Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-05 / 18. szám
H ázunkban, melyet azon az éjszakán bombatalálat ért, és kiégett egészen le a második emeletig, tizenkét család lakott; pontosabban, kilenc család, két agglegény és egy özvegyasz- szony. Meglehetősen régen laktunk már itt valamennyien, elég jól ismertük egymást, hisz nemcsak a lépcsőházban, a hátsó udvaron, a közös mosókonyhában találkoztunk, hanem a boltosnál is, a trafikban, rézsűt szemben velünk a kis vendéglőben, a templomban, és most természetesen az óvóhelyen. Több mint tíz éve, hogy nem költözött el innen egyetlen régi lakó, és nem költözött be új, csak özvegy Siegelné- nál és Kowalskiéknál váltogatták egymást időről időre az albérlők; most épp egy Wermacht-tisztvi- selő és egy hadirokkant orvostanhallgató lakott az özvegynél, Kowalskiéknál meg egy kibombázott szövőnő, akinek férje frontszolgálatot teljesített. Ebben az időszakban mindössze két haláleset volt a házban, egy házasságkötés és három szülés, nyugalmas ház volt ez valóban, csupa komoly lakó. És mégis, folyton szaglásztunk, kémkedtünk, csipkelődtünk kicsit, és traccsoltunk, bár a mi házunkban nem lakott bártáncosnő, nálunk nem éltek vadházasok és tisztviselő pedig, ez a felette rút, törpén nőtt férfi, valószínűleg irigységből helyeselt nekik. A szövőnőt az háborította fel, hogy Klára kisasszony nem vitte magával a férfit a pincébe, a féllábú orvostanhallgató ekkor megfontolásra ajánlotta neki, hogy sok frontkatona ösztönösen viszolyog az óvóhelytől, és így könnyen lehetséges, hogy a most már halott katona maga akart odafönt maradni. A Günther házaspár, őket az keserítette el, hogy egyetlen és éppenséggel nem házias leányuk mindeddig ezt a „szőrcsuhába bújt paráznát“ — szóról szóra így Jellemezte Günther úr özvegy Slegelnének — tartotta példaképének; ennek úgy megörült az özvegy, hogy szerte a házban, a boltosnál, mindenütt elmesélte, és kezdetben szigorú véleménye Klára kisasszonyról ettől liberálisan változott. És megint mások, né- hányan, többé-kevésbé nyíltan örültek; egyesek azért, mert íme az eklatáns bizonyíték, az ő véleményük igazolódott, vagyis nincsen erény, csak az alkalom kevés; és mások becsületes együttérzésből: „Az ilyen hűséges, derék teremtésnek, éppen az ilyennek kívánja az ember, hadd éljen át egyszer valami szépet is, az se baj, ha ilyen szomorú a vékörSlbelűl háromszáz különösen ritka és értékes példányt, melyet röviddel a bombatámadások előtt vidéken helyezett el; a záradékban kéziratait és jegyzeteit és más segédeszközeit sorolta tel. Adtam neki néhány tanácsot, persze minden remény nélkül, de a lehető legbecsületesebben, és a- mikor készen voltunk, megittunk egy pohárka pálinkát. Azt hittem, már búcsúzni akar, de ekkor azt mondta — bonácsatkéröen nézve feleségemre, aki azonnal kiment —, hogy szeretne négyszemközt beszélni velem. És ezt mondta: — Tudom, lelkiismeretlenség volt, de nagyon fiatal voltam, az őskor álmaim álma, és az ügynek nem volt tanúja . , Hallstadtban történt ez, a sír szokatlanul jó állapotban maradt fenn, a csontváz és a kellékek teljesen érintetlenek. ön persze nyugodtan állíthatja, hogy loptam, ezt mondhatja ön, a jogász, de nekem, értsen meg, az én számomra valami más volt ez, vér a véremből... Még az én Klárám sem tudott róla, egy állandóan elzárt ládában őriztem, és a ládát csak akkor nyitottam ki, ha egyes-egyedül voltam, és csak rá kellett néznem, már az is boldoggá tett, messze- tűnt minden középkor és minden olyan kor, amely írásos nyomot HERBERT EISENREICH: MffiE JÖ, HA ROSSZ A HIRED? parlamenti képviselők, még iszákos sem lakott a ml házunkban, ■ és hisztériás asszony sem. És még- | is, csak Klára kisasszony maradt j értéktelen számunkra, rá nem voltunk kíváncsiak. De a helyzet a bombázás éjszakája után megváltozott. Klára kisasszony — aki váratlanul az érdeklődés központja lett — színbecsületes, szerény teremtés volt, jámbor lélek, már a negyvenes é- j veket taposta, a minta-szolgáló, aki emberemlékezet óta Bierlch j professzor háztartását vezette, a harmadik emeleten lakó agglegényét. Egy mozdulattal sem tett többet a szükségesnél, és egy szóval sem szólt többet, ruháján még vasárnap sem hivalkodott holmi ! dísz, és semmi sem árulta el, hogy i test van a ruha alatt, nem nő .volt, hanem csak Klára kisasz- ■ szony, és pontosan olyan volt, mintha abból a porból formálták ; .volna, melyet naponta ő söpört össze a professzor lakásában. És ; most egyszerre azt mondta mindenki: „Hát hitték volna ezt róla?“, és erre mindenki csak ezt felelhette: „Én nem!“ Néhányan még azt kérdezték: „Komolyan azt hiszik?“ és ezt kapták válaszul: „Meglátszott rajta, úgy sírt, mint a szopósmalac.“ Megint mások. pedig azt mondták: „A döntő bizonyíték, hogy még most sem SZÓI semmit.“ (Arra természetesen senki sem gondolt, hogy ed- ■ dig meg sem kérdezték.) Persze, a leghajmeresztőbb fantazmagó- ; rák is szárnyrakeltek; többek közt, hogy titkon gyereke volt a pro- j fesszortól, a gyerekéi a megszene- , sedett csontok, nem pedig szeretőjének földi maradványai. Ez és , hasonló más vélekedés azonban huzamosabb időn át nem állhatott meg, hisz az általános vélemény szerint egy katona volt nála odafönn; ez ellen csak a házmesterék tiltakoztak makacsul, ; nyilvánvaló, hogy hivatásbeli gőg- . bői, ők ugyanis azt állították: ' „Nem kerülte volna el figyelmüket, ha valakit felvisz magához.“ A házközösség igazi klikkjei a- zonban akörül csoportosultak, ho gyan ítéljék meg az ügyet morálisan és emberileg. A puritán Nolte házaspár és a Wehrmacht- -tisztviselő az efféle viszonyt elvből elítélte; a házaspár a már az , úgy is túlságosan elburjánzott er- : kölcstelenségre hivatkozott, a ge.“ így beszéltek házunkban Klára kisasszonyról, és Klára kisasz- szony ezalatt mit sem sejtve, gyanútlanul járt-kelt ennyi híresztelés, susmus kellős közepén; és a sustorgásra most még több lehetőség akadt, mert megkímélt emeleteken és a pincében még ösz- szébb szorulva állt a ház, és ki-kl ahogy vélekedett, úgy változott meg kapcsolata Klára kisasszonyhoz, a lakótárshoz. Ö ebből eleinte semmit észre nem vett — nem vette észre, hogy Nolténé, bár viszonozza köszönését, rövidebbre fogja mondókáját, anélkül, hogy hangján bármit is érezni lehetne; hogy az ifjú medikus oly gyengéden bánik vele, mint akit mélységes gyász ért; hogy a szövőnő felolvasta neki férje egyik tábori levelét; hogy a házmester oly gyanakvón néz utána, mintha handlé lenne; hogy özvegy Sie- gelné megpróbálja elmesélni neki hajdani házasságát; vagyis hál nem vette észre azt, hogy kezdték meglátni a porképződményben az embert, az élőlényt, aki olyan, akárcsak ők maguk. Hogy felfedezték a lelkét. És nemcsak azt, hogy lelke van. Pühringer művezető — agglegény az egykori harmadik emeletről, akit most lent nálunk kvártélyoz- tak be — hosszasan nézett utána a lépcsőházban, és mostanában minden áldott reggel megborotválkozott, este pedig, ha hazajött és megmosakodott, nyakkendőt kötött. Ezalatt visszaérkezett Páduából, ahol történelmi kutatásokat végzett, a professzor; Klára klsasz- szonyt értesítette táviratilag. A professzor megtekintette és természetesen számbavette a károkat; az ügyben énhozzám fordult. „ön jogászember — mondta — ilyesmihez jobban ért, mint én, szinte pótolhatatlan értékek voltak“; a listát már összeírta és tőlem végeredményben annyit akart csak tudni, mekkorára becsülheti a károkat. A lista személyes holmijával kezdődött, s ez — hisz egyetemi tanár — szegényes volt. Majd ama tárgyak következtek, melyeket Klára kisasszony veszített el a tűzvészben. A jegyzék dandárja kereken nyolcezer kötetes könyvtárának sommás leírása volt, ezek mind elégtek, kivéve hagyott magáról, nem pedig mint... mint ez itt... Hangja elcsuklott, az öregember önmagába roskadt, mintha a csontvázzal együtt önmagát is elvesztette volna, de aztán hirtelen felállt, kezet nyújtott, elnézésemet kérte, és az ajtóhoz ment. Ott még egyszer felém fordult, és azt mondta: — És Klára, a jó Klára, ezért volt kétségbeesve, mert a könyveimet vitte el a pokol tüze. És a lejét csóválta, kiment. Én pedig már-már elhatároztam, hogy megyek, ajtóról ajtóra, és mindenkinek elmesélem, miféle csontok is voltak azok a romok alatt; bejött a feleségem, el akartam mesélni neki, de nem meséltem el sem neki, sem senki másnak. A soha meg nem történt kaland azzal a kétezerötszáz éve halott keltával, asszonnyá avatta valamennyiünk tudatában Klára kisasszonyt, és én úgy éreztem, nagyobb Igazság ez, mint a mostani megismert tény. Egy kicsit egyedül akartam maradni, eltűnődni, lementem a szemközti vendéglőbe; és ott láttam, egy korsó sör előtt Pühringer urat és Klára kisasszonyt. Amikor meglátott, elpirult kicsit, de köszönésemet oly nyíltan viszonozta, a- mennyire különböző nemű emberek közt csak lehet. És akkor tudtam, hallgatni fogok ezután is. Később különben kiderült az igazság is, állítólag a törpe Wehr- macht-tisztviselö szaglászta ki; de a dolgon már ez sem tudott változtatni. Pühringer úr sem zavartatta magát, feleségül vette Klára kisasszonyt, és Klára kisasszony — holott negyvenkét éves is elmúlt már —- még egy gyermekkel is megajándékozta; a professzor lett a keresztapja, ö helyettesítette ama keltát. Thurzó 'Gábor fordítása *)' Herbert Eisenreich osztrák író 1925-ben született Linz környékén egy kis faluban és sokáig itt is élt. Eddig több regénye, elbeszélése jelent meg. Ezenkívül ír hangjátékokat. Sikeres elbeszéléseiért több kitüntetést kapott. Sztyepan Scsipacsov: HARCKOCSIZÓ A csatában nem remeg, állía merészen, a tank la, akár egy paripa, táncol. A tenyere kérges azóta egészen: harmadik éve... s páncél, csupa páncél.- Es valahol a kedves várja barátját, és rágondol mindig, a kedvesére: kivárja, míg leányos boldogságát rábízhatja erős kezére. Vas István fordítása Julia Drunyina: A TCZVONACBÓC VISSZAJÖTVECi A tűzvonalból visszajöttem Átfagyva, fázva, csuromvizesen, A fedezékben senki sincsen És persze, hogy nem ég a kályha sem, Ogy elfáradtam — be sem gyújtva A köpeny alá fekszem és vacogok. Egyszerre csak hallom, hogy újra Támad az ellenség, srapnel ropog. És otthagyom a fedezéket, velem szemben vakító láng lövell, velem szemben azok, akiknek gyors segítséget nyújtok, majd ha kell. És újra reggelig a vaksötétben Együtt kúszunk halálos utakon, „Bravó nővér!“ — kiáltják nékem Az elvtársak — és ez a jutalom. 'A daliás ütegparancsnok Ütközet után kezet nyújt nekem ... ' Törzsőrmester, drága, de jó, hogy élünk, s hogy újra üdvözölhetem! Bede Anna fordítása Hja Ehrenburg: ÚGY VÄRM... Ogy várni, hogy még emlék sincs sehol s áttörhetetlen tömb a nap, hogy említik, s kedves név — pokol, űzve idegen árnyakat, hogy ne higgyünk a tükrünknek se már, hogy párnánk, az se tudja meg, hogy a szerelmet, hűséget, homály ne fedje, rejtse soha... Így lehet? hogy tördelt ujjunk roppanni se mer, a sóhajt tenyér fedi el... Ogy várni, hogy a holt érezze, mert az arcán forró lehelet tüzel. jobbágy Károly fordítása Dreísy Mrázková grafikai lapja
