Új Ifjúság, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-10-14 / 42. szám
io fpeiig A természet az ember gonoszságától beteg Lábad elé Timon aranyait szórja Nem végzet ez nem is vád Csak Fáj a régi repedt bőrkeményedés A föláldozott Bizalom keservétől illatozó Az agyagba oly szépen be van Jegyezve minden Nyom Késő nem hiszel magadnak Másokat átkozol Az álom pupilláiban mire neked a sötét Na Nem tudod hogy a feszület fájából nincs jó Máglya Tolódnák a napok várostól és Városig Ellenszavazni mindig csábító Valaki mindig megjelenik az áldozópapok Nem várják őket Késő szokott érkezni a bosszú Valaki Más Immár valakinek egészen másnak Lerúgjuk ezért lábbelinket fedetlen fővel A szél kél a kövek előtt Kenyérrel a kezünkben Nem kebelünkben Gyűlölet melegít mégsem melenget Mikor aztán októberben is apadoznak a vizek Kezdünk gondolni a visszatérésre RONCSOL LÁSZLÓ fordítása GYURAK ÉVA: Athéni Tiraon (monot (pia) EUBOMÍR FELDER Mozgásban látlak Arcod a tájban, s kinyúlsz a tájból szőkén. Felsikolt szemem, rávágsz suháng vesszőként. Arcod a tájban, a rőzsaszín-régi égben, szél jár alatta elmozdult szárnyakkal, kéken. Hátad a tájban, a táj felém int, jelzi, madarait már nem hallja többé senki. - Már a madár sem figyel a madárhangTa, felzokog — jaj, a saját hangját sem hallja. Mosoly Megtapadt a szemem rajtad, mint a csáp. Szerelem ez? Mikor a szem befogja az éjszakát, s az erdő zöld szekere felhág a hegyéire, akár a mosoly az égre, kitöltesz, mint a bánat az üres termet — csendben osztunk el, ahogy az illat terjed. Utánad nézek Kiliajlok a szememből utánad, mintha vért öntenék ki az ablakon. Talán nem is lépsz, szobornak látlak, állsz előttem s egyre változol. Szemem a hátadon meg-megrebben, talán szárnynak érzed tekintetem, Szállók veled, mint a trilkkfilmekben, szivemre esem. TÖZSÉR ÁRPÁD fordításai ' E három verset a Madách Kiadónál a Versbarátok Köre sorozatban most megjelent kötetből vettük, amelyben az olvasó még sok szép, az eredeti költeményekkel egyenértékűt talál. E z a Gubakell, kérlek, kiváló ember — lelkesedett Alfréd barátom. — Minden teketória nélkül eleget tett kérésednek. Alfréd kissé lecsillapodott. — Hát azt éppen nem, de ... -T- ismét felragyogott az arca — tényleg pompás emberi Megvesztegethetetlen... — Közismert róla — jegyeztem meg. — Kár, hogy nem szóltál előbb. Kiokítottalak volna. Bizonyára borítékot akartál tapintatosan a zsebébe csúsztatni. — Természetesen. Hiszen ez teljesen normális. Szokásos, nemde? Te talán intézkedsz valahol boríték nélkül? — Gubakell esetében mindig! — És? Teljesítette már valamikor a kívánságodat? — Mindig. — Hát persze, kivételes, kitűnő ember. Jellem. Nem fogad el hálapénzt, de mindenkinek segít, ha csak egy kicsit is teheti. Az én esetemben nyílván nem állt a módjában... — Módjában állt volna, ha nem vagy tökfejü! — De, kérlek?! — Megmutatta a festmé-, nyelt? Alfréd bólintott. — Hogy tetszettek? — Hát, őszintén szólva, szörnyű mázolmányok — ismerte el Alfréd. — Mindig azt hittem, hogy a kontárok valahogyan ... szóval... egyszerűen... — Tehát együgyű figurákat vártál. Giccses, bőgő szarvasokat, háttérben tóval a Mont Blanc lejtőin. — Valami ilyesmit, De hogy egy műkedvelő ilyen absztrakt szörnyűségeket fes# senl — Na és? Mit szóltál a képekhez? — Sejtheted, nem akartam udvariatlan lenni. Azt mondtam, hogy figyelemre méltó alkotások, azonban sajnos, én egy mákszemnyit sem értek a modern művészethez. — És még mit? — Hát mit? Semmi többet. Kétségtelenül el kell ismerni, ha egy ilyen embernek nemes kedvtelései vannak. Még akkor, is, ha én nem értek hozzá. Biztosítottam Alfrédot, hogy valóban nem ért a dolgokhoz. Megmagyaráztam neki, hogy a festményeket meg kellett volna dicsérnie, az egyikről elragadtatással kellett volna nyilatkoznia. — Ugyan, kérlek szépenl — mérgelődött Alfréd. — Hiszen már megmondtam, hogy idétlen mázolmányok. Vastag ecsettel pacsmágolt vonalak, valamennyi vásznon. Az egyik olyan, mint a másik. Láttad már valaha őket? — Gubakell sok képét láttam — jegyeztem meg tárgyilagosan. — Ha még egyszer ellátogatsz hozzá, egyik festményét lélegzet- -visszafojtva meg kell csodálnod. Majd így szólsz: „Ezt bizony megvennéml Eladná, Gubakell úr? Mennyibe kerülne?“ Ezt mondja majd: „Mint jó barátnak ötszáz!“ Gubakell ugyanis arról híres, hogy nem fogad el hálapénzt, viázont sók képet ad el. Érted végre? Alfréd mit sem értett. Félő, hogy gondolkodás- módja távol áll a gyakorlati élettől. (Polák Imre fordításai V éget ért iskoláséletünk utolsó napjának utolsó tanórája is. Középiskolások sohasem leszünk már. Előadásaink lesznek, szemináriumok, kollokviumok — milyen felnőtties szavak! —, főiskolai előadótermek és laboratóriumok várnak. Nem lesznek többé számunkra osztályok, iskolapadok. Vége az együtt töltött tíz évnek. Mindnyájan izgulva, örömmel és valahogy egy kissé sajnálkozva, zavartan tudatosítottuk hirtelen felnőtté válásunkat. Lézengtünk a folyosón, az osztályokban, mintha féltünk volna kimenni az iskola falai közül a nagyvilágba. És olyan érzésünk támadt, mintha nem lett volna időnk valamit elmondani, mintha elszalasztottunk volna valamit, mintha nem merítettünk volna ki e tíz év alatt mindent. Ügy éreztük, ez a nap váratlanul jött. Az osztályunkba benézett Zsenya Rum- janceva. — Szerjozsa, légy szíves egy pillanatral Kimentem a folyosóra. Ezen a különleges napon Zsenya is másnak tűnt, mint máskor. Úgy volt öltözve, mint mindig: rövid, térden felül érő szoknya, amelyet még tavaly kinőtt, mellén össze nem érő kabátka, alatta a rengeteg mosás és kékítő nyomát viselő fehér selyemblúz, tompa orrú gyerekcipő, lapos sarokkal. Ügy tűnt, Zsenya húga ruháit viseli. Hamuszínű haját valamelyest összefogta hajtűkkel, kis arca körül meg fésűvel, mégis eltakarta homlokát, orcáit, sőt egy hajfürt állandóan pisze orrára hullott, amit Zsenya minduntalan ingerülten vissza-visszahajtott. Üj volt benne az arcát rózsaszínre festő egyenletes finom pír, és hol komolyan fürge, hol meg szórakozottan nem látó nagy, kék szemének élénk, közeli csillogása. '■ — Szerjozsa.- Azt akarom neked mondani... találkozzunk tíz év múlva. Zsenya nem szokott tréfálni, épp ezért komolyan kérdeztem: — Minek? — Szeretném tudni, mi lesszel, milyenné válsz. — Zsenya ismét visszadobta a tolakodó hajfürtöt. — Hiszen nagyon tetszettél nekem az eltelt évek alatt. Azt gondoltam, Zsenya Rumjanceva számára ismeretlenek ezek a szavak, ezek az érzések. Egész élete két körben zajlott: a megfeszített komszomolinunkában — ő voll a komszomolbizalmink — és a kozmikus világról való álmodozásban. Sosem hallottam, hogy Zsenya szabad idejében másról is beszélt volna, mint a csillagokról, az égitestekről, a protuberanciáról, az űrrepülésről. Kevesen határozták meg egyöntetűen további életútjukat, de Zsenya már a hatodik osztályban eldöntötte, hogy csakis csillagász lesz. Sohasem volt köztünk baráti közelség. Párhuzamos osztályba jártunk, és csak a komszomolmunka során találkoztunk. Néhány évvel ezelőtt egy botlásomért majdnem kizártak a komszomolból. A gyerekek egy emberként álltak ki mellettem, egyedül az új kislány, Zsenya tartott ki mindvégig elhatározása mellett. Ez az eset kihatott kapcsolatunkra is. Később megértettem, hogy Zsenya könyörtelensége az önmagával és másokkal szemben támasztott igényességéből eredt, s egyáltalán nem rosszindulatból. Mint szilárd, nyílt és elvhű jellem, azt akarta, hogy mindnyájan hozzá hasonlók legyünk. Épp ezért Zsenya váratlan vallomása meglepett, és zavarba hozott. — Azelőtt miért hallgattál, Zsenya? — kérdeztem. — Minek szóltam volna? Neked Nyina tetszett. Valami bosszantó és szomorú veszteségre döbbenve válaszoltam: — Hol és mikor találkozunk? — Tíz év múlva, május huszonkilencedi kén este nyolckor a Nagyszínház középső két oszlopa között. — És ha páratlan az oszlopok szánra? — Ott nyolc oszlop van, Szerjozsa . . . Akkorra már én híres csillagász leszek! — tette hozzá fontoskodva, kicsit álmodozón, de meggyőződéssel. — Hát jó. Addigra én is ismert leszek — mondtam, de aztán megakadtam. Egyáltalán nem tudtam elképzelni, milyen területen köszönt majd rám a dicsőség, sőt még azt sem döntöttem el, milyen főiskolára fel véte.lizzek. — Mindenesetre a saj^t kocsi moh jövök ... Ostobán hangzott, de nem tudtam jobbat mondani. ♦ — Nagyszerű — nevetett Zsenya —, legalább sétakocsikázunk. Teltek az évek. Zsenya Leningrádban ta null, nem sokat hallottam róla. 1941 telén kitartóan gyűjtve barátaim sorsáról a híre két, megtudtam, hogy Zsenya a háború első napján otthagyta a főiskolát és a repülő sökhöz iratkozott be 1944. nyarán a frontról sebesülten kórházba kerültem. Itt értesül tem a rádióból hogy Rumjanceva repülő őrnagynak a Szovjetunió Hőse címet adományozták. Csak amikor visszatértem a háborúból, tudtam meg hogy a hőst címet Zsenyának halála után adományozták. Az élet folyt tovább, s ém egyszerre hír felen visszaemlékeztem a Zsenyával kötött egyezségünkre. Néhány nappal a megbeszélt időpont előtt olyan erős nyugtalanságot éreztem, mintha az eltelt évek alatt' csakis erre a találkozóra készültem volna. Nem váltam híressé, ahogy Zsenyának ígértem, de egy dologban álltam a szavam: gépkocsival indultam a Nagyszínházhoz: Ha Zsenya vár ott rám, elmondom neki, hogy a sok keresés után végre megtaláltam utamat: megjelent egy elbeszéléskötetem, író lettem. Gyöngyvirágcsokrot vettem egy virágárusnál, és elindultam a Nagyszínház oszlopai felé. Valóban nyolc volt belőlük. Álldogáltam egy ideig a két középső oszlop között, majd odaadtam a virágot egy kékszemű, vékony kislánynak Szerettem volna egy pilanatra megállítani az időt, önmagámra visszatekinteni, a leélt évekre, szerettem volna újra látni a rövid ruhás, szűk kabátkás kislányt. Szerettem volna látásra nyitni ifjú éveim vakságát amikor közönyösen, érzéktelenül mentem e! mellette, ami fényes sors is lehetett volna , Oroszból fordította: MAZSAR LÁSZLÓ JERZY BROSZKIEWICZ ' M ■ 4LMA Nem szeretek hinni sa a magam, se a mások szemének. Nem beszélek most arról, hogy egyébként is gyen-l ge a látásom, ami a Newton családban elég gyakori. E- gész egyszerűen a szem csalóka eszköz, s ha az értelem nem ellenőrzi a működését, végzetes házasságba sodorhatja az embert (személy szerint velem ez történt], vagy tökéletes badarságba (ami unokatestvéremmel, Isaackal esett meg, aki felállította az általános tömegvonzás törvényét ]. Igazi brit lélekhez méltatlan, ha lebecsüli a birodalmat, a koronát, a honfitársait, különösen közeli vagy távoli rokonságát. De Isaac teljes mértékben rászolgált a gáncsra és a szánalomra. Elméleti spekulációkat találva ki egy meghatározatlan almáról, ahogy épp le- j esik egy meghatározatlan almafáról, arra vetemedett, hogy kétségbe vonja az éles elméjű filozófus nagyságát, és kérdésessé tegye az e- gyenletes mozgás törvényét, amit maga Arisztotelész állított fel. Sőt, ami még rósz-; szabb, ez az istentelen téveszme a komoly tudósok közt is népszerűségre tett szert, ami ellen a család jó híre és neve érdekében miiszáj volt becsületes, de szigorú harcot hirdetnem. Elhatároztam, hogy titokban kísérleteket végzek. Megtaláltam a kérdéses almafát. Megvártam a kora őszt. Meglehetősen indulatossá tett, hogy hosszú ideig egyetlen gyümölcs se a- kdrt a földre pottyanni. Ekkor kisebbik fiam csúzlijával célba vettem az almákat. Es lám, az almák, amelyek súlyosabbak a levegőnél, jölrepültek az alkonyodó égbe. Isten a tanúm, a madarak és a lemenő nap. Megfogalmaztam ekkor az általános tömegtaszítás tör vényét. Mindenki Ifinevetett és gúnyolódott rajtam. Még a té len meghasadt a szívem, és nem kaptam levegőt. 4 je leségem se jött- ki a temetésemre. Be kell viszont vallanom hogy Isaac ott volt. Sőt, tit kon sírt is. Fordította: PALY! ANDRÁS Horváth Klára rézkarca MMHHH
