Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-13 / 2. szám
RESZELI FERENC versei: MIRÁKULIM a klmondhatatlanság Qszkös roncsain tengődöm várlak pévécé-hóhullásban szenvedlek szánlak számban jégvirág van alélö tavlrózsa nyíló kankalin csörtetsz árkon-bokron küszöb a kezedben parázs van a szádban hónod alatt csók van hideg garasaid szétszórtad a hóban ki hagyhatna nyomot lábaidnál szebben baclangtemplomomban remetévé válék hét istent káromolva áldom a tavaszt s szegényes mondatokkal megidézem azt ki utat tör ott hol úttalan a szándék s küszöbbel kezében elnyűtt sarujában győztes próféta lesz saját falujában LMPl H l M U. Akit nem lehet megrabolnl ködben, utcasarkon. Akire rátalálni oly nehéz, mint tenger vizében a hóplhére. Akiért mégis megyek, csak megyek, mert mit Is tehetnék Ilyen megraboltan? Tűzzel a nyakamban — tudom — ülhetnék rajzolt vonaton. Rabolhatnék én Is karavánt és téríthetném a hómezőkre mások strucchadát. akár szelíd szóval, akár üvöltó tekintettel. De akkor se tudnám: szabad-e szólnom, elmesélnem, hogy milyen nehéz volt sűrű mélységeimben rád találni, és nézni moccanatlan a pernye plllézését — nézni moccanatlan... IMPIRLM ML Csüng az ágon a lánycsOcsű alma, dér és fagy lappang már a domb mögött. Roggyan a nyár, hevernek szerte a roncsok. Járom az erdőt fegyverropogásban, fát keresek, — játékpuskának valót. Verset faragok hideg gödör alján és fapuskával vívok háborút. Minden Indulást elhalasztók és szavakkal pótolok minden érkezést, aztán a csendet, a füstölgő némaságot — kézenállva, kővé dermedve hallgatom. KÜVÜtET Számolatlan titkok falra hányva énekek félhomályban tlkkadó szótalan rovások méretek nélküli mesék az éjszakában miféle éjszakában miféle mesékben hasonló göröngyök bokáig feketében talpig gyalázatban és megnyírva kopaszra fülig hasadt szájjal oszladó pusztulásban parázsló kazlak közt agyoncsépelt kürtök fehér szoknyák alját fodrozó lángolás a hóesésben egy asszony menekül karján Izotóphulladékkal bemocskolt zene vonszol magával ekét és néma orcsesztert miféle fából faragott lovak vágtája köbalták kopják bruttóreglsztertonna látomás s terített asztal az elprédált tavaszban \BACSÓM! FÉI Lapul a szürke köd tava s benne láthatatlan, üszkös károgás... aztán a hallhatatlan, lomha hóesésben — alóhull egy puskadurranás. Nyulak riadnak lábnyomok között, őzek ütik fel messze a fejüket, s a hóesés egy dermedt pillanatban, toronymagasban, félve megreked. A folyó jegén taréjos torlaszok, alattuk langyos víz oson. Azt a megismételhetetlen, szélcsendes telet — új gyerekkor híján, holtig hordozom. P etellk hét végi terveit szövögette. — Kacsa ... — motyogta félénken. — Anyuka, ml lenne, ha, ha kacsát.. .7 Petellk asszony előbb úgy határozott, hogy megvétózza a javaslatot. Amikor azonban Pete- llk könyörgő szemébe tekintett, aki a Burkoló és Szigetelő Vállalat nem éppen nagymenő és nem éppen jól fizetett előadója volt, hirtelen kivételes gyöngédség hulláma öntötte el. — Legyen, ahogy akarod — mormogta saját gyengeségén meglepődve —, de vedd meg te. Nekem nincs Időm ‘kacsáért szaladgálni. Pénzt és egy egész sor tanácsot adott férjének a kacsát Illetően. Ne legyen se kicsi, se nagy. se kövér, se sovány, legyen rendesen megkopasztva, szagtalan-bűztelen. Jól megfagyva, aranyszínű, ne legyenek rajta kék foltok, s főleg nagy legyen a mája. Tehát valami Ideális, valószínűleg nem Is létező „über-kacsát“ akart, amelynek adatait Petelík gondosan feljegyezte. Ezekkel az adatokkal felvértezve indult el a boltba, amely-* nek Nlkodéra úr, egykori osztálytársa volt a vezetője. — NI csak, micsoda kacsai Mintha maga' Ibsen alkotta volna — jegyezte meg Irodalmi tájékozottságát fitogtatva a boltvezető, aki a dolgozók esti iskolájában már a hatodik vagy hetedik érettségi bizonyítványát szerezte, mivel a rumon kívül ez volt az egyetlen vesszőparipája. Átkutatta hát a készletet, míg az Idálls, „über-kacsához“ legalább hasonlót talált. A válogatás közben mindketten átfáztak, bevonultak a raktárba egy rumra. Petellk meghatottan köszönetét mondott, és az „über- ■kacsával“ visszatért az Irodájába. A Burkoló és Szigetelő Vállalat Irodaházában két frldzslder volt. Az egyikben az Igazgató tartotta Italait a felsőbb szervek váratlan látogatásai esetére, a másikban a bérelszámolók helyezték el, amit vásároltak. Az utóbbi esetben tulajdonképpen trükkröl volt sző, amely- lyel a vállalat védekezett, nehogy a bérelszámolók hiányos gárdája összeesküvést szőjön, s gyermekeiről való gondoskodás címén felmondjanak, ami nem utasítható vissza, ha valakinek egyáltalán van gyermeke. Petellk alázatos kérelmére és egy doboz bonbonért engedélyt kapott, hogy kacsáját elhelyezhesse a frldzslderben. Irodájába visszatérve több cédulára felírta: kacsa. A cédulákat különböző helyekre kiaggatta, nehogy megfeledkezzék a finom falatról, és nyugodtan várta a munkaidő végét. Csakhogy, megfeledkezett arról a kedvezményről, amelyet a bérelszámolók kiharcoltak maguknak. — Mi legyen ezzel a kacsával? — kérdezte Hamrová asz- szony, tél órával korábban ha- zalndulva, mint Petellk. — Semmi — nyelvelt Manák- né. — Már csak az kellene; hogy még el Is vigyük. Minden férfi egyforma. Élvhajhásző ... — fakadt könnyekre, ugyanis válóperének végzése ezen a napon lépett jogerőre. És szapulIVAN KULHANEK ni kezdték Máneket s általában az élvhajhásző férfiakat. A kacsáról teljesen megfeledkeztek, kikapcsolták a hűtőt, bezárták az Irodát, és mentek a vonatra. Petellk, amikor rádöbbent, milyen áldatlan helyzetbe került, elcsüggedt. Világos, hogy feleségének nem tud majd elszámolni a hatvanhárom koronáról, már csak azért sem, mert Nlkodém rumja még mindig é- rezhetö volt leheletén. Pénteken délután a vállalat teljesen elnéptelenedett. A portás, Skra- loup jogász, a vállalat nyugállományba helyezett egykori jogásza megrögzölt bürokrata volt, a zár feltörését nem engedélyezte volna, a tartalékkulKACSALOPÁS ■ V/. / ' csőt csak hivatalos engedélyre adja ki, ugyanakkor szklerotl- kus, végképp nem tudná megérteni, mit keres valamelyik irodában egy kacsa. A szerencsétlen Petellk megkísérelt átbújni egy lyukon, a- melyet a légkondicionáló berendezésnek fúrtak, de elszakította a zakóját, s véresre horzsolta a hátát. — A párkányon — döntött végre — az ablakhoz kúszok, és kifeszltem. Az új épület számos hibája közül eszébe jutott az egyik, az, hogy az ablakok rosszul záródnak, néhány irodahelyiségben az erősebb szél is belöki őket. Elindult hát a párkányon abban reménykedve, hogy Skra- loup jogász a portásfülkében szokása szerint már elszuny- nyadt. Tévedett, mert a diplomás portás éppen Lívlust olvasta, és az árnyék a párkányon kezdte nyugtalanítani. Majd tudatosította, hol Is van tulajdonképpen, és arra a következte’ tésre jutott, hogy valószínűleg betörés esete áll fenn, ezt pedig jelentenie kell. Abban a pillanatban, amikor Petellk egy hevesebb széllökés erejével nyomni kezdte az ablakot, felszólították: a törvény nevében másszon le. Mindez nem ment Idegeskedés nélkül, végül Petellk elbőgte magát, és leereszkedett az esőcsatornán, ami betetőzte öltözete pusztulását. Megkísérelte megmagyarázni a dolgot, de a biztonsági szervek megérezvén Nlkodém rumjának arómáját, nem nagyon hittek a kacsa-mesének. Mindennek tetejében a portásnak, Skraloup jogásznak sehogy sem jutott az eszébe Petelík neve. hát Inkább kijelentette, hogy egyáltalán nem .Ismeri. Petellket úgy éjféltájt bocsátották szabadon. A hatvanhárom korona és a kacsa nélkül hazatérve további az előbbinél sokkal szigorúbb kihallgatásnak vetették alá. Nikodém rumjának az Illata egyértelműen ellene tanúskodott. Nagyon szomorúan töltötte Petellk a víkend napjait, kizárólag tésztafélékkel táplálkozott, és egyre az eszményi kacséra gondolt, amely a kikapcsolt hűtőszekrényben óhatatlanul romlásnak indult. FODOR KATALIN tusrajza POLÁK IMRE fordítása (azoknak — kajánul —,akik a történet valódi szereplői] A hóhullás jókor jött. Kiváltképpen ez az utcarészlet ért valamit. A Mama az út torkolatánál gyönyörködött a látványban. Költői lélek volt. A század második és harmadik évtizedében a katolikus lapok közölték Is a verselt. Idővel ezek a versek bekerültek egy fekete fedelű aktába és el- ksllödtsk Mivel a későbbi család fölött Is ő Ispánkodott, szabad keze volt ahhoz a költészethez, a- melyet ugyan nem vetnek papírra, de nyoma marad. Először a Papát szorította a sarokba: mint a húsvéti báránynak, masnit kötött a nyakára, de ezt oly körmönfontan cselekedte, hogy az a másik észre sem vette. Mindez persze régen volt. Az eltelt évtizedekben azon munkálkodott, hogy reá hasonlítson a porta, a parasztház, s minden-minden mozdulat, kezdeményezés. Amíg a Mama a hószakadás- ban gyönyörködött, vagy a nagytakarítás utolsó stációit végezte, a Papa újra és újra eltakarította a havat. Aztán este lett. A' Mama beintette a Papát, az behúzódott egy sarokba, s cigarettára gyújtott, de csakhamar eloltotta, mert a Mama kard-teklntete felé vágódott. — Szép szilveszterünk van — szólalt meg áhítattal a Mama. — Az van — szerénykedett a Papa. Kiment az udvarra, s rágyúj tott. VAJKAI MIKLÓS — Micsoda havazás... — hallotta a Mama hangját. Tudta: Ilyenkor összecsapja száraz kezét, s Ihlettel telítődve így vágja ketté a csöndet: — Csakhogy ezt Is megér- tükl Ott állott a Papa az eresz a- alatt, cigarettázott begombolt ka hátban, s hallotta, hogy a Mama egy verset mormolt fennhangon. Effélét: „Ha nyár volt, azt hittem mindig nyár lesz. Ha tél volt, azt hittem mindig tél lesz. A völgyek jászolában Jézuska-hó lesz, s a hegyekről jön majd Heródes ..“ A Mama újra öblítette a poharakat. Kikeményített abroszt terített az asztalra, s középre egy váza vágott aszparáguszt állított. Ilyenkor, ünnep tájékán, mindig eszébe jutott a lánykora. Nem, nem származott vidékről, s erre mérhetetlenül büszke volt. A Papát viszont kezdettől fogva baleknak és faragatlannak tartotta. A Mama ellenben művelt volt: szabad perceiben elolvasta a Szentek életének két kötetét, Brehm Állatvilágát, Mécs László és Gyónl Géza verselt, $ betéve tudta a templomi zsoltárokat, s a templomi énekkarban Is bérelt helye volt. Enyhe gyűlölettel gondolt arra a napra, amikor végérvényesen elhatározta, hogy a Papához köti az életét. Persze ennek egy titkolt előjátéka Is volt: éspedig az, hogy korábban a Mama fejecskéjét elcsavarta egy széltoló városi flcsúr, s a csalódás pillanatéban megingott egy kissé. Szép és napos augusztusi napon egybekeltek, s a boldogságban úszó Papa egy brlcskán hozta haza a feleségét, aki a- zonnal átvette a jogart, — Hol voltál? — kérdezte a betoppanó Papát, de ő nem válaszolhatott rá, mert betődul- tak mind a szilveszterező vendégek. Itt volt Magdolna, a lányuk és a férje, Antal. Itt voltak Bátor Glzelláék, Rideg Gáspárék, Zöld Annáék, Híves Etelék, Már- vay Ilonáék, s valamennyien csomagokkal. Italokkal érkeztek A Mama tányérokat tett az asztalra. A Papa poharakat tett az asztalra. Antal a kabátokat segítette le. A Mama tálalt... És ezzel elkezdődött a parasztszllvesz- ter. A tágas szoba megtelt zsongással, zsolozmázássál. Mindenki mondani, énekelni, tenni a- kart valamit. Mindenki a középpontot áhította. Csupán a Papa gubbasztott. Túzokként ült a sarokban. Ivott. Iszogatott. És ahogyan nyakalta a bort, eszébe jutott a rövidre sikeredett legényélete. A táncra kész, fölszalago- zott kocsmák. 0 sohasem táncolt. Nem Is tudott táncolni. Túlságosan nehézkes volt a tánchoz, az énekhez, a mulatás- hoz, és a Mama könyveihez. A tánc helyett mindig a háttérben üldögélt, és néha a rá- éröségében kitapasztalni akarta a józanság és a részegség közötti határt. Olyasfélének képzelte ezt, mint az államhatárok semleges területeit, ahol megállhat, elidőzhet egy pillanatig, körülnézhet, de a józanság és a részegség között nincsen semleges övezet, mert a részegség úgy tódul az emberre, oly váratlanul, mint az áradat. Ilyesmiken rágódott a Papa. Egy váratlan pillanatban fölállt, és elhagyta a helyiséget. Elaraszolt a szénakazalig, s a hátát neki vetve fölzokogott. Halkan, szaggatottan, zokogott, s döblec kézfejével eltakarta az arcát. Eltakarta a sötéten és lazán hömpölygő világ elől. Eltakarta a hószakadás elől. Eltakarta a csönd elöl, amely mégis ott morajlott a tengerek su- sorgásával. Ogy érezte, hogy váratlanul arra a területre jutott, ahonnan már lehetetlen megfordulni, megtérni, újat, jobbat, Okosabbat kezdeni. Ott állott a behavazott széna- kazalnál, s egyszeriben mindent megértett: megértette az élet játékszabályait. Tudta, pontosan tudta; hogy az ember é- letB nem más, mint egy hosz- szabb vagy rövidebb Ideig tartó, szimultán, pontozásos verseny ... — Verseny, melyben képtelenség állandóan veszíteni... Í1979)
