Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-11-25 / 48. szám

Mázik István versei: MEGIFJODVA Ma megifjodtam egy percre csupán; összegyűrt bőröm kisimult homlokomon. Te, ezek azt hiszik, gombolyodik a sorsom s bőgök bamba kínban ... Csontjaimon izmok, sovány piros húsomon sápadt lepel. Millió kín gyötör. Kettéhasadt a szívem. Bárcsak egybeforrna! Te, hány szál szegfű fed be egy szakadékot. Horváth Klára: Antigoné (Rézmarat) KIMONDOM Elrejtve az éjben sok-sok koponya. Az ajtónyikorgás elült. Megtorpantak a darazsak. Egy csigaház útra kel. Torlaszul [nem kaita, kasza) kopott bakancs, őszt virágágy, üvegcserép. A jalevél égre tapad, rendjén minden — Két szemed porcelán-alakban. Hová nézhetsz? A jalak zajtalanul leomolnak, házak fölött patakok úsznak, a ják közt a vörös hold. Pilláim becsukódnak. Mintha még hinni tudnék csodáidban,,t { 5ge az ősznek, de a tél még sehol. Tehetetlenség. Reggel még a nap csik- if landozta az embereket, most meg már a kutyát is kár kiverni. Rövid ideig esett, ám annál metszőbb ostorcsapásokkal fűzte egybe a földet az éggel. Knobloch kinézett az ablakon és mosoly­gott. Minden úgy alakult, ahogy elképzelte. Zsúfolásig telik majd a mulató. Lysák kocs- márosnak az a kérése, hogy (fjra megpró­bálkozna, nem nagyon tetszett neki, de ami­kor az reggel megint megállt nála mogor­ván bár, de beleegyezően intett a kezével. Lysák nem szereti a zenét. Sajnálja azt' a két asztalt, amelyet ki kell miatta költöz­tetni a teremből. Amíg a Kereszteződéshez címzett kocsmát Janáková vezette, jobb volt a helyzet. Janáková mindig megértőbb volt. Te aztán sokra vitted! — morgott magára Knobloch a tükörbe nézve, amikor az Ingét igazgatta és a gallérja alá dugta, mint a- hogy az ilyenkor illik, a csokornyakkendőt. Bordó bársonyból volt, és a hajdani jobb időkre emlékeztetett. Knoblochot akkor­tájt még mesternek szólították az emberek, özönlött neki és zenekarának a sok meg­hívás. Knobloch .csontkeretes fésűjével hátra­csapta őszülő hajét. Undorodva tekintett tar koponyájára, és magára öltötte a nyel­vét. A tükörből vigyorgó arcmása ugyanezt tette. — Indulás, barátoml Magára öltötte a zakót, belepréselte tes­tét a télikabátba s eltávoztában megállt a kályhánál, de végül is úgy döntött, még­sem füt be. Nem lenne értelme. Úgy is csak valamikor késő éjszaka jön meg, s né­gyig, amikor meg kelnie kell egykettőre elszalad az idő. A tehénistállók felé ment. Vokáöcsal és Vokáínéva! találkozott. Ök voltak a délu- tánosok. — Zenélni, zenélni? — vigyorgott mesz- sziről Vokáő. — Itt az ideje, láthatod. Vokácné dühös volt, hogy Vokáé leállt Knoblochhal. — Este majd elugrok megnézni — súgta Vokáé — úgyis egész nap szomjaztam, de hát, tudod ... ismered az asszonyt. Knobloch bólintott, és elváltak. Minden­ki ment a maga útján. A Kereszteződéshez címzett vendéglőben már egy kissé emelkedett hangulat volt. A piros, a zöld és a sárga jelzésű túrista- ösvényekről az időtől becsapva itt húzód­tak meg a kirándulók, hogy elköltsék késői ebédjüket, vagy legalább forró virslivel kárpótolják magukat, és Lysának meghal­nia sem volt ideje. Előbb észre sem vette Knoblochot, csak amikor pillantása zongo­rára meg a többi hangszerre tévedt, kígyó­zott hozzá is az asztalok között. Bűntuda­tosan elmosolyodott. — Jó orra van, Knobloch ... Ha estig ki­tart, megkapja tőlem a két százast... Ahogy ezt kimondta, észrevette Knobloch megvető tekintetét, s ettől meghökkent. — Tudom,, tudom, maga nem is a pénz­ért... Hát igen, a művészet, de én azt soha sem értem meg. Számomra a jó művészet egy jó üzlet. Csapra ütöttem már a jó píl- zenit, hozhatok? — Ha lehet, mindjárt két korsóval, Ly­sák úri — Nem viszi egy kicsit túlzásba? Vagy maguk művészek... — mondta miközben egészen más gondolatok jártak a fejében. Talán nem is olyan véletlen, hogy a fele­sége faképnél hagyta, egy ilyen korhellyel élni... majd eltűnt a söntésben. Zsugori alak — morfondírozott Knobloch. — Csak kétszáz. A zene hallatára a vendégek felkapták a fejüket, és mosolyogtak. Ez aztán kocs­ma — muzsikával tálalják az ételt. Knobloch behunyta a szemét — a billen­tyűkön matatott, majd mutatóujjával meg­kettőzte a regisztert és bekapcsolta az auto­matikus kontrázst. Lábával felzaklatta a gépesített ütőhangszereket. A vendégek hitetlenkedve csóválták a fejüket. Egyszál ember, s úgy játszik mint egy egész zenekar. Knobloch elismételte az egész variációt, majd rázendített az első számú improvizá­cióra. Lábával a pedálokat kezelte, kezében pedig a rövid, fényes réztrombitát szorítot­ta. Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy a Kereszteződéshez címzett fogadó ájultan esik össze. Senki sem merte megzavarni az áhitatos csendet, Lysák koppantott ugyan a hordócsappal, de aztán mégiscsak várt í a következő pilzeni csapra ütésével. Knobloch végére ért a trombitaszólónak, pár ritmus, futam után és a kezébe vette a klarinétot. A . kocsma lélegzetvisszafojtva figyelt. Csak amikor végre Knobloch kiegyenlítette a csobogó hangok sorozatát, hosszú nyu­godt hangba váltott, és félretette a hang­szert, hogy az ismételt motívumokba be­kapcsolhassa az egész „zenekart“, tértek magukhoz ámulatukból az emberek. — Szakasztott..., mit tudom én, hogy ts hívták azt a négert. ... Armstrong vagy hogy... — mondta az egyik vastag hegy­mászó szvetterben üldögélő öreg úr nagy ámulatában. A szomszéd asztalnál egy lány erre elne­vette magát. — Hallottad ezt, Arno? — szólt volna a fiúhoz, de aztán /átta, hogy az valószínű­leg nem hallotta az iménti kiszólást, vagy legalábbis nem jutott el a tudatáig, mert Arnold kezében félúton megállt a villa a virslivel és egy aprócska hajtincs a szemé­be hullott. Jitka már tudta, hogy Arno ilyenkor nem érzékel semmit a körülötte lévő világból. Bohól — gondolta. Számára nem létezik más, csak a zene meg a hegyi túrák. A valamirevaló dolgokból is csak ő, de ő is csak nagy sokára. — Hallgasd ezt a ritmust, azokat az át­fedéseket — szólalt meg nagy sokára Arno — Az ilyesmit az őstehetségek nem tudják. Most... — akadt végül a torkán a szó. — Haliod, Jitka? — Mit óhajtanak inni kérem? — kérdez­te mézes hangon Lysák kocsmáros. — Mivel szolgálhat? tért magához Arno. — Két kofolát — válaszolt kettejük he­lyett Jitka. — Igen, kérem, még két kofolát fognak kérni az urak. — Főúr, főúr, kéreml — állította meg Lysákot Arno. — Még valamit óhajtanak az urak? — Főúr kérem, hogy is mondjam, ki az az ember, aki játszik? Lysák nem tudta hányadán áll, hát csak savanyú grimaszba húzta a száját és közel hajolva az asztalhoz mondta: — Egy idevalósi, helyi, kérem. Etető a birtokon, de állítólag valaha játszott vala­mi sramlizenekarban. Láthatják, kérem, mi I Igyekszünk. — Ilyen dzsesszmestert gyertyával kell keresni, bizony isten! — És ezt mind Knobloch egyedül, szóval az egészet,' mindent maga egyetlen ember, ugyebár.. . Lysák a biztonság kedvéért távozott. Tu­lajdonképpen nem tudta, hogy most mit mondjon, ezért csak makogott: — No lám, nekem csak mindig a gon ] dók. De hát kérem, a bolt az bolt, vagy megy, vagy sem — mormogta, majd elége­detten elnevette magát és bekiáltott a fe­leségének a konyhába: — Egy adag disznósült, két brünni... szelet uborkával, és három porció vadas ... A polcról leemelt két háromdecis poha­rat, és megtöltötte kofolával. Kint már — öt után — teljesen sötét volt. Az alacsonyan kúszó szürke felhők bele­lógtak a fenyőfák csúcsaiba. — Mennünk kellene már Arno, mert az anyám odalesz a rémülettől. — Nyolckor megy a kereszteződéstől az utolsó autóbusz. — Hát akkor jó, — bólintott a lány. Arno felállt az asztaltól, és 5, Jitka már tudta, hogy nem az illemhelyet vette célba Mindig így tett, ha hatalmába keríti a zene. A konzervatóriumban tudták, hogy estén ként a tilalom ellenére is játszik valami zenekarban. Luna professzor, Arno osztály- főnöke azonban szemet húnyt fölötte. — A zene — mondogatta nagy előszere­tettel Luna tanár —, a zene nem rádió, hogy bármikor kikapcsolhatod. A zene megszál­lottság, betegség, gyönyörű betegség. Arno odaért Knoblochhoz, aki épp ké­szült, hogy eljátssza a következő szerze­ményt. Még egy korty a jó hideg pilzenl- ből, aztán ... — Ha megengedi, mester — kazdte Arno bátortalanul —, fenemód tetszik nekem, ahogy ezt maga csinálja... Csupa érzés, kész dzsesszmester, ez mindjárt meglátszik. Knobloch csodálkozva nézte a fiút. Ki li volt, aki Utoljára mesternek szólította, és mikor? És most itt van ez a nyápic kölyök, homlokába lóg a haja, mint neki is valaha. Talán ő is ilyen volt, és azt beszélték, hogy neki vezényelnie kellene, mozdulatára röp­pennének a zenekar tagjai, mozgatni tudja az embereket... — Tudja, én konzervatóriumba Járok. Igaz nem valami nagy dolog, csak hát esténként néha én is zenélek, dzsessz-zenét játzok. — Csatlakozik hozzám, akar egy kicsit maga Is játszani? Tudja, én etető, egyszerű etető vagyok itt a gazdaságban. — Én tudom, Knobloch úri De a háború után volt egy nagy zenekara, igaz? Jozef Knobloch híres dzsessz-zenekara. Olvastam róla. Knobloch már-már letagadta volna az e- gészet, de ránézve a fiúra, úgy érezte, még­se teheti. — Az már mind a múlté. fiam. a múlté, tudod, az alkohol néha ... Ha ezt is tudod, akkor okulj belőle. — Hát akkor akarsz vagy nem akarsz egy kicsit játszani? Arno megvonta a vállát, mert nem tudott választani a klarinét és a trombita között. De a szeme végül is a trombitán akadt meg. Knobloch észrevette, mosolygott, és már nyújtbtta is felé. — Köszönöm, mester — mondta, és ujjat már a hangszer billentyűin jártak. — No, akkor játsszunk valamitl — hal­lotta Knobloch hangját. Elárasztott mindent a zene. A két zenész muzsikájára ismét elcsen? desedétt a terem. Közben Knobloch így morfondírozott. Az áldóját, le a kalappal elöljed, kölyök, ahogy szádat az idegen hangszerre helyezedl Arno. a körülötte lévő világból nem ér? zéke.lt semmit. Játszott, mindent beleadva. Knobloch ts. Behunyta a szemét, és úgy érezte magát, mint annak idején, ötvenben azon a nagy bálon. Jozef Knobloch nagyze? nekara befejezte legsikeresebb zeneszámát és a tapsnak nem akart vége lenni. A terem tombolt és a taps egybeolvadt a zenekar nagy belépőjével. Arno előcsalogatta a hangokat és széles­re tárta az útjukat. Knobloch pedig a nagy­zenekar illúzióját keltette. A zsúfolásig teli kocsmában mind tömé­nyebb lett a füstfelhő. Valahol messze, a terem másik végében ült Jitka. mellette az a fehérszvetteres hegymászó öreg úr, és kettejük között pedig hömpölygőn a zakla­tott fekete zenefolyó, hullámain Louis Arm­strong aprócska pBpírhajója. NÉMETH ISTVÁN fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom