Új Ifjúság, 1981. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1981-09-08 / 36. szám

ép vagy! y Matias Grete mögé állt, telein- tetük találkozott a tükörben. Meg­lógta a csípőjét, s maga felé fordította. — Nagyon szép nagy ebben a ruhában. — Te haszontalan, ez már hétéves — mosolyodon el Grete, és meghúzta Matias fülét. — Az a vicc, hogy tényleg szépnek érzem magam benne, ha mondod. . — Az is vagy — bizonygatta Matias. — Csak egy ősrégi, kék pöttyös pamut­ruha. — Kék pöttyös? Tudod, mik azok a pöty tyOk? A szemeid. Nem, nem most, hanem, alkonyatkor. Sötétek és kékek, fis békések, mint az alkonyat. Matias összecsippentette a ruhaanyagai Greta vállán. Elnevették magukat, egy pil­lanatra egymáshoz simultak, aztán Grete kibontakozott az ölelésből, és tovább kefél­te a haját. Sűrű, fényes haja megzizzent a keze között. — Megtaláltad a nyakkendőt? — Nem, de a cipőfűzőt igen. Eldugtad a fiókba a csomagolópapír és a spárga közé. — Na látodl — Mit? — Hogy van benne valami rendszer. — Mi a csuda rendszer van a papír meg a cipőfűző között? — Hát a spárga. A spárga és a cipőfű­ző. Mindkettő kötözésre váló — Vagy úgy. Világos. Grete észrevette a tükörben, hagy Matias elfintorodik. — De hol a fenében van a nyakkendő? —Majd a cipőfűzőt kötöm fel helyette — Indítványozta Matias ártatlan képpel. — Az is kötözésre való, mint tudjuk. ' Grete elnevette magát, azzal az érdes ne­vetéssel, amitől Matiasnak — így szokta mondani — a meleg futkározik a hátán. — Mindenütt megnézted? — Grete kék szalaggal kötötte meg a haját á tarkóján. — Azt hiszem, a kenyeresdobozban még nem. — Na és a könyvespolcon? Ott megnéz­ted? Már emlékszem, a könyvespolcon van. — Hogy kerül oda? — Csak úgy odatettem, olyan kicsi itt a szekrény. — Azért annyira nem, hogy egy nyak­kendőnek ne találnál helyet. — Jó, Jó, édes. Hát nem klassz, hogy eszembe Jutott? — Lenyűgöző. Matias végigment a szobán, amely mint­ha túlságosan kicsi lett volna hosszú tes­téhez. Magas volt, szőke, s azzal a kissé szabálytalan ritmusú elővigyázatossággal mozgott, amely gyakran megfigyelhető a hosszú kezű és hosszú lábú embereknél, akik mintha szüntelenül azzal számolná­nak, hogy megbotlanak valamiben, vagy le­vernek valamit. Egy menüettet fütyült, a- ■ mely halkan szólt a recsegő öreg rádióból, tisztán és óvatosan fütyülte a régimódi dal­lamot. Amikor Grete bejött, elkapta a de­rekát. s néhány lépést táncolt vele. Több mint egy fejjel magasabb volt nála. — Kicsim — mondta —, nekünk a me­nüett és a finom emberek korában kellett volna élnünk. Suták és zavarodottak va­gyunk. nem boldogulhatunk egy ilyen kor­ban, mint a miénk. — A dzsessz-korbaa? — Igen, a dzsessz-korban. A világ dzsesszt táncoltat velünk, nem érzed? Agyonhajszol és eltorzít minket, és elpusz­títja bennünk a boldogságot. G rete felnézett a fiú arcába; nyílt," meztelen arc, becsvágyó alsó ajak, a- mely valahogy leplezte kissé kiálló illát, bozontos, majdnem rőt szemöldök a szelíd, zöldes szem fölött, amelyet feltűnő­en sűrű szempílla keretez. A lányok min­dig irigyelték ezért a szempilláért. — Szerintem nekünk... csodálatosan Jó dolgunk van, Matias. Szótlanul álltak. Matias ujjával felemelte Grete állát: — Ogy érzed, Grete? Grete bólintott, lehunyta a szemét, né­hány másodpercig sután remegett a szája széle. Matias lágyan megcsókolta, magához szorította, megsimogatta, sűrű, fényes ha­ját. Megcsókolta a nyakát. — Van még időnk, hogy ...? Grete megfogta a csuklóját, és maga fe­lé fordította az óráját. Melegen, Játékosan elmosolyodott, megrázta a fejét: — Tíz perc múlva megy a busz. — Mehetnénk a motorral. — Túl hideg lenne éjszaka visszajönni. — Az én kis rokokólánykámnak pedig nem szabad fázni. Megcsókolta a homlokát. Grete megigazí­totta Matias nyakkendőjét, s le'söpört egy- -két pihét a zakója válláról. — Hm ... most házasembernek érzem magam. — Áhítattal behunyta a szemét. — Az is vagy. — Csodálatos, csodálatos dolog a házas­ság. Nem tudnál még valamit csinálni? Be­gombolni az ingemet, megmosni a fogamat? — llis butám. — Igen. A tiéd. ’ Épp hogy elérték a buszt. Futottak a ■negállóig, elöl Matias, hadonászva és inte­getve, hogy a sofőr megvárja őket, utána Grete, csattogva *a magas sarkú cipőben, térdéhez tapadó, lobogó ruhában. Lihegve, jókedvűen huppantak le az ülésre, Grete véglgsimította a haját, Matias rögtön pénz után kezdett kotorászni a zsebeiben. — Ma este jólnevelten kell viselkednünk — mondta halkan. — Csak egy-egy koktélt iszunk, jó? És vigyázz, hogy ne igyál túl sok bort a vacsorához, mert akkor rögtön vihogni kezdesz, tudod? Grete máris vihogott. — Jó kislány leszek. * — Mégiscsak a főnököm. Nem kell fel tétlenül rosszabbnak mutatni magunkat, mint amilyenek vagyunk. Meglepő, hogy meghívtak minket, nem? Grete bólintott. ^Szeptember volt, a lemenő nap fénye la­posan 'vilá^totiá"Jnag a kerteket, amelyek mellett elhaladtak. A házfalak hosszú, há- vös árnyékot vetettek a pázsitra, ahol a nyár késői virágai parázslónak az ágy ások ban. Olykor egy-egy napsugár Grete arcára, hullott, s meleg alkonyt fénnyel aranyozta be. Matias azt szokta mondani, olyan az arca, mintha csak egy fotóművész számá ra teremtették volna. — Fotogénnek lenm at árnyékok befogadásának képességét je lenti — mondogatta. — A te arcod puha és ívelt, mégis szögletes, minden megvilá­gításban másképp fest. mikor leszálltak, Matias megfogta a kezét. Egy ideig keresgélték az utca­táblákat, aztán elindultak egy sötét, frissen aszfaltozott járdán. A levegő tiszta volt, már magában hordozta a kora ősz metsző élét. A kertek felöl kissé bágyadt lőne- és rózsaillat áradt. A léckerítések mögött szép, nagy házak sorakoztak, egy kutya csaholt, s fenyegetően követte őket a kerítés mentén. — Aki ilyen szép helyen lakik, rende­sebben is viselkedhetne — dorgálta Matias a kutyát felemelt mutatóujjal. — Egy kicsit félek — szólalt meg Grete. — Ugyan, mitől félnél? — Nem tudom, de talán nem lesz miről beszélgetnünk, talán azt fogják hinni, hogy buta. és gyerekes vagyok, vagy ilyesmi. — Nagyszerű. Hadd higgyék. Na, itt is vari a tizennyolcas szám. Klassz ház, ugye? — Ühüm. Matias kinyitotta a súlyos kaput, a kőla­pokkal fedett úton fölmentek a bejáratig. Névtábla rézből. Kopogtató. Grete megigazította a haját, idegesen le- simította a ruháját. — Istenem, rendesen nézek ki? — Gyönyörű vagy. Matias végighúzta kezét a tarkóján, szo­kása volt ez az apró, gyors mozdulat, volt benne valami zavartság, s egyben némi csüggedtség is. Béniről súlyos léptek közeledtek. Ez csak­is ö lehet, a főnök. — A, Jó estét kívánokl Berle kezet fogott Gretével, kedélyes és barátságos volt, szlvarillatot árasztott, és Jóindulatú, kissé fáradt szemmel nézett rá. — Örülök, hogy önt ts üdvözölhetem, asz- szonyom. Igazán örülök. — Igen... — Grete bizonytalanul mo­solygott. Berle lesegítette a kabátját. — No, Matias, nehéz volt tdetalálni? Nem ... busszal Jöttünk. — Erre parancsoljon, asszonyom. Berle bevezette őket a szobába. A szobák­ba. A szobákon keresztül pedig Berléné kö­zeledett. Te Jóságos ég, a pamutruha ... Berléné valami selyemhatású almazöldben Jött feléjük, a ruha ráfeszült ápolt testére. — Jó estét kívánok — mosolygott. Mind­kettőjüknek kezet nyújtott. Különös parfüm­illat és várakozó mosoly vette körül őket. Az a rutinos sfinxmosoly, amely még nem döntött, barátságos lesz-e, vagy hűvös, egyelőre várakozik. Berléríé keresztülvezette őket a szobákon, a nyakán vörös foltok égtek. A dauer egé­szen friss volt, talán a hajszíne is: gesz­tenyebarna a halántéknál aranyszőke für­tökkel. Megcsodálták a festményeket, a szőnyegeket, az antik ezüsttárgyakat. Meg a nagy kertet, ahogy teljes pompájában ki­tárulkozott az ablak mögött. A pázsit épp; oly gondozott és használatlan volt, mini benn a szőnyegek. ztán mindnyájan leereszkedtek egy- -egy mély, szinte feneketlen fotelba, Berle koktélt töltött, koccintot­tak, egymásra mosolyogtak, és Berle újból üdvözölte őket. Berléné egy ezüstdobozból cigarettát kínált. Berle ragaszkodott hozzá, hogy Matias szivarra gyújtson. — Könnyen Idetaláltak? — érdeklődött Berléné. Igen, köszönöm, busszal Jöttünk — válaszolta ismét Matias, miközben Berle tü­zet adott neki. — De már spórolunk a kocsira — tette hozzá Crete. Hirtelen elvörösödött, és olyan 'rhilyet szippantott a cigarettájából, hogy köhögni kezdett. — Értem — mondta Berléné. Rövid szünet. Grete Matiasra pillantott. Olyan esetlenül ült ott a szivarral a kezé­ben, akár egy komfirmáló élete első ciga­rettájával. — Nagyon szép házuk van — Nagyon szép a házuk — szólalt meg Matias. Mindnyájan körüljáratták tekintetüket a lakáson. A bútorok méltóságteljes nyugal­mat árasztottak, a tompított színek bizo­nyos előkelőséget és tartózkodást kölcsö­nöztek a szobáknak. — Na igen — mondta Berléné. — De bi­zonyára maguknak is van már egy kedves kis fészkük? — ö igen — bólintott Matias. — Nem valami különleges, de kezdetnek megteszi. Kortyintottak, Berle javasolta, hogy ürít­sék fenékig, és igyanak még egyet. Grete lopva Matiasra pillantott, az villámgyorsan visszahunyorított, és végighúzta kezét a nyakán. Kiitták az italukat. Berle és Matias üzleti dolgokról beszél­getett. — Jó üzletet csinálhatnánk velük. Igen jó üzletet — mondta Berle, és némi ara­nyat csillantott Matias jelé. A mosoly több­ször egymás után megjelent és eltűnt az arcán. — Viszont oda kellene utazni, körül­belül egy hétre, azt hiszem. Matias bólintott a sűrű szivarfelhő mé­lyén, és hunyorgott. — Odautazni? — rezzent fel Crete, és Matiasra bámult, aki megint bólintott. — Csak egy hétre — mondta —, gyorsan eltelik majd. Berléné elmosolyodott, valami vidám, el­néző vonás jelent meg hűvös arcán. — Nem örül neki? — nevetett. — Ha­mar meg fogja szokni. Grete mosolyogni próbált, de a mosoly inkább rángássá sikeredett. — A feleségem — mondta Berle, és le­pöckölte a hamut a szivarról —, a felesé­gem remekül hozzászokott az utazásaimhoz. Remekül — tette hozzá, de nem nézett egyikükre sem. Berléné felállt. — Talán üljünk asztalhoz. Az asztal megterítve állt az ebédlőben. A rózsaszín abroszon fehér porcelán, súlyos kristály poharak, ezüstvázában sápadtvörös rózsák. — De gyönyörű — mondta Grete. — Ugye? — vidult fel Berléné. — Egy régi empire modell után csináltattuk. Berle bort öntött a poharakba, s hogy ki­töltse a szünetet, megszólalt: — Igen, a felesélgemnek nagyon jó ízlése van. Ezt olyan szórakozottan mondta, hogy az volt az érzésük, tulajdonképpen valami mást akart mondani. hidegtálon válogatott finomságok so­rakoztak, a fehér bor hűvösen gyön­gyözött a kristálypoharakban. Csak Berle és Maltas pakolta meg tisztességesen a tányérját. A feltűnően kis adag, amit Berléné szedett magának, elárulta, hogy ügyel a kalóriákra. Grete kényszeredetten csipkedett az ételből, Matias utazása járt a fejében. — Nos, kedves, nem ízlik az étel? — Berle felemelte a poharát, és vidáman né­zett Gretére. Vidáman, fáradtan. Gretének hirtelen úgy rémlett, hogy a vidám kis sze­mek mélyén valami sebzettséget, valami el- veszettséget és kétségbeesést lát, amiről nem tudja levenni a szemét. A gépies mo­soly fel-feltünt Berle arcán. Grete bólin­tott, lesütötte a szemét, és letette a poha­rat. — Pompás ételt — brummogta Matigs. — A háziasszony egészségéret — tette hozzá mindjárt, tele szájjal. Grete ismét meglátta Matias kétes tisz­taságú körmét, kedve lett vólna odadobni neki egy kOrOmreszelői. Nesze, te csóró fő- nökjelölt. Ráadásul letette a nyakkendőjét. Máskor Grete kedélyesen letörölte a foltot, és nagyon kedvesnek találta Matias ügye- fogyottságát, most azonban semmi ilyesmit nem érzett. Égett az arca a bosszúságtól. — Íme; a mi trónörökösünk. Egy kicsit még kikupálunk téged, és akkor nagy dol­gokat művelünk majd fiam. Matias zavartan mosolygott, megint vé- gtghúzta kezét a tarkóján, s nevetgélt, hogy palástolja érzéseit. A kávét a nappaliban szolgálták fel. Tü­zet gyújtottak a kandallóban, a likőrnek cukoríze volt. Cigaretták, szivarok, hangok. Halk ropogás a kandallóban, porceláncsOr- renés. De mikor a pillantásuk találkozott, egy idegen nézett Gretére. Egy idegen, aki szo­katlanul, majdnem hűvösen vizsgálgatta. Grete pedig fojtott haraggal nézett vissza rá. Később whisky és szóda következett. Ber­léné imponálóan sokat ivott, Berle most már óvatosabb lett, Matias is szerény volt, Grete viszont kétszer annyit töltött magá­nak, mint ő. Matias ránézett, de ő a szó­dára koncentrált, amit a pohárba öntött. — Ogy látom, szereti a whiskyt — mond­ta Berléné tréfásan. Grete bólintott, és nagyot húzott a po­hárból. Ki nem állhatta a töményét, csak a bort és a barna sört szerette. Berléné még beszédesebbé és nyájasabbá vált, felvidultan mosolygott Matiasra. De még a whisky mámorában sem volt soha őszinte a mosolya, most ts hazugsággal ve­gyült. A férjét minduntalan leintette, félre­söpört mindent, amit az mondott, vagy mon­dani akart: „Eh, te, te...“ „ugyan, hagyd már, kedvesem...“, „ezt már sokszor hal­lottuk...“. „Hogy maga milyen aranyosi“ — mondogatta viszont Matiasnak. Matias udvariasan mosolygott, de az al­só ajka megfeszült. Es nem maradtak el a Gretének címzett oldalpillantások sem. Ma­tias résen volt. Grete kiitta a poharát, elnehezedve, bá­gyadtan ült az ismeretlen mámorban, kan­csal, álmos tekintettel .nézett maga elé. „Egy szót se, egyetlen szót se szólok“ — hajtogatta magában. Dacosan belekapaszko­dott ebbe az elhatározásba. Amikor beszél­tek hozzá, kifejezéstelenül bólintott, de nem szólt egy szót sem. egnémultál? — kérdezte egyszerre Matias. Es valahonnan messziről Gre te hallotta, hogy dühös. Komoly arccal bólintott. Berléné hahotába tört ki, Berle viszont a tenyere mögé rejtett egy ásítást. A sze­me alatt barnás árnyék húzódott. Amikor Grete megint tölteni akart a po­harába, Matias megszólalt; — Nem hiszem, hogy ez Jót tenne neked, Grete. Nem vagy hozzászokva. Grete rákancsalított, beszívta az ajkát, és ostobán összeszorított szájjal elmosolyodott. Matias nem szólt többet, de amikor Grete a pohár feléig jutott, felállt. — Lassan ideje megköszönnünk a ven déglátást. — Ne, kedveseim, ne menjenek mégI — Berléné elkapta Matias zakójának ujját, és megpróbálta visszahúzni. Berle azonban már felállt. Matias kezet fogott velük, mindent meg­köszönt. Megköszönte a remek estét, Grete is felállt, megingott, s egy szék támlájá-. nak támaszkodott. — Én is köszönök mindent — mondta, anélkül, hogy rájuk nézett volna. Azután mereven, komolyan pukedlizett. Mindnyájan elnevették magukat. Matias karon fogta, az előszobában Berle felsegítette a kabátját. Grete bukdácsolva lépkedett a kikövezett úton, elnehezedve Matiasra dőlt. A járdá­nál megállt, megkapaszkodott a kerítésben, és zavaros tekintettel Matiasra nézett. — Remek este volt. Nagyon-nagyon köszö­nöm. Bágyadtan mosolygott, és elkapta Matias nyakkendőjét. — 0, hogy maga milyen aranyos, Matias! Fantasztikusan aranyosi A mi kis trónörö­kösünk, hát nem tüneményes? — Gyere, menjünk. Matias gyengéden magával húzta, taxit keresett a szemével, de még mielőtt talált volna, Grete rosszul lett. Elörehajolva, ráz­kódva állt egy bokornál, Matias tartotta a karjával. Azután Grete sírva fakadt, és Máltáshoz bújt. / — Bocsáss meg nekem, Matias... — Kicsim, kicsim-— mondta Matias, fá­radtan, és megsimogatta a hátát — mi ütött beléd? — Többé nem teszek ilyet — hüppögte Grete gyámoltalanul. Leállítottak egy taxit, Matias besegítette Gretét. A kocsiban Grete a vállára hajtotta a fejét. — Ogy megijedtem, Matias — suttogta. — Mitől? — Néztem őket ...és magunkat láttam... — És? Grete nyelt egyet: — Valamikor talán ők ts olyanok voltak, mint mi. Egy Idő múlva Matias megsimo­gatta Grete haját, és megszólalt: — Igen, lehet. Ekkor Grete fölegyenesedett, és Matias szemébe nézett, tekintetében mélységes szo­rongás tükröződött. — Ml Is ilyenek leszünk? — suttogta el­fúló hangon. Matias belenézett a nagy, fekete pupillák ba, őt is megcsapta a félelem hideg szele. Fázósan borzongott. — Nem — mondta —, nem leszünk ilye­nek. — Nem — mondta Grete ts. Még szorosabban simultak egymáshoz a hátsó ülésen, mintha el akarnának bújta valami elől. Vagy megóvni magukat vala­mitől. Sz. EgerszegI Erzsébet fordítása •) Neves fiatal norvég írónő (1935-ben született]. Főleg novellákat és elbeszélése két 1« BIOR» VIK:

Next

/
Oldalképek
Tartalom