Új Ifjúság, 1982. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1982-03-16 / 11. szám

“ Vetkőzz meztelenre, szív] és á- rul] kábítószert, dolgozz vagy henyél], szeress vagy gyűlölj, Christiania a szabadság földje. Itt mindent szabad i— mondja fennhangon termetes újdonsült Ismerősöm, aki mint küldetést vállalta kalauzolásomat. Azt mondja, bár van tisztességes neve is, de nyugodtan szólítsam öt csak X- nek, hiszen a név nem fontos, az semmit sem árul él az emberről.

Félve, már-már rettegve vágtam neki Koppenhágában Chrlstlánia barakknegyedének. Szörnyű híreket hallottam az egykori laktanyák mai lakóiról: kábítószeresek, bűnözök, klvén- hedt hippik, munkakerülők, a rendőrség Is fél közéjük bemenni. Néhány nappal korábban egy oslói újságban fölháborodott Cikket olvastam Chrts- tlanláröl: tavaly húszán haltak meg Itt, mert nem engedtek maguk közé orvost; Itt működik a kábítószer-kereskedelem egyik európai fellegvára; az Itt született gyermekek azt sem tudják, ki az anyjuk, apjuk, mert szüleik csupán a vadházasságot ismerik; hogy a gyerekek többsége kábl- töszerélvező, alkoholista. S végül a cikkíró azt kérdezi: miért engedi meg a város vezetősége, hogy ilyen negyed létezzék, miért nem lép közbe a rendőrség, vagy akár a katonaság ls?l

A cikkről mesélek X-nek Is.

— kágalom, hazugság az egész — mondja. — Állandóan velünk foglalkozik a sajtó, mintha nem Is tennének egyéb problémák Nyugat-Európá- ban, a kapitalista világban. Mintha mi lennénk a kapitalizmus rákfenéje. Ráadásul úgy írnak rólunk, hogy el sem jönnek közénk, hogy bennünket meg sem kérdeznek. Kitalálnak minden marhaságot, és ellenünk uszítják a közvéleményt.

Átlépjük a negyed bejáratát. A képzeletbeli kapu fölé nagy sárga betűkkel van kiírva: Christiania. Már a kapu előtt Is, de főleg a kapun túl, fiatal árusok kínálják portékáikat. Maguk készítette csecsebecséket, nyakláncokat, fülbevalókat és természetesen pipát minden mennyiségben. Ez Itt a legkelendőbb. A kábítószer-élvezéshez az alapanyag után a legszükségesebb kellék.

— Itt ne fényképezzl — mondja épp csak a foga között halkan. — A kábítószertől bódult ember kiszámíthatatlan, könnyen repülhet egy kés...

Hallgatok X.-re, s kicsit meggyorsítom lépteimet. Lehet, gondolom magamban, igaza van, jobb az elővigyázatosság, bár lépten-ayomon csak sétálgató, nézelődő turistákat látni, a- klk mint egy látványos attrakciót bámulják a tábor életét.

Jobbra fordulunk. Egy kisebb, hosz- szúkás házikó tűnik föl előttünk: az üzlet. A pult mögött egy hosszú hajú, szőke lány áll. Ezen a héten ő az elárusító.

— Hogyhogy ezen a héten? — kérdezem tőle értetlenkedve.

— Ügy, hogy erre a hétre én vállaltam Itt a munkát.

X. megmagyarázza:

— Mindenki ott és annyit dolgozik, amennyit és ahol akar. Hetente egyszer gyűlést tart a tábor lakossága, és megbeszéli a teendőket. Mindenki elmondja észrevételeit, hol és mennyit szeretne dolgozni, elmondja erröl-arról a véleményét... Ha valaki nem akar dolgozni, az Is rendben van. Ez Itt a szabadság földje, senkit sem kényszeríthetünk. Mindenki azt csinál, amit akar.

— Munkakerülők, tétlenül lézen- gők nincsenek?

— Vannak, egész szép számmal a- kadnak Ilyenek is. De a többségük dolgozik. Vannak persze kimondottan meditáló, gondolkodó típusok. Ml megértjük őket, és azt tanácsoljuk nekik: csak elmélkedjenek nyugodtan. Sokan Itt vészelik át a telet, és nyáron odébbállnak.

— Van a tábornak valamiféle ve- zelósége, főnöke?

X. mosolyog, túlságosan naivnak tűnik számára a kérdés:

— Nincs, minek Is lenne. Hiszen azzal, hogy valaki vezető lesz, máris nagyobb jogokat élvez.

— Itt tehát mindent szabad: ölni és ölelni egyaránt?

— Mindent, kivéve két dolgot: fegyvert tartani és érös kábítószert árulni. Ha észrevesszük, hogy valakinél fegyver van, előbb próbálunk vele beszélni, meggyőzni öt: dobja el. Ha nem megy, erőszakkal elvesz- szük tőle, és mindenki szeme láttára egy nagy kalapáccsal összetörjük.

— Mondd, te miért élsz itt? — kérdezem X töl.

— Miért? Négy évet jártam az e- gvetemen, két szemeszter hiányzott még a mérnöki diplomához. De nem bírtam tovább a képmutató, bürokratikus, sznob életet élő polgárt világot. Ahol mindig minden a pénz, a ház, az autó. az anyagiak körül forog. ahol ezelt az egyedüli értékmérők. Nem tudtam, és ma sem tudok egyelérteul magával a kizsákmányoló, kapitálist.I |■•'nd'•7e^■el, a tőke hatalmával. Fu|lónak, elviselheietlennek érd?tem S a halvanas vek végén a különféle hipptcsoportok közé kerülNéhány héttel ezelőtt riportot közöltünk a Nyu- gat-Európában és általában a nyugati világban egyre nagyobb méreteket öltő munkanélküliségről. Most a dán fővárosban, Koppenhágában levő legnagyobb európai kommuna életéről számolunk be olvasóinknak. A tőkés világ problémái egyre inkább veszélyhelyzetbe sodorják az ottani embereket, elsősorban a fiatalokat, akik kiúttalanságukban sokszor meglehetősen egyedi, öncélú életformát kénytelenek vállalni.

CHRISTIANIA

tem, s amikor 1970-ben a fiatalok elfoglalták ezeket a lebontásra ítélt kaszárnyákat, én Is Ide jöttem. Itt éreztem először, hogy önálló, szabad vagyok, hogy korlátok nélkül, őszintén nyíltan élhetek, hogy nem parancsolnak nekem, hogy nekem sem kell utasításokat osztogatnom, ami elkerülhetetlen lett volna, ha mondjuk bekerülök egy munkahelyre. Sajnos, az utóbbi Időben nagyon sok szó esik arról, hogy lebontják ezeket a kaszárnyákat, s helyükre lakótelepet építenek. De ml ezt nem akarjuk, a végsőkig kitartunk. Söl, sikerült már azt Is elérnünk. Igaz, pereskedés árán, hogy az esetleges szanálás után valami hasonló épületeket kapjunk. Mert örökre szeretnénk együtt maradni.

Miközben X. mesél, a velünk egy asztalnál ülők hasisport kevernek össze dohánnyal, és egy vékony szárú kis pipába tömik. A pipa körbejár.

— Mit gondolsz, a többség a tiédhez hasonló megfontolásból él Itt?

— Lehet, bár erről nem sokat beszélünk. Mindenkinek a magánügye, hogy miért jött Ide, miért megy el.

— Szerinted ez a kommunavllág az ideális társadalmi berendezkedés! forma?

— Hogy nem ideális, hogy nem a----------iH's

legjobb, az valószínű. Nem becsüljük túl eddigi eredményeinket. Annyi a- zonban bizonyos, hogy az önmagát megnyomorító, képmutató kapitalista társadalmi rendszernél sokkal jobb, emberibb. A többség épp azért él Itt: elegünk van az álszent kapitalizmusból, a javak igazságtalan elosztásából, az egyén szabadságának megcsonkításából. A tőkés termelési rendből, ahol korlátok állnak az ember előtt, és embertelen törvények Is vonatkoznak rá. Mt ennek épp az ellenkezőjét akarjuk itt létrehozni, egy más világot, egy szabad világot.

— De ti bármennyire el- és megvetitek is a civilizált külvilágot, mégis — ha csak részben Is — vele, belőle, általa éltek. A villanyáramot az általatok elítélt atomerőmű szolgáltatja, üzletetek árult a városi piacokon veszitek meg, bár van saját óvodátok, de gyerekeitek „kinti“ Iskolába járnak. A ruhát Is az üzletben veszitek, a kenyeret Is, és ti Is megszámoljátok a pénzt.

— Ma még nem vagyunk azon a fejlettségi szinten, hogy képesek lennénk tökéletesen elszakadni a külvilágtól, önállósulni. A ml kommunánk társadalmának az építése Csupán tizenkét éve folyik. Ez még nagyon kis idő. De eredményeink már így Is vannak. Most például egy napelemekre működő erőművet építünk: teljesen saját munka lesz. A helyi szakemberek végezték a tervezést, a kivitelezést. Nem vettünk át a külvilágtól semmiféle tapasztalatokat, eredményeket, mindent mi kísérleteztünk ki. És szépen sorjában minden téren szeretnénk elérni az önellátást. Ehhez persze Idő kell, sok-sok év és türelem. És még nagyon sokan rajtam kívül hiszünk abban, hogy sikerül, mert sikerülnie kell.

— Hányán éltek Itt?

— Átlagban ezerkétszázan. De nyáron ez a szám megkétszereződik — mondja, majd elindulunk egy sétára.

A tábor egyik félreeső zugában, fák között, három fiú épp betont kever. Kicsit odébb, az egyik „család“ két nő és egy férfi, ablakot üvegez barakkjuk bejárati ajtaja előtt. Tovább- menve betérünk egy műhelybe, ahol egy fiatal, magát „kapitalistának“ nevező férfi hegeszt. Azt mondja, ö itt él velük, köztük, de pénzért dolgozik, és nem Is olcsón. Egy másik épület a zuhanyozó és a szauna. Három dán koronáért bárki megfürröd- het. A fürdő ragyog a tisztaságtól. Szemközt betérünk egy nyitott ajtajú lakásba. A picinyke szobában minden hegyén-hátán áll. Az asztalon tál, benne tej. Két macska és két lány eszik belőle. Az egyik lány német, csak néhány hónapja van itt. Mondja, még átvészeli a telet, aztán Irány Spanyolország, ott megtanulja a nyelvet, és utána valahol Közép Amerikában, egy farmon szeretne letelepedni. A másik lány nem hajlandó velünk szóba állni. Tudomást sem vesz jelenlétünkről. Igaz jelenetet csaphatna, elküldhetne a fészkes fenébe, de mt akkor sem lennénk kötelesek távozni: itt minden mindenkié. Itt nincs magántulajdon. Bárki bemehet bármelyik házba, befekhet bármelyik ágyba.

A bűztől áradó szoba mennyezete deszkákkal van kirakva. Azon felül még van egy „szoba“. Ott épp egy apró termetű, bozontos angol alszik. Törzslakó. Lejön, bemutatkozik, kér egy cigit. Kérdezem tőle, mióta él itt, dolgozik-e valahol? Rázza a fejét: nem dolgozik és már 8—7, talán több éve Is Itt él, mondja.

— Ha nem dolgozol, miből élsz?

— Valami mindig akad — mondja.

Közeledik az este. Vége mindenütt

a munkának. A házak előtt, a közvetlen utcákon tábortüzek gyűlnek. Sokan üldögélnek körülöttük: pipázva, cigarettázva, kábítószert élvezve. Az egyik tűznél egy lány meztelenre vetkőzik, táncolni kezd. A kutyák még mindig körülöttünk csaholnak. A fiúk újabb fahasábokat dobnak a tűzre.

Elindulok ki a negyedből, vissza a civilizációba. Koppenhága zajos világa fogad. A kapun túl autók száguldanak el mellettem. A negyed közvetlen közelében levő Vor Frelsers-temp- lomból orgonamuzsika hallatszik, o- débb villogó neonfények cikáznak a szemem előtt Három utcával tovább, túl a Knippelsbro felvonóhídon, már a világváros szíve dobog: merőben más itt a világ. Aztán a Hojbro térre érve már újra otthonosan mozog az Idegen, és Christiania tűnik távolinak. Azok az emberek, akik úgy akarnak változtatni a világon, hogy kivonulnak belőle, és csak a maguk dolgával, önellátási gondjaikkal törődnek. Századunk nagy nalvjal, akik azt hiszik, hogy összetörik a maguk fegyverét, talán már nem Is fenyegeti 6- ket háború, atomveszély. Akik azt hiszik, ha nem vállalnak munkát, megrendül az igazságtalan tőkés elosztás, hogy szabadok lehetnek egy maguk alkotta, vállalta zárt világban.

Christiania. Lakói —- a kispolgári riogatással ellentétben — tiszták és nyílt szivüek. De aligha józanok — és nemcsak a körbejáró pipák miatt.

Fotó: a stérzó