Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-01 / 48. szám

növényzet derűs zöldje hirtelen sötétségbe borult. A nehéz jellegekből törtek elő, s a váratlan szélrehamok alatt hajladozott a ják koronája; lombjuk, águk süvítve jelsikoltott.

A három nő némán jutott. A meredek hegyoldalban lassítottak, mély lélegzetet vettek, kljújták magukat. Azután, hogy megkönnyítsék a kapaszkodást, előrehajolva, jűkbe-jákba jogódzkodva haladtak tovább. Meg sem álltak, csak jönt a hegyilegelőni

Megdördült az ég.

— Most, Zsuzsikám, ezen a napon töltöd be a tizenharmadik életévg,det — mondta az anya lányának, s egy karaj kenyeret nyújtott át neki. — Épp ilyenkor, estejelé születtél.

— Akkor is zengett? — kérdezte Zsuzsanna a kenyeret rágicsálva. Kérdésére a harmadik nő válaszolt:

— Nem, akkor szép idő voltl — mondta az anyja nővére, a nénikéje:

— Maga is emlékszik rá? — kérdezte a lány.

— Mellettem tartózkodott — mondta az édesanyja. — Egész nap mellettem ült, mindaddig, míg először el nem sírtad magad ... A nap lemenőben volt, a tehenek visszatérőben a legelőről. A tyúkok kezdtek behúzódni óljukba ...

Zsuzsanna némán jogyasztja a kenyeret, lopva mosolyog, s hosszú, jekete hajjonatát simogatja. Valahová a távolba néz, a ják jölé, a jelhők alá, oda, ahol a látóhatárt sejti. Mozdulatlan, mintha az arcán tükröződő boldogsággal együtt elalélna. Egy percre a rágicsálást is abbahagyta, csak a kebr le hullámzik. Csendesen így marad, e pillanatnyi révületben, eltelve őseredetéhez jü- ződö emlékekkel.

— Mozdulj, lányom! — böki meg az anyja, de szavai szeretetteljesen hangzanak. —i Sietnünk kell, a lovasok hamarosan a sarkunkban lehetnek.

Zsuzsanna összerezzen, s hirtelen kilép. Megragadja kicsiny batyuját, átveti a vállán. Lábában szúrós jájdalmat érez. Izomláza még erősebb, mint a pihenő előtt volt: De azért szaporán lépked, s lassan, jokoza- tosan csökken az előtte haladó két asz- szony előnye. Összeszorítja- jogát, nehogy akár véletlenül is utánuk kiáltson: várjanak megi Nem, nem szabad így jelkiáltania! Legokosabb lesz, ha hallgat a jélelemre, és súgva, önmagának sem ejti ki e szavakat, még halkan sem, csendesen sem ... Ki kell, igen, ki kell bírnia, lépnie kell, szaladnia muszáj, mert most ez a legjontosabb.

akhamar gurulva ereszkednek le a ■hölgybe. Könnyebben haladnak, lábuk alatt már út kígyózik. A völ- gyecske magától kiszélesedik. A ják mindkét oldalon ritkulnak. Egyre több a sűrű boróka, később mogyoró és másjéle bokor.

Még tart a nappal, de valahonnan a hátuk mögött már lopakodik az éjszaka, sejteni az árnyékokban, érezni a fényben, a levegőben. A dörgés rég elmúlt. A szél szétzavarta a jellegeket, s helyenként már előbukkan egy darab kék ég.

Az anya jeljigyel.

Megáll, hátrajordul, és csendben hallga- tódzik. Azután lassan térdre ereszkedik, s jülét a jöldhöz szorítja. Fölegyenesedik, s rámosolyog lányára, nővérére. Mindketten lesik mozdulatát.

— Csend van — mondja végül az anya, s arcán ebben a pillanatban nincs, legalábbis úgy látszik, nincs aggodalom. — Kár, hogy nem esett! — jolytatja szomorkásán. — Az eső visszatarthatta, megtéveszthette volna a lovasokat. Lehet, hogy a nyomainkat is eltüntette volna — sóhajt jel végezetül. Majd kezével előre mutat, abba az irányba, amerre nemsokára elindulnak.

Zsuzsanna jejében, mely tele van aggodalommal, jelsír a jélelem, jelkiált, de jög- tön eltörik, megreked. A lány megrázza a a jejét, mintha szabadulni akarna a zűrzavaros, múltbéli jenyegetö jelenetektől, de rögvest összeszedi magát. Mintha nem merne jélni. Mintha a valódi jélelem egyenlő volna a megadással. Csüggedten kilép, batyuját egyik válláról a másikra helyezi, közben érzi, hogy a vékony kötél a húsába vágódik. Ezt is csak a váltásnál tudatosítja ...

Zsuzsanna néha összerezzen. Talán azért, mert sokszor ok nélkül azt képzeli, hogy a bokrokban valami mozdult. Persze hogy mozdult valami, próbálja meggyőzni önmagát, hát persze hogy megmozdult. Az a valami most csak arra vár, hogy közelebb jöjjek, azután kitátja pojáját, rám ugrik és jöljal! Máskor meg úgy tetszik neki, hogy a ják mögött rejtőzik valaki. Az a valaki roppant magas, kövér, tagbaszakadt, kezében bunkósbotot szorongat, hogy lesújtson vele! Bfff, remeg a jélelemtől, inkább a szemét is lehunyja, s vakon megy előre. Be hát így botladozni kezd, kishíján leesik, és lehorzsolja kezét az útszéli köveken. Ha nem volna a közelében az anyja és a nénikéje, lehet, hogy eszét vesztené ...

Az égboltról, habár a jellegek elvonultak, lassan mégiscsak besötétedik. Még egyet- -kettöt lépnek, s itt az éjszaka. Zsuzsanna már örül az eljövendő sötétségnek. Legalább minden összejolyik a leple alatt. Igen, a sötétség mindent eltakar, a holdon és a csillagokon kívül. A legjeketébb sötétség egyben a legbiztonságosabb. Ló és lovasa egy lépésnyire elhaladhat melletted anélkül, hogy észrevenné. Üresen koppan a vérebek álla is, ha körülrakod magad jenyőágakkal, vagy bekúszol a sűrű, karcsú jenyők közé.

Szinte egyik percről a másikra jelvidítják, megörvendeztetik Zsuzsannát az éjszakával joglalkozó gondolatok. Előre bámul, s látja, milyen járadtan imbolyog előtte a két, nagy darab asszony, milyen lassan, de azért mégis milyen megjontoltan szedik lábukat az egyenetlen, bizonytalan talajon:

El tudja képzelni erős combjukat, melyek viszik, cipelik a két súlyos testet, a két súlyos batyut. Jól el tudja képzelni azokat a combokat, játszadozó izmaikat, jény- lő ereiket. Az édesanyja nagyon erős asz- szony. A lány csak ebben a pillanatban tudatosítja a megállapítás értelmét. - Az emlékezetében, mint egy tiszta kút tükröződő jelszínén, megjelenik, megelevenedik egy régi-régi napon történt jelenet, kép; látja szétvetett lábbal álló anyját, s a jeléje rohanó jiatal bikát; látja anyja két erős kezét, amint akkor megragadja vele a bika sima szarvát és csavarint egyet a jején. A bika váratlanul a jöldön vergődik, mint kosárban a csíkhal. Látja mosolygó édesanyját, látja a megszelídített bikát...

— Füsti — szólal meg elöl suttogva a nénikéje.

nők megállnpk. Orrukkal szimatolnak, egyenként veszik a lélegzetet. Azután egymásra néznek. Egy és ugyanazt állapították meg.

— Falu van előttünk! — mondja csendesen az anyja. — Megkerüljük?

— Nem, ne, hiszen ott emberekre akadhatunk! — szálad ki Zsuzasnna száján, de rögtön elhallgat. Kezét ajka elé kapja, mintha jéltett titkát árulta volna el.

— Igazad van, lányom — mondja az anyja. — Emberek lakják, csakhogy mi nem tudjuk, mijélék... S azt sem tudjuk, mit tesznek velünk, ha a szemük elé kerülünk...

— Ugyan mit tennének! — mondja a nénikéje, és Zsuzsanna hálásan ránéz. — Ezen a vidéken még semmit sem tudnák azokról a gazemberekről.

— Ez nem biztosi — sóhajt jel az anyja. — De ha annyira akarjátok... Gyerünk.. -. Meglátjuk... Az is lehet, hogy be kell majd bizonyítanotok, milyen gyorsan tudtok jutni...

Az asszonyok el -nem nevetik, el nem nyögik magukat. Rövid, szótlan tétovázás után elindulnak a jalu jelé. De járásuk megváltozott. Lépéseik rövidebbek lettek, hátuk, meggörnyedt testük mintha a jöldhöz tapadna. Lélegzetük a jogaik közé szorul. _ Egyszer csak a hegyoldalban, az úttól Em jobbra jöltünnek előttük a kuny- C hók: néhány apró, az agyagban jeke- téllő jaházikó. Közöttük, középen egy nagyobb, háromszor akkora jaház, mint a többi. Lépkednek a jatákolmányok, a döngölt agyag, a küszöbök, ajtók, ablakok jelé. Némán, szinte önkívületien lapokodnak, mintha be akarnák magukat hízelegni az embert lakhelyeknek.

Óvatosan megállnák az első kunyhónál, s összenéznek. Mindhármukat meglepi ez a csend. Sehol egy hang. Sehol egy kutyaugatás. Egyetlen ablakban sem villan jOl a tűz fénye. Csak odább, a nagy tűzhelyen ham- vadozlk egy emberláb vastagságú szálja. Füstje a magasba emelkedik, s elvész a közeli domboldal füvében.

Az anyja nekibátorodik, s bemegy az első kunyhóba. Hamarosan megjelenik, egészen megrémülve.

S már lépkednek is a következő kunyhóhoz, majd megint a következőhöz ... Sehol egy fia lélek a háztetők alól kiröppenő verebeken kívül:

— Maradunk? — kérdi az anya lányától.

— Nem, ne-.:: Nem ákaroml — dadogja keservesen. — Senki sincs itt, mindenki elmenekült-.-.-. Félek, félek itt maradni.-.-. Jobban félek, mint az erdőben!

Egy darabig még ácsorognak, csak azután indulnák tovább. Alig nyelték le az utolsó falat kenyeret, tulajdonképpen még le sem ültek, meg sem pihentek, s máris búcsúzni készülnek a házikóktól. Megcsapja őket az ablaknyílásokból áradó szomorú, huzatos légáramlat. Az üres házak vészjóslóan merednek rájuk.

Még egyszer megállnak, s úgy búcsúznák, mintha örökre ki akarnák törölni emlékezetükből ezt a látványt.

Amikor a legnagyobb kunyhót is elhagyják, majd a rossznyavalya jön rájuk.

— Hová, hová? Hová, hová nélkülem? — kiáltja valaki utánuk sipító hangon.

• • sszerezzennek, megállnak, Zsuzsanna

O

jeljajdul, s anyjához bújik. Nézegetnek a váratlan hang irányába, de nem tudják felfedezni gazdáját.

— Kísértet! — sikolt fel Zsuzsanna.

— Hallgass, te buta! — torkolja le a nénikéje.

Lépések zaja közeledik. Tulajdonképpen nem is hasonlítható lépések zajához e nesz, inkább hetvenkedő suhogáshoz. Valaki megjelenik az ajtóban. Egy örregasszony. Öltözéke ünnepélyes és tiszta. De a teste már vén, fonnyadt és lassú mozgású.

— Jó estét, anyóka! — köszön rá az anya.

— Jó estét, szép jó estét neked is, édes lányom! — jeleli reszkető hangon a vényasszony. — Hová indultatok? No csak? — faggatja őket.

— A tatárok elől menekülünk — panaszkodik az anya.

— Mindnyájunkat ki akarnak irtani — dadogja Zsuzsanna.

—- Tudom, hogyne tudnám ...

■— Itt is jártak? — kérdi a lány.

— Nem, idáig még nem jutottak el — mondja az öregasszony.

— S az emberek? Hol vannak? — érdeklődik az anya.

— Megijedtek, elmenekültek ... Kora reggel megpillantották néhány tatár lovast a harmadik völgyben innen ... Szedték a cók- mókjukat, és mejutamodtak. ■..

— S maga? — szaladt ki Zsuzsanna szá- ján. )

— Látod, kislányom, engem itt hagyták egyes-egyedül, mint harmatcseppet a fűszálon — sírja el bánatát az öregasszonu, és jelsóhajt.

három ácsorgó nő nem tudta, mit mondjon. Tanácstalanul néznek hol egymásra, hol az öregasszonyra.

— Itt maradtok éjszakára? — teszi jel a kérdést az öregasszony. — Nem tanácsos ma már tovább indulni. A holdat eltakarják a felhők, áthatolhatatlanul sötét éjszaka ígérkezik, s meglátjátok, elered az eső .. -.

Tétováznák. Végül az anyja ledobja hátáról a batyuját, nővére és lánya követik.

— Gyertek, gyertek! — tessékeli őket az öregasszony. — Odabent barátságosabb.

Bemennek és. letelepednek a szobában. Az anyóka aludttejjel itatja őket, sőt, néhány tojás is előkerül. Esznek, Isznak, majd elnyújtóznak a fekvőhelyeken.

— Hát jelétek mi a helyzet? — érdeklődik az öregasszony.

— Hemzsag a tatár, mint a hangya — válaszolja az anya. — Gyilkolják az embereket. A férfiakat pusztítják, a nőket meg megbecstelenítik, a disznók. Az emberek szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Mi is át akarunk kelni a Vágón. Mondják, ott biztonságosabb.

Alig múlik el egy órácska, s már, zuhog.

Omlik, mintha dézsából öntenék. A víz lezúdul a tetőkről, legázolja a füveket. A nők elhallgatnák. Lassan elnyomja őket az álom. Csak az öregasszony nyögdécsel a sarokban.

Reggel korán ébrednek. Az eső elállt, de az ég borús. Felkötik batyujukat, s már éppen menni készülnek, amikor látják, hogy az öregasszony könnyezik.

— Nem vinnétek magatokkal? ^ kérdi az anyóka.

ély hallgatásba burkolóznak, és jar- kasszemet néznek a beesett szempárral.

— Vigyetek magatokkal! — könyörög az öregasszony. — Mindenemet nektek adom, aranyamat, ezüstömet, mindenemet, kedveseim. Vigyetek magatokkal...!

S már tipeg is a sarokba, elmozdít két padlódeszkát, s a mélyedésből arany és ezüstláncokat, brosstűket, csatokat és más ékszereket kotor elő. A nők kővé dermedve figyelik. ^

— Tessék, a tiétek, mind a tiétek, csak vigyetek magatokkal — rimánkodlk szüntelenül.

— Jól van, anyókái — szólal meg végül az anya. — Magunkkal viszünk.

A nővérére pillant, majd Zsuzsannára, s látja, hogy mindketten beleegyezően bólintottak.

— De azért emezeket is kár lenne itthagy- nil — állapítja meg. Szeme Zsuzsannára villan és elmosolyodik. — Nocsak, Zsuzsikám — parancsolja kedveskedve —, nocsak vetkőzz le, s akasztgasd magadra a láncokat! Bármi történik, téged úgysem kutatnak át...

Zsuzsanna szót fogad. Néhány pillanat múlva már teljesen mezítelen, s az asszonyok sűrűn teleaggatják testét az arany- és ezüstláncokkal. Amikor újból felöltözik, valamivel kövérebb és sápadtabb.

Micsoda súly! — sóhajt jel-.

— Kibírodl — biztatja az anyja. — A batyudat majd én viszem.

— Mennyire van ide a Vág? — kérdi a nővére.

— Egy órányira — mondja az öregasz- szony.

— Akkor szedelőzködjünkl — adja ki a parancsot az anya.

A nők hamarosan útra készek.' Gyors iramban elindulnak, dé az öreganyó és Zsuzsanna nemsokára kifulladnak, és lassítani kénytelenek. Leghátul, egymásba kapaszkodva vánszorognak. Egyiküket az évek, másikukat az ékszerek húzzák lejeié.

— Szedjétek össze magatokat! Ki kell bírnotok! — kiált hátra az anya.

— Nem tudok ilyen gyorsan — nyögi az öregasszony.

— Én sem! — vallja be Zsuzsanna. Nehezen vánszorognak a fülledt melegben. Ruhájuk átnedvesedik a .verítéktől, mintha szemerkélő eső áztatná. De nem szűnnek meg szedni a lábukat, nem szűnnek meg előrehaladni a víz, a folyó, a Vág jelé, mert hátuk mögött sejtik a gonoszt.

Végre eléjük tárul a folyó. A széles, megáradt folyó. A part mellett, a víz szélén a hullámokba vetik magukat. A felfrissülés elhúzódik.

— Hol kelünk át? — tér magához elsőnek az anya. A szavak gyorsan, ijedten hagyják el ajkát, mert csak most tudatosítja, milyen széles és mély a folyó vize.

— Kissé feljebb keskenyebb a folyó — szólal meg az öregasszony. — Függőpálló vezet át fölötte. Ott megpróbálkozhatunk.

— Gyerünk! — indítványozza az anya. Hamarosan odaérnek a pallóhoz. Ezen a helyen a folyó két sziklatömb közé szorult. E sziklákat köti össze egymással a két je- genyejenyőből készült jüggőpalló. Az anya a pallóhoz megy, rálép, lábával próbálgatja, élbírja-e őket. A palló hintázni kezd nehéz teste alatt, de egyébként szilárdnak és biztonságosnak tűnik.

— Gyere, lányom! — szólítja Zsuzsannát az anyja. — Te vagy a legkönnyebb.

Zsuzsanna ügyetlenül rálép a pallóra, hogy átkeljen rajta. Két kezével hadonászva egyensúlyoz, itt-ott félénken hátrajordul, s látja, hogy a három asszony feszülten figyeli. Lassan halad előre. A fenyők álig hajlanak meg törékeny teste alatt, sőt, úgy tetszik;- mintha alulról segítenék. Azonban lába váratlanul megcsúszik a nedves fakérgen, teljesen elveszti az egyensúlyát, s hangosan feljajdul. Nyomban utána egyetlen segélykiáltás hallatszik:

— Edesanyááám!

r este eltűnik a hullámokban. Egy pillanatra még felbukkan a víz felszínén, azután a sebes sodrás a tomboló zu- hatag felé ragadja, ahol a súlyos aranyláncok lehúzzák a mélybe, s örökre a vízfenék- hez láncolják Zsuzsit.

Mindez olyan gyorsan történik, hogy az asszonyoknak a parton idejük sem marad felkiáltani. Elsápadnak megmerevednek, mint akiket nyílvassző ért.-Az anya hirtelen magához tér, fesikolt, s eszeveszett futásnak ered, a víz mellett a sodrást követve rohan, mintha azt remélné, hogy valamivel lejjebb, kissé távolabb felvillan majd a habokban a lány piros ruhája. De sehol semmi. Csak az anya esztelen rohanása és jajveszékelése. Sehol semmi. Csak az, ahogy az anya teste a nedves fűre zuhan, a'vízhez kúszik, s öklével őrjöngve csapkodja a víz felszínét. Máskülönben sehol semmi. Csak az anya véresre sértet, felhorzsolt térde és tenyere.

Nemsokára már a másik parton hallatszik a három nő zokogása. Szemerkélni kezd az eső. A távoli erdőszélen lovasok tűnnek fel. Tekintetük a megáradt folyamot kémleli, azután lovaikat gyors vágtára ösztökélve közelednek a függőpalló felé.

Az asszonyok nem mozdulnak.

ARDAMICA FERENC fordítása