Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-12-16 / 51-52. szám
e um Közhellyel kezdem: Sugár Andrást nem kell bemutatni olvasóinknak. Miért ez a banális megállapítás? Azért, mert... ... mert bemegyünk a bratislavai központi takarékpénztárba, és az egyik hivatalnoknő ujjongva ugrik hozzá, felismerte; mert megyünk a korzón, és csitri lányok, idős emberek ismerősként tekintenek rá, összesúgnak a hátunk mögött, hozzálépnek, beszédbe elegyednek vele; mert nem tudtunk megtenni Szlovákia fővárosában ötven métert anélkül, hogy ne ismerte volna fel őt valaki, akárcsak az üzletekben vagy a sörözőben: járókelők, pincér, elárusítónö. Világjáró című rovatunkban is olvashatták útibeszámolóit. A Magyar Televízió főmunkatársa, az örökké utazó tudósító Sugár András nálunk is nagyon népszerű. Sugár András vendégünk volt a napokban, mi pedig kihasználva az alkalmat, és eleget téve olvasóink kérésének — elbeszélgettünk vele. A közvetlen, barátkozó természetű, sztárallűröktől mentes kolléga készségesén válaszolt kérdéseinkre. Leningrad, 1956. április 4.: az első televíziós tellépés alkalmával agyán lesz valakiből világjáró riporter? Tebelőled hogyan lett? — Hogy minden világos legyen, kezdeném a legelejéről. Sok szempontból é- desanyámnak köszönhetem ezt Is. Egyszerű asszony volt, gyors- és gépírónő, de nagyon intelligens. Amikor a szovjet katonáktól megtanultam oroszul, azt mondta: kisfiam. nagy kincs ez, de minden nyelv nagy -nagy kincs. Ez a nyelvtanulás úgy volt, hogy 1945 tavaszán a szovjet katonákat hallottam beszélni. Az első két szó (gy hangzott: „Dajtye hleba". Adjatok kenyeret. Ezt a nyelvet nem az anyatejjel, hanem a katona- kenyérrel „szívtam“ magamba. Egyébként édesanyám Kassán született, a család sze- pességi. Két üknagybátyám, a Krivalcsi testvérek restaurálták a lőcsei városházát. No. ezt csak mint érdekességet említem. Szóval az édesanyám biztatására foglalkoztam továbbra Is a nyelvekkel, meg azért is, mert a nyelvek mindig is rendkívül érdekeltek, Izgattak. Mint mást a vadászat, a horgászat vagy más kedvtelés. — Aztán következtek a gimnáziumi évek. Üj magyartanárt kaptunk. Szabadon választott témáról dolgozatot Íratott velünk. Megírtam egy újjáépített híd avatását. A következő órán kiosztotta a dolgozatokat, és azt mondta: „Jöjjön csak Ide, forduljon szembe az osztállyal, és szégyellje magát! Maga négyest kapott, de legszívesebben megbuktatnám. Az egész hídavatást maga szóról szóra kimásolta az újságból.“ Hiába bizonygattam, hogy ez nem igaz, nem hitt nekem. Erre azt ajánlottam, elvonulok a hátsó padba, és egy általa megadott témáról írok riportot. Belement. A hadifoglyok hazatéréséről írtam. Akkor számomra megszűnt a tanterem, eltűntek a falak, és kitárult a világ. A távolságot — mint üveggolyót — megkaptam. A dolgozattal gyorsán elkészültem. A tanár elolvasta, és azt mondta: Magának nem szabad más pályát választania, mint az újságírói pályát. Ezt Ígérje meg!“ Megígértem. 1946-ban megírtam egyik élményemet az akkor induló Pajtás űttörőlapnak. Az írás megjelent. Sőt, még fizettek is érte, kerek tíz forintot, ami akkor számomra nagy összeg volt. Utána bementem a szerkesztőségbe, és a főszerkesztő bizalmába fogadott. Egyre többet írtam. Volt olyan száma a Pajtásnak, amelyben öt írásom Is megjelent. És jött a nagy ötlet: ml lenne, ha nagy embereket meginterjúvolnék gyermekkorukról? Kezdjük talán a Magyar Köztársaság elnökével, Tildy Zoltánnal. Felhívtam a titkárságát, utána írásban is bejelentkeztem, és az interjú létrejött. Bár orrolt érte a főszerkesztő, hogy őt mellőztem, de azért örült. Később sorra került a sugárzó mosolyú, fiatalos, szálfa termetű Rajk László is. Nem rajtam, nem Is a főszerkesztőn, hanem a történelem kegyetlen viharán múlott, hogy ez az interjú már nem jelenhetett meg. A további meghatározó élmények: 1947-ben úttörőként Jugoszláviában nyaraltam egy úttörőtáborban. Tudósítást küldtem innen is. Ugyanez év decemberében Tito marsall Budapesten járt, s az úttörőmozgalom engem kért meg, hogy anyanyelvén köszöntsem. Hogy az orosz nyelvet tökéletesen elsajátítsam, 1948-ban S Gorkij fasorban megnyíló orosz tanítási nyelvű iskolába Iratkoztam. Később, tudatosan újságírói főiskolára készültem a Szovjetunióba, de azt mondták, a jogi karra kell meiinem, mert a pártnak nem újságírókra, hanem Jogászokra lesz nagyobb szüksége 1955-ben, amikor hazajövök. Azzal vigasztaltam magamat, hogy ha valaki jogot végez, még lehet belőle újságíró. És Szverdlovszkba, az Urál túlsó oldalára kerültem. Nem sokat tanultam, épp csak a vizsgákat tettem le. Visszatérve pillanatnyi közjáték következett: a bátyám koholt vádak miatt börtönben volt, én meg ennek vetületeként megbízhatatlannak számítottam. A Nyugati pályaudvaron voltam vasutas, majd ötvenhat után elmentem fordítónak a Szakszervezetek Országos Tanácsához. Később Innen írtam levelet a Magyar Távirati Irodának, kértem, alkalmazzanak, mint fordító újságírót. Majd moszkvai, később londoni tudósító lettem. A tévéhez pedig nyelvtudásom miatt kerültem, előbb mint külsős. Ha külföldről érkező adásokat kellett gyorsan lefordítani, interjúkat készíteni, hívtak, s én mentem. Fölkértek, készítsek Interjút Leonov űrhajóssal, Louis Armstronggal, hogy csak az Ismertebbeket említsem. 1971-ben aztán átcsaltak az Miiből, és így lettem A Hét című politikai műsor utazó tudósítója. — A nyelvekhez visszatérve: amikor telefonon beszélgettünk, egyszer csak csehül szólaltál meg... — Csehül bár jól értek, elég keveset tudok,' szlovákul annál jobban, mert fiatal koromban lengyel barátnőim voltak, és miattuk sokat tanultam. Ha Szlovákiában járok, rendszerint lengyelül szoktam beszélni, de gyakorlom a szlovákot is. — Hány nyelvet beszélsz? — Hetet-nyolcat, és van egy csomó nyelv, amelyeket csak nagyon rosszul beszélem, annyira .csak, hogy dolgozni tudjak velük, ha Kell. Portugálul például rém rosszul beszélek, minden portugál mosolyog, ha megszólalok, de azért megértjük egymást. Riportot is készítettem már portugálul. — Hogyan tanulsz nyelveket, mi a módszerad? — Az oroszt már említettem. Angolul meg úgy tanultam meg, hogy napi tíz szót bemagoltam minden reggel. Diákkoromban reggel hatkor fölébredve nem keltem föl rögtön az ágyból, hanem pihent aggyal, friss fejjel szavakat tanultam. S így évi hé- romezor-hatszáz szó került a fejembe, ami pedig hatalmas mennyiség, ha azt vesszük, hogy ötszáz szóval már értekezhet az ember. Az angol kiejtést amerikai rádiókból gyakoroltam, és faltam az angol könyveket. A következő nyelvek, a francia vagy a spanyol például sokkal könnyebben mentek, mert minden következő nyelv már könnyebb. Egyébként annak, aki első nyelvet akar tanulni, melegen ajánlanám az eszperantót, mert abból könnyebb további nyelveket tanulni. Nagyon könnyű, nagyon egyszerű és nagyon szép nyelv. Nagyszerű ugródeszka a többi nyelvhez. — Hogyan jön létra egy külföldi utazás? — Az esetek nyolcvanöt százalékéban magam javaslom az egyes utakat, a témákat. Ezt a főnökeim általában el 18 fogadják. Néha ugyan adódnak akadályok a vízum vagy a valuta körül, és füstbe megy az utazás terve. A fennmaradó tizenöt százalékban a főnökeim kezdeményezésére u- tazom: szólnak, nem lenne-e kedvem elmenni ide vagy oda. S én rendszerint Igent mondok, bár néha javaslom, hogy vállalja* más a riportot, mert nekem nem egyezik az elképzelésemmel. Legnagyobb sikereim egyike például a bangladesi vagy a belfasti riport, a görögországi nagy sorozat vagy a ciprusi tudósítások. És van egy csomó olyan elképzelt utazásom, amelyeket nem tudtunk nyélbe ütni. Például Salvadorba akartunk menni, amikor ott elkezdődtek a véres események. A Salvador! hatóságok az előzetes levelezésben azt a feltételt szabták, hogy kell lennie egy olyan ottani hatóságnak vagy állampolgárnak, a- mely vagy aki garanciát vállal értünk. De mivel ott senki és semmi ilyen nincs, nem mehettünk. De talán jobb Is, s most ennek köszönhetem, hogy élek, mert épp akkor jártunk volna ott, amikor Romeró érseket temették, és hétszentség, hogy ott lettünk volna kameránkkal a téren a tömeg között, ahol vagy hatvan embert legéppuskáztak... Persze egyik meghiúsult rlportútról sem mondunk le. — Eddig hány országban Jártál már? — Nos, az ENSZ-nek 152 tagországa van, s több mint a felében mér voltam. — Hogyan zajlik le egy külföldi forgatás, mennyi időt tartózkodtok egy-ágy út során külföldön? — Ha olyan útról van szó, ahová meghívnak, három hétig is kínt lehetnénk. Például Crudinák barátom a PoliszériÓnál így járt a sivatagban. Ott az ellátás abból állt, ha lőttek maguknak sivatagi patkányt, ettek húst... Szóval nem kényeztették el őket túlságosan, de mégiscsak vendégül látták. Hiszen a Magyar Televízió három hétig külföldi napidíját egy forgatásra nem nagyon tud kifizetni, ezért általában 4—7 napos utakra megyünk, és csak ketten: kívülem még az operatőr. — Nagy nyenkor a rohanás? — Nagy, óriást. Különösen nagy a felhajtás az elején, amikor az ember Szervezni kezdi az interjúkat. Vadidegen helyen, ahol senkit nem ismerek. Van, amikor csak a telefonkönyv segít, benne mondjuk egy magyar név. Halálos izgalomban élek az első két-három napon: te jó isten, összejön-e ebből egy riport, elég érdekes lesz-e? De amikor már a „vad a zsákban van“, készíthetünk egy-két jó interjút, biztos anyagot, akkor kezdünk mindketten megnyugodni. Az első két lámpalázas napot azonban sosem irigylem magamtól. — Gyakori riportalanyaid államférfiak, világhírű politikusok. Nehezen állnak kötélnek ezek az emberek, nehéz beszervezni őket? — Igen is, meg nem is. A kedves néző nem szerez tudomást azokról az interjúkról, amelyek nem jöttek létre, csak a sikereinket látja. De sok a kudarc is. Bár nagyon sokan nagyon szívesen nyilatkoznak. A fejlődő országokban aránylag könnyű a dolgunk, mert ml szocialista országból vagyunk, s mert nemrég járt náluk mondjuk egy amerikai stáb, azt mondják, no itt az alkalom, hogy a másik, félnek is nyilatkozzanak. És nagyon sokszor hasznunkra válik az "is, hogy mi kis ország vagyunk, így senki sem gyanúsíthat bennünket nagyhatalmi törekvésekkel. „No, a magyarok, az egy kis ország, jöjjenek, húsz percet megérnek.“ És néha az is segít minket, hogy vannak Magyarországnak teljesen ismeretlen barátai. Lopez Portillo mexikói elnökkel azért sikerült interjút csinálni, mert a sajtótitkára rajongott a tnagyar futballért. Bemutatkoztam neki, megmondtam, hogy magyar vagyok, és erre Ő fölsorolta az aranycsapat teljes névsorát. Groslcs, Buzánszki, Lóránt, Lantos ... és: „a magyaroknak mindent.“ — Tehát kint is ahhoz tartjátok magatokat: a portással kell jóban lenni, nem a főnökkel... — Igen, nagyon gyakran. — Kerültél-e már sgy-egy forgatás során életveszélybe? — Erre azt mondanám, hogy aki Ma- gyafországon autót vezet, az nagyobb életveszélyben van. mint bármely csatatéren. No de ott Volt a belfasn üt. Buíiymurphy- ben, a nyomorúságos katolikus gettónegyedben forgattunk. Épp fiatal srácokkal készültem a kamera előtt beszélgetni, amikor tőlünk vagy száz-százötven méterre bomba robbant. Egy pillanatig se haboztunk, fejvesztve a helyszínre, a sűrűjébe rohantunk. Rohant a tömeg a házakból. A nagy tülekedés közepette kérdeztem, faggattam az embereket. Dolgoztam. Kinek jutott akkor eszébe, hogy a következő robbanás is jöhet, hogy a szomszéd negyedekből az orvlövészek, mesterlövészek is közbeavatkoznak, hogy a közben a helyszínre érkezett állig felfegyverzett angol páncélautóra támad a felbőszült tömeg, s ők viszonozzák a tüzet? Hiszen akkor, 1971 szeptemberében ez mindennapi esemény volt. Csak utólag éltem át a helyzet komolyságát: köny- nyen ott hagyhattuk volna a fogunkat. — Félsz ilyen helyzetekben? — Félek, persze hogy félek, de Ilyenkor nem a félelem kerekedik felül, hanem az, hogy nekem kötelességem vállalni a kritikus helyzeteket is. A nézőre gondolok, aki mindent látni akar. Egyébként erre mondok egy aforizmát. Mi különbözteti meg a riportert a mindennapi embertől? Az, hogy a mindennapi ember a veszélyes helyzetből elmenekül, a riporter ott marad. — Mennyibe kerül egy út? — Két fő napidtja öt napra kb. 105 dollár. Másodosztályú szállodai költség öt napra kb. 105 dollár, plusz 50 dollár gépkocsipénz. Ez összesen kétszázhatvan. A repülőjegyet nem számítom, mert azt a Televízió forintban fizeti. Rém olcsó, és szerintem a világ legolcsóbb stábja vagyunk! — Mivel töltőd idehaza az idődet? Gondolom, eléggé elfoglalt ember vagy? — Sok Időt töltök öt és fél éves fiammal (A feleségem szintén tévé-riporter.) Nagyon szeretem az erdőt, és szeretek olvasni. Rengeteget olvasok. S ha marad még valami szabad időm, beszélgetésekre megyek, mert rengeteg felé hívnak az emberek. Még Zselízre is eljutottam egy ilyen beszélgetésre. Különösebb kedvtelésem nincs. — Hogy viseled el a népszerűséget? — Fura dolog ez a népszerűség. Sok tévés hiszi magáról, hogy népszerű. Nos, Petőfi sokkal nagyobb szellem volt, mint bármelyikünk, és boldog volt, ha száz ember előtt beszélhetett. Mi pedig itt néha milliók előtt a semmit mondjuk. Úgyhogy ezt én nem veszem komolyan, ez a technika okozta igazságtalanság. És egy percig sem hiszem, hogy attól vagyok nagy ember, hogy fölismernek az utcán. Ez idővel e- gyenesen terhessé válik, ezért szeretek külföldön csavarogni az utcákon, mert ott nem ismernek föl, és ha valaki kedves hozzám, az nekem szól, az egyénnek, nem pedig a tévémítosznak. Bár sokszor ennek az örömnek ott is véget vet egy magyar turistacsoport. — Kérlek, mondj valamit újságírói módszereidről! — Az én ars poeticám az egyszerűség, a közérthetőség, a természetessSg. Utálom az olyan külpolitikai kommentárokat, amelyek tele vannak elvont fogalmakkal. Az emberek már eléggé okosak és kíváncsiak ahhoz, hogy egyszerűen lehessen velük közölni még a bonyolult dolgokat is. Én a rövid, érthető tőmondatokat kedvelem. Nem tudom elviselni a mellébeszélést, amely általában á tájékozatlanságot leplezi. A nézőt, olvasót tisztelni kell: világos, közérthető beszéddel. Riportjaimat pedig úgy készítem, hogy az adott országról legalább ötven- szer annyi tudnivalót gyűjtök, mint ameny- nyit fölhasználok. Szóval igyekszem, hogy riportom a jéghegy csúcsa legyen. — Most, amikor beszélgetünk, október második felében járunk. Szerinted hogyan fest majd a világ az év végén? — Az utóbbi tíz évben rengeteg világfolyamat kiszámíthatatlanná és megjósolhatat- lanná vált. Senki sem jósolta meg az iráni forradalmat, a lengyel pápa megválasztását, az iraki-iráni háborút... A nagyon erősnek hitt dollár értéke rengeteget csökken. A gyöngének hitt angol fonté jócskán felszökkent ... Azt mondanám, az iránytű ugyan megvan, de eléggé nehéz lett a hajózás, mert rengeteg meg nem jósolt szél, tenger- áramlat, zátony került a képbe... A kiszámíthatatlanság tényezői pedig egyre fokozódnak. A nemzetközi életben együtt az enyhülés és a feszültség tényezői. Sok függ az amerikai politikusoktól, de nem minden, hiszen a két nagy szikla adva van: a termonukleáris világháborút nem robbanthatják ki, de az enyhülés teljes kibontakozását sem határozhatják meg. Valahogy a kettő között kell kijelölnünk a haladás folyamatát. — Tehát nem jósolsz igazi karácsonyi békét a világnak? t—: Hát...?! Lehet, hogy béke lesz, az iraki-iráöi háború talán addigra kifullad, talán még inkább elharapődzik. Mint külpolitikai újságíró lehetetlenség biztosat mondanom. Már csak azért is, mert valamelyik kolléga néhány éve végignézte a külföldi jósok előrejelzéseit, és senkinek sem jött be a jóslata. Még a jósok is alaposan tévedtek. Én csak hinni ssaretném, hogy 1980 karácsonya mindenütt a béke Jegyében, csöndben, nyugalomban, egyetértésben telik el. — Köszönöm a beszélgetést. Kérdezett: ZOLCZER JANOS A TASZSZ felvétele
