Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-11-04 / 45. szám

KULCSÁR FERENC ROVATA

KORCSMÄROS

LÁSZLÓ

NEMZEDÉKEK ŐRSÉGVÁLTÁSA

K. TÍMÁR MÁRIA

CSÁK PAPÍR MEG TOLL

Minden elmúlik, azaz minden hű marad saját törvényeihez. Megvénülünk, elkopnak szerszámaink, elfogynak sorra a reményeink. De az Élet, a Világ utánunk is élni* létezni fog; továbbra is szép marad, mert mindig vannak és lesznek fiatalok, akik ezt az igazságot nem hagyják majd kétségbe vonni. Ha meghalunk is, lesz még sok tavasz. Lesznek új felfedezések és új csodák.

A múlt áthagyományozását az uj nemzedékekre a családnak kell elsősorban elvégezni:

— az írott szó erejével; a kalendáriumok és a bibliák utolsó üres lapjaira írt családi krónikák titkainak megismertetésével, a nagyapák első vagy második világháborús lapjainak az elolvasásával;

— a fényképalbumok megsárgult képeinek átlapozá- sával, amelyek a változó arcokat, a múló pillanatokat mentették meg a jövőnek;

— az öreg fiókok, ládák mélyén szunnyadó, eleink készítette tárgyak felkutatásával;

— bizalmas, intim beszélgetésekkel.

Nem ülhetünk köldöknézésbe merülve, ajkunkon Buddha mosolyával. Cél kell. És szilárd emberi kapcsolatok kellenek, mert ezek tápláléka nélkül nem lehet egészséges egy felnőtt szervezet.

JÁTÉK ÉS ÜJ TUDOMÁNYOK

A mai fiatalok nyiladozó értelme a technika és tudomány mindennapi csodáival találkozik.

A gyerekeknek rengeteg új dolgot, ismeretet, szokást stb. kell elsajátítani. S ennek befogadását már kora gyermekkorban szorgalmazza a felnőtt társadalom. A gyerekeiket sokan s minél előbb a felnőtt tulajdonságaival szeretnék felruházni. De minek annyira rohanni?! Az elveszített gyermekkort később pótolni nem lehet. A fiatal évekből kimaradt játék öröme egy egész életre hiányérzetei kelt a gyerekben.

Nincs a nevelésben vétkesebb tévedés, mint ha a szülő hiúságból kis felnőttet akar nevelni gyermekéből. Pedig minél tovább marad játékos, gondtalan, kíváncsi, mozgékony, fantáziáié, annál boldogabb felnőtt válik belőle.

Ne siessünk a tudományok elsajátíttatásával. Előzze ezt meg a játszás, a mesevilág, az ének és a gyermek csapongó fantáziájának szabadon engedése. A játék a gyermek legkomolyabb munkája.

A gyermek a mesevilágon át képzeli el, s később érti és ismeri meg a valós világot. Tudnunk kell, hogy létezik a világon egy szörnyű realitás is: évente 17 millió négy éven aluli GYEREK HAL ÉHEN. S még többen vannak, akik éheznek, akik rosszultápláltság miatt szellemileg és fizikailag visszafejlődtek, akik sohasem ismerhetik meg a játék örömeit, akik jövője kiábrándítóan céltalan, akik nem ismerhetik meg a világot nyitó kulcsot: a betűk mágiáját. Akik nem puha párnára hajtják le fejüket, és ajkukon nem a gyermekkori mesék édességével alszanak el.

Esik. Szórja szirmait a rózsa. Mahagóni asztalon rózsaszín hervadás. Rózsaszínű a szobám fala. A lámpa az asztalon. A kedvem szürke.

Kínáltak, de nem vettem el. Felkészültem belőle. Az én gyűrődéseim szerint gyűrtek egy lelket.

Jöttek, én elutaztam. Majdnem messze mentem. Mentem volna. Ruhámhoz tapadt a gyűrődés egy foszlánya. Kezembe nyomtak egy tiszta papírt és a toll a zebránál jött velem szemben. Beletáncolt a vacsorámba, vörös boromba. Kettesével vette a lépcsőket mögöttem.

Együtt. Csak a szisszenő mozdulatokban. El kell kapni a kezem, mert sejtem, hogy rám akarsz csapni. Védem a szemem. Pontosan lépsz lépteimben. De nem alszol álmaimmal.

Írtam volna levelet is. Kilested gondolataimat. Szégyellni kezdtem magam.- Szavak helyett számokkal beszéltem veled. A körben ülők szavai át- pedáloztak rajtam. Akkor tudtam csak kinyitni magamba zárt magam. Először emberek előtt. S ennyi ember előtt.

Este van. Már nincs sziromhullás. Csak a gyertya rózsaszínű lávája repedezik az asztalon. Elővenném a bort, de elfordítottad a szekrény kulcsát. Rátapasztottad tenyered a pohárra.

Tiltasz. Kosárral szórod a nemet elém. Volt, amikor én adtam volna, de nem fogadtad el. Kinyílt az olló. Irhatok. Ezt engedted meg. S ezzel az ollóval nyitottad fel a zárat bennem.

Kitiltottál otthonunkból. Papír meg toll. Szorítod mozdulataimat. S hiába gyújtok rá, elszívod tőlem a füstöt.

így indultunk el levegőt venni. Nem is sejted, hogy velem jöttél. Zsebre gyűrve a Hold. Elképzelni sem tudja, mennyire megáztak az eresz alól kiűzött fecskék. Az út sem út, ha nem találkozol rajta senkivel.

Holnap. Majd jövök. Jön-e majd szemben valaki?

GULYÁS JÁNOS

JÖBARÁT MEG ÉN

Az első szerelmi élményeken túlvoltunk már, mikor unni kezdtünk mindent, amire nem lehetett bambán rácsodálkozni, 8 amiért nem lehetett önfeledten lelkesedni.

Mindenhez és mindenkihez hűtlenek lettünk. Még magunkhoz Is. Jóbarát, aki világéletében utálta a szeszt apja iszá- kossága miatt, ivásra adta a fejét. Én, szüleim intelmei ellenére sem jártam el templomba, s én, a hosszú lobonc bolondja, kopaszra nyiratkoz- tam. Jóbarát, az alapsuliban eminens tanuló, hulladékgyűjtőbe adta le a tankönyveit. Hetente több órát elhalásztunk a gimiből. Ö tanítás alatt lányokat rajzolt meg nézett, mert nézni még tudott, habár nem úgy, ahogy én, latin-történelem szakos tanárnőm által új Whitmannek kikiáltott költői Órák hosszat ültem egy forga- tagos vagy éppen elhagyott utcasarkon és esőben koncentráltam semmiségekre. Igyekeztem nem észrevenni a színtiszta mellőzést vagy a tétova érdeklődést.

Megtörtént, hogy pénzt dobtak az ölembe: egy ötöst. A- zon Jóbarátnak egy kicsike kézitükröt vettem, hadd lássa a csóró, ha belenéz, így néz ki — és vissza s— egy ócska ember.

Néha Jóbarát is hozzám társult. Ilyenkor ő novellaötleteket zsongott a fülembe amiket én nem hallgattam meg. Legtöbbször avval kezdte, hogy, te, Meki, isteni téma, pont az igazságánál fogtam meg, szóval: Hajnalban csuromvizesen felijed rémült álmából az erősen kopaszodó magándetektív... és azzal fejezte be, hogy ezt meg kellene írnod. Én ráhagytam.

Éheztünk is. Jobban mondva én éheztettem mindkettőnket. Ugyanis azt tartottam, hogy az ihlet akkor jön meg, ha hosz- szú koplalás után telezabáljuk magunkat úgy, hogy attól már csak megzöldülni lehet vagy zöldeket írni. Még Jóbaráttal is lehetett volna egy fél grillcsirke megemésztése után verset íratni, habár ő már abban az időben helyesírni is csak minimális szinten tudott, mert keveset olvasott. No, azért eredeti ötlettel, gondolattal bőven rendelkezett, szóval volt fantáziája, de ez még, ugye, nem minden. Bizonyára azért kellett neki megmagyaráznom azt is, hogy miért mázolunk egy csíllagtalan nyári éjszakán a Duna-parton fehéren égő betűket ... Még sok minden rejtélyes, titokzatos volt előttünk. És mi magunk is ellentmondásosak, kiismerhetetlenek voltunk.

Egy nap, az érettségi előtti napok egyike lehetett, Jóbarát felvágtatott hozzám a hetedik emeletre, s fájdalmasan kibökte, hogy unja már, hogy mindent és mindenkit ununk, még magunkat is, és közben még csak nem is vakarózunk.

A szőnyegen ült, törökülésben. Ide figyelj, Meki, szuszogta, mert a torka is fájt, fizetsz három sört a Rózsiban, meg egy szalámis kiflit, és o- lyat hallasz tőlem, hogy leesik az állad.

Elrohantunk hát kőrengeteg és porbirodalom városunk négy förtelmes utcáján át a sörkertbe, a jóindulatú emberkék oázisába. A három barna sört, a- mit fizettem neki, egy rövid negyedóra alatt megitta. A szalámis kiflit odaadta a tulaj lábunk alatt szendergő pincsijének. Ö ilyen volt. Hozzám hasonló. És mégis más. De hát ez érthető is.

Elvánszorogtunk, igen, így, ahogy mondom: vánszorgunk, mert már kocogni se bírtunk a rekkenő hőségtől, •> Hvizi- -szoborhoz, a mellette levőszö- kőkútnál vizet ittunk, onnét i- gyekeztünk a Jóbarát által diktált iramban a piros-lámpás-há- zak-utcáján át az olasz zugkereskedő bódéjához. Szerencsétlenségemre, egy villamos kerekei keresztülszelték bal lábamról „lemaradt“ csukámat. Most mi lesz, viszel a hátadon, vén róka, mondtam Jóbarátnak önfeledten röhögve, de ő szomorúan nézte a csukamaradványokat, s ez engem is lehangolt. Ez sem hoz már pénzt a házhoz, erre gondolt. S ezt abból tudtam meg, mert észrevettem a sasorrú taliánt, aki talán nem is volt talián, csak élelmes bennszülött. Mivel rájöttem arra is, hogy pajtim nála akarta elszajkózni a csukámat, feléje akartam kiáltani, hogy a feléért nem ad semmit, de meggondoltam magam. Mert olyat láttam, amit még soha: Jóbarát zokogott, csak úgy potyogtak a könnyei. Száját pillanatok alatt cserepesre harapdálta.

Juventus ventus, mondtam neki, hátát veregetve, félénken nevetve, mert azt hittem, én hülye, hogy ezzel mindent megmagyarázok, s igyekszem helyrehozni pillanatnyi gyengeségünket, hirtelen jött önmegtagadásunkat. De nem értem el semmilyen hatást ezzel a régi latin mondással. Közben már közönségünk is támadt, látszott művészien érdeklődő arcukon, hogy azt hiszik rólunk, utcai színtársulat vagyunk. Nem tehettem mást, elcipeltem Jóbarátot a Rózsiba, s rendeltem neki egy sört. Gondoltam, az majd csak megnyugtatja, ha más nem.

Jőbarát ivott egy kortyot, de rögtön kiköpte.. Én, aki ismerem a gyengéit, ezt nagyon rosszallottam. Persze csak magamban.

Jóbarát egy ideig idétlenül maga elé bámult, majd még mindig pityeregve eldadogta, Meki, ismerek egy lányt, e- gyetlenegyet, de ő isteni szám ... olyan a hangja... ha kiabál... mint Suzi Quatrónak ... az apja prímás... egy éjjeli mulató... bandájában ... a lány maga ... is zenél... gitározik ... és még sok... mindent ... csinál.

Képzeld el, a végén kiderült, hogy Jóbarát, az én egyetlen akkori barátom, egy állítólagos világsikert írt a lány számára, le is kottázta már, ne nevess, ő elméletileg értett a zenéhez. Hol is hagytam abba, ja, le is kottázta, már csak szöveg kellett volna hozzá, egy kuli dalszöveg. Persze, azt én írtam volna, de előbb sürgősen pénzre lett volna szükség, hogy a lány húrokat vehessen a tizenkét húros gitárjára, meg fogamzásgátlót, izé, s akkor hozzáteszi nekem a csóró, hogy már kétszer úgyis csak úgy voltunk együtt, mármint ő meg a lány. Erre én egy gyengédre tervezett pofont adtam neki, ami nagyra sikerült. Hülye é- let, motyogta Jóbarát, hinni kellene a változatosság gyönyörében, de így ... Rám villantotta szemét, s arcon öntött maradék sörével.

Nem, nem vesztünk össze, ma is tudjuk még unni egymást, csak éppen nem Jóbarátnak hívom, hanem Jóbaromnak. Ugye, nem nagy a különbség.

ff , 1

>" / V V

./

...................................... . " .

Hrapka Tibor: Lepkék a parkban

L. GY. írását, mint irodalmi művet nehéz minősíteni, ugyanis inkább valamiféle „naiv esszét“ futtatott ki tolla alól, olyan „bölcseleti karcolatot“, mert elvont szimbólumokat használ, ami magában még nem lenne baj, csak hát a szimbólumok logikája nem mindig pontos és esetenként nem is igaz. A maga korában ilyen nehéz „műfajt“ nem nagyon ajánlatos választani, bár természetesen minden joga megvan hozzá. Ajánlanám, inkább történeteket, cselekményt próbáljon ábrázolni — tehát magán a történésen keresztül, az alakok jellemén, tettein át igyekezzen etikai és erkölcsi ítéleteket alkotni.

JANUÁR. Az átdolgozás, bár valamivel elfogadhatóbbá, közölhetővé sajnos nem tette írását. Nem sikerült igazán groteszk „hőssé“ avatnia a leányt — kettéhasad ugyanis a jelleme: a hatásos és helyénvaló önirónia az írás második felében önsajnálkozásba fullad, és ez

semmiképpen nem tesz jót az írás kívánatos „felfejlődésének , fölfelé ívelésének. Zuhanás áll be, s munkája második fele ellaposodik. Az öregúr is: egy jó kis sztori, de a történet cselekményei nincsenek megfelelően, a novella törvényei szerint indokolva: hiányzik a lélektani alátámasztás, pl. annak az indoklása, miért „éppen“ azokat a történeteket meséli el az öregúr a lánynak stb. A novella igen törékeny műfaj, odafigyelést, összpontosítást, kitűnő egyensúlyérzéket feltételez.

K. V. Két kis Írása nagyszerű humorérzékre, tiszta kedélyre vall. Tetszik az, ahogyan összekapcsolja a humort a finom bírálattal, feloldva ezzel az ellentéteket egy jóízű, „világos“ mosollyá. örülnénk, ha folytatná továbbra is ezt a „műfajt“, feltételezve természetesen azt Is, hogy később majd szélesebb mederbe terelődnek a témái, és

stílusa is mélyülni, tisztulni fog. Tudomány című írását következő rovatunkban közöljük.

CZ. I. Tévhitet kell oszlatni mindenekelőtt: a lapok nemcsak „a városiak műveit fogadják el“, és nemcsak a falusiakét, hanem általában műveket — jó műveket. A maga esetében sem ez döntött ítéletünkben, hogy falusi vagy városi-e, hanem kizárólag írásának minősége. És az Izolda... nem romantikus, ahogyan maga állítja, hanem rosz- szul megírt elbeszélés: hiányzik belőle a jellemábrázolás, a környezetrajz, a cselekvés logikus kifejtése. Egészében elnagyolt az elbeszélés, a párbeszéde^ is naivak, valóságidegenek. Jó lenne, ha több munkáját is elküldené egyszerre —« a pontosabb és teljesebb kép kialakítása végett.

K. R. ASTRONOMICKÄ. Az 'Angéla jó írás. Amire ügyelnie kell: a túlírás, a részletekben való elmer’ülés és eltévedés. Keményebbre kell kalapálnia a mondatokat, kiirtani a híg és felesleges szavakat. Azt mondtam, az Angéla jó írás — azaz a jő írás is benne van, ha az elmondottakat leválasztjuk róla; valahogy úgy, ahogy az út menti cseresznyefáról hosszú szárazság után az eső lemossa a port és a pókhálókat, és előcsillan a lényeg — maga a fa: zöld, friss, erőteljes koronájával.

IKE. A Bemutatom Lent tetszik. Nagyszerűen sikerült ábrázolnia felnőtt és gyerek viszonyát, a kislány lelkivilágát, gondolkodását — a dolgokra és jelenségekre való reagálása teljesen hiteles, magán viseli ennek a világnak az utánozhatatlan báját, gyermeki humorát, ugyanakkor megfoghatatlan őszinteségét és komolyságát. A kiscsizmák kevésbé sikerült írás, „csak“ egy történet, elbeszélve — nem pedig elbeszéléssé, irodalommá alakítva.