Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-21 / 43. szám

nek rendbetennle. — A szlovák és a csehszlovákiai magyar Írók már eddig Is sokat tet­tek a közeledésért. Milyen a perspek­tíva? Mindezt azért Is kérdezem, mert olvastam a Nővé slovo idei 37. szá­mét, amelyben szemelvényeket közöl­nek a „Muínf vek — Férfikor“ cí­mű, tizennégy csehszlovákiai magyar költőt bemutatő, rövidesen megjele­nő antológiából, melynek előszavában ön azt Írja: „Közös nyelvünk a vers“. — Hiszem Is, amit Írok, azaz való­ban közös nyelvünknek tekintem a verset. Remélem, hogy a Kondrót szerkesztette és fordította gyűjte­mény megváltoztatja majd a cseh­szlovákiai magyar költészetről eddig kialakult véleményt Irodalmi közvéle­ményünkben. Nyugodt szívvel állítha­tom, hogy a fiatalabb nemzedékhez tartozó szlovák Írók nem éreznek semminemű averziót magyar kollé­gáikkal szemben. Az egyetlen előttünk álló akadály legyőzhető, hiszen ez csupán nyelvi gát. Ezt a gátat vette most sikerrel Kondrót barátom, aki nagy szolgálatot tett a szlovák köl­tészetnek Is fordításaival: kivívta e számunkra eddig Ismeretlen költészet tiszteletét. A csehszlovákiai magyar költészet jobb, mint gondoltuk. Rám egy sor költő volt nagy hatással: Tő- zsér, Cselényl, Zsélyl Nagy, de a többiek la. Hol a racionalitás, hol a gondolatiság vagy a szkepszis, hol a szenvedély vagy az Irónia nyűgözött le. Szinte munkatársaknak érzem eze­ket az alkotókat, akik ugyanazt te­szik, amit mi: dolgoznak a modern versen, azt a szemléletet, világképet alakítgatják, amelyre ma a korsze­rűen gondolkodö embereknek szük­ségük van. Persze ezt a kérdést széle­sebb összefüggéseiben Is látnunk kell. Egyrészt a csehszlovákiai magyar költőnek nem szabad elszakadnia sa­ját hazája valóságától, a csehszlová­kiai specifikumtól, ugyanakkor vi­szont a magyarországi költészettől és kultúrától sem. Arra, mindez hogyan festhet a gyakorlatban, mondanék egy friss példát a közelmúltból. Má­jusban, amikor Budapesten jártam, a Mozgó világ főszerkesztője, Veress Miklós felkért, írjak egy tanulmányt a mai modern szlovák költészetről, ám a szemelvények és a tanulmány lefordítására csehszlovákiai magyar alkotót kérjek feli Mindebből jól lát­ható, milyen szerepet (is) játszhat a két irodalom közelítésében a cseh­szlovákiai magyar Író, milyen szere­pe lehet a személyes kapcsolatoknak. De hát ezen végül Is nincs mit cso­dálkoznunk: a kultúra nemzetközi szellemű, a nyelvi akadályok áthidal­hatók. A Slovensky spisovateT és a Madách feladata továbbra is az lesz, hogy ezeket a szép eszméket és tö­rekvéseket a gyakorlatban megvaló­sítsa. — Befejezésül engedjen meg egy személyes kérdést: Min dolgozik? Ml az, amivel olvasóit a közeljövőben meglepi? — Az év végén jelenik meg „Van Stiphout“ című regényem, és „Po- známky na epos“ című verseskötetem. Azonkívül dolgozom a Mesék zöld könyvén is — ez Mesék kék könyve ikerpárja lesz. Fura a zöld meg a kék? Nekem, a költőnek szép! BATTA GYÖRGY EGY ÓRA LUBOMÍR FELDEKKEL stanty Iledfons Galczyfískit vagy Jan Brzechwat... Bátran kijelenthetem, hogy Balázs Béla egyik tanítómeste­rem volt abban a korszakomban, a- mikor a saját stílusomat alakítgattam ebben a műfajban, és megírtam a Me­sék kék könyvét. — A Madách Kiadó a közelmúltban jelentette meg Tőzsér Árpád fordítá­sában válogatott költeményeit „Virra­dat a ceruza körül“ címen. — Tőzsér Árpád, a fordítóm nem­zedéktársam. Én sajnos nem eredeti­ben ismerem a verseit, hanem Voj- tech Kondrót barátom jóvoltából, aki mindkét nyelvet bírja, de Így is arra a következtetésre jutottam, hogy a válogatás és a fordítás jó, meglátszik rajta az 1965 után jelentkező nemze­dék gondolati és formai rokonsága, az antísematizmus programja. Tőzsért egyébként önálló kötetben szeretnénk a Slovensk? spisovatef gondozásában bemutatni a szlovák olvasónak. — Mint a csehszlovák Iróküldött- ség tagja, a közelmúltban Magyar- országon járt. Milyen hatást gyako­rolt önre ez az utazás és maga Buda­pest? — Budapest mindenféle szempont­ból erős hatást gyakorolt rám. Ogy Is, mint az irodalom városa, a cseh és szlovák irodalom napjainak ren­dezője, de úgy Is, mint a kultúra egyik szép fellegvára. Örömmel ta­pasztaltam, milyen jelentős az érdek­lődés kultúránk, irodalmunk iránt, mi­lyen szívós munka folyik a még fel­lelhető fehér foltok eltüntetésére. Küldöttségünk cseh és szlovák írók­ból állt. Megfigyeltem, hogy — bár a szlovák és a magyar nemzet tör­ténelme közelebb van egymáshoz — a cseh Irodalmat jobban Ismerik itt, mint a szlovákot. Ez persze össze­függ a minőséggel Is, bizonyára. Egyik nemzet sem Írhatja elő a másik­nak, mi az, amit le kellene fordítania. Annál kellemesebb volt később hal­lani a szlovák könyvek jó visszhang­ját és azt, hogy a magyar kiadók mindent megtesznek a szlovák iroda­lom legjobb termékeinek még alapo­sabb megismeréséért, és ezt nemcsak a bratislavaí Madách közvetítésével, hanem önállóan Is tennék! Az érdek­lődés spontán volt és rokonszenves. Ennek igazolására csak egyetlen pél­dát hoznék fel: a magyar fővárosba feleségemmel együtt utaztam, aki a- zonban nem volt a küldöttség tagja. Feleségem elbeszéléseinek fordítója, Körtvélyessy Klára azonban tudomást szerzett jöveteléről, és már az első napon kapcsolatot keresett vele, hogy ezt a találkozást is kihasználhassa a még jobb együttműködés végett. Bu­dapest mint város lenyűgözött. Irigyel­tem „színházi utcáját“, és szomorúan gondoltam a mi bratislavai Poetická scéna nevű színpadunkra, melyet miután elöntötte a talajvíz, nincs ki­„Ä CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTÉSZET JOBB, MINT GONDOLTUK“ ^vrömmel vesszük tudomásul, hogy a szlovák-magyar irodalmi kap­csolatok jeles szorgalmazójává vált Eubomír Feldek is, a jelenkor szlovák Irodalmának egyik legmoder­nebb, legsokszínűbb egyénisége. A negyvennégy esztendős költő Brati­slava talán legvarázslatosabb negye­dében, a Partizánska utcában lakik, sárguló-pirosodó bokrok és fák, pity- tyegő madarak, csend, villaszerű há­zak környezetében. Itt, a tizenkettes szám alatt él és alkot Feldek. Kapuja közelében óriá­si platán. Törzse két ágban fut az ég felé, leveleit a járdára röpíti az őszi szél. A házigazda már várja érkezése­met, megkezdődhet a beszélgetés. — Mikor került először kapcsolat­ba a magyar Irodalommal? — A magyar irodalmat rendszere­sen fordította a modern szlovák iro­dalom valamennyi nemzedéke, Így hát természetszerűleg nekem is, az iroda­lomba lépő fiatal költőnek is meg kellett ismerkednem ezzel a kultúrá­val. Az én generációm nem léphetett úgy az Irodalomba, hogy például ne Ismerte volna Ján Smrek költészetét. Miféle kép lett volna Smrekről azon­ban az olyan, amely nem veszi szám­ba a költő kitűnő műfordításait? Pe­tőfit, Adyt, József Attilát éppen olyan kiválóan ültette át nyelvünkre, mint mondjuk Villont. Főleg a Smrek-for- dítások Jelentették számomra a ma­gyar irodalom iskoláját — a Beniak — Lukáő — Smrek-triumvirátus tagjai közül ugyanis az ő nyelve volt a ke­vésbé archaikus, fordítása friss, a mai napig élő. Később Stítnicky át­ültetései Jelentettek számomra él­ményt, különösen Balázs Béla minia­tűrjeinek fordításai és a Radnótl-élet- mfiből készített válogatás. Ha már Balázs Bélánál tartunk: a modern mese egyik legnagyobb alkotójának tartom őt, olyan Jelentőségűnek, mint mondjuk a cseheknél Karel Capeket vagy Nezvalt, a lengyeleknél Kon­ZUZMÓK ÉS MADARAK KÉT KIÁLLÍTÁS A ZOBOR ALATT Október végéig két érdekes kiállítást láthatnak az érdeklődők Nyitrán a Körzeti Múzeumban. Az egyik: „A zuzmók, és jelentőségük az emberiség számára“, a má­sik: „Madaraink és azok védelme“. Az első kiállítás biztosa, dr. Marta Vozárová elmond­ta, hogy noha a zuzmókról általában ritkán láthatunk kiállítást, és a hétköznapi életben szinte észre sem vesszük őket, jelentőségük nagy. A sarkvidéken a rén­szarvasok képtelenek lennének megélni nélkülük, a gyógyszeripar nálunk is nagy hasznát veszi. A folyosón a vitrinekben majdnem nyolcvan zuzmó­félét láthatunk. A falakon fényképek mutatják be a növényvilág e képviselőinek előfordulását és életét. Megismerkedhetünk továbbá a szlovákiai kutatók nevé­vel és a szakirodalommal. A madárvédelmi kiállítás a belső termekben kapott helyet. A biztos, Babó Tibor szintén a múzeum dolgozó­ja. Többek között elmondja, hogy milyen fontos a foko­zott Iparosodás korában a madarak védelme. A kiállítás három csoportra oszlik. Az egyik az erdei, a másik a mezei, a harmadik a vízimadarak védelmét szemlélteti. A látogatók szemügyre vehetik a kitöltött mezei ölyvtől a csallóközi túzokig szinte az egész madárvilágunkat. Babó Tibor jó munkát végzett, a bemutatott példányok egytől-egyig a múzeum gyűjteményéből valók. Köztük vannak igen érdekes példányok. A kiállítás megtekintését főleg a tanulóifjúságnak ajánljuk. Nagyon jól kiegészíti a természetrajzórákat. MÄRTONVÖLGYI LÁSZLÓ A Komáromot (Komárno) Ogyallával (Hurbanovo) összekötő út mentén tábla hívja fel az arra haladók fi­gyelmét a martosi (Martovce) falumúzeum­ra. Érdemes letérni a főútról, mert a mű­emlékké nyilvánított parasztház azon ke­vés épületek egyike, melyek a régi falusi életre emlékeztetik az utókort. Esős vasárnap délután érkeztünk a nád- fedeles kis házhoz. A kaput zárva találtuk, de egy odaerősített papírlapról megtudtuk, hogy a kulcs a gondnoknőnél, a közelben lakó Kiss Jánosnénál található, aki már ép­pen Jött, mert az ablakon keresztül felfe­dezett minket. m Ha rossz az Időjárás, kevesebb a lá­togató, így nem tartózkodom az épületben í—i mentegetőzik. >— De azért nem panasz­kodhatunk, volt hónap, amikor kétszázan is kiváncsiak voltak arra, hogyan éltek a martosiak régen >— mondja büszkén, míg kinyitja a kaput. Szavainak az emlékkönyvben szereplő sok aláírás, neves történészek dicsérő sorai hitelt adnak. A komáromi Duna menti Mú­zeumtól származik az ötlet, hogy a paraszthá­zat visszaállítsák eredeti állapotába. Erre öt évvel ezelőtt került sor. Addig az előző tulajdonos fia élt ott családjával, aki kisebb változtatásokat is végzett az épületen. A mestergerendába vésett felirat arról ta­núskodik, hogy 1871-ben Nagy István épít­tette a házat. Ez az épület agyagból, ún. fecskerakással készült. A falakat sár és szalma keverékéből szabadon, váz és alap nélkül rakták, a méreteket szemmértékkal határozták meg. A tetőt azért fedték be náddal, mert ehhez a vízben gazdag kör­nyéken könnyen hozzáférhettek. A homlokzatot vesszőből fonták. A mar­tosi házakban általában egy szoba volt (később ez lett az első ház), a másik szo­bát a kamrából alakították át (hátsó ház). Mindkét szobába a pitvaron keresztül le­hetett bejutni. A pitvarhoz tartozott a bolt­ívvel leválasztott konyharész, melyen át Múzeum a faluban szabadon távozott a füst. A könyharészből, melynek a fala a füsttől teljesen befeke­tedett, fűtötték a szobában levő agyagke­mencét, melyben természetesen kenyeret is sütöttek. A szobában rendszerint két ágy állt egy­más végében, de mivel ez a szoba az átla­gosnál kisebb, csak egy, festett homlokza­tú mennyezetes ágy fért el. Az ágyat, hogy ne lehessen látni, ha vetetlen, kívülről tar­ka függönnyel (paplannak nevezték) ta­karták. Az ágy felső részében piros min­tás fejpárnák találhatók. Az eladólány a kelengyéjébe általában tíz párnát és tíz szőttest kapott, amelyet a naszvadi taká­csok szőttek. (Naszvadon az egyetlen élő takácsmester, Csuport József még ma is foglalkozik szövéssel.) A sarokpad .felett faliszekrény (téka) látható. Itt poharakat, csaszlit, pálinkás üveget tartottak. A fala­kat festett tányérok díszítik. (Az itt látha­tók Magyarországon készültek.) A szobák nélkülözhetetlen tartozéka a tükör. Az ún. hátsó szobában az asztalon, pádon és a tékán kívül fiókos szekrény, sublót is ta­lálható, melyet csak századunk elején kezd­tek használni. A martosiak nemcsak népi építészetükre büszkék, hanem népviseletükre is. Kiss Já- nosné a tékából menyasszonyi koszorút vesz elő, és megmutatja a tuszlit is, ame­lyet az asszonyok vasárnap templomba me­net viseltek a kezükön. A komáromi járás­ban ők kezdtek legkésőbb „kivetkőzni“, ami azzal magyarázható, hogy a falu félreesett a főbb útvonaltól, így aránylag elszigetel­ten éltek itt az emberek. A népi építészet is ezért maradt fenn ilyen sokáig. Tóth Erika ISusas 9 IV. HENRIK KIRÁLY Még tavaly nyáron véletlenül úgy adódott, hogy a tévéfilm egyik fő­szereplője meghívott a filmgyári éj­szakai forgatásra. Útnak is indultam, de „véletlenül“ mégsem jutottam oda. Azóta minden héten érdeklődéssel böngésztem a Magyar Televízió mű­sorát: mikor mutatják már be Füst Milán király drámájának tévéváltoza­tát. Most, a Budapesti Művészeti He­tek keretében végre megismerkedhe­tett vele a nagyközönség. Sokan Füst Milán munkáját a magyar drámairo­dalom legjobbjai közt tartják számon. Maga a szerző — a műsorújság tanú­sága szerint — így vallott: „... vedd tudomásul, hogy et a darab az én körülményeimhez képest remekmű." Nem tudom, kt hogy van vele, de én tudomásul vettem: ez a darab tényleg remekmű. Leírva is és így a képernyőn látva Is az. Bár... 6Ar a tévéváltozatnak néhány mé­ternyi vágás — akár százméternyi is —- csak előnyére lett volna. így né­hányszor mentesült volna az üresjá­rattól, a vontatottságtól. De a remek­mű remekmű marad így is. Ha az ember könyvet vesz a kézé­be, ott teljesen az író hatalma j?) érvényesül az olvasó fölött, az író a mindenség ura. A tévéváltozatban már megoszlik ez az uralkodó szerep: az írón kívül fut belőle a dramaturgnak, a rendezőnek, a színésznek is. Bár egyikük érdemét sem akarom lebe­csülni, most valahogy mégis IV. Hen­rik német király megszemélyesítője, Gáljfy László vitte a prímet. Olvasóink többsége a Kenguru című zenés film­ből emlékezhet rá. Az akkor még fő­iskolás színész ott is játszott, átélte szerepét, csakhogy olyan lehetőségei, mint most adódtak, akkor nem voltak, és valószínűleg egyhamar nem is lesz- mk. Mert amit ebben a királyszerep­ben megírt Füst Milán az emberről, a hatalmasról és az elesettről, a ha­talomról és annak földön járó másá­ról, azt még egy shakespear-i király is megirigyelhetné. Es Gáljfy László az íróhoz mérte Önmagát, játékát: szeretve szenvedte végig a szerepét, sikeresen küzdött minden szó, minden mozdulat hitelé­ért, minden szemvillanásért. Hitele volt a szerepnek és hite a szereplőnek; a művészet küzdelem, harc, akárcsak az élet. Igazi értékelt olcsón egyik sem adja. Mert valahol ott lakozik az emberben a szeretet és a Zsarnokság is. Királyban és pór­népben egyformán. Csakhát a király­nak még hatalma is van. Mint az Esz­tergályos Károly-féle jó rendezőnek és Gálffy László-féle jó színészeknek: a művészet. Azandersonvillejper Mikor tagadhatja meg a katona a feletteseitől kapott parancsot? Elítél- hetö-e valaki azért, mert embertelen parancsot teliesít? Mert nem kérdezi meg előtte lelkiismeretét? Bűnös-e Wirz ezredes, a hadifogolytábor pa­rancsnoka, aki „csak“ parancsot tel­jesített, miközben több ezer fogoly meghalt, áldozata lett a kegyetlen fogdád körülményeknek? Áthárítható-e minden felelősség a felettesre, a há­borúra? Ezek a kérdések vetődtek fel az emberben a Saul Levitt-drámából ké­szült csehszlovák tévéfilmet nézve, a- melyet a Magyar Televízió sugárzott. A színészek, Ivan Mtstrík, Stefan Kötetik, Leopold Haveri és Ladislav Chudík a rendezővel, Martin Holló­val együtt pompás teljesítményt nyúj­tottak. Az egységes, kerek, remekül fokozódó dráma eljutott a válaszhoz: Wirz ezredes bűnös. Mert az ember­telenséget nem mentesíti se parancs, se háború. Aki nem lázad a gyalázat, a gyilkolás, az embertelenség ellen — még ha „csak" tétlen szemlélő is — bűnös. Ez volt e jól sikerült tévé­produkció végkicsengése. [Es a szinkron is találónak bizo­nyult.] Z. J.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom