Új Ifjúság, 1981. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-31 / 13. szám

^ vonat megállt az állomáson. Laco leszaladt a töltésről, és elindult a fűrésztelep felé. A hó a napon már könnyedén olvadt.

Megcsapta a levegő érdes faillata: a meztelen bükkfatörzsek, a forgács, a rothadó kérgek, a fűrészpor és a nyirkos gyanta illata. A város környékén elnyúló dombokról lehordott gömbfák ugyanúgy halomra rakva feküdtek a vasúti töltés mentén, mint valaha. Nyáron egészen ide hatolt a fű birka- párával, kolompszóval és vadméhek döngésével kevert illata. Télen éppúgy, mint nyáron, álldogált it't egy-egy fogat. Talpfát, deszkát, padlót és gömbfát fuvaroztak a vontatón.

Most a fa illatába égett benzin és naftaszag keveredett.

Az iparvágánytól ládákkal, szénnel, csövekkel, vassal és kátrányoshordókkal megrakott autók meg traktorok indultak. Hosz- szú darukkal és frissen festett futószalagokkal teli vagonok töltötték be az állomást egész mélységében.

Átvágott a városkán.

Évekkel ezelöt az egyetlen hosszú utca az alacsony házaival, apró üzleteivel, rengeteg kocsmáfával mindig tele volt nagy porral vagy sárral. A régi házak helyén most széles üzletek, hivatalok épületei álltak, és egy szálloda. Mögöttük, ahol azelőtt legelő volt, most mint magas mészködara- bok, ágaskodtak a bérházak. A régi álmos ődonságból már csak nyomok maradtak. Amióta utoljára járt itt, minden burjánzásnak indult.

Ment az egyre emelkedő havas utcán.

A Szentháromság-szobornál megfordult, és észrevette a hosszú gyári csarnokokat is. A városka általuk már megkapaszkodott a domb túlsó oldalán is. A kaszálók és az erdők egyre messzebb húzódtak a várostól.

Lent füttyentett a vonat.

A hosszú és nehéz sziszegés egy szeptemberi nehéz napot juttatott az eszébe, azt, amikor elutazott, és a vonatnál ott állt Ga- ba. Búcsúzkodtak, és mind a ketten tudták, hogy utoljára, mert köztük mindennek vége, minden elmúlt.

Gabka állt a lépcsőnél. Esett. Második nap. Alit, és erősen összeszorította az ajkát.

A kalauz haragos hangja a cigányokat intette rendre. Tépett bűzlő ruhákban, batyukkal a hátukon nyomalodtak a tömegben. Az egyiket jól összeverték valahol, az arca teli volt friss vérző sebekkel.

Gabka sírt, mintha a kalauz nem a cigányokkal, hanem vele kiabált volna.

— Ne sírj! — akarta mondani neki akkor Laco, de végül nem, szólt egy szót sem.

Végül Gabka volt az, akt megszakította a hosszú kínos hallgatást.

— Mikor jóssz? — kérdezte bizonytalanul.

— Nem tudomi

Felemelte a karját, megölelte, és szájon csókolta. Száraz, nehéz csők volt ez.

Magához szorította, és akkor hirtelen valamiféle túlzott különös szomorúság fogta el.

Amikor elindult a vonat, és Gabka eltűnt előle, még akkor is látni vélte az arcát az üvegen. Talán azért, mert az üvegen hideg esőcseppek szaladtak.

Az ablak mögött ott úszott az elázott táj; szürke párolgó legelők, darabka földek még a sok víztől megfeketedett háztetők váltogatták egymást. Fekete háztetők, kapufélfák és valahol hátul magas fák; lejtős utak, amelyeken patakokban ömlött a víz.

Laco megfordult, és újra kiment a folyosóra. Már csak mindenütt a dombok és a hó.

A fűrésztelepi szánkóval vitték a faluba; a kucsmás kocsis biztatta a lovakat, amelyeken csilingeltek a csengők. Orrlyukaikból ömlött a pára.

— Rágyújt? — kérdezte a kocsistól.

— Miért nel — válaszolta az, és tüzetesen megvizsgálta a felkínált cigarettát.

Laco tüzet is adott.

— Csak nem látogatóba megy? — kérdezte, és szívta a cigarettát.

Laco intett.

— Autóbusszal is mehetett volna.

Laco hallgatott.

Hunyorgott a napba és nézte a fényben úszó dombokat. Nem volt ez olyan vakítóan fehér és rideg látvány, mintha a svájci Alpokat nézné. Erdős részek és irtványok tagolták a tájat. Aztán az erdő szántóföldekkel, legelőkkel és bokros részekkel váltakozott. Az volt az érzése, hogy szülőföldjének hihetetlenül különös mélysége van, és biztos ezért szerette meg annyira. Régi, ismerős helyekre tért meg. Tudta, melyik sűrűségben nő a legjobb vargánya, hol a vörös nyelű tinorúgomba, hol, melyik domboldalon fészkelnek a kéknyakú galambok, hol vadászott a vadmacska. Tudta azt is, hogy melyik domboldalon találhat még októberben is, amíg le nem égeti a fagy, egy-két szem piros málnát.

Szüntelen vizsgálta a vidéket; látta a nyomokkal teli domboldalakat. Itt szaladt ki a vad a bozótból, és az egész domboldalt hímzett kendőnek is nézhette volna.

A csapásokon látható nyomok felébresztették benne a régi vadászszenvedélyt.

Valaha itt nyomoztak Rudival, az erdész fiával vad után. Egyszer vadászsíppal a szájában hasra feküdt az erdő szélén, elbújt a mogyorós bozótban, ott, a magas erdő szélén, és hívta a vadat. Rudi valamivel odébb állt, puskával a kezében, őzre vártak.

Sokáig semmi sem jelentkezett-. Lackónak már fáradt a tekintete, amikor egyszeresek

eldördült a puska, csattant a lövés, és egészen a füle mellett sípolt el a golyó.

Felugrott.

Rudi magasba tartotta a puskái, szeme kigúvadva, szája tátva, és némán valahova Lacó mögé mutatott.

Visszafordult.

Öt méterre tőle a gyalogösvénynél a fűben egy farkas feküdt.

— Nézd a szörnyeteget! — kiabált végre Rudi. — Már egészen melletted volt. Azt hitte, őz vagy, Laco, uram isten, Lacikám!

Aztán győzedelmesen elvonszolták a farkast. Az erdészlakban nem volt otthon senki, így hát ittak.

Az akácbor kellemesen hűvös volt, s a- hogy ízlelgette, azt mondta:

— Ez olyan, mint a tokaji aszú.

— Hogyne, pontosan az. Mint a tokaji aszú. Látod ezt a színt? Hát akkor arra a farkasra! Az istállóját, jó nagy dög, ugye Lackó?

— Nagyszerűen tudsz célozni.

— Te még jó balösszekötő vagy. Olyan lövéseid vannak, mint Pavloviénak. Rudi újra és újra megtöltötte a poharakat.

— Kapsz majd a katonaságon egy két kitüntetést, — mondta Lackó.

Rudi fogta a puskát és kiment.

— Én elintézem majd azokat az amerikai

dögöket Kóreában. Mindet lepuffantom majd — mondta.

Abban az időben írták az újságok, hogy az amerikaiak a kóreaiakra a bombákkal együtt fertőzött rovarokat is dobálnak, és az apja pedig gyakran járt a városba, hogy vért adjon a kóreaiak részére. Lacó ezért éppúgy, mint Rudi, gyakran elképzelte, hogyan lövöldözi az amerikaiakat.

— Nézd, Lacó, látod azt a tobozt ott fönt a fán?

— Látom, de azt nem találod el.

— Figyelj csak. Tudod, mit akarnék tulajdonképpen? Koreába menni. Eljönnél velem te is?

— Természetesén — mondta és hálás volt Rudinak, amiért megmentette az életét.

— Ennek örülök. Ha elvinnének, akkor együtt mennénk.

Rudi kiállt a küszöbre és célzott.

A toboz leesett a fenyőről.

— Igazán nagyszerűen tudsz lőni. Mini ahogyan azt a farkast is —, mondta Laco.

— Épp így kapnám el azt az 0 MacAr- thurjukat is — mondta büszkén Rudi.

— Kár, hogy azok a latrok nem ott laknak, ahol a harcok vannak.

— Ebben igazad van — mondta Rudi —, gyere nézzük meg még azt a farkast, aztán iszunk még egy kicsit abból a tokajiból.

— Jól van, Rudi.

— Hát akkor arra a farkasra! Én istenem, látod milyen hosszú az a bot?

Lacó mind a mai napig érzi a szájában annak az akácbornak az ízét.

Gabka Spilkovával is épp akkor kezdődött az egész — gondolta.

Együtt feküdtek az Irtványon a ledöntött fatörzsek között. Feküdtek a puha, ruganyos földön, ahol a korhadó, málló lehántott kéreg közül előbújt a gyom. A nap nektfe- szült, és kellemesen melegítette őket.

Figyelte a bokor alatt csörgedező patakot, nézte a víztükörre hajló nedvdús füzfaleve- leket, a fényfoltokat, amelyek a partra vetődtek, mígnem az agyagos úton, ahol a

fát eresztették le, megjelent Rudi a puskájával.

— Rudii — kiáltott Laco.

— Hagydl — mondta Gabka.

Rudi megállt, de nem szólt egy szót sem, majd elindult az úton a falu felé.

— Rudit

— Hagyd! — mondta Gabka még halkabban, mint az előbb.

— Mi baja?

Gabka odahajolt hozzá:

— Nem tetszik neki, hogy így együtt lát itt bennünket — mondta.

Megcsókolta.

Odavonta magához, és érezte, hogyan ver a szíve.

— Így ez nagyon jó nekem — mondta.

— Kérlek, tedd ide isméi a kezedet — mondta Gabka. — Tégy úgy, mint az előbb.

Magához szorította és simogatta, mint az előbb.

— Gyere közelebb, még közelebb. Lackó, Lackó, Lackó. Jaj, édes Lackó!

Megcsapta a forróság... aztán egy kis idő múlva Gabka édesen elnyúlt, és egészen hozzátapadt.

— Azt akarom, hogy te is azt érezd, amit én. Nagyon akarom. És hogy ez mindig így is maradjon.

— Ugyanazt érzem, amit te — mondta —, sőt, többet.

Mosolygott. A szeme tele volt mély fénynyel, és egyre jobban égett.

A boldogság egész a velejéig hatolt, és slmulékony volt.

Aztán lassan újra meg újra meg tudta különböztetni a patak csobogását, a tücskök ciripelését a bükkfa koronájában neszező szellőtől.

Most minden megvan — gondolta, és még több is lesz. Meg lesz mindenünk. Magára gondolt és Gabkára. Állandóan a közelében akart lenni és tulajdonképpen ott is volt, mert abban az Időben egy percre sepi hagyta el ', még akkor is vele volt, amikor pedig egyedül volt. Arról álmodott, hogy jövőre, ha majd elmegy tanulni, ö is vele tart a városba és dolgozni fog.

És akkor érezte először tulajdonképpen azt az igazi és valódi férfiboldogságot, a- melyet férfi érezhet. Ez az érzés egészen más volt, teljesen más, mint a vadász-szerencséből eredő boldogság, amelyet még valamikor a gyermekkorában ismert meg először.

Arra gondolt, hogy tulajdonképpen mikor is érezte először a vadászszerencse boldog ságát, amely aztán újra és újra megkereste, hatalmába kerítette. Emlékezett rá, hogyan volt, amikor az öreg Gombáé azt mondta, hogy a légszomj ellen a legjobb orvosság a borzzsír. Hetekig futott az erdőbe, míg végre rátalált és lelőtte a borzot. Hazavitte, lenyúzta, de az anyja nem akart soha még egy nyeletet sem abból a vékony, csöpögő olajszerű faggyúból. Még egy kanállal sem vett a szájába, ö nagyon neheztelt érte ak kor.

Sok-sok reménység és tömérdek izgalom végződik így, gondolta, és mind-mind magában hordta ezeket a történeteket, és tudta, hogy már mindig ott is maradnak benne.

Azt sem felejti el, hogyan készült a tanulmányaira, és hogyan végződött ismeretségük Gabkával.

JÄN KOZÁK:

ÉVEK MÚLVA

(RÉSZLET)

LLUJL.Hi.,i...MB8‘

tilt és várt a domboldalon, amelyre felfutott az iskolakert, nézte a visszafogott holdfényt, amely elöntötte a füveket, a gyümölcsöst, a háztetőket... Elgondolkozva nézte Spilkáék házát, és eszébe jutott, hogy két évvel azelőtt hogyan nyúlt el apja agyon gondozott szőlői között. Lógtak a duzzadt szőlőszemek, előbb csak egyked- vűn szemezgette őket, és pihent, de aztán egyszer csak teljesen elnémult. Valami egészen nyugtalanító érzés lett úrrá rajta, felkorbácsolta a vérét, és akkor először gondolt egészen másképp Gabára.

Régen nagyon jó volt neki Gubával. Tetszett neki az egyszerű nyílt természete, szívesen hallgatta gondtalan, kellemes kacagását. Fény áradt belőle.

Tetszeti ruganyos, karcsú termete, aranyba játszó barna bőre, párnás kemény lába. keze, tetszett a nem nagy, de formás melle. Soha — később sem szerette a barázdabil legelőket, undorodott tőlük.

És mi volt az, ami végül is nem tetszett neki Gabán? Így kezdődött az egész tulajdonképpen ...

És aztán egyszerre minden elmúlt.

Itt állt, várt, és azt kérdezte, hogy tulajdonképpen mi is történt? Ha Gubával volt, a nyugtalansága elmúlt, a boldogság meg mintha kipárolgott volna belőle. Mint a madár, amely csapdos a szárnyával, de felemelkedni nem tud.

Várta, míg megjön, és közben nézte Spilkáék házát. A megvilágított ablakok fénye már rég eltűnt. A gyálogúton az akácfák alatt lépteket hallott, aztán megjelent az álak.

— Te vagy az, Gába?

Szótlanul odajött hozzá, leült mellé, és hozzábújt.

0 közben a harmatos fűben húzott fekete csíkot figyelte.

Már nem öntötte el a régi melegség, már nem érezte a boldogság szédületét. Mindennek vége volt.

— Laco!

Nézte a holdat és a csillagokat. Gyakran bámulták így együtt a csillagos eget, a dombok közt olykor öbölnyi csillagmirtád ragyogott, de az utolsó időben már nem ragyogtak olyan erősen, mint korábban, és ezt mind a ketten érezték.

— Csak egy kis időre jöttem ki — mondta Gaba.

Egész testével hozzásimult, és bizalmasan, melegen fészkelődön.

Laco hallgatagon, lélektelenül ült. Sőt, mintha egy picit odébb húzódott volna.

Gabi is hallgatott.

— Lackó!

~ Tessék?

— Hát mégis elutazol? — kérdezte.

—. Már hideg van. Nem akarsz egy kicsit betakaródznt? Volt a kertben eldugva ne kik egy pokrócuk és egy öreg kabát, ezen ültek most is.

Laco kicsit adébb ült, és felszabadította a kábái egyik sarkát Gaba számára.

— Én már megyek — mondta kicsit rosszkedvűn.

— Maradj még egy kicsit.

— Miért?

Mereven figyelte.

— Jó itt — mondta —, szeretném még egyszer látni, hogyan kél a nap.

Kétszer feküdtek itt olyan sokáig. Ölel gették egymást, várták, mikor kel fel o nap. Előbb Cinbura mögött kezdett deren géni, aztán egyszer csak ugyanott megln dúlt -egy furcsa gyöngyözés, és mint arany sarkantyú, hirtelen megszúrta a földet egy hegyes napsugár, Gaba is nagyon szerette ezt a pillanatot.

— Már nagyon későn kel a nap — foly latta —, fázni fogsz.

— Várok. Egyszer még nagyon szeretném látni a virradatot, — mondta ismét.

— Oh. Laco, Laco — sóhajtott Gaba kis vártatva, — hogyan érzed magadat, Lackóm?

— Nekem valahogy nem akaródzlk elmen ni innen.

Tudta, hogy ugyanúgy, mint korábban most is magáévá tehetné, várta ezt a pillanatot, ismét az övé akart lenni, de 6 már ezt nem akarta. Ez már valahogy nem len ne az igazi — gondolta.

Gaba újra sóhajtott.

— Biztos esni fog — mondta —, nézd. milyen nagy udvara van a holdnak.

— Ördög tudja. Nézd azt a nagy gömböt.

Hallgattak.

— Hát akkor te elutazol — szólt később.

— Holnapután.

— És holnap?

— Bevásárolok a mieinkkel a városban.

És este?

— Eljön hozzánk Marko nagybácsink meg a felesége. Ezért is akartam, hogy még ma találkozzunk.

Gaba felállt.

— Már megyek — mondta. — Melyik vonattál utazol?

— Azzal a nyolc tízessel — mondta Laco.

Mindez nagyon régen volt; már a városban lakott, ahol reggel otthagyta Ivát és két fiát, és ahonnan nagyon hosszú volt az út a dombok közé. De most úgy érezte, hogy amit átélt itt az erdőkben, azokat a kolcovl éveket tulajdonképpen soha sem törölheti ki emlékezetéből. Es miért ts törölné ki? Nélkülük soha sem lehetne az, ami, nem lehetne olyan, amilyen. Ezek az évek örökre benne maradtak.

!

!

i

T

i

í

t

NÉMETH ISTVÁN fordítása