Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-18 / 20. szám
10 KISS PÉNTEK JÓZSEF Négy négysoros 1. Virággá lenni és kinyílni Bogárként virágporban fürödni Bogárrá lenni és elhervadni Virágként élni Elrepülni 2. Leng lent a mélyben, csont-hamu-éfben Csöndet virágzik hamu sötétben Vár Csillag-rongy ruhában, ködülte fákban Pipacs-álomban ragyog a Nyár 3. Kék dallam: él. Siklik a tó ősz-aranyári. Tűz. Fél, mintha oltanák. Távoli ég csöndje: pattogó tűzre hullik. Kerüli a szél. '4. ■ Csont és hamu vagyok Vinne a szél... De a vers szentséges Gyalázott vasa fog Darázs Rozália: Az ember és a világűr (plakett) • Darázs Rozália: Don Quijote (piákét) MÁZIK ISTVÁN Ki oldja meg? Hangok. Az idő leskel mindenütt. Honnan jöttél ide, hogy pillantásod itt nem lel csillagot?, És nincs hajnal és nincs ég se többé talpad alatt minden ami támaszod lehetne csak a szél és szárnytalan repülés a köztem és közted tornyosuló levegő a kőajkúak hideg sóhaja. Mit látsz menekülőién a városon át? Széttárt karral megváltók lépnek elő ha a madársikoly hangot űt egy éber másodpercbe. Sűrűsödik a sárga köd mielőtt minden széthullik és leomlanak a falak. De ki oldja meg majd az álmok bús csomóját?^ tudom, hogy tetszik-e maid ez nz elbeszélés. Sőt, még azt sem tudom, sikerül-e valójában megírni, de az biztos, mindenképpen valami nagyon szépet akarnék megírni. A barátom azt tanácsolta: Egy májusi elbeszélésben kellene, hogy legyen egy szép ágacska! Mindjárt odaültem az asztalhoz. Mondtam, már meg is van, már tudom is, hogy miről fogok írni. A barátom azonban csillapított: — Várj, ne siess annyira! Elég ágacskája van a májusnak. Az elbeszélésnek azonban rövidnek is kellene, hogy legyen. Csak egy ágacskát akarnék tőled ... De melyiket? Haszontalanja, csak úgy ontja ez a május az ágacskáit, s én csak egyet választhatok ki közülük. Hát jól van. Az ágacska az már megvan. Nem mondhatnék el, mondjuk, valamit a zenéről? En ugyanis május elsején mindig ott voltam a zene mellett. Igaz, nem mindig mint zenész, de azért ott voltam. Főleg nem a kezdetekben. A háború után, amikor a falunkban megvették az új hangszereket, nem volt, aki letegye helyettünk a Jcauctőt“. Nem volt pénzünk, és ráadásul még a tatuska is, akit én egy idő óta, a halálától már édesapának hívok, kiesett a zenekarból. Mi valaha ugyanis nagyon sokan voltunk. Persze időközben már szétszéledtünk, és nincs is mikor találkozzunk, de május elsejére még most is eljárunk, igaz, most már mindenki más-más zenekarral vagy zenekar után, de azért csak eljárunk. Mindjárt a háború után, illetve tulajdonképpen már valamivel előtte, a háború végén neveltünk magunknak feketén egy malackát, de végül aztán már csak a háború után ettük meg. Támadt is belőle elég kalamajka. Pénzünk a büntetés kifizetésére nem volt, így hát a tatuskának le kellett ülnie. A tatuskának fájt a dereka, hát mit volt mit tenni, azt mondta: ■— Legalább egy kicsit megpihenek. M odorban azonban nem volt rendes börtön. Es különben is, minek kellene egy vitatható háborús malackáért üldözni a szegény embert? Belőlünk egyébként sem tudtak volna semmit kisajtolni. A télikabátot kellett volna elvenniük, azt is csak a bátyámét, mert nekem valójában csak zeneiskolás koromban telt az első télikabátra. Akkor aztán egyszer csak úgy április elején azt mondja: — No, megyek üdülni. Haragudott is rá az anyám, hiszen tudják, tavasszal mindig sok a munka. Lehet, egy kicsit össze is vesztek. A tatuskám azonban nem engedett: Ha akarsz, te is elmehetsz. Hiszen te is ettél belőle. Nekem is fáj a derekam. Velünk nem babrálnak ki, három hétig mindenképpen kibírom. Valóban, nekünk aztán mindig csak olyan apró kihallgatásaink voltak. Sőt, a tatuskának még ilyenek sem. Rendszerint a gyerekek voltak a ludasok. Általában megdézsmálták valakinek a cseresznyéjét. Az egész fát. Ml mindig is nagyon sokan voltunk egy cseresznyefára. Máskor meg, hiszen a cseresznye csak május végén érik, így aztán még a cseresznyeérés előtt vagy utána is éjszaka elloptunk a péktől néhány bükkfahasábot, reggel meg beállítottunk hozzá, hogy eladjuk neki, illetve elcseréljük néhány meleg veknire. Nem akarok nagyon dicsekedni, de az a benyomásom, hogy nemigen vethetik a családom szemére, hogy nem lettünk volna életrevalók. Szóval egyszer csak a tatuska benn találta magát a dutyiban, mi meg hordtuk neki a buktát. A modorlak, azonban, bár Modor aligha panaszkodhat, hogy kevés a gazdag ember a faluban, nem voltak valami nagylelkűek, ami a dutyit illeti. A valódi csirkefogókat. VINCENT SIKULA MÁJUSI ELBESZÉLÉS sőt olykor a rendesebbjét is Havára vagy Lipótvárra küldték, és holmi apróságért, mondjuk egy pohárka babért vagy egy elveszett, esetleg elhallgatott, régen elfogyasztott malackáért csak a városházára ráncigálták a bűnöst. A mi tatuskánkat mindjárt mindenki megismerte. A zenészeket ugyanis mindenki ismert. Még a hivatalnokok is. Majdnem mindenki, aki meglátta, azt mondta: — Nini, itt van az, aki azt a fekete malacot nevelte, és csalt is egy kicsit. tk'z. én tatuskám meg rögtön megszó- Iáit: — Hát azt már nem! En még soha senkit sem csaptam be. Mondtam már, hogy csak foltos volt, és már rég meg is ettük, mert hiszen ml annyian vagyunk odahaza, hogy akár négy malackát is be tudnánk kebelezni. Feltéve, ha lenne négy malackánk. Hiába kérné tőlünk BeneS úr a kruponját. A városházán rácsok voltak, és valójában csak ketrecek — nálunk legalábbis ketreceknek hívták, a ketrecekben pedig afféle lant, a lanton meg néma acélhúrok, és mert a ml dutyink szegény volt, hát a lanton keresztül dugdosták be a dutyiba a buktákat. — No, fiúk — mondta a tatuskám —, dutyi, nem dutyi, nekem már lassan letelik. Csakhogy május elsején én mindig ott szoktam lenni a zenekarban. Menjetek Pe- Sek úrhoz, és mondjátok meg neki, hogyha nincs is pénzünk, hogy letegyük a kauciót, a kürtök szeretnek bennünket, és ki is tudjuk őket tisztességesen fényesíteni. Mondjátok meg PeSek úrnak, hogy legalább kifényesítjük a kürtöket, mondjátok meg, hogy a dobot is kifényesítjük. Mondjátok meg PeSek úrnak, ö biztos megérti, mondjátok meg neki, hogy tükröcskévé varázsoljuk azt a dobot. Es fényesítettük. Tatus- kánk épp május elseje előtt jött meg. A hangszerek már ragyogtak, hát nekilátott, hogy kitisztítsa a ruhákat is, mert én kaptam a vöröskereszttől egy kefét. Vagy talán az UNRA küldte volna? Az volt azonban a benyomásunk, rogy talán többen vagyunk odahaza, mint amennyi a ruha. A kefe jókora volt, és volt is vele mit csinálni. Május elsején a zenekar mögött meneteltünk. Előttünk a heligon és rajta: Lidi, Brno. Így mondták legalábbis akkor. Azt a Brnot csak a dob miatt írták oda, hogy a dob jobban zúgjon és recsegjen. A menet után a zenészek körbeálltak, és Polöis nagybácsi, aki szerette a pacikat, felemelte a kezét, mintha már az ekefordulóhoz érkezett volna, mert hiszen a határ az határ, azt mondta. V igyázzatok, fiúk, újra itt az induló. A pálcákat Polöis bátyó, a pálcákat már csak a fényképen őrzöm. Uram isten, hogy én mennyire irigyeltem őt akkor. A bátyám ismét a klarinétoknál állt, bámult a klarinétos ujjaira, s ahogy nyelte a nyálát, odafordult tatuskához, és azt mondta: — Tatuska, ő egészen másképp rakja. En villába tudom fogni. Nem akarok mindenkiről beszélni, de Loj- Zót biztos ismerték. Egyszer még az újságban is benne volt, kalácsot tartott a kezében. Fonott kalácsot. Mi odahaza csak kalácsnak hívtuk. A vállán lógott a heligon. Természetesen a fényképen. A háború után a Hurban-kaszárnyában függött az a fénykép, és ő leakasztotta. Majdnem bajba is került miatta... vagyis ez volt az első ballépése. De aztán valahogy mégiscsak kivágta magát. ^ — Hiszen az én voltam — mondta. — A kezemben egy fonott kalács, a vállamon meg egy kölcsönvett heligon. Nem volt senki, aki kölcsönadott volna egy klarinétot. Részt vettem a felkelésben, és reumát kaptam. Mint ahogy majdnem minden partizán. A klarinétosok ié. Meglehet, hogy köszvényt is. Köszvény vagy reuma, egyre megy, az nálunk csak afféle aprócska díszítőelem. Szeretem a kemencét és a forró öntecseket, és talán még mester is lehettem volna, hiszen megtanultam húzni a csöveket. En viszont borbély szerettem volna lenni, az ollók nekem amolyan csicsergő, csattogó pálcikák. Lehet, hogy valamikor úgy is hívtam az ollót, hogy csikk. A tűt tyűnek neveztem. A háború után, illetve csak jóval később, sokkal később, február után az iskolaszolga fogadott a gondjaiba. Ivánkán lakott, de Modorból származott, éS a fővárosban vállalt munkát. — Pedellus úr, a tatuska, imhoj küldött egy üveg bort, és arra kéri önt, hogy vegyen fel a konzervatóriumba. f iam, hát te vagy az? Hiszen már a vizsgáknak vége. Milyen jegyeid voltak? — Hat négyesem volt. — Csak hat négyesed? Ez jói Arról, hogy egy évvel ezelőtt javítóvizsgád volt matematikából, ne beszélj. Különben ne félj, a konzervatóriumban a tűt hosszú ékezettel írják. Ha a többes számát kérnék tőled, mondd el nekik, hogy akkor nektek tyűtök volt. Mondd meg, hogy egy üveg bort adtál a pedellusnak, s hogy a dugó kicsit bűzlött a petróleumtól. Azt is mondd meg, hogy egyetlenegy hangszeren sem tudsz játszani, de hogy tudod, mi az az induló, s hogy nálatok otthon a dobot tükröcské- nek hívták. Ha netalántán még így sem akarnának felvenni, akkor ismételd el ezt nekik még egyszer. Mondd meg nekik azt is, hogy tatuskád egy bizonyos időt a dutyiban töltött, hogy ott volt az a bizonyos vaslant, és a mögött a vaslant mögött ma zeneiskola van, s hogy valamikor régen ott a vashúrok között te buktákat adogattál he az apádnak. A tatuskád pedig azt mondta: „Fiam, egyet hagyj meg magadnak, nem kell az összesét nekem adnod." Ha nem hinnének neked, sírd el magadat, hiszen nem kell állandóan röhögnöd. Egyszóval bőgd el magadat, és kiáltsd el, hogy: Lidii Hiszen ott Dvofák, Kafka, Hlíza, Snóbl ülnek. Meg Zatloukal is. Ha rádió, akkor Rudo Novák. Oboa, Svédország. Slovák. Svédországban első hely. Szlovák oboa. Fiam, a filharmónlkusok zenekarában is mondd meg nekik azt, hogy Lidi. Rota — tárogató. Csak ne félj! Lidiét mindnyájan ismerik. Hlíza vett magához. Kiválasztott. A Nemzeti Színház harsontstája. De ő inkább a vadászyirtöt kedvelte. Valaha írt is egy művecskét vadászkürtre. A vadász imádsága. De nekem nem volt vadászkürtöm, és május elsején vasutas-egyenruhában meneteltem. A ruha egy kicsit nagy volt rám, a vasutasok meg is mosolyogtak. piúi Te ugye még pionír vagy? Porta- ^ mentő és legáto. Természetesen ez " mind szép. Valahol azonban állandóan szuszog vagy sípol a mozdony. Fiam, még szentestén is. Menet közben azonban a vadászkürtös nem hallja a kantilénát. Ezért egy kicsit keményebben kell fújnod: eszta, eszta, esztal Aztán ismét valahol a Hegyi parkban folytatódott az egész. Egy bizonyos Roman Skrepek nevezetű volt ott. Derék férfi. Karmesterpálca. Az egyik műt úgy hívták, hogy Moravanka. A vadászkürt: eszta, esztal Még mindig csak pionír voltam, de már az ifjúsági szervezet egyenruhájának az ingét viseltem. Bejártuk az egész országot. Május elsején Handlován voltunk. Egyszeriben úgy éreztem, hogy nekem is bányásznak kellett volna lennem. Ott volt ugyanis egy bizonyos Alojz Denkóci. Tőlünk, a. mi falunkból származott. Otthon nem is tudtam, hogy Alojznak hívják. Mi csak Ad- linnak szólítottuk. Adlin azt mondja: — Szépen játszottatok. Amikor megláttalak, egyszerre csak valamiféle sajnálatot éreztem. Nem is tudom,' miért. Valahol Du- bovában nem is tudtak semmit a bányáról. Szőlőnk is csak egy darabka volt, a bánya meg hívta az embereket. De én gyönge voltam, végül föl sem akartak venni. így lettem bányamérnök. Nagyon szépen játszottatok itt nekünk. Mi itt barnaszenet bányászunk, és nem tudom, hogy miért, de nagyon szeretnék küldeni az apádnak antracitot. — Majd megmondom neki. Köszönöm. Még Novákynk is van. — Nováky? Üdvözöld, vannak ott barátaim, mgp félj, nem felejtettem el: eszta, eszta, eszta. Az oboa egy kicsit mindig ” ^bűzlött a petróleumtól. Már annyi május elsejét végigjátszottam, és nemegyszer megannyi hibát is elkövettünk. Azt mondták, hogy jobban is játszhattunk volna. Csakhogy hogyan? A zenészeket nagyon bántották az elkövetett hibák. A legtöbbször saját magunk bíráltuk meg legszigorúbban magunkat, de ha valaki más szólt, nagyon nekiszomorodtunk. Ml ugyanis nagy kedvvel játszottunk. Es különösen május elsején. Néhányon közülünk fiatalok, mások meg idősebbek voltak. Az idős emberek is nagyon szeretik a május elsejét, szeretik a zenét is, eljárnak a zenekarral vagy csak utána, de azok mind a mi embereink, és lehet, hogy jobban szeretik a zenét, mint mi, és arra vágynak, hogy május elsején legalább a cintányér az övék leressen, bár épp az idősebb emberek azok, akiknek már remeg a kezük, és vágja is a kezüket a cintányér. A heligonistáknak viszont a derekuk fáj. De a májusi menetben mindig sok a gyerek is, a zászlók, ágacskák, szegfűk, portamento és elegáto, kantíléna és a mi eszta, eszta, esztánk is. Elvégre zenészek vagyunk, nem? Egész éven át. Halljátok, és bányászok, de nemcsak a bányászok, bocsássatok meg, hogy az elbeszélés rövidke, mondják, hogy a himnuszokat mindig szépen játsszuk. Es olyankor a bányászoknak, no meg a vasutasoknak, a munkásoknak, a hajósoknak és a pilótáknak, az egyszerű közkatonáknak, de az okos, igazságos és bátor generálisoknak, akiknek szintén szív dobog az uniformisuk alatt, de főleg Lidlonak, és a Lldlo- noknak, az összes nagyszerű Lldlonoknak az egész földgömbön, a himnuszok közepette egy kicsit bepárásodik a szeme. Üdvözletemet küldöm, barátaimi Egy ágacskát szerettem volna csupán küldeni, hát küldöm. Németh István fordítása
