Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-10-21 / 43. szám

8 Tények események EGYIK MUNKA, MINT A MÁSIK As elmúlt napokban bejárta a hír a világot, hogy Leenyid Popov és Valerij Rjumin a világ eddigi leg­hosszabb, száznyolcvanöt napos űrrepülés után sikere­sen Földet értek. Valerij Rjumin személyes rekordét Is elért: három űrutazás alatt összesen háromszázötvenhét napot töltött a világűrben. Ez egyelőre abszolút világ­csúcs. Közöljük Rjumin visszaemlékezéseit második, százhetven napos űrrepülésére. ■ r a A z a nap, amikor 1979. február 25-én Vologya LJa- hovval a világűrbe indultunk, azzal kezdődött, bogy Robert Gyjakonov, az űrszemélyzet orvosa pontosan nyolc órakor ezzel ébresztett: „Fiúk, van va­lamim számotokra. Körülbelül százhetven napra. Azt mondják, hogy súlytalan állapot van ott, és szenzorlkus depriváció. Végig ketten lesztek. Lehet, hogy érkezik majd látogatótok Is. Még visszamondhatjátok, de az a véleményem, meg kellene kísérelni. Ha benne vagytok, akkor most a kollégák megvizsgálnak, azután reggeli­zünk és indulunk ...“ Reggeli után felhívtam a feleségemet. Megpróbáltam, amennyire tudtam, megnyugtatni őt. Nem lelkesedett a hosszúnak ígérkező elválásért. Fiamat (két gyermekem van, Vika kislányom és Vagylm kisfiam) kineveztem mint a család egyetlen otthonmaradt férfitagját távollé- tem Idejére családfőnek. Nagyon büszke volt rá. Az egyórás utat az űrrepülőtérre Jól Ismerem. Sokat jártam erre, amikor a földi kísérletek szakembereként ténykedtem. Erre mentem Vologya Kovaljonkoval is első utamra. Akkor két napig tartott csak az űrrepülés. Nem sikerült a kapcsolás az űrállomással, pedig az ele­jén minden rendben volt. Üres kézzel tértünk vissza a Földre. Aki műszaki berendezésekkel dolgozik, tudja, hogy a sokszorosan kipróbált gép Is csütörtököt mond­hat, de az is előfordul, hogy az ember, a szokatlan kö­rülmények között néha pontatlan. Aztán Ismét jöttek a trenazsérek. Mivel nem sok, de annál tanulságosabb tapasztalattal rendelkeztünk, két különböző személyzetbe osztottak be. Vologya Koval- jonko sikeresen befejezte a második űrrepülését, amely száznegyven napig tartott. Most én következtem. A má­sodik kísérletem volt ez. Tudtam, hogy egy harmadikra már nem kerülhet sor, nem sportról van szó. Parancsnokom Vologya Ljahov volt. Mit tudtam róla? Donbaszban született, egy nappal azelőtt, hogy a fa­siszták megtámadták hazámat. Az édesapja, aki bányász volt, egy hónap múlva a frontra ment és elesett. Volo­gya pllótaiskolát végzett, majd vadászpilótaként Szaha- llnon teljesített szolgálatot. 1967-ben került az űrhajós kiképzőközpontba. Tizenkét évet várt, tanulmányozta az űrtechnikát, számtalan vizsgát tett, mí§ végre kihar­colta a repülés jogát. Ezzel a fiatalemberrel' kellett ket­tesben töltenem majdnem fél évet. Nemrég még azt hitték az emberek, hogy lehetetlen kettesben lenni Ilyen hosszú ideig. O’Henri egy elbe­szélésében ezt írta hetven évvel ezelőtt: „Ha azt akar­játok, hogy gyilkosság történjék, csukjatok be egy hó­napra két embert egy tizennyolcszor húsz láb’ nagyságú helyiségbe. Az ember ezt nem bírja ki.“ Az űrhajósok bebizonyították, hogy az emberi természet nem Ilyen rossz, de azért az ilyen hosszú együttlét még a legszim­patikusabb ember számára is nagy próbatétel. A start és a Szojuz-32 pályára állítása simán ment. Számomra ez már a második űrrepülés volt, a repülés­nek ezt a fázisát Ismertem. Azután egyszere csak meg­pillantottuk az űrállomást mint egy távoli pontot, majd egész közelről láttuk az állomás jelzőlámpáját. Szinte szó szerint kúsztunk hozzá, maximálisan harminc centi- méteres másodpercenkénti sebességgel... Hirtelen, né­hány másodperc alatt ránk szakadt a kozmikus éjszaka. Nem láttunk semmit, szemünk még nem alkalmazkodott a sötéthez. Ebben a pillanatban kellett volna kapcso­lódnunk. Vajon kapcsolódtunk-e? Kellett volna... „Érintkeztünk ... összekapcsolódtunk ...“ — hallom Vologya hangját. Február 26-a 15 óra 29 perc van. Ellenőrzés, mialatt kétszer megkerüljük a Földet. „Beúszunk“ az űrállomásba, amely hosszú időre lesz az otthonunk. Végrel Enged bennünk a feszültség, csak rettenetes fáradtságot érzünk. A súlytalanság kezd meg­mutatkozni teljes gyönyörűségében. Arcunk egy nap alatt úgy megduzzad, hogy nem Ismerünk magunkra a tükörben. Nem vagyok képes összehangolni mozdulatai­mat. Állandóan beleütközök valamibe, legtöbbször a fejemmel. Minden kiesik a kezemből és elvész. De a munka nem vár, senki sem végzi itt el helyettünk. Fel kell éleszteni a készülékeket és rendszereket, amelyek­re szükségünk van. Látom, hogy Vologya nagyon fáradt és ezért rábeszélem, hogy aludjon. Én magam még va­lamit dolgozok, hiszen én vagyok a fedélzeti mérnök, és ez a munka főleg rám tartozik. A következő napokban nyolc órakor keltünk és éjsza­ka (földi éjszaka) kettőkor feküdtünk le. Sok gondunk volt, meg kellett jegyezni mindent, ml hol van. Ma­gunkra is gondolni kellett. Például az alvóhelyem nem felelt meg. Hosszabb vagyok, mint az előttem levő fe­délzeti mérnök volt, nem tudtam kinyújtani a lábamat. Egy másik sarokban rendeztem be magamnak a „háló­szobát“. Csak nehezen szoktuk meg az itteni viszonyokat, min­den furcsának tűnt. Ha a Földön valami leesik, lenyúlsz érte, itt meg ugrálsz, mint egy labda, és biztosan bele­akadsz a lábaddal valamilyen készülékbe. A veloergo- méteren nem tudtam lábammal beletalálni a pedálba. A veloergométer a padlón van, de itt a fent és lent na­gyon viszonylagos fogalmak. Elhatároztam, mindig a lábamnál lesz a „lent“. Meg kellett szokni ebben a különleges világban egy­mással élni. Minden csekélységben figyelembe venni a másik véleményét és természetét. A repülés előtt soká készültünk, de mindig más emberek között voltunk. Ha összevesztünk, elmehettünk, de Itt hová menjek? Min­den szónak jelentősége van, még a hangsúly is megha­tározó. Azután a Földön beköszöntött a tavasz. Ezt szeretem az évszakok közül a legjobban. Ajándékul lehetővé tet­ték az összeköttetést a családunkkal. (Folytatjuk) V agy kétszázan tolong­tunk Bratlslavában a Prior áruház első emeletén, az elmúlt hét hétfőjén, hogy pasz- szlv részesei legyünk a Kos­suth rádió közkedvelt adásá­nak, a „KI nyer ma?“ című ko­moly zenei rejtvénymfisornak. Sokan, a közeli Duna utcai magyar tannyelvű gimnázium­ból csak úgy kabát nélkül sza­ladtak át arra a tíz percre, amíg az adás tartott. Amikor Boros Attila műsorvezető meg­kezdte a kérdések felolvasását, sokan bánták, hogy nem ők ül­nek ott a mikrofon előtt, mert a helyes választ főleg a zenei bejátszások után a jelenlevők legnagyobb része tudta, A zenei rejtvénymflsornak többéves, sikerekben gazdag múltja van, de most Jelentke­zett először külföldről, örü­lünk annak, hogy éppen Szlo­vákia fővárosát választották a szerkesztők az első adás szín­helyéül. Itt kell megemlíteni azt is, hogy ez az adás is ré­sze volt a Duna-nap műsorá­nak, mely a Kossuth és a Pe­tőfi rádió hullámhosszán reg­geltől estig a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig kalauzolta el a „KI NYER MA* SZLOVÁKIA FŐVÁROSIBAN? Aki kérdez: Boros Attila, aki válaszol (képűnk bal oldalán): Szalay György épitéasmérnök hallgatót. Riportok, élő kap» csolások, interjúk, beszámolók hangzottak el abból a nyole országból, amelyeken Európa folyója, a Duna áthalad, Illat-* ve érint. Riporterek kalauzol­ták a hallgatókat a Dunán, de főleg a folyó mentén elő nem* zetek között KI nyer ma Szlovákia fővá­rosában? i—i kérdeztük a cím­ben. Nyert a Kossuth rádió hallgatósága, nyert Szalay György építészmérnök és ami a leglényegesebb, hogy az adás helyszínének megválasztásával legtöbbet nyert a népek, nem­zetek együttélésének a gondo­lata. A Duna két partját hidak kötik össze, de a Duna nemze­teket is összeköt. Az Ilyen ösz- szeállítások, melyek az elmúlt héten a rádióban elhangzottak, csakis szilárdítják a Duna menti népek együttélésének eszméjét. Csikmák Imre INTERPÖDIUM Az Interpódium a Bratislava! Művészeti Hetek tartozéka, s a szocialista országok fiatal hangszeres művészei számára olyan fórum, ahol a pálya kü­szöbén állók kezdősebességet kapnak karrierjükhöz. Az eddi gl tapasztalatok arra ösztönöz­ték a rendezőséget, hogy az l- del évfolyamtól kezdve a szín­vonal emelése végett csak min­den második évben kerüljön sor a bemutatkozásnak erre a lehetőségére, éles határt szab­va ezzel is az Interpódium és az UNESCO védnöksége alatt megrendezésre kerülő nemzet­közi fórum, a TIJI között. Idén még nem volt egyértel­mű minőségjavulás. A kilenc huszonéves művész technikai megoldás szemszögéből kiegyen­lített színvonalat képviselt, de a stilus és érettség még külön­böző minőségi fokon állott. A bemutatkozók közül né­gyen a hegedűt szólaltatták meg. Ketten közülük Mozart if­júkorának egy-egy versenymű- vét adták elő. Az NDK-beli Ralf-Carsten Brömsel Mozart­nak egy D-dúrban írt művét játszotta el intonációs problé­mákkal küzdve, iskolás merev­séggel, s nélkülözve a műre annyira jellemző táncos köny- nyedséget. Ezzel szemben a pó­diumon jól mozgó grúz Nyina jasvili egy G-dúrban írt művét szólaltatta meg természetes fel- szabadultsággal ugyan, de ro­mantikus felfogásban. A mű­vésznő egyéniségéhez közelebb áll Vivaldi barokk pompája, a- kinek élvezetesen adta elő g- -moll versenyét. A lengyel Krzysztof Smíetana abban a külön dicséretben ré­szesül, hogy választása Igor Sztravinszkij D-dúr hegedűver­senyére esett, mely teljesen hiányzik koncertmüsoraink dra­maturgiájából. A technikai kö­vetelményeket a mű szabadon improvizáló tartalmi kifejezé­sének szolgálatába tudta állí­tani, és ezzel az Interpódium egyik legjelentősebb produk­ciója volt az övé. A legzajo­sabb közönségsikert viszont a még növendéksorban levő ro­mán Paul Florin aratta Paga­nini D-dúr versenyével. Ez az a mű, mellyel az „ördöggel cimboráié“ művész a maga ko­rában forradalmasította a he­gedűjáték technikáját. A hu­szonkét éves Florin rendkívüli tehetség, játszi könnyedséggel kezeli hangszerét. A három zongorista közül kettő szintén Mozart-művel mu­tatkozott be. A kedvezőbb és egységesebb benyomást a fia­tal magyar zongorístanemzedék legzsengébb hajtása, a húszé­ves Nagy Péter keltette a C-dúr verseny megszólaltatásával. Él­vezet volt hallani azt a termé­szetes közvetlenséget, mellyel a fiatal művész ráhangolt a mű megalkotásakor ugyancsak húsz­éves Mozart életörömmel teli hangulatvilágára. A bolgár Dímo O.imov már sú­lyosabb“ feladatra vállalkozott, amikor a legnépszerűbb Mó- zart-versenyt, a d-moll művet Választotta. A mű technikai kö­vetelményeit még ]61 győzte, és stílusban is elfogadható kö­zelségébe tudott kerülni a salz­burgi mesternek, de a tartal­mat, a belső átélés helyett már csak külsőségekkel tudta tol­mácsolni. Némileg hasonló helyzet állt elő a hazai Éva Dlanovská-Vlr- síkovával Is, aki viszont Bee­thoven legpoetikusabb verse­nyét, az op. 58-as G-dúr zon­goraversenyt tűzte műsorára. Formailag és a megszólaltatás mesterségbeli oldalát bírálva szinte alig lehet kivetnivalót ta­lálni teljesítményében, de a hangminőség, a színárnyalatok, valamint a mű érzésvilága szem­pontjából sokat kell még csi­szolnia az ifjú művésznőnek’. A csellót a prágai Daniel Veis játékában élvezhettük, 6 Robert Schuhiann op. 129es a- -moll gordonkaversenyét vá­lasztotta. A gazdag pódium­múlttal rendelkező fiatal csel­lista a komplex megszólaltatás erényével tűnt ki. Csellóhang­ja kiegyensúlyozott, telt és szép volt, technikai problémákat nem Ismer, kifejezése ideális összhangban volt a mű hangu­latvilágával. A legteljesebb, legegysége­sebb és a legszínesebb képet a leningrádl karmester, Valerij Gergíjev festette magáról, aki elnyerte az 1977-es Karajari- -karmesterverseny első díját. Három szólistát kellett kísér­nie, ami köztudomásúan hálát­lan feladat, s így saját produk­ciójára csak egy nyitány ere­jéig nyílt lehetősége. Ez a mű Beethoven III. Leonőra-nyitá- nya volt, mellyel bizonyítani tudta, hogy pompás stílusér­zékkel rendelkezik, mert ter­mészetes könnyedséggel Jutott el Mozart rokokó világától Sztravinszkijon és Schumann- on keresztül Beethoven me­lyen emberi és drámai világá­ba. Varga József KÖZÖS jfl ISMERŐSÜNK DRAHOTA ANDREA Néhány nappal ezelőtt egy bogaras vénkisasszonyt játszott a televízióban, aki kalap és esernyő nélkül ki sem lépett a házból. Sötét ruhában járt, egyenes test­tartással, szeme büszkeségtől fénylett. Aztán hirtelen megcsapta a szerelem szele, arcáról eltűnt a hűvös te­kintet, magatartásáról lekopott a ridegség, klőltözött és ragyogott a boldogságtól. Drahota Andrea egyik pőré­ről a másikra lett vonzó és magával ragadó, úgy változ­tatott arcvonásain, gesztusain, ahogy csak a legtehet­ségesebbek képesek. És arra sem volt nehéz rájönni, milyen vérbő humora van. Most mégsem jut eszembe, mikor láttam őt komédiában vagy vígjátékban. Csaknem tizenöt évet töltött már a színészi pályán, havonta har­mincszor fellép a Thálla Színházban, tucatnyi játékfilm- szerep, több mint félszáz tévészerep áll már mögötte, többnyire sejtelmes, felékszerezett keleti nőalakok, her- vatag polgárasszonyok; csacsogó játékbabák, befeléfor- dulő, önmagukat marcangoló mai nők. Tehetségének élénkebb színei viszont alig-alig ismertek. Hogy ki te­het erről? ö biztosan nem. Tálalni, ajánlani nem tudja magát. És nem is akarja. Nem önhltt. Azt tartja, a szí­nész megismeréséhez egyetlen kulcs létezik: a munkája. Attól pontosabb kép rajzolődhat ki róla. S ahhoz, hogy egyetlen szerepben mutassuk be Drahota Andrea színé­szi portréját, Huszárlk Zoltán Csontváryját kell látnunk. Annát alakítja a filmben, a színész pszichológus felesé­gét, aki ízlg-vérlg mai figura, bánatával, boldogságéval, fájdalmával, humorával karnyújtásnyira áll tőlünk. Még csak keresnünk sem kell... (g. szabó) Markovlcs Ferenc felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom