Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-08 / 49. szám

10 HHil

JAROSLAV HA^EKt

HARMADIKOS GIMNAZISTÁK LAZADASA

A harmadikos Zahrádka és Roztoöil arra a nemes cselekedetre szánták el magukat, hogy a másvilágra küldik osztályfőnöküket, Huber tanár urat. Régóta forrt már bennük az epe, s a görög nyelvből kapott elégtelen kalkulusok, amikkel a sors sújtotta őket, egyre inkább elmélyítették a köztük és osztályfőnökük közt tátongó szakadékot. És mint a nagy történelmi fordulatok esetében, most is elegendő volt egy parányi szikra, hogy mindent lángra lobbantson.

Ez a szikra pedig Cornelius Nepos néhány sora volt, amelyben a római történetíró leírja, hogyan szabadította meg Szolón az athénieket a zsarnok Kleóntól.

A lázadás tüzét még magasabbra szította Huber tanár úr azzal, hogy ugyanazon a napon egymás után kihívta felelni Zahrád- kát és Rozto&ilt.

Mindketten úgy Indultak a dobogó felé, mintha vérpadra mennének, hónuk alatt a görög gyakorlókönyv, és Huber tanár úr úgy nézett rájuk, ahogy a tigriskígyó követi szemével áldozatát, amikor a ketrecébe vetett kismalacot hipnotizálja.

— Hát akkor olvasson, Zahrádka. Kezdje az utolsó gyakorlat negyedik mondatával — szólalt meg fagyos hangon Huber tanár úr, s Zahrádka megsemmisülve olvasni kezdett:

— Egy az Igazság. Apámnak két szeme van, anyámnak meg a húgomnak együtt négy. Felneveltem egy kutyát, mely szaladgál és alszik.

— Elég, Zahrádka, most forditsonl

Zahrádka igyekezett elodázni a kivégzést.

Folyvást az orrát törölgette, aztán kétség- beesetten felkiáltott:

— Tanár úr, kérem — s csöndes hangon újra elolvasta a feladat első mondatát: — Egy az Igazság — és elsírta magát. Könnyeivel küszködve hüppögte: — Nem is tudom, kérem, hogyan felejthettem el, mit jelent az igazság görögül.

A tanár csak legyintett, és a dobogón az átélt Izgalmaktól még dermedten álló Zahrádka látta, hogyan nyálazza meg ceruzáját Huber tanár úr, és hogyan írja be noteszába az elégtelent.

Aztán a kétségbeesetten komor Roztoöil következett. Roztoöil nem sírt. A tanárra függesztette gyűlölettől sötét tekintetét, és így szólt:

— Tanár úr, kérem, én nem készültem.

Roztoöilnak is végig kellett néznie a ceruzanyátázást, meg azt is, hogyan kerül a neve mellé az elégtelen, aztán Huber tanár úr hangját hallotta.

— Legjobb lesz, ha valami praktikus foglalkozást választ magának. Például suszterinasnak megy, és egyidejűleg megkéri a kedves papáját, hogy jól nadrágolja el, édesanyját pedig arra kéri, szóljon a papának, nehogy megkönyörüljön magán, bármennyire Óbégat is, és folytassa a példás büntetést. Különben a maga érdekében jómagam ts beszélek az édesapjával. Addig kell hajlítani a fát, míg fiatal, s maga, ha férfivá serdül, majd hálás szívvel csókolja meg édesapja egykori büntető kezét. Hanyag, nemtörődöm ember maga, Roztoöil, s ugyanez vonatkozik Zahrádkára is. öt Káin bélyegeként egész életében végigkíséri majd az emlék, hogy nem tudja még ma sem, hogy az igazság görögül aletheia. Itt nem segít a sírás, itt, fiúk, a nádpálcának kell beszélnie, irgalom és könyörület nélkül, a maguk és az egész ügy iránti szeretettől vezérelve a klasszikus nyelvek szorgalmas tanulmányozása fontosságának megértésével, s mielőtt este álomra hajtják fejüket, mindketten így kiáltsanak fel, Byront idézve: faj neked, Alhambra!

Roztoöil ádáz tekintettel nézett körül, Zahrádka pedig keservesen zokogott a pad- ban, míg a mögötte ülő osztálytársa lassan, de biztosan mélyesztett egy jókora gombostűt zokogástól rázkódó testébe.

Huber tanár úr, a kegyetlen zsarnok, van olyan arcátlan, hogy kapcsolatot tart fenn az ő tizenhat éves nővérével, Ruienával. Sőt még vacsorára is eljárogat hozzájuk. Nyugodtan eszi a vacsorát, s az ö jelenlétében beszél az előmeneteléről:

— Karel igazán hanyag fiú. Tegnap is például, míg én a rendhagyó igékről beszélek, ő legyeket fogdos. El kell nadrágai- ni, Zahrádka uram, hogy jobban felkészüljön az életre. — Közben úgy eszik, mintha fizetnék érte, és így folytatja: — Azt hiszi, kérem, hogy ki tudja mondani a paideuo, nevelek prefektumát? Pepaideuka helyett azt mondja, pebaiteuka, vagy azt dünnyögl, hogy bebaideuka, végül elsírja magát. És még jobban kezd zokogni, ha megkérdezem tőle, mi az görögül, hogy én sírok. Nem tudja. Kénytelen vagyok elégtelent adni neki. Még hangosabban kezd sírni. Így szólok hozzá: Mondja meg nekem, fiam, hogy mondják görögül, ne sírjon. Ekkor a szó szoros értelmében elkezd bömbölni, s nekem nem marad más hátra, beírok neki még egy elégtelent, mert nem ismeri a felszólító módot. Lassan, de biztosan megérik a consilium abeundira, arra, hogy így szóljanak hozzá: „Kedves fiam, a legjobban tenné, ha örök időkre eltűnne az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi gimnáziumából.“ Ha a kameruni emberevőknek lenne gimnáziumuk, s a fiúk ott tanulna, már régen megették volna az emberevők. Komolyan kérem Zahrádka uramat, jól nadrágolja el Karéit.

Zahrádkának minden másnap ezt kellett hallgatnia, s kedvesen nézni a tanár, úrra.

mert az vacsora közben elég gyakran így szólt hozzá:

— Kedvesebben nézzem rám, fiam, mert a szem a lélek tükre.

Megtörtént már az is, hogy az apja levéllel küldte Zahrádkát a tanár úrhoz, a- melyben közös kirándulásra invitálták a tanár urat. Elment, és átadta a levelet. A tanár elfogadta a meghívást, s ebből az alkalomból felszólította a szerencsétlen Zahrádkát, hogy fordítsa le neki a következő mondatot: Volt anyám, aki lassan járt, s ugyanezt jövő időben is: Lesz anyám, aki lassan fog járni. Az eredményre nem kellett sokáig várni. Huber tanár úr egészen röviden vett búcsút Zahrádkától:

— Mondja meg, hogy biztosan elmegyek, magának pedig újabb elégtelenje van a noteszomban.

És mindennek tetejébe még a szerelmi postás is 6 volt. Hordozta a leveleket egyiktől a másikhoz. Egyszer a nővére azzal az üzenettel küldte a tanár úrhoz, hogy nem tud elmenni a városligetbe. Csak úgy zihált, amikor hazaért.

— No, mit mondott? — kérdezte a nővére.

— Megkérdezte, hogy mondják görögül, hogy nyolcszázhuszonkllenc.

■<— És te?

— Elfutottam.

Hát nem volt meg rá minden oka, hogy sírjon a padjában, amikor látta ezt az irgalmat nem ismerő Brutust, aki a családi kapcsolatokat semmibe véve lépten-nyomon üldözi?!

Egész másképp viselkedett Roztoöil, a tizennégy éves kamasz, aki Karlába, Zahrádka tizenkét éves húgába volt szerelmes. A kislány mélységes tisztelettel bámulta Roz- toöilt, aki valahányszor elment Karelhoz, mindig arról beszélt, hogy Perzsiában is járt már. Ounéticei volt, s végén már maga is elhitte mindazt, amiről Kariának beszélt. Elhitte, hogy bimbasiként elmetszette a kardok torkát.

Annyi dac volt a tekintetében, amikor erről beszélt, hogy a kislány minden szavát elhitte. Valahányszor a kardokról beszélt, oly vadul nézett körül, hogy rettegni kellett tőle. Egyszer egy öreg konyhakést hozott magával, és mintegy mellékesen elmondta Kariának, hogy ez a kés mentette meg a fellázadt keresztények bosszújától. Keresztényeket mondott, máskor meg kardokat, végül is a kislánynak adta a kést emlékül, s a maróklatára ráírta tintával: Roztoöil bég, a perzsa bimbast, 111/A.

Ma pedig elkeseredetten megy vissza a padjába, ma, ezen az emlékezetes napon, amikor a történelmi fordulatnak be kell következnie.

öt, a perzsa bimbasit, aki a,kurd összeesküvőktől sem félt, őt fogja az apja a tanár úr nyomására elnadrágolni? Szikrázott a szeme, még jobban elkomorodott, és ezt suttogta a mellette ülő Zahrádkának:

— Ne bőgj! Eltesszük láb alól az osztályfőnök urat.

Amint látjuk, meghagyta még a tanár úr egész titulusát.

A javaslat igen csábító volt. Zahrádka könnyes szemmel fölnézett, és abbahagyta a sírásti

Roztoöil elszánt tekintettel nyújtott át neki egy darab papírt, amelyre ceruzával két keresztbe tett kardot rajzolt, s halk, de határo'zott hangon suttogta:

>— hd álál

Zahrádka valahogy felvidulva készségesen írta a két kard alá a nevét, aztán a pedellus csengetett, az egész osztály felállt és imádkozott, mintegy hálát adva a- zért, hogy a pedellus kiszabadította őket a tanár karmai közüli

Roztoöil és Zahrádka együtt indultaki

'Kint a gimnázium épülete előtt Roztoöil erélyes hangon mondta Zahrádkánakt

Most pedig el kell válnunk. Megkerülöm a várost, és elmegyek hozzátok. A kertbe megyünk, ott tartjuk az első megbeszélést. Nem tudsz valami barlangot a közelben?

— Nem, barlangról nem tudok.

— Buta dolog, nagyon buta dolog.

Roztoöil hazasietett, az anyja sálját a

mellénye alá dugta, és rohant Zahrádkáék- hoz. A kertben előhúzta a sálat, és szörnyű szigorú hangon így szólt:

— Ez a kardok vezérének öve, akit megöltem. Tedd a fejedre, és mondd utánam az esküt: Ha áruló leszek, velem is történjék az, ami az öv tulajdonosával történt. Amen, gyaur!

Zahrádka egész idő alatt remegett, mint a nyárfalevél, és a szeme is könnybe lábadt. Nem akart azonban sírni a bátor Roztoöil előtt, ezért befutott a házba, azzal az ürüggyel, hogy zsíros kenyérért megy.

Roztoöil ezalatt szemtelenül körbejáratta a szemét, és Karlát kereste a lugasbani

Meg is találta, és minden további beveza* tés nélkül így szólt hozzá:

— El kell magától búcsúznom. Lehetséges, hogy Karellal együtt hamarosan felakasztanák bennünket, de előbb az osztályfőnökünket, Huber tanár urat eltesszük ': láb alól. Ha egy mukkkanással is elárul bennünket — csapott öklével az asztalra —, akkor maga is hasonló sorsra jut. Azonban ha támogatni fog minket, gazdag jutalomban részesül, mert Anglia mellettünk áll.

Roztoöil aztán Zahrádka után futott, és fölmentek a padlásra. Ott tanácskoztak, és minden mondat után felkiáltottak:

— Ámen, gyaur!

Később bementek a lakásba, s a szobában, ahol egyedül csak Karla tartózkodott, sokáig pusmogtak a kályha mellett. Amikor Karla meghallotta suttogásukat,- kiment' a folyosóra, és sírva fakadt. Aztán kutatni kezdett az éléskamrában, visszatért a szobába, s mindkettőjüknek adott egy marék mazsolát. Hiszen a lugasban arra kérte Roztoöil, hogy támogassa őket.

Estefelé már Zahrádka tekintete is olyan durva, kemény és vad volt, mint Roztoöilé.

Milyen férfiasak, mennyit sugdolóznak, gondolta Karla, és megint csak sírva fakadt.

Este, amikor lámpát gyújtottak, Roztoöil így szólt Zahrádkához:

— Valahogy ma nem akaródzik hazamennem. Ha itt elhatnék, néhány dolgot még szívesen átismételnék Karellal.

Zahrádkáné csak bólintott, aztán vacsoráztak. Roztoöil is kapott virslit, szemben ült Karlával, s valahányszor a kislányra nézett, elborult a tekintete, s ráncolta a homlokát. De ha észrevette, hogy a kislány ts nézi őt, úgy felfújta magát, mint a hegyes galamb.

Nyolc óra tájban kopogtak az ajtón, és belépett Roztoöilné. Amikor meglátta a fiát, fülűn fogta, és így szólt: .

— Itt vagy, jómadári Megszöktél, mert tudtad, hogy a tanár úr beszélni fog az apáddal. Várj csak, mit kapsz te otthont

Roztoöil kemény, mindenre elszánt tekintettel fölállt, és anyja után indult. Elhaladva Karla mellett a fogát csikorgatta, vadul a kislány szemébe nézett, és ezt mormogta:

■— Amen, gyaurt

Otthon minden huzavona nélkül végrehajtották rajta az osztályfőnöki látogatás eredményeként kiszabott atyai ítéletet.

Körülbelül ezzel egyidöben Zahrádka is megkapta a magáét, mert röviddel Roztoöilné távozása után megérkezett hozzájuk Huber tanár úr.

Másnap az iskolában sötét és vészjósló hangon így szólt Roztoöil Zahrádkához:

Az iskolaév végéig haladékot adunk neki arra, hogy megjavuljon. Amen, gyaur!

Nemrég találkoztam Huber tanár úrral. Viruló egészségnek örvendett.

Ügy látszik, megjavult,

D. SZABÖ Ágnes fordítása

felírsz KRIVIN:

Kalandozás a tárgyak birodalmában

(Feliksz Krivin Ungváron él és dolgozik. Versei, elbeszélései több folyóiratban is megjelentek. Minden kis története a iét titkait kutatja, gondolkodásra készteti az olvasót.)

A ház még javában aludt, csak az óra ketyegett a falon. Engem valahogy elkerült az álom, fekve hallgattam az éj apró zörejeit, és találgattam, mesz- sze-e még a reggel.

— Tik-tak, tlk-tak — járt halkan az óra.

Hangját kimerültnek, boldogtalannak véltem. Amint jobban odafigyeltem, feltűnt, hogy az óra egyáltalán nem azt ketyegi: tik-tak.

— Oh-ah, oh-ah, oh-ah — ezt hallottam most tisztán, érthetően.

Egyszer csak az Óra megszólalt:

Oh, de kegyetlen ez az életi ■— panaszkodott. — Éjjel-nappal nincs nyugtom, rohanok, sietek, kapkodok, és még ezt az átkozott súlyt is rám akasztották. 'De minek? Nélküle, ugyebár, túl köny- nyü volnál.

Eleinte, azt hittem, hogy az Óra csak magában beszél, de hamaro'san kiderült, hogy van beszélgetőtársa ts: az alatta levő Polc nyikorogni kezdett.

Nyugodj meg, én mindjárt rriegsza- badítalak a nehezéktől ^ mondta az Órának.

„Hogyan szabadíthatná meg? — kérdeztem magamtól. — Hát perszel Az este elfelejtettem felhúzni az órát, így a nehezék lassan a Polcig ér, s akkor az Óra megszabadul terhétől.“

Bizonyára így is történt, mert hangfa nemsokára elhalkult. Én viszont valami teljesen váratlan dolgot hallottam: —I Oh, jaj, meghalok, óh, a szívem... megáll... segítség.. .1 Felugrottam, gyorsan felhúztam az Órát, s ő újra kezdte megszokott énekét: „Tlk-tak, tiki-ták".

Aztán visszafeküdtem, és elgondolkodtam: milyen furcsa ez az Óra... szabadulni akart a terhétől. Az emberek is olyanok, mint az Óra. Arról álmodoznak, hogy talán majd egyszer megszabadulhatnak attól, ami szerintük fölöslegesen megnehezíti az életet.

Azóta éjszakánként hallgatkózom, figyelem a tárgyak életét. Megtudtam például, hogy a Párna elégedetlen pu- hány jellemével, s hogy az Elnyűtt Cipőt senki sem kedveli amiatt, hogy örökké fenn hordja az orrát; bezzeg a Szög •—I mindig jó, 6 a mi védencünk.

És én kedvet kaptam írni ezekről a 'dolgokról. Ügy érzem, az embereknek nem árt megtudni egyet-mást az őket körülvevő tárgyak magánéletéről.

©roszból forältotta: Czlliula Ildiké