a későbbi kommunista mártír. Kari Liebknecht mert egyedül nemet mondani a birodalmi gyűlés hazafias szólamaira. S a többi pártok a németek után megkönnyebbülve szavaztak a háborúra, és vezetőik tüntetőleg beléptek a háborús kormányba.

Lenin és az igazi kommunisták szűk csoportja igyekezett elhatárolni magát ettől a háborús hisztériától.

A svájci emigráció tagjai látták a háború kimenetelének veszélyeit; az Antant győzelme a córizmus megerősödését jelentené, a Központi hatalmaké pedig azt, hogy az orosz haza Németországtól függő félgyarmati helyzetbe kerülne. A történelemben azonban váratlan fordulat következett: Oroszország elvesztette a háborút, mert társadalmi berendezkedése és gazdasági struktúrája nem tudta fedezni a folyamatos hadi kiadásokat, Németország erejét pedig lekötötte a nyugati front.

Oroszország sorozatos vereségei forradalmi hangulatot keltettek a tömegekben. A gazdasági, társadalmi és politikai válság a februári polgári demokratikus forradalomhoz vezetett. Egyfelől az ország különböző pontjain megalakuló Katona- és Munkástanácsok révén, másfelől a burzsoá pártok által létrehozott Ideiglenes Kormánynyal tulajdonképpen kettős hatalom alakult ki, amelynek ellentmondásait csak súlyosbította, hogy az új kormány szövetséges! hűségből és egyéb megfontolásokból vállalta a háború továbbfolytatását, azaz, mint Bruce Lockhardt moszkvai brit konzul Irta emlékirataiban: „vissza akart hajtani egy nemzetet, amely a maga részéről a háborút már befejezte**.

Leninhez mindebből csak foszlányok jutottak el. De érezte, hogy itt a régen várt forradalmi helyzet. Haza kell térnie Oroszországba. Svájcból azonban az út haza csak a harcoló szövetségeseken keresztül vezethetett, márpedig ők nem igyekeztek segíteni abban, hogy hazajussanak a háború- ellenes bolsevikok.

A fantasztikus tervek közül végül a legfantasztikusabb valósult meg: Lenin és társai a német kormány segítségével jutottak haza. Az ötlet Martové, a mensevikek vezéréé volt: cserébe német és osztrák foglyokért, engedjék át Németországon az orosz emigránsokat.

Aki a háborúban az ellenség segítségét veszi Igénybe, az írott jog szerint hazaárulást követ el. Az Ideiglenes Kormány mégsem váltotta be fenyegetését, nem állította hadbíróság elé a hazatérőket. A forradalom szelleme áprilisban még erősebb volt|

mint az írott jog. S a kormány nyeregben érezte magát, nem félt Lenintől és a bolsevikoktól.

De Júliusban már félt, addigra nyilvánvaló lett, hogy a bolsevikok a létét fenyegetik. Ekkor emeltek vádat Lenin és társai ellen.

Lenin hazajutott, óriási tömeg várta és hallgatta a pályaudvaron egy páncélkocsi tetejéről hozzájuk Intézett első szavait.

Még aznap éjjel, rekedten, holtfáradtan elmondta programját a Kresínszkaja palotában a fogadására összegyűlt bolsevik vezetőknek.

Lenin elmélete így hangzott: igaz, hogy Oroszországban nincsenek meg a szocialista társadalom előfeltételei, de épp ezért az a cél, hogy megteremtsék őket. A polgárság olyan gyenge, hogy erre képtelen, mert kénytelen szövetkezni a régi uralkodó osztállyal. Ezért a munkásoknak és a parasztoknak meg kell szerezniük a hatalmat, s a hatalom birtokában a polgárság helyett Is nekik kell végrehajtaniuk a polgári átalakulást. A feladat tehát nem az, hogy engedelmes, ellenzékként támogassák a kormányt, hanem hogy megbuktassák.

Marx a gazdasági feltételeket vizsgálta, melyek lehetővé teszik a kizsákmányolás nélküli társadalom kialakulását, Lenin egy konkrét helyzet kérdőjeleire keresett feleletet. Marx a szocializmus általános törvényszerűségeit fogalmazta meg. Lenié az utat kutatta, amelyen Oroszország 1917-ben elindulhat a szocialista társadalom megvalósulása felé. Hisz a második forradalom nem a szocializmus megvalósulása, csak lehetőséget teremt, hogy kialakulhassanak az ahhoz szükséges feltételek.

Az októberi forradalom előestjén nagy viták folytak, hogy megért-e már az IdlÖ? Az események ojeglnt Lenint Igazolták. Ez a forradalom a világtörténelem egyik leg- vérteienebb hatalomátvétele volt. Az Auróra történelmi ágyúsortüzét vaktöltényekkel adták te.

Lenin nemcsak győzni tudott, de örök érvényű történelmi példákat adott az elv hű megalkuváshoz Is. Amikor 1918 január jában nagyon sokan nemzeti bQszkeségbő nem létező Kardjukat csörtették és nem létező hadseregükkel meg akarták állítan: a végösszeomiásban Is zsákmányt kereső német iniperializmus hadseregét, Lenin ra gaszkodott ahhoz, hogy megkössék a lát szőlag teljesíthetetlen feltételeket tartalma zó békét.

A forradalom első napja meghozta a bé kéről szóló dekrétumot. A fiatal szovje állam nem tartotta érvényesnek az Impe rialista hatalmak becsületbeli ügyét. A tö megek érdekeit közelebb érezte magához Bár amikor a szovjet állam vezetői meg ismerték a békefeltételeket, mindent elfelejtve inkább a harcot vállalták volna továbbra is. De Lenin kitartott a béke mel lett. Tudta, hogy miért. Tudta, hogy nincs erejük háborút folytatni. Tudta, hogy egy esetleges háború veszélyeztetheti a forradalmat, hogy Németország már megtorpant, sokáig nem bírhatja a háborút, s akkor ez a béke sem lesz érvényes.

A szovjet hatalom legfontosabb feladata a szocialista termelési mód kialakítása volt. Az első évek gazdasági modelljét a szükség alakította ki. A termelésből csupán a létminimumot lehetett fedezni. A munkások fejadagot kaptak, a parasztoknak szintén csak a fejadagot hagyták meg, ugyanakkor némi ruhával, iparcikkel viszonozták az elvett termékfölösleget. A szabad piac ez esetben azt jelentette volna, hogy a burzsoázia elővehetl bőséges arany- és értékálló valutatartalékait, fölvásárolhatja a szűkös készleteket az emelkedő uzsoraárakon és a fiatal szovjet állam hadseregével, hadiiparával, apparátusával egyetemben

egyszerűen éhen hal. Ezt mindenki megértette, belátta, még a sorbanáilök sem zúgolódtak a fél marék zabból álló napi fejadagért, mert a népbiztosok tanácsénak tagjai is- azt kapták, sőt olykor magát Lenint is ott lehetett látni a sorban.

Ez a kényszerforma azonban nagyon sokakban azt az illúziót keltette, hogy ezen az úton tovább haladva, már csak pár lépés a kommunizmus. Ebben a töke minden ellenfele örömmel megegyezett, még Lenin is, akinek éppen ezért óriási érdeme, hogy — mint mindig — ezúttal is gyorsan felismerte korábbi feltételezésének megvaló- sítliatatlanságát, és elindítója lett a NEP- nek, az új gazdasági politikának, amivel sikerült megalapoznia a szocializmusba való gazdasági átmenet tudományos elméletét.

A proletariátus hatalmának még a csírái sem alakultak ki a korábbi társadalom körülményei között, így a munkásmozgalom egy része idegenkedett a hatalomtól (anarchisták), más része leegyszerűsítette, vulgarizálta a hatalom problémáját, mondván, majd jól odacsapunk és minden megy, magától. Komoly problémákat vetett fel az a gyakorlat is, amely jobb híján kritika nélkül akarta átvenni a korábbi rendszert a cári Oroszország óriási bürokratikus gépezetét.

Lenin könyörtelenül érvényesítette a proletariátus diktatúráját. Nem riadt vissza a terrortól sem. Még azt is tudta, hogy a forradalmi terrornak olykor ártatlanok i$ áldozatul esnek. Ugyanakkor ha erre mód volt, minden apró-cseprő dologban ügyelt az emberek jogainak csorbitatianságára. Ezek az elvek jellemezték Lenin magatartását a nemzetiségi kérdésben is.

A cári Oroszország a népek börtöne volt. A nemzetiségek a forradalomtól több ön- állóiágot is követeltek. A szovjet hatalmat Grúziában képviselő Ordzsonikldze tettleg bántalmazta a grúz kommunisták egyik vezetőjét. Az ügy kivizsgálásával megbízott Ozerzsinszkij és Sztálin Ordzsonlkidzének adtak Igazat, és Lenin előtt Igyekeztek az ügyet eltitkolni. Szempontjaik érthetőek voltak. Ilyen veszélyes helyzetben, ilyen lényegtelen üggyel kapcsolatban nem engedhetik meg az egység megbontását. De Lenin messzebb látott. 0 a forradalom lényegét érezte megsemmisítve, ha a forradalom bármilyen (ez esetben nemzeti) elnyomásnak teret ad.

Lenin azt akarta, hogy valóban a dolgozó nép legszélesebb tömegei gyakorolják a diktatúrát, ezért dolgozott ki olyan tervezeteket, melyek szerint a Bolsevik Párt Központi Bizottságát újonnan beválasztott munkásokkal és parasztokkal kétszeresére kell növelni, a szakszervezeteknek pedig függetleneknek kell . maradni az állami szervektől, hogy kellőképpen biztosítani tudják a társadalom ellenőrzését. Nagy fontosságot tulajdonított az ifjúsági szövetségnek is.

Észrevette annak jelentőségét az ifjúság nevelésében, irányításában, érdekvédelmében.

„Az ifjú nemzedékre mondta a többi között a Komszomol 111. kongresszusán ->i az a feladat vár, hogy a megtisztított ta-< lajon felépítse a kommunista társadalmat. S ebb^ a szemszögből nézve általában az ifjúság s különösen a kommunista ifjúsági szövetség és más ifjúsági szervezetek feN adatait egyetlen szóval jelölhetjük megj tanulni.“

A megfeszített munka megártott Leninnek. Az 1918-as merénylet éreztette utóhatását^ s bár időről időre állapota javult, és or<< vosai tanácsa ellenére folytatta a munkát, 1924. január 21-én megszűnt dobogni a szf*> ve annak az embernek, aki nemcsak megálmodta, hanem meg is alkotta az új vUá<* got.

sfgédanyaí;

A POLITIKAI OKTATÁSHOZ

Az egyén élete elválaszthatatlan a társadalométól. A társadalmi viszonyok, a gazdasági, politikai, szociális, kulturális és egyéb körülmények s a különböző intézmények befolyásolják az egyén jellemének formálását. Ugyanakkor az egyén nem csupán passzív szemlélője a társadalmi viszonyok alakulásának, hanem maga Is hozzájárul azok megváltoztatásához Igényeivel, szükségleteivel, céljaival összhangban. Ez rendkívül bonyolult folyamat, amelyben az egyén annál könnyebben tájékozódik, minél jobban ismeri a természet és a társadalom fejlődésének törvényszerűség eit.

Eddig a tudományos szocializmus tárta fel legmélyebben e törvényszerűségeket, ezért a klasszikusok tanulmányozása hozzásegíthet bennünket az élet értelmének jobb megismeréséhez, az egyéniség kiteljesüléséhez. Ezt viszont mindenekelőtt a tudományos szocializmus megalkotóinak, életüknek és munkásságuknak megismerésével kell kezdeni. Ehhez nyújtunk támpontot.

MARX KÁROLY

(1818-18»2)

A forradalmárokat többnyire fegyverrel képzeljük el, kard, pisztoly, szurony, gépfegyver, ágyú társaságában. A forradalmár külsejéről Is jellegzetes elképzelésünk van: borostás, börtönviselt, évek hosszú szenvedéseitől barázdált arc. Izzó szemek, jelszavakat kiáltó száj, erős, aszkéta test, a harcok és a szenvedések sebhelyeivel. Mindezt mintegy bekeretezi, hogy életúkhöz a hősi halált asszociáljuk.

Mindebből majdnem semmi nem vonat- koztathatö az emberiség egyik legnagyobb forradalmárára, Marx Károlyra, aki pedig mindenki másnál gyökeresebben mozdította ki helyéből a világot.

Nem harcolt barikádokon, nem Qlt évekig börtönben, még csak illegalitásban sem volt, nem ítélték halálra, ellenben évtizedeken keresztül látogatta a könyvtárakat. Mindez csak azt mutatja, hogy szabvány- képOnk nem felel meg a valóságnak. Összetéveszti a lényegest a lényegtelennel. Marx Járt titkos gyűlésekre, de forradalmának lényegét Íróasztala mellett ülve vívta meg.

A tudománynak nem szabad Önző élvezetnek lennie: azok a szerencsések, akik tudományos céloknak szentelhetik magukat, legyenek az elsők, akik tudásukat az emberiség szolgálatába állítják. — „Az emberiség száuiára kell dolgozni“ — ez volt egyik kedvenc mondása.

Bár mélyen együttérzett a munkásosztály szenvedéseivel, nem érzelmi okok vezették el a kommunizmushoz, hanem a történelem és a politikai gazdaságtan tanulmányozása. Azt hangoztatta, hogy minden elfogulatlan gondolkodónak, akit nem befolyásolnak magánérdekek és nem vakítanak el osztály-előítéletek, feltétlenül ugyanerre a következtetésre kell jutnia. De ha Marx az emberi társadalom gazdasági és politikai lejlödését minden előre megalkotott Ítélet nélkül tanulmányozta Is, mégis csak azzal az elhatározott szándékkal Irt, hogy kutatásai eredményeit elterjessze, azzal a szilárd és eltökélt akarattal, hogy a szocialista mozgalomnak, amely az ő koráig utöpiák fellegeibe vezetett, tudományos alapot teremtsen. Csak azért lépett fel nyilvánosan, hogy a munkásosztály győzelméért dolgozzék,' annak a munkásosztálynak a győzelméért, amelynek történelmi hivatása a kommunizmus megvalósítása, mihelyt megszerzi a társadalom politikai és gazdasági, vezetését, éppúgy, ahogyan a hatalomra került burzsoáziának az volt a hivatása, hogy összetörje a feudális béklyókat, amelyek a mezőgazdaság és az Ipar fejlődését akadályozták, létrehozza a termékek és emberek szabad forgalmát, a vállalkozók és a munkások közötti szabad szerződést, központosítsa a termelési csereeszközüket, s előkészítse a jövő kommunista társadalmának anyagi és szellemi elemeit.

Marx tevékenysége nem szorítkozott arra az országra, amelyben született. „Internacionalista vagyok — mondotta —, s ahol vagyok, ott működöm.“ Valóban minden országban, ahová az események s a politikai üldözések vetették: Franciaországban, Belgiumban, Angliában kimagaslóan részt vett az ott kifejlődött forradalmi mozgalmakban.

De első ízben nem mint fáradhatatlan és páratlan szocialista agitátor, hanem mint tudós jelent meg előttem, abban a Maitland Park Road-I dolgozószobában, ahová a civilizált világ minden tájáról sereglettek az elvtársak, hogy tanácsot kérje- nek a szocialista gondolat mesterétől. Ez a szoba történelmi nevezetessége, s ha Marx szellemi életének intim oldalához közelebb akarunk férkőzni, meg kell ismerkednünk vele. Első emeleti szoba volt s a széles ablak, melyen át a helyiség bőséges fényt kapott, a parkra nyílt. A kandalló két oldalán s az ablakkal szemközti falnál könyv- szekrények álltak könyvekkel, s fölöttük |

egészen a mennyezetig újságkötetekkel, kéziratokkal megrakva. A kandallóval szemben s az ablak egyik oldalán két asztal állt, tele papírokkal, könyvekkel, újságokkal. A szoba közepén, ahová a legjobb világítás esett, volt a rendkívül egyszerű és kicsiny (bárom láb bosszú, két láb széles) Íróasztal és a la karosszék, a karosszék és a könyvszekrény között, az ablakkal szemközt bőrpamlag állt, amelyre Marx időközönként lebeveredett pihenni. A kandallón is könyvek feküdtek, köztük szivarok, gyufaszálak, dohánytartök, levélnehezékek és fényképek — lányairól, feleségéről. Wilhelm Wolffröl, Engels Frigyesről. Marx erős dohányos volt. „A Tőke r-m hoz majd annyit a konyhára, mint amennyibe a szivarok kerültek, amelyeket megírása közben elszívtam“ — mondotta, de a gyufát még ennél is jobban tékozolta. Olyan gyakran feledkezett meg a pipájáról vagy a szivarjáról, hogy a folytonos rágyújtástöl a gyufaskatulyák hihetetlenül rövid Idő alatt kiürültek.

Marx Károly — az a férfiú, aki először alapozta meg tudományosan a szocializmust és ezzel korunk egész munkásmozgalmát — 1818-ban Trierben született. Először jogot tanult Bonnban és Berlinben, de csakhamar kizárólag a történelem és a filozófia tanulmányozására vetette magát, és 1842-ben éppen azon volt, hogy a filozófiában magántanári képesítést szerezzen, amikor a III. Frigyes Vilmos halála után megindult politikai mozgalom más pályára sodorta. A rajnai liberális burzsoázia vezérei, a Camphausenok, Hansemannok stb. Marx közreműködésével megalapították Kölnben a Rheinische Zeitungot, és 1842 őszén a lap vezetésével Marxot bízták meg, akinek a rajnai tartományi Landtag tanács- kozásairöl Irt bírálata rendkívül nagy feltűnést keltett. A Rheinische Zeitung természetesen cenzúra alatt Jelent meg, de a cenzúra nem bírt vele.

A Rheinische Zeitungnak majdnem mindig sikerült közölnie azokat a cikkeket, amelyek fontosak voltak: a cenzornak előszűr kisebb falatokat vetettek oda törlésre, míg vagy önként engedett, vagy pedig azzal a fenyegetéssel kényszerltették engedékenységre, hogy akkor másnap nem jelenik meg a lap. Ha csak tíz ugyanolyan bátor újság lett volna, mint a Rbeinlsche Zeitung, és a kiadók hajlandók lettek volna néhány száz tallérral többet áldozni szedést költségre — a cenzúra már 1843- ban lehetetlenné vált volna Németországban. De a német laptulajdonosok kicsinyes, félénk ny jrspolgárok voltak, s a Rheinische Zeitung egyedül vívta a harcot.