Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-27 / 4. szám
KOVÁCS RÓBERT KULCSÁR FERENC ROVATA TALLÖSI BÉLA — Hát te? Mit keresel tít? — Semmit. — Mi az, hogy semmit? — Csak úgy, semmit. — Na jól van, de most már eredj hazai — Nem. — Hogyhogy nem? Hát csak úgy. Na ne ugrass, azonnal eltűnsz inneni — Mondtam már, hogy nem. — Na, ide figyel], kisOcst, az én türelmemnek íb van határa. Itt felnőtt fiatalok vannak, nem gyerekek. Éjszaka van', zene, tánc, szóval eredj hazai — Nem megyek. Megragadom a karját. Cipelem magam után. — Hát ide figyeljl Nem tudom, ki fia-borja vagy, de innen eltűnsz. Megértetted? — Jó, elmegyek, de haza nem megyek. — Hogy nem-e? — Nem. Megvernek. — Meg szoktak verni? — Meg. — Hm szóval félsz, jómadár. — Te is félnél. , — Engem nem vernek meg, mert én már nagy fiú vagyok. De mikor kicsi voltam, se vertek, mert jó gyerek voltam. — En is jó gyerek vagyok. — Akkor meg miért ver az apád? — Csak úgy. — Csak úgy? Az apák nem szokták a jó gyerekeket csak úgy elverni. — Az enyém szokta. — Hát milyen apád van neked? — Nem mindig ver az én apám se. — Nem? Akkor most menj hazai — Most megver. — Miért éppen most verne meg? Igaz, én is elnáspángolnálak, ha ilyen későig kimaradsz. — Nem azért. Neki mind- egy. — Akkor miért? — Mert részeg. — Gyakran részeg? — Gyakran. Ha pénze van, mindig, ha nincs, iszik hi leire. — Es mit akarsz csinálni? — Azt még nem tudom. — Akkor se maradhatsz itt. — Nem? — Mondtam már, hogy nem. — Na jó, akkor engedd el a galléromi Elengedem. Elindul. Pár lépés után megfordul. — Tudd meg, hogy téged sem szeretleki — Na és aztán? Kértelek rá? — Csak úgy mondom. — fal Hát mondái Megint megy néhány lépést. — Nincs egy darab kenyered? — Nincs, éhes vagy? — Az. — Na gyere ide! Ez a keksz megfelel? — Meg — és már eszi is, csak úgy tömi magába. — Ízlik? — Ühm. — Hát akkor mire vársz? Most már mehetsz. Elaludt az apád. — Nem aludt ell ■— Honnan tudod? TudomI — Az istenedeti — Az apámat szidd, ne az istent! — Eredj haza! — Te rossz ember vagy, megyek is. Nincs egy koronád? — Ha adok, elmész? — El. — Ígéred? — Ohm. — Neszei Kikapja a kezemből, és elszalad. — Hél Legalább megköszönnéd! De már nem hallja, csak szalad, eltűnik a sötétben. SZÁRAZ PÁL « Néha aagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel ai írás készült, melyet olvasol! Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet, de te olvass szűkszavúan. Minden szőt, egymás után, előre és hátra hallgatözva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek; figyelni a titkos jeladásokat, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előre haladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit lakomára hívtak, 8 csak a villa hegyével turkál az ételekben. Ogy olvasni mindig, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet benyújtott celládba a porkoláb. Életre, halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold el, az árva űrben csak mi, emberek vagyunk. Gyurák Katalin tnsrajza Sok régi fénykép közt találtam rá az övére. Változatlanul mosolygott hiába ereszkedett le közénk az idők sárga köde. Vajon most milyen lehet? U.ayanolyan megfontolt kedves és titok.'.aics-e. mint régen? Ég-e a szemében az a tűz, amellyel vitáink során védte igazát? Forgalmas kereszteződés: hazafelé mentünk az iskolából, én egv darabon elkísértem. Ö megfogta a kezemet, mondván, hogy az Angéla név az angol „angel“ szóból származik, ami angyalt jelent, tehát ő most az én őrangyalom, ezért míg átérünk a forgalmas útszakaszon, nyugodtan bízzam rá magam. Felzavartam hát álmából az emlékezés szellemét. Mintha csak mesében lennék: Hóanyó a felhők fölött kirakja párnáit az ablakba, meg megrázogatja őket, és a földön ekkor hull a hó. Valamennyi hópely- hen Angéla arra ragyog, és valamennyi ezt suttogja: An.eyal vagyokl Angyal vagyokl Megtudtam a címét: Vidéken él szüleivel. Izgatottan vártam a percet, az órát, amikor majd megírom a levelet... Megírom, hogy szeretném viszontlátni. Szeretném legalább egy kis időre, legalább egy nagyon-nagyon kis időre visszahozni a visszahozhatatlant. Már vagy negyven perce zötykölődöm a vonaton. Még tíz perc talán, és megérkezem. Angéla levele jár az eszemben. Milyen Izgatottan téptem fel a borítékot. Milyen éya- nakodva olvastam minden sorát, minden szavát, minden betűjétl Tízszer is végigolvastam, hátha felfedezek valamit az elveszett paradicsomból. Olykor-olykor világosság gyűlt bennem, kitört belőlem a lelkesedés, de kisvártatva elcsitult A hullámot hullámvölgy váltotta fel. A vulkáni kitörést riadt csend. Lehetséges, hogy még a régi kislány lenne, akivel búcsúzásuak előestéjén a lámpák sápadt fényében róttam az óváros szűk utcácskáit, melyeken a karácsony terített elénk süppedős, fehér szőnyeget? Az a kislány, aki egy tűzfal tövében a fülembe súgta, hogy minden végben ott van a kezdet? Lehetséges az, hogy mi, akik oly távol kerültünk egymástól, újraálmodjuk a rég nem álmodott álmokat, újraénekeljük a rég nem énekelt dalt? A vonat döcögve befutott az állomásra. Egyedül én szálltam ki... Egy emlék kedvéért ... A vasúti sínek derékszögben szelték át az aszfaltutat, amely két falut kötött ösz- sze. Megindultam a vágányok mentén: magam mögött hagytam a kihalt, kísérteties állomást. Elértem az aszfaltutat. Mellette tábla: Kisháza, egy kilométer. Valóban, az út hosszan kígyózik az éretten ringó búzatáblák közt, gyümölcsfákkal szegélyezve, a végénél, a távolban kezdődnek a cseréptetős, fehér falú házacskák rendezett sorai. Vajon melyikben lakik? Tündért nyugalom honolt a tájon. Érett kalászok mosolyogtak, és versenyt sárgállottak a tövükben rikító pipacsok szégyenpirjával. Közben lábam alatt egyre fogyott az- út... Fák integettek felém ágaikkal, és csodák csodájára az ég kiderült. Először csak a békesség követeként küldte a földre sugarait a nap, de ahogy továbbhaladtam, forró vágyak Izzottak felém a vakító égi korongból. Hirtelen, mintha varázslat történt volna, minden olyan különös lett... A fák levelei smaragdként kezdtek sziporkázni, törzseik opál- és ezüstköntöst öltöttek magukra. Lépéseim könnyedekké váltak: pompás szőnyegen haladtam. A levegő megtelt élettel: a legkülönbözőbb színű, piros, kék, zöld, sárga, rózsaszín, narancssárga madarak raja húzott el fejem fölött harsány cslvlteléssel, a búzából paradicsommadár, bíbor álommadár röppent fel szapora szárnysuhogással. És... 61 Megpillantottam az út végéti Eltűntek a fehér falú falusi házikók rendezett sorai, helyettük egy égő tó terpeszkedett! Szívem hevesen verni kezdett. Valami azt sugallta, forduljak vissza. Már késő volt. A tóból ópiumos gőz terjengett szét a vidéken, s megmérgezte a lelkemet. Egy célt láttam: el kell érnem a tavat! Szédülten bolyongtam a partján. Nem sokáig. A lángok egy helyen felcsaptak, aztán lelohadtak. Fényesen megcsillant a víztükör, amelyen egy kápráztatóan csodálatos leány álltl Különös szépség volt: nem viselt ékszert, sem drága ruhát, mindössze egy egyszerű, világoskék, bokáig érő lenvászon Ingecske fedte áttetsző alakját. Szöszke hajába belekapott a szellő, s maga is szőke lett tőle. Kacagva nyújtotta felém habfehér kezét. Én is nyújtottam felé a kezemet, de hasztalan, nem értem el. Ekkor csllinge- lően felkacagott, és megindult felém a sima víztükrön. Elérvén megfogta kezemet, s csak ennyit mondott: — A Virágok Királynője vagyok. Ellentmondást nem tűrően húzott maga után, de nem is mondtam volna én ellentl Most már csak ő foglalta le minden gondolatomat. Szaladni kezdtünk. Megkerültük a tavat. A tó mögött terült el a Világ Legkékebb Virágos Mezője. Katángok, búzavirágok, nefelejcsek, harangvirágok borították a szemhatárt. Nekivágtunk e remény telenUl kék, parttalan óceánnak. A mező felett szlvárványkapu jelent meg. ^ Csak azért, hogy átszaladhassunk alattal — szólt a Virágok Királynője. Mikor átértünk, kifulladva rogytunk a virágok közé. Megfigyeltem: amíg együtt voltunk, furcsa játékot űzött velem a Királynő. Ogy viselkedett, mintha a szerelmesem lett volna, de örökké egy kis halról mesélt, egy márványszínű, piros szemű kis halról, akit senkiért a világon nem hagyna el. Elmesélte, hogy ő, a Virágok Királynője a nap mosolyából született, az égen úszó bárányfelhő volt a bölcsője. Ott Ismerte meg a piros szemű halacskát, aki a játszótársa volt. Hitetlenkedtem.' Ö ellenben erősködött, hogy minden bárányfelhőben élnek halacskák, különböző színűek. Aztán szomorúan sóhajtott, vágyódva nézte a bárányfelhőket. Valamelyikben ott úszkál az 6 piros szemű apró hala. Szédülni kezdtem. Hát ő nem engem, hanem a halacskát szereti? Fájdalmamban végigsöpörtem a harangvirágok között. — Angyal vagyokl Angyal vagyokl •— ezt csilingelték. Reménykedve kutattam Királynőm arcát, de csak egy különös mosolyt sikerült elkapnom. Szívemet bánat fogta el. Mit várhattam még tőle? Egy királynőtől, kinek a hatalma mesebeli? Neki elég a harmat és a nektár táplálék gyanánt. 8 szivárvány színű lepkéket kerget egy távoli mezőn, én kemény álmokat egy kőrengetegben, amelynek város a neve. Bánatosan felkeltem, s megindultam, hogy az ide vezető úton távozzam. Nevemen szólított, hívott vissza. Nem fordultam meg. Ekkor könnyű, futó léptek neszére lettem figyelmes. Olyan neszre, amilyet csak őz patája verhet az őszi avaron. A Virágok Királynője futott utánam. Elém toppanva könnyű kis kezével benyúlt bordáim közt a mellkasomba, szelíd rántással kitépte vérző szívemet, s a lüktető szívvel egyenesen a tónak tartott. Belevetette magát a lángoló hullámokba, s örökre eltűnt a szemem elöl. Sírtam, üvöltöttem, szenvedtem, mert szívem a tisztítótűzben égett, a minden .szerelmek tisztítótüzében. Hogy meddig lehettem Ily reménytelen állapotban, magam sem tudom. Csak arra lettem figyelmes, hogy egy Idő után szívem a régi ritmust dobogja. Megtisztult a hiú ábrándok táplálta szerelemtől. Sietősen nekivágtam az állomásra vezető útnak. Csodálkozva tapasztaltam, hogy a táj lépésről lépésre átalakul. A fák levelei elvesztették smaragd ragyogásukat, törzseik levetkőzték ezüst- és opálköntöseiket. A szőnyeg, amelyen Idefelé jöttem, visszaváltozott aszfaltburkolattá. A színes madarak is eltűntek. Hátrafordultam. Az égő tó eltűnt, helyén cseréptetős, fehér falú falusi házacskák álltak. Felszálltam a vonatra. Ezentúl nem szállók le róla, megyek vele tovább, egyre tovább. A tájakat, melyeket elhagyok, megcsodálom, az állomásokat, ahol megállók, jól megjegyzem, de le nem szállók. Nem szabad. Nem lehet. A vonat megy tovább. Oj állomások felé. Sz Z. írásai még klérleletlenek, esetlegesek, bár hellyel-közzel megcsillan már bennük a költészet, mindenekelőtt a kettes és négyes számmal jelzettekben. „Töredékei“: hamu és parázs — rőzsét, fahasábokat még nem tudott lángra lobbantam rajtuk. Bo lyong a költészet erdejében, de különös módon a sűrű erdő ugyanakkor sivatag is, bomoktenger a maga számára. Ha zavarba eiti ez az ítélet: jó jel. Ha nem: talán az is. K. L. „Színezett“ versel, a betűk színváltásának funkciótlanságán túl valami érthetetlen szkizofréniát közvetítenek: a kozmoszt „látomások“, utánérzésüknél fogva Is, csak egy konstruált téboly lecsapódásai, vagy ha úgy tetszik, egy meg nem értett „rend“ (káosz?) mesterségesen szenvedélyessé fűtött, tehát visszatetszőén modoros megfogalmazása. Ez a „tudományos szentimentalizmus“ zsákutcába vezet i—meg kell kísérelnie felülvizsgálni: ml az, amit ebből átmenthet egy mélységre-egyszerű- ségre törekvő, „emberibb“ költészetbe. K. M. A Nem leszek követeledző és A fehér Lada „mutat“ valamit az íróból, a novella halvány mécse is fel-felptslákol bennük í— de ennél többet, biztatóbbat nem tudunk mondani. Egyik írása sincs kellően megkalapálva, s a meztelen történet előadása nem lett — nem Is lehet ^ elegendő a mű megszületéséhez. Azt is mondhatnánk, hogy maga a történet általában csak apropó az írónak, hogy kifejezhesse önmagát, formát adhasson a maga lelkületének, hogy megteremtse önmaga egyetlen és megismételhetetlen szellemét, mintegy „ajándékot“ adva embertársainak, azok szellemi és érzelmi világának gazdagítása okán. H2O. Álmodozásra mindenkinek joga van — klnek-kinek képzelőerejétől függően. Ez a „szent kicsapongás“ ugyanis az emberi teremtés egyik szülőanyja, persze ha igazi jelentésében értelmezzük a szót. De fegyelem, akarat és tehetség híján az álmodozóból észrevétlenül ábrándozó lesz, az pedig, ugye, „az élet megrontója“. És tegyük mindjárt hozzá, hogy az írás elrontója. Magával Is ez történt: írásaiban a teremtő álmodozás helyett slránkozó-árválkodó ábrándozás képei csapódtak le, pontatlanul, ellenőrizhetetlenül és eredménytelenül. H, A. A Hallgatózom egészen semmitmondó, lapos, kl-tudja-miért-született írás, amolyan széljegyzet, melyet felkap és az űrbe röppent a szél. A módszer vicclapba kívánkozó .öreges-kérges hangvételével olyan elcsépelt téma, amelyben újat mondani — a maga módszerével — nem lehet. Az emberi kapcsolatok ilyen profán leegyszerűsítése csakis banalitásokhoz, közhelyekhez vezethet, ami az író, az írás első számú ellensége. SZhSZ. Kínos olvasni kínjait, miközben a rím oda teszi magát, ahová akarja. Elképesztő, mennyire fegyelmezetlen, ugyanakkor milyen „szép, nemes, választékos“ szavakat használ! Azt ajánljuk, egy időre hagyja abba az írást, s próbálja meg tárgyilagosan megítélni eddigi munkáit. I T
