Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-27 / 43. szám
» iM| Az a korszak már a megnyugvásé volti Még kitaláltam Wohl Eduárdot, ezt a társadalmunk perifériáján tébláboló fiatal írócskát. Vidéken éltünk: szép és tágas, fehérre meszelt parasztházunkban. A tornác mentén mályva lobogott. Az udvar pázsitján kardszirmú fehér virágok és lapunagyságú lila virágok váltogatták egymást. Az udvar végében, ahol a kert kezdődött, szép tartású eperfa állt. A kertünket a néhai koldus. Tamás gondozta. Reggelente, ha megjelent, elkérte a feleségemen lévő ruhát, és abban dolgozgatott. Egyfajta 'kielégülés volt ez a vén kujonnak. Rajta kívül senkit sem ismertünk a környéken. A falu eltávolodott tőlünk. Az is lehet, hogy nem a község szegélyén laktunk, hanem jó néhány kilométerrel innen. Sőt. Ez a feltevés a legvalószínűbb. Ha kipillantottunk az ablakon, az egyhangú rónát láttuk. Tavasz- szal az élénkzöldet. Nyár derekán a zöld fakulni kezdett, és mire beköszöntött az, ősz első reggele, rozsdavörös volt a deszkalapos tér. Napnyugatra egy taligaút csi- kóskodott. Az út is változtatta a színét. Télutón dióbarna volt, majd hamuszürkévé vált a megerősödő napsugarak idején. A nyári hónapok alatt vakítóan fehér volt: mészfehér. S ősszel, amikor a hetes esők járhatatlanná tették a környéket, jól láttuk, hogy miként öltötte magára az olajkék színt. Bár leginkább ezt a változást fur- csállottuk, sohasem vettünk annyi fáradságot, hogy megbizonyosodjunk arról: mi okozta. Valahol nyugaton talán dombok voltak, mert a rekkenő hőségek idején emelkedni láttuk, de az is lehet, hogy csupán a délibáb tréfált meg bennünket. Ilyen körülmények között csak a portánkban lehettünk biztosak. Az udvarunkban, a kertünkben, a házunkban. Igen. Ebben a nagy házban, a szobáiban és különhelyiségeiben. A falakon képritkaságok és gobelinek függtek, de voltak itt letűnt korok ereklyéi: például két különböző plakát, amelyek Mo- zartius úr bécsi hangversenyeit hirdették, néhány középkori óraremek, s egy utópista jobbágyfelszabadító levél a tizenötödik század alkonyából. A ház valamennyi oldaláról nyílónak ablakok: elegendő volt végighaladni a torlódó szobákon, s' beláttuk a teljes környéket. Megbizonyosodhattunk arról, hogy senki sem ólálkodik a porta körül. A házhoz szoktattuk magurikat. A ház belsejéhez. A szobákhoz, amelyekben könyvek, folyóiratok, növényritkaságok, hangszerek és egy korszerű zenegép volt. Ha kedvünk szottyant, kivonulhattunk az udvarra, vagy kiülhettünk a gangra. Tamás, ha látón kilépni bennünket, leggyakrabban elillant az udvarról. Elvonult a mögötte levő kertbe, amelyet mi kertecskének hívtunk. Néhány egres-, ribiszke- és málnabokron kívül zöldségágyások voltak a kertecske udvar felöli részében, míg az ellentétes oldalon, mint egy virágerdöben, gyöngyvirág, ibolya, hóvirág, kankalin, gyermekláncfű, tulipán, árvácska, nefelejcs, százszorszép, margaréta, muskátli, harangvirág, tátika, vadrózsabokrok, dália, liliom, nárcisz, írisz, őszirózsa, szalmavirág, gladióla, rezeda és itt-ott kaktusz virított. A kertecskén túl park volt, és mi ezt a parkot neveztük kertnek. Évszázados vadkörtefák, karcsú nyírek, lobogó füzek, deli akácok váltogatták egymást, de volt itt néhány bükk is, és végtelen sorokban vadalmafa, és itt-ott aprócska boróka-bokor. Állítólag a kert közepén kékeszöld vizű tó volt. Bár többször is elhatároztuk, hogy körülnézünk e paradicsomi vadonban, de elhatározásunkat sohasem váltottuk válóra. Tamásunk közlésére szorítkoztunk. Ezek szerint rovarok, rágcsálók, hüllők, emlősök, ragadozók és negyven madárfaj élt a lombok alatt. Leggyakrabban a parlagi viperát említette: ezt a kipusztu- lófélben lévő hüllőritkaságot, amelyet imzáléptem, s a vállára tettem a kezem. Mindketten beteltünk azzal, hogy egymásra leltünk. Megnyugvásom korszaka Eta nélkül elképzelhetetlen lett volna. Szép és magas, szőke lány volt. Azok közé a vidéki nők közé tartozott, akik a gimnáziumi tanulmányok után — divatból tanítóképzőbe iratkoznak, vagy művészettörténetet tanulnak. Ha tehetik, azonnal férjhez mennek, és rendszerint két gyermeket szülnek, és egy eldugott szuszékban kishivatalnokos- kodnak. Etát egy telefonközpont nyelte el. már évtizedek óta óv a kontinensünk. Tamás otthonosan járt-kelt a tengernyi térben. Volt, hogy napokon át egyetlen szavát sem hallottuk. Csupán az alakja tűnt föl olykor-olykor, lángvörös szakálla, s a haja. Egy Fellini-filmben láttam hozzá hasonlót. S az arca... Ez a csontos, törődött, ovális arc, amelyet eltakart a szőrzet, hogy csak az élénk szem látszódjék s még inkább sugározzon. Szegény Etát nemegyszer azon kaptam, hogy vágyakozva figyelte ezt a vénembert: volt, hogy egy kitépett, váratlan mozdulattal elindult feléje, azzal a jólismert mozdulattal, ahogyan a nők megkaparintani akarnak valamit. Beleborzong- tam e mozgásláncolatokba. Pedig ... Pedig tudtam, hogy félúton elbizonytalanodik és megtorpan. Az öreg az udvar és a kertek embere volt. Leginkább az oltások idején érezte jól magát. Ilyenkor még Eta ruháiról is megfeledkezett. A ház körüli teendők — különben — mind reá hárultak. Ha akadt olyan föladat, amely meghaladta a képességét, szakikat fogadott. Így — bár kissé valószínűtlen — éveken át nem kellett, hogy eltávolodjunk a portánkról. A könyvkiadókkal, a szerkesztőségekkel, a kereskedőkkel és a távolban élő barátainkkal szoros levelezést folytattunk. Cudar esztendők voltak mögöttünk, és most örültünk a megszerzett nyugalmunknak. Örültünk a portánknak, amely hallatlan tökélyével hozzásegített mindahhoz, amiről korábban annyit álmodoztunk. Örültünk a háznak is. Ha beleununk a gyönyörködésbe, gondoltam, körülnézhetünk a kertben, amely tisztaságával, gazdagságával a környék páratlan vadaskertje volt. — Tán még vadászhatunk is . i. — mondta Eta. Éppen hagymát aprított a konyhában. HozMiután megismerkedtünk, és úgy-ahogyan összemelegedtünk, megvásároltuk ezt a portát. Kitűnő ösztönével mindig kiérezte, hogy éppen mire volt szükségem. Könyveket, tudományos folyóiratokat, zenét hallgatott, képzőművészeti albumokat rendelt. Teljesen belevetette magát a tanulásba, s közben észrevétlenül — nagy odaadással — szolgálta a házat is. jómagam hosszabb-rövidebb elbeszéléseket írtam önszorgalomból, meg olcsó, ragacsos történeteket megrendelésekre. Leányanyák képzelt leveleit és szerelmi történeteket vetettem papírra. Ebben az egyhangú, nyugodt korszakomban találtam ki Wohl Eduárdot, az írót. Eleinte az egyik énemnek hittem — merő játékból félreértelmezett írói énemnek. Magas és vézna fiatalember volt, afféle Író-Quijote. Aztán elviharzott egy teljes esztendő, és én mind többet voltam Wohllal. Rengeteget vitatkoztam vele elvont témákról, s ha késő éjszaka bezárta maga mögött az ajtót, vágyakozva gondoltam az elkövetkező reggelre, amikor ismét találkozhatunk. Eta jól érezte magát Wohl közelében. Egy percnyi loha- dást sem engedélyezett ^magának. Pazar öltönyökkel és fehérneművel ajándékozta meg közös barátunkat, akinek két szobát és két kUlönhelyiséget bocsátottunk a rendelkezésére. Tamás ezentúl mindgyákrab- ban átlépte a nagy ház küszöbét. Wohl névtábláját is ő függesztette föl a súlyos tölgyfa ajtóra. Idővel — amikor már mindhárman meg sok állott uk az új lakó különcködéseit — tudatosítottuk azt, hogy korlátozódott a szabadságunk. Nem járhattunk- -kelhettünk kedvünkre a nagy házban, és mivel Wohl elfoglalta a ház keleti részét, nem pisloghattunk ki az ablakokon, mint annak előtte. Wohl író volt. Néha hajnalig világított a lámpája, s hogy ne zavarja az álmunkat, kénytelenek voltunk odább költözni. Tamás egyszer jelezte is, hogy elégedetlen Wohllal, aki nap mit nap megdézsmálta a kertecske virágerdejét, s elleh- tétben velünk hosszasan kóborolt, s letaposta az ágyások szegélyét. Ojabb esztendő telt el, és mi mindinkább ingerültebbek lettünk Wohl miatt. — Látom, kiábrándultál belőle... — — Túlságosan hanyag és fennhéjázó, hogy megtűrjem — mondtam. — Visszajön. — Aligha. , — Sok gondot okoz még neked, meglátod. Wohl két hónap múlva egy kora este tért meg, ifjú feleségével, egy szőke szépségkirály nővel, aki feltűnően hasonlított Etára. Könnyű kék-fehér-mintás ruhát viselt, s a bal kezén ugyanolyan gyűrű volt, mint a feleségemnek. Azok közé a vidéki nők közé tartozott, akik a gimnáziumi ta'’ nulmányok után — divatból — tanítóképzőbe iratkoznak, vagy művészettörténetet tanulnak. Ha tehetik, azonnal férjhez mennek, és rendszerint két gyermeket szülnek, és egy eldugott szuszékban kishivatalmt- koskodnak. Wohl feleségét egy telefonkö^ pont nyelte el. Miután megismerkedtek, ;s úgy-ahogyan összemelegedtek, átjöttek -a portánkra. Az új asszony otthonosan érezte magát a tágas helyiségekben. Csupán a féleségem sápadt el betoppanása pillanatában, s úgy remegett, mintha súlyos csapás érte volna. Ok ketten — persze — semmit sem vettek észre. — Etának hívnak — nyújtotta aprócska kezét, és bárgyún mosolygott. A feleségem makogott valamit. Olyasvalamit, hogy foglaljon helyet. Tamás, akt közvetlen közelemben ült, áhítattal bámulta az ifjú párt. Korábban bennünket is ugyanígy bámult. S akkor, akkor mi már a szép és kedves feleségemmel átláttunk a teljes helyzeten, ugyanúgy átláttunk, mint a tapasztalt Tamás, és tudtuk, hogy az elkövetkező reggelen átengedjük az egész portát Wohléknak. Távozóban még visszapillantunk, s a szép arcú Tamást látjuk majd az udvar közepén állni, s vigyorogni, mintha csúfos megfutamodásunkat ő idézte volna elő. Pedig ... Tamás: csak Tamás marad. Ot senki sem emeli föl, egyik kor sem veszi a tenyerére. Az 6 világában csupán gazdák vannak, váltakozó parancsolók, és neki csupán az adatott rrieg, hogy a távozókon csúfolódjék, s az érkezőknek alázatot mutasson. És mi, akik nekivágunk a névtelen és egyhangú rónának, bizonyára sajnálkozunk majd a balekségünkön, s egymáshoz sem szólva haladunk a monoton parlagon, és arra gondolunk, hogy mehetünk bármerre is, bármilyen irányba, mi mindig ugyanarra a parlagra térünk meg, s ugyanabba • a házba, mint korábban, bár könnyen meglehet, hogy addigra megváltozik a környék, a földet sűrű lombú fák népesítik be, s a taligaút is beléun a színe változtatásába, s addigra talán a ház is megváltozik, és Mozartius plakátjait elfújja a szél, és Tamást, az elnyűhetetlen Tamást sem hívják többé Tamásnak, hanem Ernőnek, Antalnak vagy Aladárnak, és ő mint az időtlen fa, ott áll majd az udvaron, hogy a távozók végsőnek hitt kudarcán vigyorogjon, s alázattal segítse az érkezőket. Ma Is utálattal gondolok a tohonya •utballblröra, aki mellettem ült a le- U6n, és állandóan azt énekelte a lembe „Egyem meg az édest“. Va- 'i Iskolai vetéikedöt néztem bam- Jíötelességgel, és idegesített, a- o röhögött a tömeg a lepedönyi ^'fba bújtatott, silány gyerecské- ja’alahány új gyakorlatnál a lá- pa^yekvö lurkókra a nagyfejű ^2 tyre hajtogatta: „Egyem meg tere“ Kedvem lett volna képen n. Rondán nyújtotta a szót inger!' nyílt e-jeível amúgy Is Ekkc idegeim közt kotorászott, val. Feálkoztam először Máriá- eetes tél, és átgázoltam a ren- Lct vala. Az „Egyemmeg“ mortem vele.tánam, de nem töröd- <iuIhatok tem, hogy megszaba- lé, szeretteTolakodtam a nö íe- az arcát. Azia közelebbről látni Ázsiából Jöttem, valami idegen, öreg Fiexaretéilány. Kinyitottam tatnl kezdtem rtokját, és kattog- levegőbe, hogy'pet, csak úgy a lépegetni a szüiín okom lejjebb felé. Láttam, soi fényképező nő egyszer exponál. célozgat, míg Elhitettem magai ■ pán kíváncsiságomcsu- nem a szokatlan szé^ hozzá, és lóban akkor még np vonz. Va- Jiogy Igazán szép-e va^® tudtam, nős. ’ csak külöEgyütt mentünk ki a Sokat fecsegtem, s ő lantotta porcelánfényes a'^^™ Csupa badarságot locsogtaA^í°ga‘*- napi szürke szöveget. * ilnden- Amlkor megkérdeztem hon nevetve azt felelte, nem látoll'^**’ ö a Japán hercegnő? Aztán kf,h ® ,®""'öfaluját, amely a közben lapul valahol a Duna sí' • hirtelen elborult az arca háborús vv, évvel a®?elfordulls Eehet. hogy any^m valami magazinCSICSAY ALAJOS: A ból nézett ki. Nem tudod, milyen régi hiedelem, hogy az állapotos asz- szonyok ráfeledkezhetnek egy-egy jellegzetes arcra? No, szia! Ami azt illeti, te sem vagy éppen fajtiszta — kiabálta utánam távozóban. Ez a mondata hívott vissza hozzá. Kedvesen mondta és ingerlőén, mint nyitott kérdést hajította felém. Nem laktam a diákszállóban, de gyakran benéztem az évfolyamtársakhoz. Volt, mikor ott is éjszakáztam. Tőlük tudtam meg, hO'gy a mongoloid szemű lányt Máriának hívják. Nem tért ki előlem. Bár tudtomra adta, nincs szándékában lekötni magáit. Még egy ideig szabadon szeretne élni. Ha akarom, találkozhatunk, sót az sincs kizárva, hogy közelebbi kapcsolat is létrejön közöttünk, de én ebből ne csináljak nagy ügyet. Reméli, nem tartozom a túlságosan maradi srácok közé. — Nem. Ami azt Illeti, nézeteim modernek — hebegtem meglehetősen maflán, és dühös lettem magamra, mert nem találtam jobb szavakat. Álltunk egymással sjsemben szoros közelségben, de a túlságosan józan beszéd akadályozott abban, hogy szentimentálisán átöieljem, és csó- kóíóM«k vele. Vele valahogy minden ol\^n ter- mfegetes, magitól óntoíődó volt. Mikor először léptein a szobájába, s kettesben maraáturik, mindenről beszélgettii.nk, csak éppen magunkról nem. Talán az első ügyetlen érdeklődésem lehetett az oka. Ízléstelennek tartottam, hogy visszatérjek •á, vagy valami hasonló sületlenség- »e gabajodjak. Szerelmes voltam. Vá- «tlamü lepett meg az érzés. Anélkül, hogy megmondtam volna neki, tudta. Nem az első eset, legyintett nevetve. Öt elég sokan szeretik. A fiúknak imponál a különleges arca. Bár neki a teste is elég jó, majd meglátom, ha levetkőzik. Melegem lett. Szárazon nyelegettem. Túlságosan tárgyilagos volt, de nem mertem szóvá tenni, biztosan kidobott volna. Együtt töltöttük az éjszakát. Előre bejelentette, nehogy megijedjek tőle, ha nagyon temperamentumosnak találom. Akikkel eddig volt kapcsolata, úgy véli, mind emiatt léptek le tőle, de nem sajnálja egyiket sem. Tudja, hogy majd velem is így végződik a dolog, de mit számít az. Fő, hogy lesz pár szép esténk, amire később jó lesz emlékezni. A többi nem érdekes. Megkérdezte, hogy sokat pletylz- nek-e róla az Intrlben. — Nem. Én nem hallottam semmiféle dumát —'ingattam a fejem. Csak annyit mondtak rólad a srácok, a hercegnő jő nő. Ha ml valakire azt mondtuk, jó nő, azt nem elemezgettük tovább. Elfogadtuk olyannak, amilyennek láttuk. Kommentárt csak a hülye kis csajokhoz fűztünk, akiktől jobb távol tartani magunkat. Nyűgös líbus- kák. Régen azt tartották az ilyenekről, jó feleségnek valók. Ugyani Mi más mércével mértük a világot. És szerettünk lázadozni. A profok többségét hülyének tartottuk, különösen a llatalabbját, akik túlpózolták a menő fejeket is. De volt egy példaképünk, akit kiváló szakembernek Ismertünk, érdemes volt figyelni rá. — A munkahely majd igába tör benneteket —^ biirtiatotti Páa>szo£ oryon csapják az embert, aztán felveszi az optimális tempót, és húz szép ütemesen. Az más, ha kiemelnek, akkor te diktálod az iramot. Csak ne feledd, hogy emberek vesznek körüli Máriát később egymás közt gésának emlegettük. Nem tiltakoztam ellene. Elfogadta ő is, bár a japán hercegnő jobban hízelgett a hiúságának. Kapcsolatunkat mindketten természetesnek tartottuk, a környezetünk pedig úgy gondolta, majd egyszer összeházasodunk. Magam sem tudom, miért nem került rá sor. Friss diplomával a zsebemben jó messzire. Keletre kerültem. Mária a fővárosban maradt. Hiába hívtam, nem jött. Itt-ott levelezgettünk, aztán mintha beleuntunk volna, abbahagytuk. Mikor megnősültem, küldtem neki is értesítőt, nem reagált rá. Többet nem írt, nem is hallottam felőle az égvilágon semmit. Mikor összevonták a vállalatokat, s engem áthelyeztek a vezérséghez, egy nagyobb szabású háziünnepségen csapódott megint elém. Szinte váratlanul. Bambán elmélázva ücsörögtem egy szürke társaságban, valami behemót körasztal körül. Egy kezdő közgazdász magyarázott, egyenesen a számba, nagy lendülettel. Bántott a leheleté. Szlovák szavaiból kilógtak a nyílt e hangok, messziről elárulva kilétét. — Ne erőltesd, pajtás — mondtam neki anyanyelvűnkön —, inkább must- rálgassuk egy kicsit a nőketi Nyüzsgött körülöttünk elég. Csupa fiatal gépírónö, titkárnők, félénkek és rámenősek, jól összekeverve. Mint a korombehek általáhan, ia is t pajzánabbakat kerestem. Vlszolyogtam a flntorgó rózslkáfctól, s most én kezdtem előadást improvizálni az ifjú mérnöknek, melyik fajtától óvakodjék, mikor megjelent az ismerős arc. A srác észrevette, hogy valakit figyelek. — A japán hercegnőt nézi? —■ kérdezte. — így hívják? — Majd megismert még. Egyébként a vezér futtatja. Kicsit rágós már a húsa, és ahogy vénül, egyre ragaszkodóbb. — Jól van, klsapám. Ogy látom, tájékozott vagy, még sokra viheted — felálltam és nyújtózkodtam egyet. A teremben nagy volt a ricsaj. Némelyek táncoltak, mások beszélgettek, poharaztak, sőt már hangoskodtak is. Amolyan igazi koktélparti volt ez az összejövetel. Találkozni akartam Máriával. Sokáig nem sikerült. Végre szembekerültünk egymással. Testhez simuló kötött nadrágot viselt, és békazöld lötty blúzt, amelyet selyemnek véltem, de miattam lehetett más is. — Azt mondják, szerelmes vagy. Igaz? — Igen. És belegebedek. Talán ö- rülsz neki? Hűséges vagyok egy vén krapekhez. Hitted volna valaha is rólam? Hogy élsz, mint higgadt családapa? Különben most hagyd, majd később elmondod. Remélem, gyakran találkozunk. Szólj, ha valamit tehetek értedi Ha maradsz még, menj á< a dohányzóba, 'van egy kis ügyere, lerázom, és szabad leszek. Az öregtől nem kell tartanod, biztos a dolgában — mondta, és elsietett. A dohányzóban kevesen ücsörög- i tek. A pincérlánytól kávét kértem. Rágyújtottam egy vékonyka szivarra, kényelmesen hátradőltem a fotelben, s lllás füstöt fújtam élvezettel. Szép karikákban gomolygott fölöttem, szállt egyre fölfelé, föl egészen az égre, s a ráncos felhők közül Mária vigyorgott le rám, és lassan elhamvadt, mint illatos márkás dohány.