Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-26 / 21. szám
A SZÁRAZ KENYÉRTŐL Az óvodások az ű/ szobor előtt A MÄIG (Szlovenszkó Kosúton lett történelem: vérrel aláhúzott Igazságtalan valóság. A csendOrgolyó szociális valósággá, váddá avatta...) Pábry Zoltán: A Ma)or-per „Miért ítélkeznek Itt felettem? Azért, mert kommunista vagyok, mert ennek a pártnak vagyok a képviselője, mert egész életemet a klzsákmányoltaknak, a szlovenszköl dolgozó nép felszabadító harcának szenteltem ...? — mondta Major István a kosúti sortűz szégyenletes pere végén, majd így folytatta: — A kommunista párt bebizonyította, hogy a dolgozók a mindennapi kenyérért harcolnak. Módszereink helyesek, a tüntetések szükségesek, a munkanélküliek egy darab száraz kenyeret sem kaptak volna, ha nem tüntetnek a kommunista párt vezetése alatt.“ Bocskai Józsefné Olvasom Fábry Zoltán Major-per című törvényszéki tudósítását, és rendezgetem a rlpo.tba szánt gondolatokat. öt évvel ezelőtt, araikor Kosúton Jártam, találkoztam még az időközben elhunyt Molnár Sándorral, az egykori kommunista bíróval. — Nem volt könnyű — mondta. — Voltak, akik cserbenhagyták, akik hátat fordítottak az eszmének 0 nem. De most nem a múltat, hanem a mát akarom vallatóia fogni. A „valiaiást“ hadd kezdjem a helyi nemzeti bízott Ságon. Az őt évvel ezelőtt átadott új épületben Jelentős eseményre, szoboravatásra készül a falu. A szobrot a hazánkban élő fiatal bolgár szobrász, Venkov alkotását adják át az évfordu lón. Talán én vagyok az első idegen, aki láthatom ezt a robusztus, megrázó emlékművet. A nemzeti bizottság anya- könyvhlvatalában Audiová Margltát és Kiss Valériát találom. — Négyszázkí- lencvenegy ház van a faluban, ebből százhatvannyolc az új, a többi régebbi, öreg ház, de valamennyit felújították, tatarozták az utóbbi időben — mondja Audi Margit. — Eddig évente négy- •öt építési engedélyt adhattunk ki, de most, hogy újra központi faluvá nyilvánították a községet, akár húszán is hozzákezdhetnek évente az építkezéshez. És ez jó, mert a fiatal házasok nagy része nem Is akar elmenni a faluból. Sőt, akik elmentek, must már visszakívánkoznak, szeretnének telekhez Jutni, építkezni. — Hány gyerek születik évente a fa luban? Melyik család örülhetett legutóbb ennek a boldog eseménynek? — kérdem, mert elhatároztam, hogy meglátogatom azt a családot, mert látni akarom, hogy milyen körülmények közé születik ma egy gyerek, hiszen tudjuk, régebben, mint ahogy Major István Is mondta, még a száraz kényé fért Is keményen meg kellett harcolni — Vagy húsz-huszonöt születik, de nem itt a faluban, hanem Sellyén, mert ma már nem Idehaza hozzák világra a gyermekeket az asszonyok, mint régen, hanem a szülészeten. Amíg beszélgetünk, az ablak alatt egyre erősödik a gyerekzslvaj. — Az óvodá.sok — mondja —, a tanító nénik bizonyára kiváncsiak voltak a szoborra, hát délelőtt sétájukat erre vették. Ötvenöt gyermek Jár óvodába. A falu gyerekeinek a kilencvennyolc százaléka óvodás. Kimegyek, lefényképezem őket, s közben vallatóra fogom a sor végén álló kisfiút. — Hogy hívnak? — Benedek Csaba — vágja ki öntudatosan. — Hát az apukádat hogy hívják? — Benedek Ferenc. — Mit csinál? — Falat épít. — Hol, otthon, talán házat építtek? >— Nem otthon, hanem Dartnáék mellett... Az apu, mindig csak falát épít — teszi még hozzá. — Akkor biztos sok pénzt keres... — Nem. Keveset! Bocskai ]ózsef — Ki mondta ezt? — Az anyu. — És az apu mit mondott? — Apu nem mond semmit, az apu mindig hallgat... De nekem is sok pénzem van a házikóban ... — Igen, és mennyi? — Tízmillió. — Mit veszel rajta? — „Zsublt“ meg csokoládét. — Kinek veszed a rágógumit és a csokit? — Nekem meg a Zolikának. Elbúcsúzom az óvodásoktól, és természetesen Csabától, akinek az apukája a járási építővállalatnál dolgozik, s aki, mint a fia mondja, állandóan csak falat épít, azaz dolgozik. Hétközben a munkahelyén, hétvégén vagy talán a szabadsága alatt is odahaza, magánházaknál. A nemzeti bizottságon közben Párák Mária részére kérvényt írnak. Amikor befejezik, megszólítom a fiatalasszonyt; — Hová címezték a kérvényt? — A kórházba. — Miért? — Szeretném, ha felvennének takarítónőnek. — Most nem dolgozik? — Nem, nem dolgozom. — Nem is dolgozott? — De igen, a bútorgyárban, de a szülési szabadság után nem tudtam oda visszamenni, mert nincs hová tenni a kicsit. Nem járhatok műszakokra. A térjem a szurkosoknál dolgozik, sokszor elvan egész héten. Nehéz munka, de megfizetik. Elég Jól keres. Van egy kis megtakarított pénzünk, s ha sikerül, hamarosan veszünk egy kis házat.. — Csak a műszakok miatt hagyta ott a bútorgyárat? — Nemcsak azért, elég nehéz mun-; ka volt ott. Nagyon nehéz volt emelgetni a szekrényajtókat, meg a nagy deszkalapokat. — A kórházban jobb lesz? — Biztos. Főleg azért, hogy délre vagy este fél hatra már otthon lehe tek. Mert mégiscsak más, hogy az ember elmegy reggel és délre már otthon lehet... — mondja nagyokat sóhajtva. — jaj, csak felvennének! Kiss Valéria közben kikeresi Bocskai Norbert, a legfiatalabb kosúti polgár szülei lakásának a házszámát, és eligazít. —- Az asszony biztos otthon lesz — mondja —, de a férje sincs messze, ott dolgozik közel az áüami gazdaságban, gépjavító. Amikor kopogok a verandás ház aj- talán, mindketten kijönnek az udvarra, betessékelnek, majd leültetnek az előszobában. A térj hazaugrott megebédelni. Arra kérem őket, hogy meséljenek magukról. Tanácstalanul fészkelődnek és néznek egymásra. Edit asszony a határozottabb, bátrabb: — Egy éve, hogy egybekeltünk két évi Ismeretség után. Igaz, hogy Itt laktunk egy utcában, alig tíz ház választott el bennünket egymástól. De talán csak a katonaság után figyeltünk föl egymásra. Színdarabot Játszottunk, a bátyám rendezte, és a férjemet Is felkérte, hogy játsszon, próbálja meg. — ... és a próba után hazakísérte, hiszen egy utcában laktak ... — Kezdetben még nem Is. A nővéremmel jöttem haza. Csak később ... Én akkor tizenhét éves voltam, gimnazista. Kitüntetéssel érettségiztem, de a továbbtanulásra nem gondoltam Édesapám már nagyon beteg volt, és csak az ő ezernégyszáz koronás nyugdíjából, meg amit édesanyám a varrással keresett, abból éltünk. Négyen voltunk testvérek, de mind a négyünket taníttattak. Leérettségiztünk. Jó tanulók voltunk. — Nekem sem volt könnyebb sorom — veszi át a szót most már a férj Is. — Egyedüli gyerek voltam, megvolt mindenem, amit csak akartam. Volt egy kis megtakarított pénzem, autóm, a feleségem is hozott valamit a közös háztartásba. Abból be tudtunk rendezkedni. Aztán felvettük a fiatal házasok kölcsönét, ami rendkívül előnyös juttatás. Reméljük, hamarosan megkapjuk az állami lakást, s akkor szeretnénk okosan, célszerűén herendezkedni. — Lakásra várnak? Pedig Itt Kosúton is, akárcsak az ország más községeiben, a legtöbb fiatal építeni akar. Maguk hem? —- Nem! — mondja Bocskai József. — Remélem, nem Is kel! építkeznünk, ígérik, hogy megkapjuk a íakást. — Van ezenkívül valami különös vágyunk? — Igen, esetleg az, hogy felvegyenek a vadászszövetségbe. Nagyon szeretem a természetet.-.. — Megvan mindenünk, ami szükséges — mondja Edit asszony. — Épp csak a lakás hiányzik. Szeretném a fiunkat nevelni, és szülni még egy kislányt. Aztán szeretném, ha a gyermekeim Jól, nagyon Jól tanulnának, s többre vinnék, mint ml. Engemet a szüleim elég nehezen neveltek, tudtam, mát a? érettségi Is több, mint amire tellett volna nekik, hót legalább az én gyermekeim mehessenek tovább... Elbúcsúzom Bocskaléktól és Kosúttöl, a falutól, ötven évvel ezelőtt minden másképp volt. Ezért Is állt a kommunista párt a dolgozó nép harcának az élére, ezért vezette a tüntetéseket. De ez akkor csak a kezdet volt. A száraz kenyértől eljutottunk a jólétig. Riportom közben a véletlenre bíztam magamat, de gondolom, a kép így is reális, és egybevethető az ötven év előtti viszonyokkal, annál is inkább, mert hőseim munkáscsaládok sarjai, tehát épp abból a rétegből valók, amelyek tagjai egykor kénytelenek voltak tüntetni, sztrájkolni, hogy legalább a kenyerük meglegyen. Amit most tapasztaltunk, az már egészen más valóság. NÉMETH ISTVÁN 'A szerző ielofilelet Benedek Csaba Párák Györgyné
