Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-11-11 / 46. szám

io fM

— Ezt nevezi ön doktori disszertációnak!? — robbant ki Posztil- szki] professzor. — Könnyű lovon szeretnének a tudósok közé lovagolni, ugye? Az alapvető dolgokban sem ismeri ki magát! fán egyáltalán iskolába, kolléga?

— Já-jdrtam — dadogta bizonytalanul Kljukvin, a láboratórium vezetője.

— Kötve hiszem. Egyébként mindjárt meggyőződünk róla. No, például, itt van egy kis feladatocs- ka matekból az ötödik osztály tananyagából: az egyik csőbe befolyik, a másik csőből kifolyik. Fél óra alatt készen kell lennie!

„En, fél óra alatt?!“ — ellenkezett magában Kljukvin, de tudva, milyen rettenetes Posztilszkij, ha megharagszik, alázatosan elköszönve, kisietett a szobából.

A Kljukvinhez gyorsan berendelt Poiszkover mérnök, megismerkedve a feladatával, csak reménytelenül húzogatta az orrát, bár a tapasztalat azt mutatta, hogy ő képes akár a föld alól is előteremteni bármilyen csövet.

— Egyébként — utasította a laborvezető — húsz perc múíva a példa megoldását itt akarom érezni a zsebemben, különben he merészkedjék nekem előhuzakodni az előléptetésével! Végeztem!

Végzett! — vette tudomásul

Poiszkover. — A csőügy! — és elindult Fegyához, a lakatoshoz.

— Fegyenka, aranyom — énekelte Poiszkover —, mi itt megtárgyaltuk a dolgokat, és úqy döntöttünk, legfőbb ideje, hogy ma gasabb kategóriába lépj. Csak hát, hogy is vagy az elmélettel?

— Hát, nem a legjobban — ismerte be Fegya.

— Értem —- nem értette Poiszkover —, mindjárt meggyőződünk róla. Itt ez a kis matekpélda, és húsz másodperc gondolkodási idő.

Húsz percig okoskodott Fegya a példácska megoldásán: mennyi víz folyt be az egyik csőbe, és mennyi folyt ki a másikból.

— Es útközben semmi sem veszett el? Ez aztán a koponya, ez aztán a csöszakértö! — hahotázott örömtől ugrálva Poiszkover, és a- zm nyomban Kljukvinhez repült a megoldással.

Fél óra múlva Kljukvin szolgá latkészen kopogott Posztolszkij dolgozószobájának ajtaján. Kinyújtott kezében zászlóként lengedezett a papírlap, a példácska meg oldása.

Negyven perc elteltével, amikor egyedül maradt a professzor, felemelte a telefonkagylót.

— Elnézést, hogy ilyen sokára, tudományos tanácskozásom volt... — és diktálni kezdte unokájának a papírlapról a példa megoldását.

Fordította: MÁZSÁR LÁSZLÖ FODOR KATALIN illusztrációja

P

álfi taxija amolyan lerobbant gép volt, kiselejtezés előtt álló darab, százhetvenezer kilométerrel a motorjában. Hangja, akár egy helikopteré. Senkinek sem kellett, Pálfi rácsapott, mondván, hogy legalább nem kell vigyázni rá, és e- gyedtil járhat vele.

Délután munkakezdés előtt megkapta a sokadik „utolsó figyelmeztetést“ csoportvezetőjétől, .„jogos utas- panasz' címszó alatt, mellékelve a szokásos szöveggel: ne csináld, miért csinálod, hogy csinálod...

Kifordult a körútra. Lassan „úszott“ a forgalomban. Túlpldalt a taxiállomáson t— droszton — középkorú férfi ücsörgött.. Mellette egy hatvanliteres hűtőszekrény, Pálfi körülnézett: rendőr sehol. Megfordult.

r-í Nem kapok tehertaxit — hajolt a férfi az ablakhoz. Fehér inget viselt nyakkendővel. Homlokáról csöpögött a veríték.

— Az kellemetlen — mondta Pálfi. —i Bedobjuk a csomagtartóba — próbálkozott a férfi.-i Szabálytalan rázta meg a fejét Pálfi. — Kilóg a fele.

— Kap rá egy ötvenest.

■—i Egy ötvenesért még a saját a- nyámnak sem vinném el.

—( Hetven — mondta a férfi.

‘ w-i Inkább szíven szúrom magam — mondta Pálfi. A férfi topogott.

— Száz forinton alul nincs ember, aki elszállítaná ezt a monstrumot — hunyorgott Pálfi. Kiszállt, megpörgette a csomagtartó kulcsát. — Jöjjön, bepréseljük.

Mellékutcákon ment, nehogy feljelentse az ellenőr vagy valamelyik „jóindulatú“ kollégája. Amikor megérkeztek, a taxióra — kakukk — harminckét forintot mutatott.

— Százból — nyújtotta a férfi egy ötszázast.

— Százötvenből — javította ki Pálfi.

— Százból — mondta a férfi.

— Próbálkozol, öcsípajtás? — szűkült össze Pálfi szeme. Fújtatott, a férfi tenyerébe vágott három százast egy ötvenessel, — Ne is lássalak, te tetves!

A férfi morgott valamit, kikecmer- gett, majd kínlódva kiemelte a hűtő- szekrényt a csomagtartóból. Csattant az alja a betonon. Pálfi felröhögött, pörgő kerékkel indított. A visszapillantó tükörből nézte a férfit, ahogy nyeli a port.

A pályaudvarhoz ment, gondolta, leveszi a parasztokat. Szerencséje volt, akkor érkezett a Szabolcs express.

— Pesterzsébetre szeretnék menni — dadogta a fiú.

— Hová? — szörnyülködött Pálfi. A fiú mégegyszer elmondta. Pálfi megbámulta tarka ingét a nyakkendővel, piros zokniját a lakkcipővel.

— Na, gyere — sóhajtotta.

Egy darabig szótlanul gurultak.

— Nem volna egy cigarettája? — kérdezte a fiú.

— Sajnos, testvér, én nem dohányzóm — mondta Pálfi, és arra gondolt, jó lenne rágyújtani.

Átvágtak a városon, az autó kerekei már a külterület kockakövein pattogtak.

— Azt remélem tudod — köszörülte a torkát Pálfi —, hogy az ilyen hosszú fuvaroknál, a taxiórában látható „fizetendő“ feliratú összeghez ötvenkét százalék felár tartozik?

.— Tudom — mondta a fiú. Zsíros arcbőre, homályos szeme volt.

— Csak azért mondtam, hogy nehogy elfelejtsedl

A fiú kiszállt, ötvennégy forintra százast adott, Pálfi hümmögött és sajnálta, hogy nem tud visszaadni. A fiú sokáig nézett a -távolodó kocsi u- tán. „Mit bámulsz — morgott Pálfi —, a Kamara Varietét már bezárták.“ Miközben Pesterzsébet utcáin gurult, kiszámította, hogy két fuvar titán’ százhatvan forint „jatt“ maradt, s ez több mint finom. Beállt a droszt- ra, ahol a sofőrök az első kocsinak támaszkodva hangoskodtak:

— Kőbányáról hozom a Józsi bácsit, hatvanra odaadja a százast, kiló jó, kérdi, képzeljétek, milyen lehetett fiatalkorában — hadarta egy hórihorgas gépész.

Húszpercnyi várakozás után néhány fiatalember keringett Pálfi kocsija körül.

— El lehet intézni, hogy elvigyen ötünket? — dugta be a fejét az ablakon a jólöltözött. Sötét öltönyt viselt világos garbóval. Száján dőlt a gyomorszag.

— Pénzzel mindent el lehet intézni — fújta ki a levegőt Pálfú — Egy nyolcvanast adunk.

— Attól függ, hová akartok menni.

— Csak ide Csepelre, a Rákóczi étterembe.

— Feküdjetek be, gyerekek.

A jőlöltözött százassal fizetett.

— Kösz szépen, gyerekek — gyűrte zsebre a pénzt Pálfi.

— A húszast azért visszaadhatná... — Na, tűnés, büdös állati Hümmögve kiszálltak, szitkozódva sündörögtek odébb. Pálfi számolt: Több mint kétszáz forintja volt, s még csak most kezdődik az éjszakai

Kampósvégű bot kocogtatta a szélvédőt. Cgy meredt Pálfira, akár egy elgörbült dárda.

— A Rózsadombra akarok menni, fiam. — Felékszerezett Idős hölgy támadta az autót. — Tessék segítenil

Pálfi bepakolta az öregasszonyt a hátsó ülésre.

— Nem tetszik fázni? — édesítette meg a hangját.

— Én már állandóan fázom, fiam.

— Akkor befűtünk.

Pálfi ráhúzta a fűtési és feltekerte az ablakot, a kocsit elöntötte a forróság. Az öregasszony legyezte magát a zsebkendőjével, közben pt- hegett, mint egykori nászéjszakája u- tán.

— Parancsol egy kis zenét? — kérdezte Pálfi.

— A régi jó muzsikát mindig szívesen meghallgatom. De hol van manapság a régi jó muzsika ...

— Itt.

Pálfi bekapcsolta a zsebrádiót. Kemény rockzene recsegett-ropogott a motorház felett.

Megérkeztek. Pálfi fennhangon számolt: — Az órában hatvannyolc, a

TARDI

GÁBOR

KILENC

PLUSZ

wn

fűtés tíz forint, a zenedí] tizenkettő, az annyi mint, annyi mint... — mélyet lélegzett: — Kilencvenhat forint.

Az öregasszony szuszogva átnyújtott egy százast.

— Tudja fiam, én már sokszor megtettem ezt az utat, de ennyit még sohasem fizettem.

— Ez egy kiemelt tarifával működő luxusautó, kezitcsókolom — zárta le a témát Pálfi. Kisegítette az öregasz- szonyt és elhúzott.

Az imbolygó férfialakot már mesz- sziről megpillantotta. „A húszforintos trükk következik“ — a húszast a bal tenyerébe tette, hogy ezután már csak ballal kormányozzon tovább. Fékezett.

— Tiszteletem, főnök úri — krá- kogta a részeg.

— A legmélyebb! — harsogta Pálfi. — Hová repülhetünk.

— A Búsulóba — nyekkentette a részeg és elaludt.

„Totálkáros a pali“ — állapította meg Pálfi a táskás szemekből, a zászlóként lebegő biggyedt ajakból.

A Búsuló Juhásznál felrázta emberét.

— Negyvenhat magyar forint lesz, mesterem.

Végrel A részeg elővette a százast. Pálfi jobbjával átvette, majd észre vétlenül a combja közé ejtette, máris a bal tenyerében lapuló húszast tolta a részeg orra elé.

— Elnézést mesterem, de ez egy húszforintos bankjegy. Talán elnéz te ...

A részeg dülledt szemmel meredt a húszasra, aztán elővarázsolt egy újabb százforintost. Harminc forint jattot adott...

Pálfi legurult a Gellérthegyről, ráfordult a Bartók Béla útra, „elhajózott“ a Móricz Zsigmond körtérig. A járókelők leszegett fejjel siettek hazafelé, rá sem pillantva a kivilágított taxira, amely most olcsó kurvaként árulta magát az estében.

Gondolt egyet, kiment a Kelenföldi pályaudvarra. A család a kocsiút középén fogadta: fejkendős asszony kisgyerekkel, svájcisapkás férfi borosüveggel.

— Érdre szeretnénk menni, lekés- tük a. vonatot — nyüszítette az asz- szony, mialatt a férfi bedőlt a hátsó ülésre.

— Sajnálom, váltás van — mondta Pálfi.

— Fél kilenckor váltás... — csuk lőtt a férfi. A kocsit betöltötte a törkölypálinka illata, Pálfi szipákolt.

— Ittas személyek, szállításból kizárt személyek. Az asszony sírós hangra váltott: — Dél óta iszik nekem, mint a gép. Mindenképp haza kell vinnem valahogy.

— Négyszáz — mondta Pálfi. Előre nézett, messze.

— Rendben van.

Visszafelé jövet mélyet lélegzett és lecsapta a taxiórát. Ez tilos volt. Ha az ellenőr meglátja a városon kívül szabadjelzővel futó taxit, feljelenti.

A Kosztolányi Dezső téren beállt a drosztra számolni: ötszáz forintja volt, ami sokkal fényesebb a vártnál.

— Ráérsz, öcsi? — Bozontos lányfej hajolt az ablakhoz. Kacsintott.

— Attól függ — mondta Pálfi. Meglátta a másik lányt, aki sima hajú volt, szőke.

— Kispestre megyünk a Mesébe — huppantak le a hátsó ülésre.

— Messze van — mondta Pálfi.

— Gyerünk csak, gyerünk — intett a bozontos hajú lány.

— Nincs nektek annyi pénzetek — mondta Pálfi. A lányok egymásra néztek.

— Tetszik nekem — mondta a szőke.

— Megfelel — bólintott a másik.

— Jó nagydarab.

— Az kell.

— Csak egy kicsit mulya szegény.

— Majd megneveljük.

Pálfi hunyorogva indított.

— Beül velünk egy sör mellé.

— Remélem, nem fog túl sokat kérni.

— Annyit kap, amennyit adunk ne- kt.

Pálfi felhorkant: — Ha a fuvar végén nem gömbölyítesz le egy kilót, minden mulyaságom dacára leharapok egy darabot a bal melledből.

A lányok nevettek, Pálfi hátranyúlt, fngdosta a combjukat.

— Előre nézz, öcsi, még megakad a torkodon a harmincőtös buszl — kacagta teli szájjal a bozontos hajú lány.

— Ezt külön felszámoljuk — nyelte a szőke.

— Az biztos — hagyta rá Pálfi. — Ha lenne még kettes díjszabás, most váltanék.

Egyszerre Kispesten voltak.

— Kérem a százasomat — mondta Pálfi.

— Majd utólag elszámolunk — legyintett a bozontos hajú és készült kiszállni. Pálfi elkapta a csuklóját.

— Nem úgy van az, Hajasbaba. Ide a kilót és tűnés!

— ötvennégy forintot adjál nekil

— visította a szőke. — ötvennégy forintot!

— Az anvárinak — mondta Pálfi.

Kölcsönös becsületsértések után

megkapta a százast. Alig gurult pár métert, máris leállították.

— Elviszel hitelbe, jóbarát? —kérdezte egy „sörhang“, amikor már Pálfi mellett ült az első ülésen. — Nem lakom messze, csak Vecsésen.

Bozontos oldalszakálla, nagy orra volt. Pálfi csak bámulta.

— Ez egy vicc? — kérdezte.

— Van otthon borom —r mondta a férfi. — ,Azt kaphatsz.

— Mennyit? .

— Amennyit akarsz.

A városon kívül Pálfi ietekerte az ablakot, a szél száraz volt, kellemes, mintha toliseprő cirógatná a képét.

— Nő kéne — nyögte a férfi.

— Meg lehet beszélni — mondta Pálfi.

— Mikorra? ,

— Holnap éjszakára.

A férfi beszéde felgyorsult: — Húsz liter bort kapsz, ha szerzel nekem egy jópofa tyúkot. , ,

— Előlegnek megteszi.

Álljunk meg, nehogy fölébredjen az asszony. Gvalog botorkáltak a pipce felé. A férfi sokáig babrált a zárral. Odabent petróleumlámpát gyújtott. Pálfi csettintett: a falak mellett hordók, demizsonok álltak.

— Egy kis kóstolót? — szívta meg a lopót a férfi.

— Nem ihatok, mert vezetek — mondta Pálfi és kis. híján sírva fa kadt.

Fölkapott két tíziiteres démizsonf— Akkor holnap éjszaka.

A férfi megszorította a karját.

— Nem szeretnélek megkeresni.

—■ Nem tudsz — „nyugtatta“ meg

Pálfi. Búcsút intett, lecsapta a cső magtartót, majd beugrott a -kormány kerék mögé. Útközben számolt: „Húsz iitér bor testvérek között is megér ötszázat, hozzácsapva a többi hálapénzhez, több mint egy ezres. Szép a világ“. Elérte a várost.

A nő fél lábbal az úttesten állt, úgy „meszelt“. Pálfi fékezett; áthajolt az ülésen. — Csak a belváros felé, kisasszony.

Éjkékbe hajló haja volt, sújtőlég- bomba hangja. Kosztümjében sikert aratott volna hatvanegyben egy utcabálon. Pálfinak, • mint a munka vége felé általában, jókedve támadt.

— Nem a kisasszony nyerte véletlenül Balatonalmádiban az Arany almát.

— Milyen marhát? — köszörülte a nő.

— A szépségversenyt — röhögött Pálfi.

— Nem mindegy.

A fuvar rövid volt.

— A vekker huszonnégy forintot mutat — mondta Pálfi. — A szépségkirálynők viszont nagyvonalúak. Könyvelhetem az ötvenest?

A nő nem mozdult.

— Bemegy az étterembe, kihívja a vőlegényemet, a Józsi szakácsot — mondta sokára.

— Dehogy megyek!

A nö várt egy kicsit. ■

— Megkapja az ötvenesét.

Pálfi elvette a pénzt, kikecmergétt a kocsiból. Előbb a presszóba ment,

amely a közös előtérből nyílt.

— Egy kávé, egy sörl — intett Zsu* zsinak, a pincérlánynak, akit elsősorban aszfaltdöngölő melleiért szeretett volna megkapni.

Felhajtotta a kávét, kortyolgatta a sört. lyenkor, éjfél után már megkockáztatott egy üveggel. Rágyújtott.

— Milyen cigarettát szívsz, Pálfl- kám? — kérdezte Zsuzsi a kávéfőzőgép mögül.

— Symphóniát — mondta Pálfi.

— Csak?-— Nem telik nekem tengerentúli cigarettára, Cicám.

Átment az étterembe, kíhívatta a szakácsot. Várakozása szerint vörös képű volt és zsírszagű.

— Szépséges menyasszonyod látni óhajt — kacsintott Pálfi. — Kint trónol a kocsiban.

— Vidd innen azt a büdös kurvát — horkantotta a szakács és visszahúzódott.

Pálfi grimaszolt, visszament az autóhoz.

— Most nem akar magával beszélni -— mondta unottan.

A nő kétségbeesett arcot vágott, majd hirtelen elhatározással kirángatott táskájából egy százast.

— Ez a magáéi De kihozza ám!

Pálfi visszalépkedett a konyhaajtóhoz.

— Szakácsok gyöngye, fizetek egy felest, ha kijössz!

A szakács egy húsklopfolóval integetett nemet.

Pálfi ismét megfordult.

— Sajnálom, nagyon elfoglalt.

A nő kétségbeesetten forgatta ki a zsebét, míg újabb gombóccá gyűrt százforintost talált.

— Legalább egy ajtóig hozza ki, hogy lássam — nyomta Pálfi várakozó markába.

Pálfi még az ajtóban volt, amikor megpillantotta a szakácsot: a mellék- helyiségből osont volna vissza a konyhába.

— Józsikám, egy pillanatra! — Elkapta a karját, egy gyors mozdulattal kitaszította az utcára, majd becsapta mögötte az ajtót és ráfordította a kulcsot. A szakács vicsorogva kaparta az üveget.

Közben a nő kiugrott a kocsiból, s táskával lendületből csapta fejbe a szakácsot, hogy a nagy test beleremegett. A szakács megpördült, felütötte a nő állát, mire az nekitán- torodott , Pálfi kocsijának, de csak annyira, hogy talpával lendületet vegyen a jobb hátsó ajtóról.

A szakács sapkája lerepült, belekapott a szél, talán éppen ezért, a verekedés balra tolódott, s Pálfi ki tudott rohanni az autóhoz, hogy egy pillantást vetve az ajtóra sebességet váltson és csikorgó gumikkal elhagyja a helyszínt.

A legközelebbi taxiállomáson megállt számolni: a taxiórában hétszáz- hatvan forint volt, zsebében, a bor képzeletbeli árát Is hozzáadva majdnem háromszor annyi.

Csavargóforma öregember botorkált a kocsihoz széles viharkabátban, mintha egy kétszemélyes sátor imbo- Ivogna az úton.

— Elviszel egy darabon, drága .fiam?

— A központ felé igen — mondta Pálfi.

— Arra megyünk, amerre akarod, drága fiam.

Az öregember bemászott a kocsiba, Sáros viharkabátja ráborult Pálfi térdére.

— Hová akar menni? — kérdezte Pálfi, ifélrelökve a viharkabátot. Egy pillanatra beszippantotta jellegzetes szagát.

—- öreg vagyok, drága fiam. Az ö- regembereknek nincs csillagokkal kirakott útjuk az éjszakában.

Pálfi megvonta a vállát és elindult a taxigarázs felé. Az öregember fész- kelödött.

— Állj meg, drága fiam! Nincs nekem annyi pénzem, hogy elmenjek a fényes kirakatokig.

Pálfi fékezett. Nézte az öregembert, s közben szétáradt benne a nagylelkűség: talán éppen ilyen lesz ő is ötvén év múlva.

— Menj az utadra, öreg, nem kell fizetni.

Az öregember szűk szemével Pálfira pislantott:

, — Köszönöm, drága fiam. Egyszer majd ezt is megfizeti valaki. Biztosan megfizeti...

Kimászott a kocsiból. Pálfi bámulta, amint botorkál, kikerülve a fényszóró szabta utat.

Aztán benyúlt a zsebébe, hogy pontosan megtudja, mennyiért adta el magát ezen a napon, mekkora az összeg, amiért a három és fél milliárd ember közül néhánynak ideig- -óráig kellemetlen emléke marad u- tánal

S amikor becsúsztatta kezét a zakó zsebébe, az ujjak akadály nélkül hatoltak a fenekére, egészen a dohánymorzsákig: pénz seholl

Kiforgatta a ruháját. Hiába. Tanácstalanul nézett végig magán, de nem látott egyebet, mint. néhánv sárfoltot a zakója zsebén, s nem érzett mást, mint a viharkabát nehéz, átható szagát.